Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)
1887-09-01 / 239. szám
pítottak, beérték egymás és a jók szeretetével. Ma már közülök csak József él, ki a csorbai tó telepének kiépítésével örök emléket állított magának. Azt a szeretetet, melyet ő elhalt testvérei iránt érzett, mintegy átvitte a természete gyönyörű pontjára, tudva, érezve, hogy míg itt áldoz, jót cselekszik az emberekkel s az ország egy rendkívül kies pontját még szebbé téve, saját életének olyan tartalmat ad, melyben igen sok nemzedék fogja örömét találni. Szent-Iványi József a régi, hamisitlan typusú gentry valódi mintaképe: tevékeny, jó, nemes gondolkozásu, ember- és hazaszerető. A csorbas magas terrász »József-lak«-a zárva volt, midőn ott időztem, de jól esett megemelnem előtte a kalapot s névjegyemet oda dugni a závár mellé, őszinte hódolatjelül. Carlyle dicsőítése jutott eszembe azokról, kik a föld egy-egy darabkáját megszépítik munkájukkal. Többet is ér ez sok híres csata győzelmének dicsőségénél. Itt nem omlik vér és köny; itt az örömek állandó tőkéje gyarapodik. E magas földgerinc párkányáról csak egyszer kell alá pillantani a faluk, ország- és vasutak mély völgyére, hogy elképzeljük: mennyi pénzbe és fáradságba kerül ide felhordani csak egy nyári lak anyagszereit és bútorait is, hát még tizenkét szép épület külső és belső alkatrészeit! S itt a völgy felé eső párkányzat vékony síkján hat épület áll egymástól némi távolban. Ezek a »Szentivány-lak«, a »Gömör-lak«, a » József-lak« (maga a tulajdonos szép kis nyaralója, üvegfalú teremmel, úgy hogy kívülről is láthatni a pohárszék sok poharát, a magyar vendégszeretet megannyi jelét; itt, az ebédlőasztalnál mondta lelkes toasztját az igaz vendégszeretettel felvillamozott szerb király); c laktól odébb fekszik a nagy vendéglő, szervászokkal, tornácokkal, térképekkel, messzelátókkal s nagy ebédlővel; aztán tourista-ház apró Comnos szobákkal, majd az új gyógycsarnok, billiárd és társalgó-termekkel, zárt üveges verandával a tó felé; mellette födött kuglizó. A tó hátsó részén áll fák közt a nagy Laszkáry-lak, széles tornáccal és magas erkélylyel, mögötte gloriette. Egyik oldalt a tóba egy kis földnyelv nyúlik be, azon piroslik a festőileg vidám »Miklós-lak«. (emlék a jó testvérre.) Más oldalt van a csinos fürdőház, mögötte egy pár lak, melyek egyike körül megszelídített kis zerge nyargalást. Van szabad uj uszoda és csónakház is, mert a tó sötét-zöld vizén piros csónakok és nagyobb festett ladikok ringanak s a dal róluk oly szépen hangzik a természet e magas, éteri levegőjében. A csónakház közelében nagy, lapos fekete szikla áll a tó fölött s arra egész társaság települhet: olyan lapos a teteje., Hátunk mögött a három legnagyobb nyaraló emeletnyi magas, mig élülről csak földszintiek. Előttünk a kemény szirt-medencébe foglalt tó majd mindig ring. Kis barázda-billegetők csicseregnek a partjain. Olykor halak vetődnek föl, mert a halászat a tóban tilos lévén, a pisztráng és lazac egyre szaporodik benne. Egész terjedelmében a tavat legfölebb az észak-nyugati magaslaton épített csinos gloriette-ből láthatjuk meg, mert alantibb pontról nézve, hol egyik, hol másik öble búvik el a szem elől. Ama gloriette-hez, — mely mögött alantabb egy vakta ovál medencéje látszik, viz helyett világos zöld fűvel, — nagy költséggel és sok helyen magas felkövezéssel csinált, fehérporondú út vezet, melyen annyira kellemes a séta, akár a deszkán. Oly széles, hogy szükségből kocsi is haladhatna rajta. És e körutak úgy vannak vezetve, hogy a tó tükre csak ritkán vesszen el a szem elől. Atalában az áldozatmunkban.