Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)

1887-09-01 / 239. szám

pítottak, beérték egymás és a jók szeretetével. Ma már közülök csak József él, ki a csorbai tó telepének kiépítésével örök emléket állított magának. Azt a szeretetet, melyet ő elhalt testvérei iránt érzett, mint­egy átvitte a természet­e gyönyörű pontjára, tudva, érezve, hogy míg itt áldoz, jót cselekszik az emberek­kel s az ország egy rendkívül kies pontját még szebbé téve, saját életének olyan tartalmat ad, melyben igen sok nemzedék fogja örömét találni. Szent-Iványi József a régi, hamisitlan typusú gentry valódi mintaképe: tevékeny, jó, nemes gondol­­kozásu, ember- és hazaszerető. A csorbas magas terrász »József-lak«-a zárva volt, midőn ott időztem, de jól esett megemelnem előtte a kalapot s névjegyemet oda dugni a závár mellé, őszinte hódolatjelül. Carlyle di­csőítése jutott eszembe azokról, kik a föld egy-egy darabkáját megszépítik munkájukkal. Többet is ér ez sok híres csata győzelmének dicsőségénél. Itt nem omlik vér és köny; itt az örömek állandó tőkéje gya­rapodik. E magas földgerinc párkányáról csak egyszer kell alá pillantani a faluk, ország- és vasutak mély völgyére, hogy elképzeljük: mennyi pénzbe és fárad­ságba kerül ide felhordani csak egy nyári lak anyag­szereit és bútorait is, hát még tizenkét szép épület külső és belső alkatrészeit! S itt a völgy felé eső pár­­kányzat vékony síkján hat épület áll egymástól némi távolban. Ezek a »Szentivány-lak«, a »Gömör-lak«, a » József-lak« (maga a tulajdonos szép kis nyaralója, üvegfalú teremmel, úgy hogy kívülről is láthatni a pohárszék sok poharát, a magyar vendégszeretet megannyi jelét; itt, az ebédlőasztalnál mondta lelkes toasztját az igaz vendégszeretettel felvillamozott szerb király); c laktól odébb fekszik a nagy vendéglő, szervászokkal, tornácokkal, térképekkel, messzelátók­kal s nagy ebédlővel; aztán tourista-ház apró Comnos­­ szobákkal, majd az új gyógycsarnok, billiárd és tár­salgó-termekkel, zárt üveges verandával a tó felé; mellette födött kuglizó. A tó hátsó részén áll fák közt a nagy Laszkáry-lak, széles tornáccal és magas erkélylyel, mögötte gloriette. Egyik oldalt a tóba egy kis földnyelv nyúlik be, azon piroslik a festőileg vidám »Miklós-lak«. (emlék a jó testvérre.) Más ol­dalt van a csinos fürdőház, mögötte egy pár lak, melyek egyike körül megszelídített kis zerge nyar­­galást. Van szabad uj uszoda és csónakház is, mert a tó sötét-zöld vizén piros csónakok és nagyobb festett ladikok ringanak s a dal róluk oly szépen hangzik a természet e magas, ét­eri levegőjében. A csónakház közelében nagy, lapos fekete szikla áll a tó fölött s arra egész társaság települhet: olyan lapos a teteje., Hátunk mögött a három legnagyobb nyaraló emeletnyi magas, mig élülről csak földszintiek. Előttünk a kemény szirt-medencébe foglalt tó majd mindig ring. Kis barázda-billegetők csicsereg­nek a partjain. Olykor halak vetődnek föl, mert a halászat a tóban tilos lévén, a pisztráng és lazac egyre szaporodik benne. Egész terjedelmében a tavat legfölebb az észak-nyugati magaslaton épített csinos gloriette-ből láthatjuk meg, mert alantibb pontról nézve, hol egyik, hol másik öble búvik el a szem elől. Ama gloriette-hez, — mely mögött alantabb egy vakta ovál medencéje látszik, viz helyett világos zöld fűvel, — nagy költséggel és sok helyen magas felkövezéssel csinált, fehérporondú út vezet, me­lyen annyira kellemes a séta, akár a deszkán. Oly széles, hogy szükségből kocsi is haladhatna rajta. És e körutak úgy vannak vezetve, hogy a tó tükre csak ritkán vesszen el a szem elől. Atalában az áldozat­­munkban.