Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-06 / 335. szám
zését adja.« Nos ő beleegyezett... s én úgy érzem, mintha már a mennyországban volnék! Mit gondolsz, titokban tartsam-e még szerelmünket, vagy pedig megtegyem rögtön a szokásos nyilatkozatot nagynéjnén és az apa előtt? Válaszolj rögtön!« Desiany Róbert, Maroisel Oktávhoz. »Barátom! Vannak napok, midőn az ember eszét veszti. Én azt hiszem, nem volt helyén az eszem, mikor utolsó előtt való levelemben azt tanácsoltam, hogy kíséreld meg a házasságot. Ugyan miféle légy csípett téged meg, hogy le akarsz mondani a szabadságodról ? De én sem tudom, hol járt az eszem, midőn nem figyelmeztettelek rögtön, hogy meredély szélén állsz! Én azt tartom, legokosabb lesz, ha minden házassági kísérlettel fölhagyunk! Te elég tanulságot meríthetsz a kapott leckéből. Eszter kisasszony bebizonyította előtted, mily közönyös a szíve irántad. Remélem nem akarod magadat kitenni hasonló csalódásnak, Charlotte kisasszonynyal szemben ? Maradjunk mi szépen nőtlenségben! Ugyan mily öröm is van a családi életben ? Először is, ott van az asszony, akinek százféle akarata és szeszélye van; aztán ott vannak a gyermekek, kik sírnak, ott a cselédek, kik meglopnak. Mi addig vagyunk boldogok, mig szabadok vagyunk. Mentsd meg magadat gyorsan ! Menekülj a sziréntől! Tömd be a füledet, hunyd be a szemedet s fuss Párisba... Egyátalában, ne vedd nőül Charlotteot — vagy nem látsz engem többé az életben! Maroisel Oktáv, Destany Róberthez. — Estherrel való házasságról bizonnyal, de Charlotteot soha szóba sem hoztam. — Hát mit törődik azzal a néni, akár Charlotte, akár Esther a választottam ? — Nagyon is törődöm, úgy hogy soha sem fogom önnek megengedni, mikép Trumelot úrtól Charlotte kezét kérje. Ott van Esther, ha akarja. — Mily megfoghatatlan a néni! — Ne ellenkezzél, öcsém. — De, miféle okot hozhat föl Charlotte ellen ? — Ismétlem, ne ellenkezzél. S ha ön engem a legnagyobb szomorúságtól meg akar kímélni, Esthert vegye feleségül... vagy senkit. Charlotteot semmi esetre se ! Nagyon csudálkoztam a dolgon , de nem is ok nélkül. Bizonyára, édes barátom, rendkívül nehezen esett nekem, nagynénénkkel ellenkezni. De a szerelem mindig diadalt arat. És én szerelemtől át meg át voltam hatva. Ne nevess ki engem e miatt. Ama nap, melyen szerelmes leszel, és úgy fogsz cselekedni, mint én. (Folyt, köv.) »Tudod-e, édes barátom, hogy te csudálatosan harcolsz pro et contra. Utóbbi leveled egészen ellentéte volt az előbbinek. Soha még senkit nem ismertem, aki valamely elvet oly nagy hirtelenséggel megváltoztasson, mint te. Miután engem előre toltál, meg akarsz állítani. Nagy baj ez édesem, mert már késő. Én már lépen ragadtam. Miután bizonyosságot szereztem arról, hogy az imádni való Charlotte engem kissé szeret, (szerénységből mondom »kissé«,) elbeszéltem a dolgot a nagynéninek. — Ejb, Oktáv, ez szörnyűség! — kiáltott föl a néni, — minő jogon csábítgatod te azt a fiatal leányt ? — Hogy értsem ezt ? Hiszen én nem csábítgatom ! Szeretem őt s kinyilatkoztattam előtte, hogy nőül akarom venni, ő meg azt felelte rá, hogy nem is óhajt egyebet. Hát, nem a legtisztességesebben jártam-e én el? Különben, néni, nem ön volt-e az első, aki nekem a házasság felől beszélt ? vállalja. Lacika szótalanul hallgató fecsegését s hozzám fordulva kérdé: »Lökjem a tengerbe?