Fővárosi Lapok 1887. augusztus (210-238. szám)

1887-08-02 / 211. szám

211. szám Huszonnegyedik évfolyam. Kedd, 1887. augusztus 2. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre........................................8 frt. Negyedévre.................................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az aranyos ördög. (Elbeszélés ) Szanday Zénótól. (Folytatás.) Midőn az ifjú Ördög igy eleget téve polgári és jótékonycélú kötelességeinek, vidám kedélylyel ölelte át jó édes anyját, s örömtől piros arccal monda: — Mily jó az kedves anyácskám, ha az ember gazdag, mennyi kérelmezőn segithet. — Jaj édes gyermekem, csak hogy nem minden kéregető méltó ám a segélyre, megválasztva kell jut­tatni az adományt. — Katica is azt mondja mindig. — Melyik Katica ? — Gyönyörűné, hisz ismeri anyám, igazán rá­illik a neve, mert gyönyörű teremtés; még senki sem volt irántam oly kényeztető kedvességgel mint ő. — Igaz, igaz, irántam is igen kegyes, — mondá az öreg asszonyság. — Hát azt tudja-e anyám, hogy én és Katica nagyon szeretjük egymást; tegnap azt mondta nekem: szeretnék a maga felesége lenni Lajoskám. Mit nevet anyám ? — Azt, hogy Katica feleséged szeretne lenni. — Mi van abba nevetséges ? hisz más férfiak is megházasodnak. — De meg ám. — Én is meg fogok házasodni. — Fiatal vagy még lelkem, hisz még nem vagy húsz éves. — Eh, ti mindig az évekkel vesződtök; a fér­fit semmibe sem veszitek, míg nem húsz éves, s a lányra szánakozva néztek, ha már elmúlt húsz éves. — Csak addig fékezd házasodási kedvedet, a­míg Pestre felmegyünk, jól tudod, hogy szándékom ott veled megtelepedni. — Majd közlöm a dolgot Katicával. — Hát neki mindent kell tudni ? — Mindent anyám, mert tegnap megígértem neki, hogy nőül veszem. — Lehetetlen. — De úgy van. Ott ültünk tegnap este ketten az ő kertjében az orgonafa lugasban, körültünk csend és virágillat. Szokatlan érzés fogott el, úgy fájt a szi­vem s határtalan vágyat éreztem, a nélkül hogy e vágynak nevet tudtam­ volna adni. Lelkemben egy hang zsongott, mint a távoli harangszó, szüntelenül ismételve: szeretni, szeretni. Reád gondoltam, jó anyám, s éreztem, hogy téged változatlanul szeretlek. De te szívemnek csak egy részét foglalod el, míg azontúl sok, sok üres hely van benne, s egy névtelen fájdalom végig végig suhan rajta, mint lakatlan há­zon a légvonat. A­mint Katica mellettem ült, s me­rengő arcomat látva egy gyöngéd mozdulattal vál­lamra hajtá szép fejét s édes remegő hangon beszélt nekem, sok olyat, a­mit én szivemben régen éreztem, de szavakkal kifejezni nem tudtam, — meghatva ölel­tem át. »Szeretlek« — suttogá­s, s én kacagtam örö­mömben, hogy valaki engemet szeret. Elárasztottam csókjaimmal. Mily kellemes érzés az ő szép arcát, vállát csókolni. »Ígérd meg, hogy nőül veszesz Lajos, mily boldogság volna mindig veled lenni« — suttogó. Igen, igen, nőül veszlek. Ígérem mindenre, a­mi előt­tem szent, feleltem szilárdul, és sokat beszéltünk még jövő életünkről: mennyit fogunk együtt csevegni, bo­­hóskodni, minden időnket egymás körében tölteni, egymást ezer dédelgetéssel elhalmozni, ép úgy , mint a regényekben a szerelmesek szokták. — Oh azok a regények, oh azok a könyvek! Mindig mondtam gyermekem, ne olvass annyit, előbb utóbb kárát vallod. — Ne bántsd a könyveket jó anyám, azok voltak eddig legjobb barátaim, ők tanítottak meg szépen gondolkozni és gondolataimat helyes szavakban fejez­ni ki. Azért kedveltem meg Katicát is mindjárt amaz estély alkalmával, mert láttam, mily műveit, olvasott, s mennyivel okosabb, mint én. Mennyire szeretnék oly tökéletes lenni, mint ő, vagy ha már nem lehetek olyan, legalább egész életemet szeretném vele átcse­vegni. — Édes gyermekem, a házasság nem csak cse­vegésből áll. — De nem