* — 1761 — E kőtömeg alatt, nem tudom melyik spanyol király utat töretett át, hogy az utasokon ekkér köny­­nyíthessen. E boltozat alatt korcsma is épült, mely azonban tél idején a hó miatt elhagyatva áll. Don Andres kocsija, a­mint az után fölfelé ka­paszkodott, a Szent Andorján kis kápolnája mellett haladt el. A királyi ügyészt félelem szállta meg, eszébe jutva, hogy a trabucók, — mint beszélték — e kápolna környékén egyszer­ máskor, számos utat fosz­tottak ki. A kápolnától kezdve az út lefelé vonult. A ko­csi alig haladt attól ötven lépésnyire, midőn körül­belül tiz ember rohant elő a sziklahasadékokból s pus­kával kezükben elállták a lovaknak az útját. A kocsi megállt s a kocsi ajtaját fölnyitották. — Szálljon le! — kiáltá a csapat feje, egy sas­­tekintetü fiatal ember. Don Andrés kihajolt sápadt arcával s fenyegető hangon dörgé: — Vissza rablók ! Én don Andrés de Solis, a ki­rályi ügyész vagyok! E név hallatára vadul ordítottak föl a támadók s tiz puskacső irányult egyszerre a nyomorult felé. — Don Andrés, a szegények kifosztója! don Andrés, az uzsorás! don Andrés, a fukar! — kiáltoz­ták a trabucók, szikrázó szemmel nézve a királyi ügyészt. — Még rosszabb ő, don Andrés, az áruló! — szólt nyugodt, de megvető hangon a csapat fiatal fő­nöke, intve kezével embereinek, hogy fegyvereiket eresszék le s oda lépett a kocsihoz. Kíváncsian szem­lélte a királyi ügyész arcát. Azonban egyszerre mind a ketten meghökken­tek. Mindegyik a saját képmását látta a másikban. Bámulatos hasonlatosság volt ez ; csakhogy dán András arca a büszke, bátor fiatal emberétől abban különbözött, hogy redős és fakó volt; de ugyanaz a sűrű szemöldök, ugyanaz a széles boltozatos homlok, kiálló ajk és fasorr voltak jellemző vonásaik. — Hogy hívnak ? — kérdezte dán Andrés foj­tott hangon. — Cristoval, a trabucó. Nekem nincs más ne­vem, — válaszolva a fiatal főnök. — Az én fiam! — szólt don Andrés, karjait tárva ki, könybe lábbadt szemmel, feledve a félelmet s csupán az ő élő képmását látva maga előtt, fiatalon, büszkén, merészen. Cristoval mosolygott, társaira nézett, megra­gadta dán Andrásnak a karját s lerántva a kocsiból, harsányan kiáltá: •— Arccal a földre, vén áruló! De a királyi ügyész meg sem moccant; két köny pergett alá sápadt arcán s ismételve mondta: — Te az én fiam, az én elveszett fiam vagy, kit még gyermekkorában raboltak el! Cristoval merően nézett don Andrés szemébe; aztán pillanatig gondolkozni látszott, ujjaival hosszú bajuszát pedelgetve. Végre intett társainak, hogy vonuljanak félre kissé s igy szólt a királyi ügyészhez: — Vigyázzon, don Andrés; ne higgje, hogy valamely gyalázatos ravaszsággal megmenekülhet tőlünk. Lehet, igazat mond ön, mert engem csakugyan az útfélről szedtek föl. Szerencsétlenségemre, rendkí­vül hasonlítok önhöz, de én legalább jobb akarok lenni mint ön s halálom nem fog szégyent hozni csa­ládomra, ha van, míg önnek az élete szégyent, gyalá­zatot hozott a családjára. Ön