« »Dehogy lökd, nézd csak, a tenger már úgy is elég haragos.« A Kattegat mindig háborog, a három tenger összetalálkozása s az apály és dagály időkülömbözete igen nyugtalanná teszi e tengert. Már házmagasságú habok jártak s hajónk tombolni kezdett, a hajó ugyanis fölszalad a habra s midőn a viz elsiklik alóla, leesik a völgybe s dühöngve ráüt a tengerre. Ez egy borzasztó érzés, mely egyáltalán le nem irható. Lacika nagyban vitézkedett, de egyre sárgább lett arcában, a vizi patkány nyugtalankodott s köpködni kezdett, én pedig a cognac-hoz nyúltam. Két óra hosszáig kibírtuk, aztán leültünk a lépcsőre és »lasciate ogni speranza«, lecsúsztunk a poklokra. Lacika kezéből kiesett a fekete táska, mindenem szanaszét hullott, míg ő a földön ülve, ismét bepakolgatott, a vízi patkány pedig keresztül esett rajta, még pedig oly gyanús tünetek között, hogy Lacika dühösen rárivalt: »Hallja az úr, vigye haza az ebédjét, mert így lesz, meg amúgy lesz!« Négy órai szörnyű kin következett, a hajó ugrott, ringott, tombolt. Lent valami más baj is lehetett, mert a kapitányt bitták. Nem is kérdeztem, mi baj van. Az ember érzéketlenné válik ilyenkor még a legnagyobb veszélylyel szemben is. A Kattegat keserű kölyhét az utolsó csöppig ki kell üríteni, mert a fridrichshafeni part mellett legvadabb a tenger. Végre mégis megérkeztünk, de egy halott asszonynyal, az a szegény beteges fekete asszony tüdővérzésben meghalt. Ott feküdt kabinjában, elhagyatva, megsiratatlan. Összeszedtem virágaimat s a keblére raktam, egy miatyánkot mondva lelki üdvéért, aztán elhagytuk a hajót. »Fridrichshafentől Kábáig már egy pár vason szaladunk«, — mondá Lacika. — Hála istennek, szárazon vagyunk. Az ebéd nem ízlett senkinek s kiki sietett kupéját elfoglalni. A vízi patkány velünk akart utazni, de mi megszöktünk előle. Másnap reggel Hamburgban voltunk, délután Magdeburgban, este Drezdában s egy vasárnap délfelé Bécsben. Otthon nem várt senki. Egyik tisztemnek sürgönyöztem, jöjjön ki nagy titokban a pályaudvarra. Csütörtökön indultam Gothenburgból és hétfőn este érkeztem Kabára. Ködös, sötétes este döcögtünk kis falunkba és én csak most láttam, milyen gyönyörű szép a falu tornya. Kocsimat portám előtt elhagytam s mint egy tolvaj belevettem magamat a tulajdon házamba. Egy örömében sikongó fehér cseléd majdnem elárult, de végre mégis elébb kerültem a belső szobába nálánál. Ott ültek kedveseim s a szó elállott ajkukon, de nekem is ám — a sok csóktól. Hazai irodalom, művészet. * Az akadémia második osztálya tegnap ülést tartott Tóth Lőrinc elnöklete alatt. Elsőnek dr. Wlassics Gyula levelező tag olvasta fel székfoglalóját »A bizonyítás tana a bűnvádi eljárásban« címmel, mely egy nagyobb monográfia bevezető része. Különösen amaz okokkal foglalkozik, melyek a 13-ik századtól kezdve korunkig a törvényes bizonyítási tan meghonosodására vezettek. A felolvasó figyelemben részesíti a kérdést hazai jogtörténeti szempontból is. Fejtegetései során ama rendszert ajánlá, mely a vádra hárítja a bizonyítás terhét és a bírót nem kárhoztatja passzivitásra. Az éljenzéssel fogadott felolvasás után Szilágyi Sándor ismertette érdekesen »Az 1657 — 1661-iki forradalmi országgyűlések«-et. Utolsónak Domanovszky Endre »Dante mint politikus« című értekezését olvasta föl. A középkor az egyház és állam közötti viszonyt úgy fogta föl, hogy