Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)
1887-10-09 / 277. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ■’T ■ ■ v-í---- -■ r- n '■ • .......jrw*, ■ • ■ .. m— -■ » Vasárnap, 1887. október 9. 277. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Gyászoló barátnémnak. Kezed tördelve, hajad kibontva, Csukló sírással könnyedet ontva, A nehéz órán szorongó szived Esdi az égi könyörítletet: Amint akarod földön és mennyen ! Örök a törvény, ki állhat ellen ? Hiába minden: könyörgés, ima, Egy bús sóhajtás s el kell válnia. Szakítva a lánc irgalmatlanul, Gyöngéd rózsája mind mind szertehull. Porrá omolva, oszolva árnyba Szakad át tőled egy más világba Gyönge szivednek erősebb fele, Sok édes öröm, szép emlék vele ! "Göröngy göröngyre, domborul a föld, A sötét végzet írva volt, betölt. Valód megreszket, sajog, vergődik, Úgy érzed , érzed örök időkig. Oh mit nem adnék, szegény leányom, Vérezve téged ne kéne látnom ! Ez ólomnehéz fellegek alatt Lázadva érzem embervoltomat, Ilogy a kerékbe kapnom nem lehet, Mely meggázolni készült tégedet. Oh törpe gőg, oh ernyedt szánalom ! Letörleni — egy könnyed sem tudom. Beöthy Zsolt. *=HK8Hl=----- Epedő szívek. (Víg beszély a kisvilágból.) Írta Lauka Gusztáv. (Folytatás.) — Hátha például én azt nyilatkoztatnám ki nagysámnak, hogy végtelenül, hogy bolondulásig szeretem, hogy imádom. Ismét elpirult. Egy árva szócskát sem válaszolt. Az elpirulásban valódi művésznő volt. Itt franciásan kell föllépnem. Átkaroltam a kedves gyermek sugár derekát, s alig észrevehető vonakodás után, karjaimban felejte magát. Messziről látszottak a tiszttartói lak fehér oldalai. Siess fiú, rövid a pálya. Arcomat arca felé toltam ; egy, kettő, három, hatalmas csókot csattanták el a halovány ajkakon. A kocsis visszanézett s Hermin elsikolta magát. — Bocsánat, ezer bocsánat, nem állhatok ellent érzelmeim tornyosulásának. Meghalok szégyeletemben, de szerelmem óriási, mint a Mont Blanc, hűségem pedig rendületlen lesz, mint a Sión. Csak egy köröm feketényi reményt, s lásson nagysáb a lábainál. — Sajnálom önt, nemes lélek, de én már szeretek. — Tudom, nagyon jól tudom. De az az ifjú, ki Önnek szerelmet esküdt, felényire sem szereti úgy, mint én ; az az ifjú gonosz szándékból közeledett a szerelem szent oltárához, ő kecskebakot kivánt áldozni, én pedig galambot. Igen, igen Hermin ön azzal az ifjúval boldogtalan lesz; az az ifjú önt, mihelyest célt ért, meg fogja csalni, el fogja hagyni, szerencsétlenné teszi; de én még akkor is szeretni fogom, midőn arcrózsái elhervadnak, midőn az évek zálogba teszik szépségének gyémántjait, midőn nem marad egyebe nemes lelkénél! — És ön rágalmazó! Ön elégtétellel tartozik Palimnak. Ön nemtelenül cselekszik, midőn olyat rágalmaz, ki magát nem is védelmezheti. Én önt gyűlölni kezdem! — Tökéletes igaza van, bocsásson meg heveskedésemért, végtelen szerelmen készte lovagiatlanságra. — Ön elismeri hibáját s én örömest megbocsátok. Ha Csere Pali későbben mutatta volna magát, én okvetlenül önnek ajándékozom szivemet, így már nem lehet. — Köszönöm. Magamhoz karoltam s megcsókoltam. A tiszti lak udvarán állott meg kocsink s kiszállottunk. Egyetlen egy jellemet ismertem még a Herminéhez hasonlót, s ez az egyetlen egy jellem is rettentővé nőtt; próféta nem vagyok, de annyit mondhatok, hogy a zsák alkalmasint foltjára talált. Ki hitte volna, hogy ebben a fenséges theóriában oly veszélyes gyakorlat lakik.. Földi életünknek csaknem két harmadrészét az evés-ivás foglalja el, s csillagunkat mégis a tökéletes csillagok közé akarjuk számítani; pedig ha az emésztés és fogyasztás a tökély jele, úgy alig volnának, vagy lehetnének nemesebb lények, mint a paraziták. Alig múlt el a pálinkázás, azonnal