Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-06 / 335. szám

zését adja.« Nos ő beleegyezett... s én úgy érzem,­­ mintha már a mennyországban volnék! Mit gondolsz,­­ titokban tartsam-e még szerelmünket, vagy pedig­­ megtegyem rögtön a szokásos nyilatkozatot nagyné­­j­nén és az apa előtt? Válaszolj rögtön!« Desiany Róbert, Maroisel Oktávhoz. »Barátom! Vannak napok, midőn az ember eszét veszti. Én azt hiszem, nem volt helyén az eszem, mikor utolsó előtt való levelemben azt tanácsoltam, hogy kíséreld­­ meg a házasságot. Ugyan miféle légy csípett téged­­ meg, hogy le akarsz mondani a szabadságodról ? De­­ én sem tudom, hol járt az eszem, midőn nem figyel­meztettelek rögtön, hogy meredély szélén állsz! Én azt tartom, legokosabb lesz, ha minden házassági kí­sérlettel fölhagyunk! Te elég tanulságot meríthetsz a kapott leckéből. Eszter kisasszony bebizonyította előtted, mily közönyös a szíve irántad. Remélem nem akarod magadat kitenni hasonló csalódásnak, Char­lotte kisasszonynyal szemben ? Maradjunk mi szépen nőtlenségben! Ugyan mily öröm is van a családi élet­ben ? Először is, ott van az asszony, a­kinek százféle akarata és szeszélye van; aztán ott vannak a gyer­mekek, kik sírnak, ott a cselédek, kik meglopnak. Mi addig vagyunk boldogok, mig szabadok vagyunk. Mentsd meg magadat gyorsan ! Menekülj a sziréntől! Tömd be a füledet, hunyd be a szemedet s fuss Pá­­risba... Egyátalában, ne vedd nőül Charlotteot — vagy nem látsz engem többé az életben! Maroisel Oktáv, Destany Róberthez. — Estherrel való házasságról bizonnyal, de Charlotteot soha szóba sem hoztam. — Hát mit törődik azzal a néni, akár Charlotte, akár Esther a választottam ? — Nagyon is törődöm, úgy hogy soha sem fo­gom önnek megengedni, mikép Trumelot úrtól Char­lotte kezét kérje. Ott van Esther, ha akarja. — Mily megfoghatatlan a néni! — Ne ellenkezzél, öcsém. — De, miféle okot hozhat föl Charlotte ellen ? — Ismétlem, ne ellenkezzél. S ha ön engem a legnagyobb szomorúságtól meg akar kímélni, Esthert vegye feleségül... vagy senkit. Charlotteot semmi esetre se ! Nagyon csudálkoztam a dolgon , de nem is ok nélkül. Bizonyára, édes barátom, rendkívül nehezen esett nekem, nagynénénkkel ellenkezni. De a szerelem mindig diadalt arat. És én szerelemtől át meg át vol­tam hatva. Ne nevess ki engem e miatt. Ama nap, melyen szerelmes leszel, és úgy fogsz cselekedni, mint én. (Folyt, köv.) »Tudod-e, édes barátom, hogy te csudálatosan harcolsz pro et contra. Utóbbi leveled egészen ellen­téte volt az előbbinek. Soha még senkit nem ismer­tem, a­ki valamely elvet oly nagy hirtelenséggel meg­változtasson, mint te. Miután engem előre toltál, meg akarsz állítani. Nagy baj ez édesem, mert már késő. Én már lépen ragadtam. Miután bizonyosságot szereztem arról, hogy az imádni való Charlotte engem kissé szeret, (szerénység­ből mondom »kissé«,) elbeszéltem a dolgot a nagyné­ninek. — Ejb, Oktáv, ez szörnyűség! — kiáltott föl a néni, — minő jogon csábítgatod te azt a fiatal leányt ? — Hogy értsem ezt ? Hiszen én nem csábítga­tom ! Szeretem őt s kinyilatkoztattam előtte, hogy nőül akarom venni, ő meg azt felelte rá, hogy nem is óhajt egyebet. Hát, nem a legtisztességesebben jár­tam-e én el? Különben, néni, nem ön volt-e az első, a­ki nekem a házasság felől beszélt ? vállalja. Lacika szótalanul hallgató fecsegését s hozzám fordulva kérdé: »Lökjem a tengerbe?