sajnálja, kétségkívül, hogy fiát eme boldogtalan trabucok közt találja, kiket mint vadállatokat üldöz ön. Én megvetem és gyűlö­löm dán András királyi ügyészt, mint Judást, ki elárulta istenét. Ügyészi ruhájára és aranyaira vér­foltok tapadtak. Emlékezzék ön don Diego Figuerára! Ha bizonyos volnék abban, hogy önnek a fia vagyok, eme sziklákon zúznám szét agyamat, hogy megbün­­hődjem e csapást s meneküljek e szégyen elől. Az én igazi atyám Xicaragua, a csempész, ő tanított engem arra, mikép tegyek szolgálatot­ a trabucóknak s tőle tanultam játszani a navajcít.. . Én azonban úgy akarom­­ magamat viselni önnel szemben, mintha valódi fia volnék. Don András arcán az öröm derűje villant meg s megszorította a trabucó kezét. Cristoval nyugodtan vonta el a kezét. — Atyám, — folytató, — a tisztességes és ön­kéntes halál néha elég arra, hogy eltörüljön egy ocsmány, bűnös múltat. íme e pisztoly. Ölje meg ön magát. Ha ugyanegy vér kering ereinkben, ön érteni fogja, hogy az én ajánlatom megtisztelő önre nézve s nem fog habozni. Fogadja el ezt és én­ atyámnak is­merem önt el társaim előtt. Don Andrésnek remegtek a térdei; homlokán veszték gyöngyözött s arka elsápadt. A fiatal trabucó vállat vont. — A királyi ügyésznek gyáva lelke van! — monda. — Én nem az ön hitvány fajából való vagyok. Jól van. Éljen, éljen ön gyalázatban, közmegvetés­ben ! De hallgassa el ön mindazt, a­mi köztünk tör­tént ; ne gyalázzon meg az által, hogy fiának nevez, mert rögtön bosszút állok e sérelemért. — Oh, miért nincs itt Rosario ? — kiáltott föl a királyi ügyész. — Ön nem merné őt megtagadni. — Rosario, az a szentasszony, don Diego nővére, — szólt a Trabuco, — egy démonhoz láncolt angyal, az én anyám. Mondja meg neki, dán András, hogy ő­­ újra látni fog engem. — Szerencsétlen! Merészelne ön a városban je­­l­­enkezni, a­nélkül, hogy kegyelmet kapott volna ? Hi­szen ez ezerszeres halál lenne az ön anyjára nézve. Legalább hagyja el e nyomorult szökevényeket és jöjjön velem. — Azért, hogy azt mondják: a milyen az apa, olyan a fiú ? — vágott közbe Cristoval megvetőleg. — Az árulók ivadékai nem mindig válnak áru­lókká. Mondja meg donna Rosarionak, hogy nem so­kára meglát engem. (Vége köv.) Hazai irodalom, művészet. * Irodalmi és művészeti előadások az egye­temen. Az egyetem bölcsészeti karánál a következő irodalomtörténeti előadásokat hirdetik a téli félévre: Beöthy Zsolt az aesthetikából » A szép fő for­­mái«-t, továbbá »A magyar prózai stíl fejlődésé«-t (Kazinczy és Kálmán), Gyulai Pál »A magyar drámairodalom története Kisfaludy Károlyig« és »Középkori költői maradványaink«-ról olvas. Hein­rich G­u­s­z­t­á­v »A 16-ik és 17-ik századi német irodalom történeté«-t, Lessing »Hamburgische Dra­maturgie «-ját és Goethe balladái «-t fejtegeti. P. Thewrewk Emil a »Római irodalom törté­neté«-t, Pecz Vilmos »A görög tragédia hanyat­lása«-t magyarázza. Vámbéry Armin Saadi »Gulisztan«-járól, dr. Asbóth Oszkár »Krylov meséi«-ről, Patterson Arthur »Az angol iro­dalom története II. Károly­tól a jelenkorig«, G­o­­­d­­zieher Ignác »Arab költők«-ről hirdetnek elő­adásokat. Művészeti előadásokat tartanak : H­e­n­s­z­­­­mann Imre Kelet ókori műtörténelméről, Pastei­­ner Gyula »A görög szobrászat története Praxiteles korától«, »Rafael élete és művészete«, »A művészetek