készületek történtek az ebédléshez. Pontban egy órakor ültünk le s miután vagy tizenhatféle ételből a legmindennapibb toasztok és legügyetlenebb élcek között dobra ütöttük volna magunkat s eszünket agyon ittuk, a fekete kávéban kerestünk menedéket, hogy legalább állatokká ne fajuljunk. Kivéve a nőszemélyzetet és a kulcsárt, délutáni öt óráig bátran összeszakadhatott volna felettünk a mindenség, anélkül hogy felébredtünk volna. A hét alvók nem álmodtak szebbeket mennyei inspirációból, mint mi az érmelléki balatartól. Gabu nem ivott. Gabu tudta, hogy a helyzetében egy percre sem nélkülözheti eszét. Végre mindnyájan felébredtünk. A nagy életintermezzó alatt más nevezetesség nem fordult elő, minthogy Csere Pali elrabolta Hermint. Levélkét hagyott Repczének, mely szóról szóra igy hangzott: » Tiszttartói udvar, júliusban 1813. Teljes címü Repcze ur ! Mig állati mámorában kábultan fetrengett ön hasonszőrű társaival, addig én kiöleltem a nemesebb lényt abból a kompániából, s oda szállítottam, hol nem anyagi, hanem szellemi elvek fűszerezik az életet. Mire ön e sorokat olvassa — ha ugyan egy pár napig olvasni képes lesz, már Hermin nem lesz, s mosolyogni fogja az ön karikás rendszerét. Ezt a gálámibot vércsék között hagyni gonoszság lett volna. Valóban szép társaság! Két bízott matróna, egy vén s egy beteges leányzó, egy dilletáns fűzfa-poéta, egy buta magtártiszt, egy pár írnok, egy köszvényes vőlegény, egy socialista proletarius s egy őrült francia. Hermin elhervadt volna ebben a magyar Kamcsatkában. A boldogság alapját nem a töltött káposzta és malacpecsenye teszik. — Csere Pál.« A ház ur, a boldog férj, Fakó Imre, és a francia magokon kívül voltak ingerültségükben. A költő egy szatírával fenyegetőzött boszut állam; én bóditó fejfájásom következtében egy kis reszelt formáért a legrettenetesebb megbántásokat is elfeledtem volna. A nőszemélyzettel gyengédségből nem közölték a gorombaságokat. Repczének az volt az indítványa: ülne lóra a vendégsereg, s különböző irányban űzné mindaddig ama háromszoros rablót, mig utót nem éri. Ez indítványt azonban négy szóval egy ellenében elvetették. Az őszi műtárlat. II. Külföldi képek. (m.) Kiállításaink legköltségesebb részét mindig a külföldi müvek teszik. A társulat drágán szerzi meg termeinek a nemzetközi jelleget, de kedvezni akar vele a közönségnek. Bajos is volna tisztán hazai művekből tárlatokat rendezni, ép úgy, mint egyhangú volna, ha a hangversenyek programmjait csupán magyar szerzeményekből állítanák össze. A képzőművészetnek is oly nemzetközi a nyelve, mint a zenének; a színek és formák beszédét mindenütt megértik s mennél nagyobb a változatosság, annál nagyobb az érdekesség is. Különösen nálunk igazán szükség van az idegen elemekre. Festőink kevés kivétellel egy és ugyanoma szűk körben mozognak. Életképeink a parasztlegényt, a durcás menyecskét s a cigány hegedűst az unalomig ismételgetik s tájképeinkben nemcsak a technika, hanem a motívum is sokszor egyhangú : egy kis mocsár, egy kis erdőszél s az elmaradhatatlan juhok és tehenek. Mintha hangversenyt hallgatnánk — csupa magyar népdalból. E népieskedés közepett szinte szomjazik a szem a szélesl látkörű művészet kiválóbb alkotásaira. Mintegy izleletőül kapjuk ezeket egy-egy külföldi nagy kiállításból, mint amilyen a párisi »Salon« vagy a velencei, müncheni és brüsszeli tárlat. A kisebb művek pedig, a pikáns genre-alakok, a szalon-jelenetek, a históriai csoportok, a más-más országbeli népélet mozzanatai, a regényes alpesi és tengeri tájak , jelentékenyen sokszorosítják a látnivalókat és fokozzák a tárlat érdekességét. Igaz, hogy igénytelen, sőt selejtes kép is nem egy van köztük, de a legtöbb legalább fejlettebb technikát, ízléses felfogást