« »Dehogy lökd, nézd csak, a tenger már úgy is elég haragos.« A Kattegat mindig háborog, a három tenger összeta­lálkozása s az apály és dagály időkülömbözete igen nyugtalanná teszi e tengert. Már házmagasságú habok jártak s hajónk tombolni kezdett, a hajó ugyanis föl­szalad a habra s midőn a viz elsiklik alóla, leesik a völgybe s dühöngve ráüt a tengerre. Ez egy borzasztó érzés, mely egyáltal­án le nem irható. Lacika nagy­ban vitézkedett, de egyre sárgább lett arcában, a vizi patkány nyugtalankodott s köpködni kezdett, én pedig a cognac-hoz nyúltam. Két óra hosszáig kibírtuk, az­tán leültünk a lépcsőre és »lasciate ogni speranza«, lecsúsztunk a poklokra. Lacika kezéből kiesett a fe­kete táska, mindenem szanaszét hullott, míg ő a föl­dön ülve, ismét bepakolgatott, a vízi patkány pedig keresztül esett rajta, még pedig oly gyanús tünetek között, hogy Lacika dühösen rárivalt: »Hallja az úr, vigye haza az ebédjét, mert így lesz, meg amúgy lesz!« Négy órai szörnyű kin következett, a hajó ug­rott, ringott, tombolt. Lent valami más baj is lehetett, mert a kapitányt bitták. Nem is kérdeztem, mi baj van. Az ember érzéketlenné válik ilyenkor még a leg­nagyobb veszélylyel szemben is. A Kattegat keserű kölyhét az utolsó csöppig ki kell üríteni, mert a fridrichshafeni part mellett legvadabb a tenger. Végre mégis megérkeztünk, de egy halott asszonynyal, az a szegény beteges fekete asszony tüdővérzésben meg­halt. Ott feküdt kabinjában, elhagyatva, megsiratat­­lan. Összeszedtem virágaimat s a keblére raktam, egy miatyánkot mondva lelki üdvéért, aztán elhagytuk a hajót. »Fridrichshafentől Kábáig már egy pár vason szaladunk«, — mondá Lacika. — Hála istennek, szárazon vagyunk. Az ebéd nem ízlett senkinek s kiki sietett kupéját elfoglalni. A vízi patkány velünk akart utazni, de mi megszöktünk előle. Másnap reggel Hamburgban voltunk, délután Magdeburgban, este Drezdában s egy vasárnap délfelé Bécsben. Otthon nem várt senki. Egyik tisztemnek sürgönyöztem, jöjjön ki nagy titokban a pályaudvarra. Csütörtökön indultam Go­­thenburgból és hétfőn este érkeztem Kabára. Ködös, sötétes este döcögtünk kis falunkba és én csak most láttam, milyen gyönyörű szép a falu tornya. Kocsi­mat portám előtt elhagytam s mint egy tolvaj bele­vettem magamat a tulajdon házamba. Egy örömé­ben sikongó fehér cseléd majdnem elárult, de végre mégis elébb kerültem a belső szobába nálánál. Ott ültek kedveseim s a szó elállott ajkukon, de nekem is ám — a sok csóktól. Hazai irodalom, művészet. * Az akadémia második osztálya tegnap ülést tartott Tóth Lőrinc elnöklete alatt. Elsőnek dr. Wlassics Gyula levelező tag olvasta fel szék­foglalóját »A bizonyítás tana a bűnvádi eljárásban« címmel, mely egy nagyobb monográfia bevezető része. Különösen amaz okokkal foglalkozik, melyek a 13-ik századtól kezdve korunkig a törvényes bizonyítási tan meghonosodására vezettek. A felolvasó figyelemben részesíti a kérdést hazai jogtörténeti szempontból is. Fejtegetései során ama rendszert ajánlá, mely a vádra hárítja a bizonyítás terhét és a bírót nem kárhoztatja passzivitásra. Az éljenzéssel fogadott felolvasás után Szilágyi Sándor ismertette érdekesen »Az 1657 — 1661-iki forradalmi országgyűlések«-et. Utol­sónak Domanovszky Endre »Dante mint poli­tikus« című értekezését olvasta föl. A középkor az egyház és állam közötti viszonyt úgy fogta föl, hogy amaz