története Magyarországon«, címen, Czobor Béla »Az ős­kereszténykor műemlékeiről. * A »Keresztény Magvető«-ből, e derék uni­tárius folyóiratból, megjelent az idei negyedik (jú­lius—augusztusi) füzet. Csegely László »Hit és vallá­sosság« című cikkel nyitja meg a közlemények sorát; utána dr. Bartók István fejtegeti az iskolaorvosi in­tézmény hasznát s hivatását, ismertetve a külföld hasonló intézményeit; harmadiknak Rédiger Géza közli a harminchetedik zsoltár fordítását; majd Ben­­czédi Gergely befejezi az unitárius halottak s temeté­sek 1692—1703-iki jegyzékének közlését. Ürmösi Kálmán fejtegeti: »Lehet-e az eklézsiakövetés köte­lező?« Ezek után Charm­aud párisi levele, értesítések, különfélék s adományok bejelentése következnek. * A szalontai uj szilikor, melynek építését nem rég jelentettük, vaskos oszlopokra emelt s erős vaskapcsokkal megerősített tágas faház, mely szoro­san egymásba ékelt deszka oldalaival és rendszeres zsindely­tetőjével minden természeti viszontagság ellen menedéket nyújt. Van benne állandó díszletek­kel ékeskedő színpad, rendes függönyökkel, melyek ez­úttal újítás alatt állanak; van rendes padsorozata arasznyi számozott helyekkel, földszintje és karzata. Közép hosszában csillároktól, belsejében pedig a falakra sűrűn illesztett lámpacsoportozatokról nyeri a vilá­gosságot. A nézőtér oly törés, hogy két oldal és egy széles közép utón kívül is, mintegy 200 kör- és zárt­szék fogadja be a publikumot. E támlával ellátott ülőhelyek fölötte könnyen kihordhatók s akkor a szin­kör mihamar óriási táncteremmé alakul, készséghez ízlés is járult e telep emelésénél. S fog is emelkedni évről-évre, mert május közepétől szeptem­ber közepéig már is ezerekre megy a látogatók száma. A tulajdonosnak gondja volt arra is, hogy e nyaraló­hely bérletét jó kezekre bízza. A liptó­szent­­miklósi »Fekete sas« szállóház bérlői, a Klimo-test­­vérek bírják, kik jó konyhát és ügyes személyzetet tartanak s az állandó vendégek iránt különös figye­lemmel vannak. Ezek számára jutányos napi díj van: negyedfél forint, a­miért szobát, szolgálatot, reggelit, jó ebédet s vacsorát, fürdést és csónakázási jogot kap­nak. Ha nagyon hidegre válik a jég, még fűtésben is részesülhetnek, mert az ötven-hatvan szoba közt van elég, melyben kályhát is találunk. A csupán egy-két napra jövő vendég jóval töb­bet fizet, de a futó tourista is, ki délben érkezik s este már távozik, másfél forintért olyan table d’hote­­hhoz ül, melynél a finom gomba, pisztráng, őz­sült, cukorborsó és fagylalék egymást éri. Szóval a konyha is vonzó erővel bírhat. De a szem és a tüdő öröme az, mely mindennél többet ér. A kinek idegei, izmai megviselték, a ki sokat ült hivatalok zárt falai közt, a kinek erősítő légváltoztatásra és edző vízre van szüksége, a ki nem tudja elveszteni váltólázát, men­jen ez 1379 méternyi magasba — melynél magasab­ban a mi országunkban nem nyaralhat sehol — s pár hét alatt áldani fogja a magas Tátrát, a csorbás tavat és gazdáját. De az is, a­ki csak szépségéért kereste föl, úgy eltelik annak képével hosszú időre, mintha egy remek költemény vagy zenemű csodálatos erede­tisége varázsolta volna el. A genfi tóról mondta Rousseau: »álmodozván róla, ott vagyok.« így vagyunk a csorbás tóval is: elhozzuk magunkkal szemünkben, lelkünkben, ál­

Next