Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)

1887-09-16 / 254. szám

kát hánytak s azt embernek, baromnak alkalmassá tették az éjiszállásra. Azóta minden gulyás oda megy éjszakázni, azok gyújtogatják ott a tüzeket. — De hát mi okból emlegeti bátyám a báró Barczy gulyáját ? Mit keresett az itt ? Hiszen, tud­tommal, a Barczyak sohasem birtak e vidéken. — Nem ám. Csakhogy, a­mint mondtam, eze­lőtt, sok-sok esztendővel, nagy ínség volt az alföldön. Ide szorult a gulya. Az öreg emberek sokat tudnak beszélni arról még most is. Tudnak bizony. De tudhatnak is. Szomorúan be­szélnek felőle, kik még emlékeznek reá. Zabos időnek nevezik azt az időt ma is. Mert ott, az áldott kanadán­­ban, a tejjel mézzel kövér alföldön is nem termett egyéb zabnál. Abból sütötték a kenyeret, s jó volt, a­kinek csak az is volt. De az ember csak csak. Az csak kikerítette va­lahogy az élelmet; ha már a zab elfogyott, fűrészpor­­ból sült cipót evett. De a lábasjószág, a csikó a tinó ! Hosszú, száraz, hónélküli télre hideg esetlen tavasz következett. Az elvetett mag ott gombásodott meg a kérges barázdában. A fák alig birtak kirü­gyezni, levelezni. A gyepet, a rétet ellepte az áldatlan szik s sehol sem látszott egy zöldelő fűszál még pün­­köstkor sem. Szent-György nap táján volt egy kis zimankós eső, azután be sem borult az ég Szent­ Já­nos napig. A föld kiégett, meghasadozott, és mint őszi legyek, úgy ődöngöttek a kiégett tarlón az em­berek és éhes barmok. A kisteleki kastély verandájáról szemlélgette az öreg báró Barczy e nagy veszedelmet. A máskor vi­dám s derült férfiú lecsüggesztett fejjel, hatalmas karjait hátul összefonva, járt és kelt fel s alá tépe­­lődve. Mikor néha lépései meglassudtak s lábai alatt a márvány kockák nem kopogtak oly erősen: túl a kerten, túl a Tisza felől olykor-olykor megdöbbentő, szomorú és retenettes hang hallatszott. A gulya a hi­res Barczy-gulya bőgött ott az éhség miatt az a hires gulya, melynek, nagyságra és szépségre, nem volt pár­ja az országban, ott bőgött a Tisza partján. Leevett már a csikasz mezőn mindent, lerágta a bojtorján, az ördögszekér, és a parti füzek­ezetlen leveleit. Már az sem volt. Ott állt a szegény barom reszkető lábakkal és leeresztett fejjel egy csomóban s kérő bőgése mesz­­sze hallatszott a partról felvert kiszáradt tájon. Az öreg báró tűnődve hallgatta az elbusult han­got, s alig vette észre hogy a veranda másik végén egy délceg ifjú jelen meg, ki portól lepett ruháját, izadságtól borított arcát meg sem törli, hanem árva lányhajas kalapját ledobva, elbusult lélekkel leül ott egy székre. Ez volt Lőrinc, az ifjú báró, a vidék kedvence, a parasztnép bálványa, ki ott élte napjait a mezőn, a mérföldekre terjedő birtok berkei, tanyái között a mé­nes, a gulya, a pásztortüzek mellett guggoló pászto­rok és repülő ménesek csikósai körében. Mikor végig száguldott néha vércsederes paripáján a pusztán, már messziről megismerte minden pusztán lakó ember a fiatal urat. Esténként pedig, ha megszólaltatta ke­sergő tilinkóját onnan a verendáról, nem volt a ha­tárban olyan asszonyi szív, mely meg ne dobbant volna, nem volt olyan asszonyi ajk, mely vágyva ne susogta volna : a mi