Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)
1887-11-10 / 309. szám
fejezhetem ki eléggé leghálásabb köszönetemet. Mély tisztelője: gr. Kerendy.« Az orvos keserűen mosolygott, s nem külön levélre, hanem csak e sorok alá irta: »Orvosi kötelesség segíteni, ha hivnak. S ezúttal föltettem magamban, hogy e segítségért sem pénzt, sem köszönetet el nem fogadok. Dr. Határ Imre.« Aztán az ezres bankjegyet visszatéve a levélbe, más borítékba zárta, címet irt rá s átadta a komornyiknak. — A gróf urnak szól. Amint a tanár magában maradt, mosolyogva kelt föl székéről. Jól esett szivének, hogy akadt egy mód, melylyel — tizenöt év múltán — az egykor könnyelmű s mindig büszke urat megalázhatja. — Engem nem fizethet ki, mint a másikat. Kell hogy a saját lelkiismeretével büntessem. Az a lelkiismeret csakugyan nem hagyta nyugodni a büszke grófot. Mihelyt kimehetett a szobából sietett a tanárhoz, a ki ép úgy elfogadta, mint valaha a gróf őt. — Mit kíván ? — Nem kívánni, hanem kérdezni jöttem. Mért nem fogadta el tőlem fáradsága jutalmát ? — Azért uram, mert a mint jól tudja, egykor a gróf úr pénze sokkal szörnyűbben megmérgezte az én sorsomat, semhogy e pénzből óhajtanék még valamit. — Tudom, uram és bánom. Tudom azt is, hogy egyszer volt nálam kérni. Most én vagyok itt követelni. Mert van jogom követelni, hogy azért, amit velem tett, ne legyek kénytelen adósa maradni. — Én nem tartom annak. — Akkor nem lett volna szabad segítségemre jönnie. — Eskünk kötelez menni, ahová hívnak. Szabadságunk pedig megengedi, hogy szolgálatunkért elfogadjunk-e pénzt, vagy sem. — Én itt hagyom asztalán az összeget. — Akkor kénytelen lennék azt a grófnénak küldeni vissza, mint a ki hivatott. Természetes, hogy aztán önnek kellene megmagyarázni, hogy miért történt ez ? Jobb, ha nem tudja meg. — Uram, ön tud kegyetlen lenni. — Amint tudott a gróf is. — De gondolja meg, hogy én azzal a tudattal, amit e megvetés szül bennem, nem élhetek önnel egy városban. Száműz innen. — Király nem vagyok, hogy száműzhessek valakit. — Jobb lett volna a golyót ben hagynia fejemben, semhogy a szégyen ily sebét üti önérzetemen. — Oh uram ! — felelte nyugodtan a tudós, — én régebben viselek egy sebet, melyet más ütött a szivemen. S érezni fogom annak sajgását síromig. És vár a költő, éji mécse mellett Fogyasztva szive drága olaját. Mig tört kebellel hajd ! végsőt lehellett És megtalálta fenn az ideált. Elébb a pornak porba térni kellett, Hazája hogy megértse nagy fiát; S bámulja fényes üstökös gyanánt; Ragyogva fenn, mint drága égi láng. Megjött a kor. (Hogy élve meg nem érted !) Álmából a nemzet fölébredett; A nyugvó hősök újra visszatértek, Fölrázni hosszú síri éjedet. S babért, mit a kor botorul letépett, Ma tele kézzel nyújt a hon neked. A büszke »Bánk« estéből újra kel Es Tháliával téged ünnepel! Királyi költő! od vedd a füzért, mit Hódolva nyújtunk im’ mi is neked. S te égi nemtő !, a ki őrködtél itt És újra keltéd alvó gyermeked : Nagy szellemével, mely fölér az égig, Lebegj e csarnok s papjai fölült, Hogy fénye vissza-visszasütve ránk : Dicső legyen — mint álmodá — hazánk! Illyés Bálint. „Napló-Tö red lé k ek.“ (Irta b. Podmaniczky Frigyes. Második kötet. 1844—1850. Grill Károly udv. könyvkereskedése. Budapest, 1888. Huszonnégy iv. Ára három forint.) I. (K.) Emlékiratoknak is elsősorban ugyanaz ad értéket, mi a lírai költeményeknek: az őszinteség. Ez a főkellék a báró Podmaniczky Frigyes emlékirataiban is megvan. Szenvelgés, követelés és öntetszelgés nélkül irta meg. Az író sem jobbnak nem adja ki magát, mint a minő volt; sem nem áll valami maga által faragott talapra, hogy alakja nagyobb méretet nyerjen; továbbá ügyel mindenütt arra, hogy amit előad, ne csupán magánéleti rajz legyen, hanem adatokkal járuljon a kor és emberek jelleméhez. Ezért naplótöredékeinek második kötetét is gyorsan és élvezettel olvashatja mindenki, mert sok az érdekes benne ama nevezetes hét esztendőről, mely a nemzeti szabadelvűség nagy törekvéseinek