Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)
1887-09-16 / 254. szám
kát hánytak s azt embernek, baromnak alkalmassá tették az éjiszállásra. Azóta minden gulyás oda megy éjszakázni, azok gyújtogatják ott a tüzeket. — De hát mi okból emlegeti bátyám a báró Barczy gulyáját ? Mit keresett az itt ? Hiszen, tudtommal, a Barczyak sohasem birtak e vidéken. — Nem ám. Csakhogy, amint mondtam, ezelőtt, sok-sok esztendővel, nagy ínség volt az alföldön. Ide szorult a gulya. Az öreg emberek sokat tudnak beszélni arról még most is. Tudnak bizony. De tudhatnak is. Szomorúan beszélnek felőle, kik még emlékeznek reá. Zabos időnek nevezik azt az időt ma is. Mert ott, az áldott kanadánban, a tejjel mézzel kövér alföldön is nem termett egyéb zabnál. Abból sütötték a kenyeret, s jó volt, akinek csak az is volt. De az ember csak csak. Az csak kikerítette valahogy az élelmet; ha már a zab elfogyott, fűrészporból sült cipót evett. De a lábasjószág, a csikó a tinó ! Hosszú, száraz, hónélküli télre hideg esetlen tavasz következett. Az elvetett mag ott gombásodott meg a kérges barázdában. A fák alig birtak kirügyezni, levelezni. A gyepet, a rétet ellepte az áldatlan szik s sehol sem látszott egy zöldelő fűszál még pünköstkor sem. Szent-György nap táján volt egy kis zimankós eső, azután be sem borult az ég Szent János napig. A föld kiégett, meghasadozott, és mint őszi legyek, úgy ődöngöttek a kiégett tarlón az emberek és éhes barmok. A kisteleki kastély verandájáról szemlélgette az öreg báró Barczy e nagy veszedelmet. A máskor vidám s derült férfiú lecsüggesztett fejjel, hatalmas karjait hátul összefonva, járt és kelt fel s alá tépelődve. Mikor néha lépései meglassudtak s lábai alatt a márvány kockák nem kopogtak oly erősen: túl a kerten, túl a Tisza felől olykor-olykor megdöbbentő, szomorú és retenettes hang hallatszott. A gulya a hires Barczy-gulya bőgött ott az éhség miatt az a hires gulya, melynek, nagyságra és szépségre, nem volt párja az országban, ott bőgött a Tisza partján. Leevett már a csikasz mezőn mindent, lerágta a bojtorján, az ördögszekér, és a parti füzekezetlen leveleit. Már az sem volt. Ott állt a szegény barom reszkető lábakkal és leeresztett fejjel egy csomóban s kérő bőgése meszsze hallatszott a partról felvert kiszáradt tájon. Az öreg báró tűnődve hallgatta az elbusult hangot, s alig vette észre hogy a veranda másik végén egy délceg ifjú jelen meg, ki portól lepett ruháját, izadságtól borított arcát meg sem törli, hanem árva lányhajas kalapját ledobva, elbusult lélekkel leül ott egy székre. Ez volt Lőrinc, az ifjú báró, a vidék kedvence, a parasztnép bálványa, ki ott élte napjait a mezőn, a mérföldekre terjedő birtok berkei, tanyái között a ménes, a gulya, a pásztortüzek mellett guggoló pásztorok és repülő ménesek csikósai körében. Mikor végig száguldott néha vércsederes paripáján a pusztán, már messziről megismerte minden pusztán lakó ember a fiatal urat. Esténként pedig, ha megszólaltatta kesergő tilinkóját onnan a verendáról, nem volt a határban olyan asszonyi szív, mely meg ne dobbant volna, nem volt olyan asszonyi ajk, mely vágyva ne susogta volna : a mi ifjú urunk ! Mert már nem »urfi«-nak nevezték. Ez a titulut csak addig dukál valakinek, míg legény, Lőrinc báró pedig már házas volt. Odafent, a harmadik vagy negyedik lefüggönyözött ablakú szobában élt egy fehér arcú fiatal asszony, kinek kezében nem volt egyéb soha, mint egy imádságos könyv. Mellette ült reggeltől estig öreg társalgó nője, ki egész olyan sötét szinű, feszes s állig begombolt ruhában járt, mint ifjú asszonya. Ez az ifjú asszony volt a Lőrinc felesége, a gazdag Dengelegi grófok utolsó ivadéka s egyedüli örököse Dengelegi Lívia grófnő. (Folyt. köv.)gény csizmadia gyermeke, elkényszeredett, sanyarú sorsban tengődött. Mint maga oly szivrehatón írja: — jó anyám régen a sírba szállott, Megértem én korán az árvaságot; Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén : A szenvedést korán megösmerem ! S ime most már közel van ahhoz, hogy az úri osztály tagjai közt is előkelő szerepet vigyen. De mikor a múzsa csókjai mind forróbbak lesznek homlokán, hogy készüljön ő a száraz vizsgálatokra ? Pedig neki