ám, — szólalt meg a belépő Nagy Pálné asszonyom. Nagy sor a házasság, pedig de so­kan csak úgy mennek bele, mint a tulok a járomba, aztán akkor szeretnék a nyakukat kihúzni belőle, a mikor már nem lehet. — A házasság a legnagyobb boldogság, két sze­rető lélek egygyéolvadása, a kik kezet kézben tartva, egy utón mennek együtt a sírig, — mondá lángold lel­kesedéssel Lajos. — Meg akar a fiam házasodni, — szólt moso­lyogva Ördögné asszony Nagy Pálnénak. Ez is neve­tett a maga részéről, aztán jelentőségteljes pillantást vetve reá, suttogva mondá: — Itt az ideje. Miért nem mondja meg neki komámasszony a valóságot ? — Majd ha Pesten leszünk idegenek közt, mert tudja isten, itt mégis átallom a dolgot a sok ismerős­től. Hallotta már kedves komámasszony, hogy elad­tam az üzletet ? — Hallottam. — Milyen boldog vagyok, hogy a gyermekem jövendője biztosítva van, most már isten jóvoltából megélhet vesződés nélkül is. — Bizony ritka szerencse érte kedves komám­asszony, olyan, mintha mesét hallana az ember: meg­vesznek egy darab elhajítani való papirost, egy sors­jegyet, aztán milyen vagyont nyernek rajta. Mégis csak a szerencse gyermeke ez a mi Lajosunk, mindig­ mondtam, hogy különös sorsra született. — Csak a további élete is szerencsés fordulatot nyerne. — A­hol pénz van lelkem komámasszony, ott minden oly szép rendben forog, mint a hájjal kent kerék. — De nagy zökkenője van ám még az ő sor­sának. — Egyengetni kell az útját. — Könnyű azt elgondolni, de a­hányszor bele­kezdek, mindig a torkomon akad a szó. Az én saisonom. (Levelek Alsó-Eörsről). VII. Julius vége felé. Végig vadásztam néhány mérföldet a partokon, de ez csak olyan sétavadászat volt, inkább megfigye­lésekre és kontemplációkra szánva, mintsem lövöldö­zésre. A partvonal minden szebb pontján lehevered­­tem s el-eltünődtem. Milyen hallgatag ez a vidék! Csak a szél suhogtatja az óriási nádast, csak egy-egy gém, küszvágó, vadgalamb hasítja át a levegőt. A vizen vitorlások röpködnek, a Stephanie-yacht-egylet hajói. Körülöttem festői partrészletek, vörösbe, szür­kébe, sárgába játszó szintömeg,­­ az elhagyatottság, a sivatag-szerűség koloritja, melyet az égő, perzselő nap szinte remegtet. Mérföldekre lehet e partokon haladni s az ember alig talál egyebet, mint a festők­nek megbecsülhetetlen motívumokat, minden kultúra és civilizáció nélkül. Mindez kétségkívül szép a maga nemében. E lágy, olvadékony és harmonikus színek, a levegőnek e sajátságos, szelíd kékje, a viz ez örök vál­tozékonysága, a partok ez öblössége kiszögellései különböző magasságú nádassal, vagy szürkés és vörös kövecsesei szegélyezve, ez elszórt halásztanyák lengő hálóikkal, hangtalan kunyhóikkal és egy fából kivájt bödön-csónakjaikkal: mindez érdekes, de mivé vál-­ hatnának e partok, ha a szomszédos megyék, a fő-­­ város, az ország igazán felkarolnák s kultiválnák. Paradicsommá lehetne alakítani! A »Nemzet« július 17-iki számában Beksics Gusztáv képviselő vezércik­ket írt a Balaton-mellék elhagyatottságáról s fölhasz­nálta az alkalmat, hogy a magyar társadalom közö­nyösségét élesen megvilágítsa e pártok színeivel. És e vádban, e panaszban sok az igaz. Senki sem tagad­hatja, hogy a Balaton-mellék hazánk egyik természeti szépségekben leggazdagabb vidéke s dacára annak, hogy a déli vaspályatársaság folyton vágja az eret a vizen és kegyetlen lecsapolásaival egyre apasztja (csak az idén is 12 ölnyi apadást lehet észlelni),­­ még így megkisebbedve is szép e viz mindig s az­­ ember nem győz rajta eléggé bámulni: mért ma­ ,­radnak ily parlagon partjai ? Az egyes népszerűbbé vált fürdőhelyek minden bizonynyal emelkedni fog­nak lassanként. Balaton-Füred (ha állandó közönséget akar) nem maradhat mostani formájában, jelentékeny átalakulásokon kell keresztül mennie, már