izgalmait, a honvédvilág harcait és a leveretés mély gyászát foglalta magában. E történetekben báró Podmaniczky Frigyesnek is, mint kötelességeit ifjúkorában is buzgón teljesítő hazafinak szép része volt. A negyvenes évek pesti német polgársága nem ok nélkül nevezte őt el »der liberale Baron«-nak, a szabadságharcban karddal szolgálta a hazát, a fegyverlerakás után pedig büntetésből besorozták közkatonának, hogy a nyomorból is kijusson a része. A közbecsülés, melyben a még mindig igen tevékeny férfi, a »munka mágnása« részesül, csak fokozódhatik mindazoknál, kik ifjúkorának adatait olvassák. Kívánni való csak egy lett volna, hogy t. i. a kéziratot az idegen kifejezési formák, (például: »ebéd lett főzve,«) a szenvedő igék és szórendi pongyolaságok elhárítása végett egyszer még üdvös lett volna átnézni, mielőtt sajtó alá került. Az első kötetben emlékírónk a saját családjának körülményeit, az akkori mágnásházak nevelési és egyéb szokásait, a régi felfedezni kezdő Pest viszonyait, a köziskolai életet és egyéb, kort és embert jellemző dolgokat beszéli el. Szóval gyermekkorának élményeit és tapasztalatait, a másodikba az ifjúkor legszebb hét esztendejének története van foglalva. Ez már a körülre lefolyt, nagyobb jelentőségű események-nél fogva is sokkal elevenebb időszak. A husz éves ifjú, ki a pozsonyi nagyvilági életet már több havig élvezte, kezdte komolyan érezni, hogy nem elég volt bárónak születnie, a maga erejéből is kell valamivé lennie. Anyja, kinek akaratát a jó fiú mindig örömest teljesíté, elküldte őt öcscsének, Ármin bárónak késmárki zárvizsgálatára, miközben körültekintett Tátrafüreden is (akkor még Schmecksen), azután pedig a mocsarakban és szúnyogokban az idő szerint szörnyen gazdag alföldre, Tisza-Földvárra kellett utaznia, hogy részt vegyen egy családi fontos gyűlésen. A tiszaföldvári uradalom, negyedfél négyszög mértföldnyi családi uradalom volt, melyet 1835-ig a család legidősb tagja kezelt. Nagyon primitív gazdálkodás volt az. Ami termést eladhattak, eladták, amit nem tudtak eladni, természetben oszták ki, de úgy, hogy abban néha nem volt semmi köszönet. A báró atyja szünteté meg e primitív gazdálkodást s léptette életbe a bérbeadást. De nagy baj volt,mivel e miatt nem osztozhattak meg a birtokon, hogy a legelőelkülönítés ügyében az úrbéresekkel nem tudtak megegyezni. A birtokosok ugyanis szűkkeblűek, az úrbéresek pedig követelők voltak. Kisszerű árverelés módjára folyt a tárgyalás, midőn a fiatal báró belátta, hogy egy kicsit több nagylelkűség hamarább célhoz vezetne. Nyíltan szólt a gazdákkal, egy telek után 67 holdnyi közlegelőt helyezett kilátásba, s ezen az alapon az egyezség létre is jött. Ezt persze sokan sokalták, Heves megye rendei pedig tiltakoztak is a túlságos nagylelkűség ellen, de a fiatal bárót lelkesítő a »szabad föld és szabad ember« akkor hangoztatott eszméje s miután a családi osztály megtörtént, a Podmaniczky-család három évvel előbb léptette életbe az úrbérek fölszabadítását, mintsem az 1848 diki törvény kimondta. Természetes, hogy ez életbeléptetés örökváltság utján történt: egy telek után ezer forint volt a váltságdíj. Akkoron egy nagy puszta volt az egész terület, fogyatékos 2274 S azzal meghaltá magát. A gróf távozott s arra gondolt: ez az ember meg tudta magát bosszulni. A hányszor rá fogok gondolni s a hányszor találkozom vele, mindig a szégyen fog égetni, mennyire megbüntetett, mennyire megalázott. A kerlazi szegfűk. (Francia elbeszélés.) Írta André Theuriet. (Folytatás.) Midőn ősz felé Villeneuveék elhagyták Poullant, Anna és a képiró neje összeölelkeztek. A párisiak oly szívességgel ismételték meghívásukat, hogy ennek őszintesége felől egyáltalán nem lehetett kételkedni. Anna csak egy bánatos mosolylyal felelt. Bizonynyal, szerette volna Párist látni, mert Páris az a hely volt, ahol Ploudaniel Tanguy élt, de belátta, hogy e vágya betölthetlen. Kerlazhoz volt kötve s több nehézség is merült föl, melyeket bajos lett volna utjából elhárítani; a