főcélja önálló emberré lenni mihamarább , akárhol, még maga sem tudja hol, csak független állásra jutni, hogy aztán az »édes boldog családi életre« gondolhasson. De hol van még a céltól? Több, mint 2—3 év. Hogy tűrjön addig nyugodtan egy oly szerelmes szív, mint az övé ? Hogy legyen boldog az örömtől, érezve, hogy szerettetik, mikor az a baljós gondolat oly ijesztően ötlik néha-néha eszébe, hogy úgy sem lesznek egymáséi. Csakhogy az ifjú szív előtt nincs lehetetlenség. Ha már oly szerencsétlen helyzetben született, ha a rossz emberek tönkretették ősapái gazdaságát, amelynek most századrésze is elég volna, hogy boldoggá lehessen szerelmesével, szellemi munkával fog utat törni magának s pedig olyannal, a mely hírnév utáni vágyait is kielégítheti. »Te érted fogom könyv mellett virrasztani az éjszakákat, mig örökre enyém nem leszesz« — írja a leányhoz intézett levelében.* 2) Íme a kettős szenvedély azon egy alapja. íme az ok, amiért Tompa aránylag oly kevéssé szigorú kritikát gyakorolt önmaga iránt, hogy oly sietve óhajtott haladni a Parnasszuson s hogy folyvást azt mérlegelte: menyire van még a céltól. Mindennél előbb való volt nála, hogy a leányka szerelme biztosítva legyen számára. S hogy költészetére, korai föllépésére, sietős haladására csakugyan különösen nagy hatással volt szerelme, mutatja az, hogy még oly költeményt is, amelylyel a közönség előtt nem mer föllépni, kész örömmel küld el a családnak, melynek egyik tagja iránt heves érzelmet táplál. Tompa költői föllépése és szerelmi viszonyának kezdete azon egy időre esik. 1840. nyarán ismerkedett meg Böszörményi Károly barátja nővérével, Katicával s tudtunkkal ugyane tájban lépett föl először nyilvánosan a közönség előtt. Az 1840. év tavaszán jelent meg először Vizdal című költeménye a Társalkodóban s ugyanekkor három népdala és kandallódala a Koszorúban. Tehát nem az Athenaeum hasábjain lépett föl először s nem is 1841-ben, mint eddigi életkór gondolták. Még ekkor csak láthatta szerelmesét, de az érzelem nem vett erőt rajta. Meglehetős józan és hideg. Semmi sincs benne az igazi szenvedélyből. Inkább egykedvű, sem öröme, sem bánata. Mint maga írja: Engem — hála végzetemnek! — Nem kinéz külö s belvihar, Elfutott életkoromnak Bús emléke sem zavar ; Bár szegénynek szüle a sors, Nem nyílik panaszra szám. . . A sok tövist, a melyek — mint Szemere Miklóshoz 1842. körül irt levelében mondja :— minden tekintetben oly buján sarjaznak a szegény ifjú pályáján, nem akarja észre venni. Még most azt hiszi, hogy csak a gyáva panaszkodik. »Én — írja az említett levélben — boldog vagyok, minő, a föld bármelyik királya nem, hiszen van egy pár tiszta kebel, melyre öröm vagy bú könyvivel pilláimon bátran borulhatok, s ez nekem elég.« 2) Kandalódallában emlegeti ugyan már a bíbor ajkú kis lánykát, de még semmi sincs e művekben, a miből már a legközelebbi években majd egész teljében kifejlődött szerelmi viszonyára lehetne következtetni. Jellemző azonban költészetére, hogy már legelső verseiben érezzük a hazáért lángoló szíve dobogását. Hazaszeretetét kedvese iránti szerelmével olvasztja össze, mi a magyar lyrának Kölcsey óta mintegy hagyományos hangja volt. Tompa lyrája már fölléptekor összeköti e kettős érzelmet, mi azonban inkább az idegen hatás következménye. Most még csak az érzés az övé, de az érzésnek sem hangja sem alakja nem vall külön költői egyéniségére. Három-négy év kell, hogy igazán fejlődésnek induljon. Ekkor aztán már néha-néha megüti azt a hangot, amelyen később, pályájának délpontján, legszívrehatóbban, legszebben, legművésziebben játszott. A Levél egy elutazott barátom után című remekének alapgondolatát kicsiben már 1844- ben jól eltalálja. Emlékverse, amelyet e tájban irt egyik, előttünk ismeretlen barátjához, a legillőbb példa erre: Te távol leszesz, ám haza Dobogjon mindig kebeled ! Nagy a világ, a hon csak egy ! — Édes fiú, Isten veled! A szerelmi mámor azonban nem sokára teljesen elfoglalja egész valóját, s nem tudja igazi költészetté alakítani. Mert Tompának úgy, mint Aranynak bizonyos nyugodtság, csöndesség kell, a lezajló harc utáni béke, az átélt vihar után verőfényes nap, hogy eszméit és gondolatait rhythmikus dallamba