mint a szelleminek képviselője parancsol ennek, a mely a testet képviseli. Az első, ki e viszony hely­telenségét okokkal kimutatta, Dante volt »de mon­archia« című munkájában. E munkának magva bebi­zonyítása ama tételnek, hogy a világi uralkodó füg­getlen a pápai hatalomtól. Dante kívánja, hogy a pápa csak a vallásra gondoljon s pusztán az egyháziakban uralkodjék, a világi kormánynyal való foglalkozás az ő magas föladatát hátráltatja. A felolvasást tetszéssel fogadták. * »Armenia,« Govrik Gergely és Szongott Kris­tóf magyar-örmény szemléje befejezte az első évfo­lyamot. Derekasan megfelelt kitűzött céljának, ismer­tetni a magyar közönséggel a hazai és külföldi ör­ménység szellemi életét, múltja emlékeit, jelene képét bemutatni irodalmukat. Sokszor vezettek teljesen is­meretlen világba a füzet cikkei, melyeket a szerkesz­tők igyekeztek lehetőleg távol tartani az egyhangú­ságtól, mire pedig a tárgykör sokszor rávitt. A de­cemberi füzet közleményei közül: dr. Mártonfi Lajosé (»A tiflisi s keleti örményekről«), dr. Molnár Antalé (»Az örmény irodalom«), Szongott Kristófé (»Szel­lemi művelődés az örményeknél«), dr. Simay Jánosé (»Alisán Leontin, a kolostor költője«) a külföld ör­ményeivel foglalkozik. Történelmi érdeküek: »Tigrán« Márkovich Lajostól, »Egyházi régiségek,» »Örmény tizes számrendszer« Novák Lajostól sat. Kisebb közlések és hírek az örménységről vannak még a fü­zetben. * »Jézus.« Rudnyánszky Gyula ily című »karácsonyi ének«-et adott ki, fiatal rajzolók illusz­trációival. Könyve képek sorozata, melyeket csak az fűz lazán együvé, hogy a hőst, ki életuntságból ma­gára emeli fegyverét, Jézus végig vezeti e pár jelene­tén, melyekből az öngyilkosjelölt megkedveli az éle­tet. Sem a forma, sem az eredmény nem ismeretlenek már az irodalomban, tehát minden esetre erős költői egyéniség, filozófiai mélyelműség kell hozzá, hogy az ismétlés megragadja képzelmünket. Rudnyánszky kétségtelenül kiválik az ifjabb költői nemzedékből. De nincs meg benne az a kiforrt világnézet, mely nél­kül filozófiai költemény el nem lehet. Nem paródia-e pl. a pap diskurzusa a darwinizmusról ? Nincs meg művében a kompozíció arányossága sem. Már a ki­induló pont, a lelki állapot, melyben a hős fegyvert ragad magára, nem bir oly meggyőző erővel, mint kétségtelen mintaképe, »Faust« nagy monológja. Az egyes képek, árny és fény váltakozva, nem következ­nek azzal a fokozással, mely az öngyilkosjelölt meg­térését szükségkép involválná. Egész bátran fölcse­­rélhetnek valamennyit. Ha azonban csak kisebb költői beszélyek gyűjteményének tekintjük a kötetet, el kell ismernünk, hogy rövid, jellemző vonásokban állít elénk a költő képeket, jellemeket, helyzeteket az életből. A tékozló fiú (5. sz.) a száműzött honvágya (6, 7. sz.), a költő sorsa (11. sz.), a dúsgazdag és a szegény (12, 13. sz.) minden esetre hatásos költemények ma­gukban véve, de erőltetett összefűzésük nem magya­ráz semmit. A követelő alcím »Karácsonyi ének«, ön­kéntelenül eszünkbe juttatja Dickens »Karácsonyi énekét prózában«, melynek prózája sokkal több köl­tészetet és igazságot rejt, mint az előttünk fekvő, dí­szes kiállítású kötet. Ára) 1 frt 30. * A fúvó hangszerek és a zenede. Említettük, hogy Mihalovich Ödön orsz. zeneakadémiai igazgató, a közoktatásügyi miniszter felszólítására, emlékiratot terjesztett fel a magyar elemnek zenekarainkban leendő térfoglalása