* — 1761 — E kőtömeg alatt, nem tudom melyik spanyol király utat töretett át, hogy az utasokon ekkér könynyíthessen. E boltozat alatt korcsma is épült, mely azonban tél idején a hó miatt elhagyatva áll. Don Andres kocsija, amint az után fölfelé kapaszkodott, a Szent Andorján kis kápolnája mellett haladt el. A királyi ügyészt félelem szállta meg, eszébe jutva, hogy a trabucók, — mint beszélték — e kápolna környékén egyszer máskor, számos utat fosztottak ki. A kápolnától kezdve az út lefelé vonult. A kocsi alig haladt attól ötven lépésnyire, midőn körülbelül tiz ember rohant elő a sziklahasadékokból s puskával kezükben elállták a lovaknak az útját. A kocsi megállt s a kocsi ajtaját fölnyitották. — Szálljon le! — kiáltá a csapat feje, egy sastekintetü fiatal ember. Don Andrés kihajolt sápadt arcával s fenyegető hangon dörgé: — Vissza rablók ! Én don Andrés de Solis, a királyi ügyész vagyok! E név hallatára vadul ordítottak föl a támadók s tiz puskacső irányult egyszerre a nyomorult felé. — Don Andrés, a szegények kifosztója! don Andrés, az uzsorás! don Andrés, a fukar! — kiáltozták a trabucók, szikrázó szemmel nézve a királyi ügyészt. — Még rosszabb ő, don Andrés, az áruló! — szólt nyugodt, de megvető hangon a csapat fiatal főnöke, intve kezével embereinek, hogy fegyvereiket eresszék le s oda lépett a kocsihoz. Kíváncsian szemlélte a királyi ügyész arcát. Azonban egyszerre mind a ketten meghökkentek. Mindegyik a saját képmását látta a másikban. Bámulatos hasonlatosság volt ez ; csakhogy dán András arca a büszke, bátor fiatal emberétől abban különbözött, hogy redős és fakó volt; de ugyanaz a sűrű szemöldök, ugyanaz a széles boltozatos homlok, kiálló ajk és fasorr voltak jellemző vonásaik. — Hogy hívnak ? — kérdezte dán Andrés fojtott hangon. — Cristoval, a trabucó. Nekem nincs más nevem, — válaszolva a fiatal főnök. — Az én fiam! — szólt don Andrés, karjait tárva ki, könybe lábbadt szemmel, feledve a félelmet s csupán az ő élő képmását látva maga előtt, fiatalon, büszkén, merészen. Cristoval mosolygott, társaira nézett, megragadta dán Andrásnak a karját s lerántva a kocsiból, harsányan kiáltá: •— Arccal a földre, vén áruló! De a királyi ügyész meg sem moccant; két köny pergett alá sápadt arcán s ismételve mondta: — Te az én fiam, az én elveszett fiam vagy, kit még gyermekkorában raboltak el! Cristoval merően nézett don Andrés szemébe; aztán pillanatig gondolkozni látszott, ujjaival hosszú bajuszát pedelgetve. Végre intett társainak, hogy vonuljanak félre kissé s igy szólt a királyi ügyészhez: — Vigyázzon, don Andrés; ne higgje, hogy valamely gyalázatos ravaszsággal megmenekülhet tőlünk. Lehet, igazat mond ön, mert engem csakugyan az útfélről szedtek föl. Szerencsétlenségemre, rendkívül hasonlítok önhöz, de én legalább jobb akarok lenni mint ön s halálom nem fog szégyent hozni családomra, ha van, míg önnek az élete szégyent, gyalázatot hozott