öntse. A szerelmes szív minden izgalmát, kínját s kétségbeesését átéli vagy négy év alatt. Szenvedélye folyvást a lányka körébe űzi, de az ész nem tudja átérteni ezt az egész viszonyt. Mikor Károly barátja látogatóba hívja, küzködik magával, hogy várjon elfogadja-e a meghívást. »Óhajtanál-e mennyben lenni — írja ez alkalommal barátjának — egy pillanatig, hogy aztán annak elvesztése tízszeresen, százszorosan szaggatná maró kínnal lelkedet ? Most láttam én őt egy pillanatra ? !! miért azon szörnyű kétséggel, hogy a jövendő mit szül, nem tudom. Jelenjék meg nekem egy Isten s mondja ezt: ne félj ! ő a tied! oh barátom! akkor látni fogom őt százszor egy év alatt, minden pillanatban, akkor mint a költő énekli: Mi a mérföldek foglalatja? Csak egy arasz sem lesz lelkemnek. x) Böszörményi K.-hoz irt levele 1844. S.-Patak. id. h. 2) Figyelő. 1881 X. k. 84. 1. x) Figyelő. Id. h. 85. 1. 2) Figyelő. 1882. XII. k. 1870 A sürgönyszállitó. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Siebecker. I . „ . ' — A nő, lássák önök, a legmegfoghatatlanabb teremtés a világon, — mondta az öreg Landy orvos nekünk társalgás közben. — Elmondok erre nézve egy esetet, mely ezelőtt tizenöt évvel történt. Az 1870-dik év március havában, Brassey gróf, kinek kastélya tíz percnyire fekszik innen, a halom tetején, magához hivatott. Minden politikai nézetkülönbség mellett is negyven év óta élünk jó barátságban egymással. Csak két pont az, ahol mi érintkezünk : a gróf hazafi és Voltaire-követő. Megvan benne a tizennyolcadik század nemeseinek szeretetreméltó, szellemes hitetlensége; de mindamellett türelmes volt s teljes szabadságot engedett a grófnénak, e rendkívül kegyes és babonás asszonynak, ki egyébiránt már hat évvel történetünk előtt halt meg, egyetlenegy gyermekét, egy tizenkét éves leányt hagyva neki örökségül hátra. Mielőtt örök álomra lehunyta a szemét, arra kérte férjét, hogy leányát zárdában neveltesse. A gróf a haldokló eme kérelmét megtagadta, de fogadást tett, hogy sohasem nem tesz sem nem mond neki olyat, a mi a gyermek hitére befolyással lehet. — Nem házasodom meg soha, — tévé utána, — s Teréz nem hagy engem el mindaddig, míg férjhez nem megy. Jobban szerettem volna ugyan az ő oktatására szentelni magamat, de mivel ön fél, hogy az én filozófiai nézeteim befolyással lehetnek az ő lelkére, fogadást teszek ezennel, hogy oly vallásos érzületű nevelőnőt választok mellé, kitől egyebet nem követelek, mint szakértelmet és jó erkölcsöt. Brassey grófné, ki valószínűleg előre sejtette ez értekezésük eredményét, bizonyos Mirande nevű kisasszonyt jelölt neki ki nevelőnőül, kit a családhoz rokonsági kötelék csatolt s kit szegénysége és szépséghiánya hajadonságra s nevelőnői hivatásra kárhoztatott. Egy hónap múlva Mirande kisasszony már a kastélyba költözött. Mikor meglátogattam a grófot, nagyon szomorú arckifejezéssel fogadott. — Édes orvosom, — mondta nekem — ön a világnak legszerencsétlenebb emberét látja maga előtt! Ön jól tudhatja, hogy én Teréznek a leggyöngédebben szerető atyja s áldozatkész barátja voltam. íme, ez a jutalmam. S egy levelet nyújtott át nekem. Tartalma, amennyire emlékezetemben maradt, ez volt: »Szeretett jó atyám! Én neked most rendkívül nagy szomorúságot okozok; de leányod vagyok s méltatlan lennék hozzád, ha valamit előtted rejtegetnék. Ellenállhatatlanul vonzódom istenhez s elhatároztam magamban, hogy neki szentelem életemet. Különben is ez volt leghőbb óhajtása az én szent anyámnak, — és most arra kérlek, engedd meg nekem, hogy a karmeliták szerzetébe léphessek. A rövid ideig tartó megválás itt e földön kétségkívül fájdalmas lesz ; de a feleség könyörgései az égben s a leányéi itt e földön megkönnyítik egyesülésünket a föltámadás napján, midőn századokról-századokra egymás szeretetének fogunk élni. Teréz.« — És mit válaszolt ön, édes grófom ? — Azt válaszoltam, hogy soha sem fogok hasonló elhatározást támogatni s élni fogok atyai jogaimmal, a mennyire ezeket a törvény biztosítja és hogy ha majd nagykorú lesz, ám cselekedjék tetszése szerint. Azt is tudattam egyébiránt vele — s kértem, közölje azt tanácsadóival is — hogy ama nap, a melyen a zárdába lép, kikapja anyai örökségét, mely