mutat. A társulat néhány év óta Párisban, Antwerpenben, Brüsszelben és Münchenben néhány festőt nyert meg, akik a képeket összeválogatják s elküldik. Ezúttal százhuszonhárom idegen kép és szobor jutott hozzánk. E tömegből hadd lássuk a kiválóbbakat. Új vendég nálunk, aki első szereplésével is azonnal hódit, Firle Walther. A műbarátok már az első napon csoportosan állták körül » Vasárnapi iskolá«-ját s a kritikusokat is lelkesedésre készté. A müncheni festő még alig van túl a kezdeten s már a mestert megillető mértéket igényli. Egyszerű, majdnem rideg falusi szobában, melynek ablakán át szürkén ömlik be a világosság, egész csoport iskolás gyerek, fiú, lány vegyest ül s áhítattal figyel. A bal középtéren áll a tanító, két kezében könyvet tartva, melyből fejét kissé lehajtva, hangosan olvas. Ez a tárgy. Egyszerűbbet alig képzelhetünk, mert ez a sok alak teljes csöndben, mozdulatlanul van együtt, még a tekintetük is nyugodt. De mily virtuozitást fejt ki a művész, amint ebbe az egész társaságba életet önt! A gyermekek arcán ott tükröződik minden érzés, amelyet a vallásos felolvasás bennök kelt. Egy vonásuk nem mozdul, egész lélekből figyelni látszanak, egyik azért, mert lekötötte, amit hall, másik azért, hogy meg akarja érteni, harmadik azért, mert nem érti, de a hang, a szó, az általános figyelés őt is lebilincseli. Ezt a figyelést s annak többé-kevésbbé sikeres eredményét akarta föltüntetni a festő. Valamennyi fiú, lány s még a legkisebb is nemcsak oda néz a tanitó felé, hanem lelkük is rajta csügg, mint egy közös ponton. Innen van a kompozíció rendkívüli kerekdedsége, összhangzatossága. Maga a tanitó kopott, sorsába beletörődött, kötelessége előtt meghajló alak. Minden vonás jellemzetes és egyénies rajta. Fakó, sovány arcán látszik, hogy hetenkint csak egyszer érinti a borotva s a fekete és ősz tüskék ki-kiütik fejeket rajta. Szigor, jóság és bizonyos korlátoltság jellemzi e főt. A termet s rajta a ruha s még a lábak állása is a »quem dii ödere« megkapó illusztrálása. A gyerekek arcában sok a változatosság. Valamennyi figyel s egynek sem merev a tekintete. Tanulmányfők ezek a javából, mindegyiken kiemelve az egyéni vonás, a jellemzetes sajátság, de nem egymás mellé helyezett modell-stádiumok, hanem úgy csoportosítva, hogy egyik a másikat kiemelje, érvényesíthesse s valamennyinek összetartozását egy lelki funkció fejezze ki. Firle Walther realista. Úgy látja s úgy veti vásznára az élet jelenségeit, a mint vannak. Nem szépít rajtuk, nem keresi a tetszős dolgokat sem, de ami kevésbbé vonzó, azt is csak a jellemzetesség kedvéért használja föl. A való iránti érzékét aprólékosságok is mutatják. A fiuk hajánál nem mulasztotta el, hogy hibás nyírását is feltüntesse , s egyik-másik lánynak szőke haja kétféle színárnyalatot mutat, amint az a népnél gyakori. Hátul sötétebb, a homlokon fakó a haj. Különben a kép színezése nem élénk. A müncheni iskola befolyása épen nem látszik rajta. A egész kolorit tompa, de ebből a tompaságból megkapó igazság szól hozzánk. Rendkívül érdekes a szoba levegőjének feltüntetése. A szorosan egymás mellé ültetett alakok a perspektíva által szétválnak s a lokális színeket bámulatosan látjuk kiemelte. A padló vöröses tégláinak reflexe, a világosság szürke tónusaival sajátosan vegyül s ez a visszfény ott látszik az alakokon is. A bravour és puritánság érdekes műve ez. A németek közül jókora helyet vesz igénybe a fölülvilágított terem falán Seligmann A. berlini festő »Babenberg Lipót«-ja. Történelmi kép akar lenni, a címe és tárgya legalább ezt mutatja. Ama mozzanatot akarta föltüntetni a művész, midőn Babenberg Lipót megmenti I. Ottó császár életét. A császár lóháton van, a megmentő, mint deli, hosszú, szőke hajú apród