a családjára. Ön sajnálja, kétségkívül, hogy fiát eme boldogtalan trabucok közt találja, kiket mint vadállatokat üldöz ön. Én megvetem és gyűlölöm dán András királyi ügyészt, mint Judást, ki elárulta istenét. Ügyészi ruhájára és aranyaira vérfoltok tapadtak. Emlékezzék ön don Diego Figuerára! Ha bizonyos volnék abban, hogy önnek a fia vagyok, eme sziklákon zúznám szét agyamat, hogy megbünhődjem e csapást s meneküljek e szégyen elől. Az én igazi atyám Xicaragua, a csempész, ő tanított engem arra, mikép tegyek szolgálatot a trabucóknak s tőle tanultam játszani a navajcít.. . Én azonban úgy akarom magamat viselni önnel szemben, mintha valódi fia volnék. Don András arcán az öröm derűje villant meg s megszorította a trabucó kezét. Cristoval nyugodtan vonta el a kezét. — Atyám, — folytató, — a tisztességes és önkéntes halál néha elég arra, hogy eltörüljön egy ocsmány, bűnös múltat. íme e pisztoly. Ölje meg ön magát. Ha ugyanegy vér kering ereinkben, ön érteni fogja, hogy az én ajánlatom megtisztelő önre nézve s nem fog habozni. Fogadja el ezt és én atyámnak ismerem önt el társaim előtt. Don Andrésnek remegtek a térdei; homlokán veszték gyöngyözött s arka elsápadt. A fiatal trabucó vállat vont. — A királyi ügyésznek gyáva lelke van! — monda. — Én nem az ön hitvány fajából való vagyok. Jól van. Éljen, éljen ön gyalázatban, közmegvetésben ! De hallgassa el ön mindazt, ami köztünk történt ; ne gyalázzon meg az által, hogy fiának nevez, mert rögtön bosszút állok e sérelemért. — Oh, miért nincs itt Rosario ? — kiáltott föl a királyi ügyész. — Ön nem merné őt megtagadni. — Rosario, az a szentasszony, don Diego nővére, — szólt a Trabuco, — egy démonhoz láncolt angyal, az én anyám. Mondja meg neki, dán András, hogy ő újra látni fog engem. — Szerencsétlen! Merészelne ön a városban jelenkezni, anélkül, hogy kegyelmet kapott volna ? Hiszen ez ezerszeres halál lenne az ön anyjára nézve. Legalább hagyja el e nyomorult szökevényeket és jöjjön velem. — Azért, hogy azt mondják: a milyen az apa, olyan a fiú ? — vágott közbe Cristoval megvetőleg. — Az árulók ivadékai nem mindig válnak árulókká. Mondja meg donna Rosarionak, hogy nem sokára meglát engem. (Vége köv.) Hazai irodalom, művészet. * Irodalmi és művészeti előadások az egyetemen. Az egyetem bölcsészeti karánál a következő irodalomtörténeti előadásokat hirdetik a téli félévre: Beöthy Zsolt az aesthetikából » A szép fő formái«-t, továbbá »A magyar prózai stíl fejlődésé«-t (Kazinczy és Kálmán), Gyulai Pál »A magyar drámairodalom története Kisfaludy Károlyig« és »Középkori költői maradványaink«-ról olvas. Heinrich Gusztáv »A 16-ik és 17-ik századi német irodalom történeté«-t, Lessing »Hamburgische Dramaturgie «-ját és Goethe balladái «-t fejtegeti. P. Thewrewk Emil a »Római irodalom történeté«-t, Pecz Vilmos »A görög tragédia hanyatlása«-t magyarázza. Vámbéry Armin Saadi »Gulisztan«-járól, dr. Asbóth Oszkár »Krylov meséi«-ről, Patterson Arthur »Az angol irodalom története II. Károlytól a jelenkorig«, Godzieher Ignác »Arab költők«-ről hirdetnek előadásokat. Művészeti előadásokat tartanak : Henszmann Imre Kelet ókori műtörténelméről, Pasteiner Gyula »A görög szobrászat története Praxiteles korától«, »Rafael élete és művészete«, »A művészetek