csak azért is, mert innen-onnan Siófok (ez a kis magyar Ostende) számbavehető versenytársává izmosulhat. Almádi (hol az idén rendkívüli nagy s pezsgő, élénk közönség van) Kenese (hol 40 fürdöződé­s 150 idegen van jelenleg) Badacsony, Keszthely, Hévíz és a somogyi partok számos pontja meglehetősen elosztja a közönséget, de mindez még korántsem szolgáltatja azt a kontingenst, melyet e vidék megérdemelne. A legszebb helyek egész tömege várja itt az üdülni akaró, gyönyörködni tudó s alkotni képes embert. Gaz, szerb tövis, bogáncs, gili­­tüske veri fel a legfestőibb pontokat, ahol a vízhez egé­szen közel megannyi nyaralót óhajtana az ember látni, vidám családokat, sürgést-forgást, egésséges arcokat, üdülő, izmosodó gyermekek raját. Az angolnak nincs messze a gmundeni tó, nekünk azonban a szomszédos megyékből is messze van a Balaton, a külföld távol­ságával azonban nem törődünk s a wörthi-tóval akár­hány olyan magyar embert elbolondítanak, a­ki a­­ Balatont sohasem látta. Ilyen gondolatokkal vesződve kóboroltam e par­tokon s alig volt annyi időm, hogy egypár vadgalam­bot lelőjjek. Visszafelé megpihentem a lovasi halászok tanyáján s elbeszélgettem a gazdával, a ki nem győ­zött káromkodni a hal szűke és a filoxéra bősége miatt, de annak mégis örült, hogy most már — min­den pusztulóban lévén — legalább nincs a vidéknek baja a »bogár birók«-kal (filoxéra-biztosokkal). Igen­­ a filoxéra, a szőlő-birtokosok réme, a bor­termő vidékek átka itt van már mindenütt s az egész hegyvonal arculata kezd miatta átalakulni. A máskor haragos-zöld szőlő sárgállik s az ezelőtt élesre nyúlt tőkék arasznyivá törpülnek. Ahol egy-két év előtt a legzamatosabb s leggazdagabb gerezdek ragyogtak a napfényben, most árpa, rozs, vagy buza-kévék állan­t­nak. Nagy darab földek vannak kiirtva s e messze terjedő, kitűnő fekvésű hegyvonalon néhány év múlva, már nem fognak szüretelni. Kenese körül három év alatt pusztította el e földalatti ellenség az összes sző­lőket ; itt sem fog lassabban gazdálkodni. És akkor, — ha majd minden kopár lesz s csak emlék, mese a vig szüretelt, — e hegyvonal arculatá­val át fog alakulni az itt lakó nép fizionómiája, élet­rendje, szokásai, erkölcse is. De minden csapásnak van valami jó oldala s a rengeteg kár dacára a filoxé­­rának meg lesz, a maga haszna itt is. Majd akkor nem járnak e parasztmenyecskék selyem viganóban, magas sarkú topánban; a lányaikat férjhez adó apák nem tartanak három napos lakodalmi lakzit, melyre 200— 300 vendég hivatalos; a házaspárok lemondanak a «kétgyermeküség» áldatlan elvéről s e most még va­gyonos, de meglehetősen munkátlan nép meg fogja ragadni az eke szarvát, az irtófejszét s dolgozik majd a létért isten igazában. Az anyagi kárral szemben én majdnem biztosan számítok legalább is annyi erkölcsi haszonra, mert puszta heveréssel ugyan nem fogják itt kiheverni ezt az óriási csapást, melyet egyelőre még ki sem lehet számítani, s teljes következményeit­­ annál kevésbbé megmérni. Az alsó-eörsi partvidék különben minden filo­­kszéra dacára is elég élénk az idén, sőt alig láttam még ennyire élénknek mint jelenleg. Maga a közeli Veszprém Almádihoz gravitál s néhány év alatt a nyári lakók egész serege épült fel ott, pedig akár a partok fekvését, akár a fürdőt tekintsük. Almádi semmi esetre sem érdemli meg azt a pártolást és azo­kat a magasztalásokat, melyekkel az én jó földjeim elhalmozzák. A Balaton-melléken általában megbe­­csülhetetlen elem a szél. Alig van nap, hogy ne fújjon, vagy ne dühöngjön. S ez ennek a vidéknek a legye­zője, hűse, árnya. A katlanszerű partképződések pedig felfogják vagy elnyelik a szelet, ahogy ez pl. Almádi­ban vagy Füreden történik. Főkép innen a panasz, hogy a Balaton vidéke tűrhetetlenül meleg. De nem

Next