amaz mint a szelleminek képviselője parancsol ennek, a mely a testet képviseli. Az első, ki e viszony helytelenségét okokkal kimutatta, Dante volt »de monarchia« című munkájában. E munkának magva bebizonyítása ama tételnek, hogy a világi uralkodó független a pápai hatalomtól. Dante kívánja, hogy a pápa csak a vallásra gondoljon s pusztán az egyháziakban uralkodjék, a világi kormánynyal való foglalkozás az ő magas föladatát hátráltatja. A felolvasást tetszéssel fogadták. * »Armenia,« Govrik Gergely és Szongott Kristóf magyar-örmény szemléje befejezte az első évfolyamot. Derekasan megfelelt kitűzött céljának, ismertetni a magyar közönséggel a hazai és külföldi örménység szellemi életét, múltja emlékeit, jelene képét bemutatni irodalmukat. Sokszor vezettek teljesen ismeretlen világba a füzet cikkei, melyeket a szerkesztők igyekeztek lehetőleg távol tartani az egyhangúságtól, mire pedig a tárgykör sokszor rávitt. A decemberi füzet közleményei közül: dr. Mártonfi Lajosé (»A tiflisi s keleti örményekről«), dr. Molnár Antalé (»Az örmény irodalom«), Szongott Kristófé (»Szellemi művelődés az örményeknél«), dr. Simay Jánosé (»Alisán Leontin, a kolostor költője«) a külföld örményeivel foglalkozik. Történelmi érdeküek: »Tigrán« Márkovich Lajostól, »Egyházi régiségek,» »Örmény tizes számrendszer« Novák Lajostól sat. Kisebb közlések és hírek az örménységről vannak még a füzetben. * »Jézus.« Rudnyánszky Gyula ily című »karácsonyi ének«-et adott ki, fiatal rajzolók illusztrációival. Könyve képek sorozata, melyeket csak az fűz lazán együvé, hogy a hőst, ki életuntságból magára emeli fegyverét, Jézus végig vezeti e pár jelenetén, melyekből az öngyilkosjelölt megkedveli az életet. Sem a forma, sem az eredmény nem ismeretlenek már az irodalomban, tehát minden esetre erős költői egyéniség, filozófiai mélyelműség kell hozzá, hogy az ismétlés megragadja képzelmünket. Rudnyánszky kétségtelenül kiválik az ifjabb költői nemzedékből. De nincs meg benne az a kiforrt világnézet, mely nélkül filozófiai költemény el nem lehet. Nem paródia-e pl. a pap diskurzusa a darwinizmusról ? Nincs meg művében a kompozíció arányossága sem. Már a kiinduló pont, a lelki állapot, melyben a hős fegyvert ragad magára, nem bir oly meggyőző erővel, mint kétségtelen mintaképe, »Faust« nagy monológja. Az egyes képek, árny és fény váltakozva, nem következnek azzal a fokozással, mely az öngyilkosjelölt megtérését szükségkép involválná. Egész bátran fölcserélhetnek valamennyit. Ha azonban csak kisebb költői beszélyek gyűjteményének tekintjük a kötetet, el kell ismernünk, hogy rövid, jellemző vonásokban állít elénk a költő képeket, jellemeket, helyzeteket az életből. A tékozló fiú (5. sz.) a száműzött honvágya (6, 7. sz.), a költő sorsa (11. sz.), a dúsgazdag és a szegény (12, 13. sz.) minden esetre hatásos költemények magukban véve, de erőltetett összefűzésük nem magyaráz semmit. A követelő alcím »Karácsonyi ének«, önkéntelenül eszünkbe juttatja Dickens »Karácsonyi énekét prózában«, melynek prózája sokkal több költészetet és igazságot rejt, mint az előttünk fekvő, díszes kiállítású kötet. Ára) 1 frt 30. * A fúvó hangszerek és a zenede. Említettük, hogy Mihalovich Ödön orsz. zeneakadémiai igazgató, a közoktatásügyi miniszter felszólítására, emlékiratot terjesztett fel a magyar elemnek zenekarainkban leendő