ifjú urunk ! Mert már nem »urfi«-nak nevezték. Ez a titulu­t csak addig dukál valakinek, míg legény, Lőrinc báró­­ pedig már házas volt. Odafent, a harmadik vagy negyedik lefüggönyö­zött ablakú szobában élt egy fehér arcú fiatal asszony, kinek kezében nem volt egyéb soha, mint egy imádsá­­gos könyv. Mellette ült reggeltől estig öreg társalgó nője, ki egész olyan sötét szinű, feszes s állig begombolt ruhában járt, mint ifjú asszonya. Ez az ifjú asszony volt a Lőrinc felesége, a gazdag Dengelegi grófok utolsó ivadéka s egyedüli örököse Dengelegi Lívia grófnő. (Folyt. köv.)­gény csizmadia gyermeke, elkényszeredett, sanyarú sorsban tengődött. Mint maga oly szivrehatón írja: — jó anyám régen a sírba szállott, Megértem én korán az árvaságot; Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén : A szenvedést korán megösmerem ! S ime most már közel van ahhoz, hogy az úri osztály tagjai közt is előkelő szerepet vigyen. De mikor a múzsa csókjai mind forróbbak lesznek homlokán, hogy készüljön ő a száraz vizsgálatokra ? Pedig neki főcélja önálló emberré lenni mihamarább , akárhol, még maga sem tudja hol, csak független állásra jutni, hogy aztán az »édes boldog családi életre« gondolhas­son. De hol van még a céltól? Több, mint 2—3 év. Hogy tűrjön addig nyugodtan egy oly szerelmes szív, mint az övé ? Hogy legyen boldog az örömtől, érezve, hogy szerettetik, mikor az a baljós gondolat oly ijesztően ötlik néha-néha eszébe, hogy úgy sem lesz­nek egymáséi. Csakhogy az ifjú szív előtt nincs lehe­tetlenség. Ha már oly szerencsétlen helyzetben szüle­tett, ha a rossz emberek tönkretették ősapái gazda­ságát,­­­ a­melynek most századrésze is elég volna, hogy boldoggá lehessen szerelmesével, szellemi mun­kával fog utat törni magának s pedig olyannal, a mely hírnév utáni vágyait is kielégítheti. »Te érted fogom könyv mellett virrasztani az éjszakákat, mig örökre enyém nem leszesz« — írja a leányhoz inté­zett levelében.* 2) Íme a kettős szenvedély azon egy alapja. íme az ok, a­miért Tompa aránylag oly kevéssé szigorú kritikát gyakorolt önmaga iránt, hogy oly sietve óhajtott haladni a Parnasszuson s hogy folyvást azt mérlegelte: menyire van még a céltól. Mindennél előbb való volt nála, hogy a leányka szerelme bizto­sítva legyen számára. S hogy költészetére, korai föl­lépésére, sietős haladására csakugyan különösen nagy hatással volt szerelme, mutatja az, hogy még oly köl­teményt is, a­melylyel a közönség előtt nem mer föl­lépni, kész örömmel küld el a­­­ családnak, melynek egyik tagja iránt­ heves érzelmet táplál. Tompa költői föllépése és szerelmi viszonyának kezdete azon egy időre esik. 1840. nyarán ismerkedett meg Böszörményi Károly barátja nővérével, Katicával s tudtunkkal ugyane tájban lépett föl először nyilvá­nosan a közönség előtt. Az 1840. év tavaszán jelent meg először Vizdal című költeménye a Társalkodóban s ugyanekkor három népdala és kandallódala a Ko­szorúban. Tehát nem az Athenaeum hasábjain lépett föl először s nem is 1841-ben, mint eddigi életk­ór gondolták. Még ekkor csak láthatta szerelmesét, de az érzelem nem vett erőt rajta. Meglehetős józan és hideg. Semmi sincs benne az igazi szenvedélyből. Inkább