története Magyarországon«, címen, Czobor Béla »Az őskereszténykor műemlékeiről. * A »Keresztény Magvető«-ből, e derék unitárius folyóiratból, megjelent az idei negyedik (július—augusztusi) füzet. Csegely László »Hit és vallásosság« című cikkel nyitja meg a közlemények sorát; utána dr. Bartók István fejtegeti az iskolaorvosi intézmény hasznát s hivatását, ismertetve a külföld hasonló intézményeit; harmadiknak Rédiger Géza közli a harminchetedik zsoltár fordítását; majd Benczédi Gergely befejezi az unitárius halottak s temetések 1692—1703-iki jegyzékének közlését. Ürmösi Kálmán fejtegeti: »Lehet-e az eklézsiakövetés kötelező?« Ezek után Charmaud párisi levele, értesítések, különfélék s adományok bejelentése következnek. * A szalontai uj szilikor, melynek építését nem rég jelentettük, vaskos oszlopokra emelt s erős vaskapcsokkal megerősített tágas faház, mely szorosan egymásba ékelt deszka oldalaival és rendszeres zsindelytetőjével minden természeti viszontagság ellen menedéket nyújt. Van benne állandó díszletekkel ékeskedő színpad, rendes függönyökkel, melyek ezúttal újítás alatt állanak; van rendes padsorozata arasznyi számozott helyekkel, földszintje és karzata. Közép hosszában csillároktól, belsejében pedig a falakra sűrűn illesztett lámpacsoportozatokról nyeri a világosságot. A nézőtér oly törés, hogy két oldal és egy széles közép utón kívül is, mintegy 200 kör- és zártszék fogadja be a publikumot. E támlával ellátott ülőhelyek fölötte könnyen kihordhatók s akkor a szinkör mihamar óriási táncteremmé alakul, készséghez ízlés is járult e telep emelésénél. S fog is emelkedni évről-évre, mert május közepétől szeptember közepéig már is ezerekre megy a látogatók száma. A tulajdonosnak gondja volt arra is, hogy e nyaralóhely bérletét jó kezekre bízza. A liptószentmiklósi »Fekete sas« szállóház bérlői, a Klimo-testvérek bírják, kik jó konyhát és ügyes személyzetet tartanak s az állandó vendégek iránt különös figyelemmel vannak. Ezek számára jutányos napi díj van: negyedfél forint, amiért szobát, szolgálatot, reggelit, jó ebédet s vacsorát, fürdést és csónakázási jogot kapnak. Ha nagyon hidegre válik a jég, még fűtésben is részesülhetnek, mert az ötven-hatvan szoba közt van elég, melyben kályhát is találunk. A csupán egy-két napra jövő vendég jóval többet fizet, de a futó tourista is, ki délben érkezik s este már távozik, másfél forintért olyan table d’hotehhoz ül, melynél a finom gomba, pisztráng, őzsült, cukorborsó és fagylalék egymást éri. Szóval a konyha is vonzó erővel bírhat. De a szem és a tüdő öröme az, mely mindennél többet ér. A kinek idegei, izmai megviselték, a ki sokat ült hivatalok zárt falai közt, a kinek erősítő légváltoztatásra és edző vízre van szüksége, a ki nem tudja elveszteni váltólázát, menjen ez 1379 méternyi magasba — melynél magasabban a mi országunkban nem nyaralhat sehol — s pár hét alatt áldani fogja a magas Tátrát, a csorbás tavat és gazdáját. De az is, aki csak szépségéért kereste föl, úgy eltelik annak képével hosszú időre, mintha egy remek költemény vagy zenemű csodálatos eredetisége varázsolta volna el. A genfi tóról mondta Rousseau: »álmodozván róla, ott vagyok.« így vagyunk a csorbás tóval is: elhozzuk magunkkal szemünkben, lelkünkben, ál