térfoglalása iránt. A fúvó hangszerek tanítására külföldi zenészek meghívását ajánló, nem lévén a fővárosban oly intézet, melyben e hangszerekre tanárok volnának. Ezzel szemben Bartay Ede nemz. zenedei igazgató kijelenti, hogy a zenedén már évek óta az operaház zenekarának tagjai tanítják a fúvó hangszereket és két év óta a zenedének minden zenekari D Nápolyban. (A római út közben.) A híres városokkal is úgy vagyunk, mint a híres emberekkel. Mivel nagyon szép képet fest róluk képzelmünk, mielőtt láttuk volna őket, találkozva velük, eleintén csalódás hangolja le kedélyünket. Kedvenc költőnket például külsőleg is valami egészen különböző lénynek gondoljuk, mígnem tapasztalnunk kell, hogy az is csak olyan ember, mint a többi, megvénül, ha eljön az ideje (sőt gyakran idő előtt is,) s fiatal korában olyan semmit mondó arc, akivel világért sem cserébne valamely nyalka utazó ügynök, így jártam — bevallom — Rómával és Nápolylyal is, midőn először pillantottam meg szűk, sötét és sokféle szagú utcáit. A kellemetlen hatás azonban csak addig tart, míg meg nem kezdjük részletesen a körültekintést, mikor aztán hamar megváltozik ítéletünk s fokról fokra, de rohamosan, emelkedik lelkesedésünk, elragadtatásunk. Róma engemet kiforgatott egész valómból, mert nem egy várost láttam benne, hanem a világtörténet egy csodálatos nagy könyvét. Nápoly pedig elbűvölt, elbájolt, végül beteggé tett. Nem vártam be (nem tudtam bevárni) december másodikát, mikor a római magyar zarándokok több százan készültek három napra Nápolyba lőni, hanem előre siettem, egyedül, hogy én láthassam meg köztük először. .. Láttam, élveztem, de nem merek belekezdeni annak leírásába, ami Nápolyban elbűvöli a szemet, megkapja a kedélyt. Már gyermekkorunkban halljuk a régi olasz közmondást, hogy: »Nézd meg Nápolyt s meghalhatsz !« Én bizony első nap azt mondtam: ezekért a szűk, szemetes sikátorokért, dehogy halhatok meg. Ma pedig azt mondom: csakugyan kár lett volna elébb halnom meg, semmint Nápolyt megláttam. A Hotel de Rome nagy erkélyéről nézem az örökösen gőzölgő Yezuvot s az alatta kéken hullámzó türrhéni tengert. Kis és nagy vitorlás hajók lebegnek nagy számmal a vizen, elnézem őket, amint lassan, lassan távoznak s végre eltűnnek a láthatáron, mások pedig jőnek csöndesen, olyan lassan, mintha nem is mozdulnának. Ha nem hallanám a Santa Lucián hömpölygő sokaság lármáját s a Capri szigetére induló gőzös éles füttyét, azt hinném, hogy álmodom egy Nápoly nevű városról. Tagjaimban azonban már tegnap óta különös bágyadtságot, borzongást érzek s az éjjel erős lázam volt. Nem tudom, hogy nápolyi láz-e, de igen kellemetlen. Nem is csoda, ha beteg lesz itt az északról jövő utazó, mert nemcsak az éghajlat, a tengeri levegő, hanem az ételek is annyira különböznek a mieinktől, hogy mondhatom az volna a meglepő, ha rázkódás nélkül bírná el a mi szervezetünk. Nápoly látnivalóiról annyit Írtak már, hogy újat nem igen lehet mondani. Legfölebb benyomásaiinkról adhatunk számot. Megnéztem a Museo Nationale-t, csodás tengeri állataival az aguariumot, mely a zoológiai állomáshoz tartozik, s ennek asztalánál Magyarországot ifj. dr. Apáthy István, a »Főv. Lapok« olvasói által jól ismert jeles fiatal író képviseli. De muzeum és aquarium sem lepett engemet úgy meg, mint az utcai élet. Ezer meg ezer ember tolong minden utcában. *