egykedvű, sem öröme, sem bánata. Mint maga írja: Engem — hála végzetemnek! — Nem kinéz kül­ö s belvihar, Elfutott életkoromnak Bús emléke sem zavar ; Bár szegénynek szüle a sors, Nem nyílik panaszra szám. . . A sok tövist, a melyek — mint Szemere Miklós­hoz 1842. körül irt levelében mondja :— minden te­kintetben oly buján sarjaznak a szegény ifjú pályáján, nem akarja észre venni. Még most azt hiszi, hogy csak a gyáva panaszkodik. »Én — írja az említett levélben — boldog vagyok, minő, a föld bármelyik ki­rálya nem, hiszen van egy pár tiszta kebel, melyre öröm vagy bú könyvivel pilláimon bátran borulhatok, s ez nekem elég.« 2) Kandalódallában emlegeti ugyan már a bíbor ajkú kis lánykát, de még semmi sincs e művekben, a miből már a legközelebbi években majd egész teljében kifejlődött szerelmi viszonyára lehetne következtetni. Jellemző azonban költészetére, hogy már legelső verseiben érezzük a hazáért lángoló szíve dobogását. Hazaszeretetét kedvese iránti szerelmével olvasztja össze, mi a magyar lyrának Kölcsey óta mintegy hagyományos hangja volt. Tompa lyrája már fölléptekor összeköti e kettős érzelmet, mi azonban in­kább az idegen hatás következménye. Most még csak az érzés az övé, de az érzésnek sem hangja sem alakja nem vall külön költői egyéniségére. Három-négy év kell, hogy igazán fejlődésnek induljon. Ekkor aztán már né­ha-néha megüti azt a hangot, a­melyen később, pályájá­nak délpontján, legszívrehatóbban, legszebben, legmű­­vésziebben játszott. A Levél egy elutazott barátom után című remekének alapgondolatát kicsiben már 1844- ben jól eltalálja. Emlékverse, a­melyet e tájban irt egyik, előttünk ismeretlen barátjához, a legillőbb példa erre: Te távol leszesz, ám haza Dobogjon mindig kebeled ! Nagy a világ, a hon csak egy ! — Édes fiú, Isten veled! A szerelmi mámor azonban nem sokára teljesen elfoglalja egész valóját, s nem tudja igazi költészetté alakítani. Mert Tompának úgy, mint Aranynak bizo­nyos nyugodtság, csöndesség kell, a lezajló harc után­i béke, az átélt vihar után verőfényes nap, hogy esz­­­­méit és gondolatait rhythmikus dallamba öntse. A szerelmes szív minden izgalmát, kínját s kétségbeesé­sét átéli vagy négy év alatt. Szenvedélye folyvást a­­ lányka körébe űzi, de az ész nem tudja átérteni ezt az­­ egész viszonyt. Mikor Károly barátja látogatóba­­ hívja, küzködik magával, hogy várjon elfogadja-e a­­ meghívást. »Óhajtanál-e mennyben lenni — írja ez­­ alkalommal barátjának — egy pillanatig, hogy aztán annak elvesztése tízszeresen, százszorosan szaggatná­­ maró kínnal lelkedet ? Most láttam én őt egy pilla­natra ? !! miért azon szörnyű kétséggel, hogy a jö­vendő mit szül, nem tudom. Jelenjék meg nekem egy Isten s mondja ezt: ne félj ! ő a tied! oh barátom! akkor látni fogom őt százszor egy év alatt, minden pillanatban, akkor mint a költő énekli: Mi a mérföldek foglalatja? Csak egy arasz sem lesz lelkemnek. x) Böszörményi K.-hoz irt levele 1844. S.-Pa­­tak. id. h. 2) Figyelő. 1881 X. k. 84. 1. x) Figyelő. Id. h. 85. 1. 2) Figyelő. 1882. XII. k. 1870 A sürgönyszállitó. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Siebecker. I . „ . ' — A nő, lássák önök, a legmegfoghatatlanabb­­ teremtés a világon, — mondta az öreg Landy orvos­­ nekünk társalgás közben. — Elmondok erre nézve­­ egy esetet, mely ezelőtt tizenöt évvel történt. Az 1870-dik év március havában, Brassey gróf, kinek kastélya tíz percnyire fekszik innen, a halom tetején, magához hivatott. Minden politikai nézetkü­lönbség mellett is negyven év óta élünk jó barátság­ban egymással. Csak két pont az, a­hol mi érintke­zünk : a gróf hazafi és Voltaire-követő. Megvan benne­­ a tizennyolcadik század nemeseinek szeretetreméltó, szellemes hitetlensége; de mindamellett türelmes volt s teljes szabadságot engedett a grófnénak, e rendkívül kegyes és babonás asszonynak, ki egyébiránt már hat évvel történetünk előtt halt meg, egyetlenegy gyer­mekét, egy tizenkét éves leányt hagyva neki öröksé­gül hátra. Mielőtt örök álomra lehunyta a szemét, arra kérte férjét, hogy leányát zárdában neveltesse. A gróf a haldokló eme kérelmét megtagadta, de fogadást tett, hogy soha­sem nem tesz sem nem mond neki olyat, a mi a gyermek hitére befolyással lehet. — Nem házasodom meg soha, — tévé utána, — s Teréz nem hagy engem el mindaddig, míg férjhez nem megy. Jobban szerettem volna ugyan az ő okta­tására szentelni magamat, de mivel ön fél, hogy az én filozófiai nézeteim befolyással lehetnek az ő lel­kére, fogadást teszek ezennel, hogy oly vallásos érzü­letű nevelőnőt választok mellé, kitől egyebet nem kö­vetelek, mint szakértelmet és jó erkölcsöt. Brassey grófné, ki valószínűleg előre sejtette ez értekezésük eredményét, bizonyos Mirande nevű kis­asszonyt jelölt neki ki nevelőnőül, kit a családhoz ro­konsági kötelék csatolt s kit szegénysége és szépség­hiánya hajadonságra s nevelőnői hivatásra kárhoz­tatott. Egy hónap múlva Mirande kisasszony már a kastélyba költözött. Mikor meglátogattam a grófot, nagyon szomorú arckifejezéssel fogadott. — Édes orvosom, — mondta nekem — ön a vi­lágnak legszerencsétlenebb emberét látja maga előtt! Ön jól tudhatja, hogy én Teréznek a leggyöngédebben szerető atyja s áldozatkész barátja voltam. íme, ez a jutalmam. S egy levelet nyújtott át nekem. Tartalma, a­mennyire emlékezetemben maradt, ez volt: »Szeretett jó atyám! Én neked most rendkívül nagy szomorúságot okozok; de leányod vagyok s méltatlan lennék hoz­zád, ha valamit előtted rejtegetnék. Ellenállhatatlanul vonzódom istenhez s elhatá­roztam magamban, hogy neki szentelem életemet. Különben is ez volt leghőbb óhajtása az én szent anyámnak, — és most arra kérlek, engedd meg ne­kem, hogy a karmeliták szerzetébe léphessek. A rövid ideig tartó megválás itt e földön két­ségkívül fájdalmas lesz ; de a feleség könyörgései az égben s a leányéi itt e földön megkönnyítik egyesü­lésünket a föltámadás napján, midőn századokról-szá­­zadokra egymás szeretetének fogunk élni. Teréz.« —­ És mit válaszolt ön, édes grófom ? — Azt válaszoltam, hogy soha sem fogok ha­sonló elhatározást támogatni s élni fogok atyai jo­gaimmal, a mennyire ezeket a törvény biztosítja és hogy ha majd nagykorú lesz, ám cselekedjék tetszése szerint. Azt is tudattam egyébiránt vele — s kértem, közölje azt tanácsadóival is — hogy ama nap, a me­lyen a zárdába lép, kikapja anyai örökségét, mely

Next