megszokás, jövedelmük csekélysége s főleg férje iránt való kötelességei.Aztán szemrehányást tett magának amiatt, hogy oly hévvel gondol unokabátyjára s elkábitani engedi magát amaz emlékek által, melyek hovatovább már csak az agyrémek közé sorozhatók, minthogy neki saját maga által választott férje van, kit egyedül illet minden gondolata, minden melegebb vonzalma. S hogy lelkifurdalásainak véget vessen, még nagyobb figyelmet és gyöngédséget tanúsított iránta. Az egykori tengerészt, ki azelőtt tevékeny, küzdelmes életet élt, úgy elkényeztette, hogy akár egy kanonok, ugyancsak hízásnak indult s körmérete szinte fenyegetővé kezdett válni. Egy tavaszi napon a conforti lelkésznél volt ebéden s mikor a gazdag lakomáról a kastélyba visszatért, egyszerre összeroskadt. A guta ütötte meg s mielőtt a douarenezi orvos megérkezett Kerlazba, Bozellec János megvált az élettől, a nélkül hogy eszméletét pillanatra is visszanyerte volna. E hirtelen keletkezett gyászeset mindent alapjában fölforgatott Kerlazban. Egész hónap telt el, míg Anna bánatából magához tért. Azonban, midőn kissé visszanyerte hidegvérét, midőn özvegyi gyászt öltött s gránit emlékszobrot rendelt meg, mely Bozellec János földi maradványai fölé volt emelendő, eszébe jutott az is, hogy ő ismét a saját úrnője lett s minden lelkiismeret-furdalás nélkül röppentek el gondolatai a távoli, mesés Páris felé, hol Ploudaniel Tanguy élt. Eleinte megszégyelte ugyan magát a fiatal özvegy s ábrándképeit, mint hozzá méltatlanokat tova fűzte lelkéből, de másnap még makacsabbul tolakodtak azok szivébe. Váltig járogatott ő ki férjének a sirjához, újabb meg újabb virágkoszorukkal látta azt el. Megkisérelte visszaidézni a boldogult férj emlékét; hálátlansággal vádolta magát s elmondott a sirnál tiztizenkét »miatyánk«-ot, hogy a sátán kisértéseitől szabadulhasson. De hiába való küzdelem volt ez. Gondolatai akaratlanul is ama város felé csapongtak el, hol az ő szép unokabátyja lakott. Ahelyett hogy leborult volna sajgó szívvel a sírkőre, szórakozott szeme a fehér felhők röptét követte, melyek messze útról, ismeretlen vidékekről beszéltek neki. A fiatal özvegynek az agyában így érlelődött meg lassan kint egy párisi utazás lehetőségének a gondolata. Ez a gondolat ugyan eleinte csak mint határozatlan föltevés, mint regényes eszme tűnt neki föl, de az első év vége felé, miután a fiatal özvegy minden héten misét mondatott a boldogult Bozellec lelkéért, végre megnyugodott néhai férjének égi rendeltetése fölött , s a Párisba utazás vágya mindinkább növekedett szivében. Villeneuveéktől, kikkel Anna levelezést folytatott, ismét kapott néhány sort, melyekben ígéretére figyelmeztették. »Eljött a tavasz, a május hava gyönyörűen köszöntött be s ez a legjobb alkalom, a Párisba utazásra, hol még elég szórakozásra lehet kilátás.« A meghívás nagyon csábító volt s Annának már nem volt többé nyugta. Csak egy körülmény tartóztatta még vissza: erszényének szegényes állapota, melyet nagyon megapasztott az a sok énekes mise, meg az a tömérdek viaszgyertya, mely a Bozellec János emlékének volt szentelve. De vájjon nem volt-e Annának hasonló esetre bizonyos pénzforrása. Mire való volt a kerlazi fenyőerdőt? Ámbár nagyon kedvelte ennek gyönyörű, szálas fáit s vágás alkalmával szinte elszorult a szive, mégis csak megvigasztalta magát azzal, hogy az az öröm, a melyet ő érezni fog Tanguynak a viszontlátása által, ezt a kis áldozatot bizonynyal megérdemli. A hajóácsok harminc frankot ígértek neki minden szál fáért s Anna elhatározta magában, hogy huszonöt szálat ad el. A vásár hamar megtörtént, a fiatal özvegy átvette a pénzt s egy szép reggel Guimperbe kocsizott, hová délután két órakor megérkezve, felült a vasúti vonatra, mely őt álmainak tündérvárosába volt szállítandó, ama csudálatos, ismeretlen vidékre hol Ploudaniel Tanguy lakott. IV. Reggeli öt órakor a bretagnei vonat a montparnassei pályaháznak üveg fedélzete alatt állapodott meg Annával, ki nem győzött eleget bámulni ama