iránt. A fúvó hangszerek tanítá­sára külföldi zenészek meghívását ajánló, nem lévén a fővárosban oly intézet, melyben e hangszerekre taná­rok volnának. Ezzel szemben Bartay Ede nemz. zene­dei igazgató kijelenti, hogy a zenedén már évek óta az operaház zenekarának tagjai tanítják a fúvó hang­szereket és két év óta a zenedének minden zenekari D Nápolyba­n. (A római út közben.) A híres városokkal is úgy vagyunk, mint a híres emberekkel. Mivel nagyon szép képet fest róluk kép­­zelmünk, mielőtt láttuk volna őket, találkozva velük, eleintén csalódás hangolja le kedélyünket. Kedvenc költőnket például külsőleg is valami egészen külön­böző lénynek gondoljuk, mígnem tapasztalnunk kell, hogy az is csak olyan ember, mint a többi, megvénül, ha el­jön az ideje (sőt gyakran idő előtt is,) s fiatal korában olyan semmit mondó arc, a­kivel világért sem cserébne valamely nyalka utazó ügynök, így jártam — bevallom — Rómával és Ná­­polylyal is, midőn először pillantottam meg szűk, sö­tét és sokféle szagú utcáit. A kellemetlen hatás azonban csak addig tart, míg meg nem kezdjük részletesen a körültekintést, mikor aztán hamar megváltozik ítéletünk s fokról fokra, de rohamosan, emelkedik lelkesedésünk, elra­gadtatásunk. Róma engemet kiforgatott egész valómból, mert nem egy várost láttam benne, hanem a világtör­ténet egy csodálatos nagy könyvét. Nápoly pedig el­bűvölt, elbájolt, végül beteggé tett. Nem vártam be (nem tudtam bevárni) decem­ber másodikát, mikor a római magyar zarándokok több százan készültek három napra Nápolyba lőni, hanem előre siettem, egyedül, hogy én láthassam meg köztük először. .. Láttam, élveztem, de nem me­rek belekezdeni annak leírásába, a­mi Nápolyban el­bűvöli a szemet, megkapja a kedélyt. Már gyermek­korunkban halljuk a régi olasz közmondást, hogy: »Nézd meg Nápolyt s meghalhatsz !« Én bizony első nap azt mondtam: ezekért a szűk, szemetes sikátoro­kért, dehogy halhatok meg. Ma pedig azt mondom: csakugyan kár lett volna elébb halnom meg, semmint Nápolyt megláttam. A Hotel de Rome nagy erkélyéről nézem az örökösen gőzölgő Yezuvot s az alatta kéken hullámzó türrhéni tengert. Kis és nagy vitorlás hajók lebegnek nagy számmal a vizen, elnézem őket, amint lassan, lassan távoznak s végre eltűnnek a láthatáron, mások pedig jőnek csöndesen, olyan lassan, mintha nem is mozdulnának. Ha nem hallanám a Santa Lucián hömpölygő sokaság lármáját s a Capri szigetére in­duló gőzös éles füttyét, azt hinném, hogy álmodom egy Nápoly nevű városról. Tagjaimban azonban már tegnap óta különös bágyadtságot, borzongást érzek s az éjjel erős lázam volt. Nem tudom, hogy nápolyi láz-e, de igen kelle­metlen. Nem is csoda, ha beteg lesz itt az északról jövő utazó, mert nemcsak az éghajlat, a tengeri levegő, hanem az ételek is annyira különböznek a mieinktől, hogy mondhatom az volna a meglepő, ha rázkódás nélkül bírná el a mi szervezetünk. Nápoly látni­valóiról annyit­ Írtak már, hogy újat nem igen lehet mondani. Legfölebb benyomásai­­inkról adhatunk számot. Megnéztem a Museo Nati­­onale-t, csodás tengeri állataival az aguariumot, mely a zoológiai állomáshoz tartozik, s ennek asztalánál Magyarországot ifj. dr. Apáthy István, a »Főv. La­pok« olvasói által jól ismert jeles fiatal író képviseli. De muzeum és aquarium sem lepett engemet úgy meg, mint az utcai élet. Ezer meg ezer ember tolong minden utcában. *

Next