Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-02 / 331. szám
A két kövér ur nagy sietséggel gurult le a lépcsőkön, mint két hatalmas hordó, melyeket vigyázatlanul bocsátanak alá földalatti pince lejáratán. X. Első dolga volt nehány palack pezsgőt hozatni fel. Azután gondosan bezárta ajtaját, s két poharat vett elő a pohárszékből. — Mind a kettő a te poharad lesz szolgám. Én abból az ezüst serlegből iszom, melyet először nyertem egy elegiámért.Szép vers volt öreg kakadu! Emlék-szem,. . . kis diák voltam. Csinos fiú. Tanáraim szerrettek szépségeimért s kedvességemért. Selyem gyer reknek hívtak s tele tömték zsebeimet süteményekkel. — Uram most is a legszebb férfiak közül való. — Egy őszi délután — emlékszem sajátszerű – izgatottság vett rajtam erőt. Nem találtam helyemet. , Mintha más lett volna az ég szine, s mintha fák, ma-darak s a föld nagy változáson mentek volna át. Ró- dzsaszinűnek kezdtem látni mindent, mint most, e harmadik pohár pezsgő után. — Neked két pohárral kell innod addig, mig én egygyel iszom. Nem akarok berúgni magam, de szeretem ha mást az én italom lerészegit.. . Szakasztott úgy vagyok evvel mint a versírással. Elég önzetlen vagyok arra, hogy ne a magam számára írjak bájoló dalokat, másokat akarok elragadni vele. .. De az első elégia történetét hol is hagytam el ? — Ott, hogy én két pohárral iszom addig, mig uram egygyel. A májfoltos arcú inas szemei kidülledtek s ar acán szederjes foltok tűntek fel. Az a fakó szin, mely lassan megy át izzó vörösbe, az olyan pléh kályhá- nál, melyben erősen tüzelnek. — Nem... ott hagytam el... ott hagytam el... hol is te fajankó ? segíts visszaemlékeznem. Mindketten hirtelen és sokat ittak. A visszaemlékezés nehezen ment. A májfoltos arcú inas mindig arra tért vissza, hogy ő két pohárral iszik addig, mig gazdája egygyel. S a költő hasztalan igyekezett felvillanyozni emlékező-tehetségét, az emlékbe kapott ezüst serlegnek még gyakoribb megtöltése s kiivása által.. . A palackok csakhamar mind üresen álltak — üresen mint feje, az első elégia megírásának szomorú történetét illetőleg. — A pohárszékben vörös bor van. Az talán felfrissíti fejemet. A máj foltos tántorogva kelt fel, s termetes palackokkal megrakodva tántorgott vissza. Ittak. — Jó bor! — sógor alatt a két astmathikus fekete az ódon városka fogadójába vitt. Hét óra tizenöt percre járt az idő s egy negyedóra múlva kezdődött a hangverseny. Hol a lakkom, klakkom, frakkom ? Lacika, rossz lábával a bőröndök előtt ülve, kipakkolt. Életveszélyes volt a szobában maradni, cipők, könyvek, ruhák szanaszét repültek, mint a fecskék, de végre mégis minden jól volt, mert pontban fél 8-kor a pódiumra léphettem. Az első sorban a püspök, a katonai főparancsnok és B. grófné ültek. Az utóbbinak még most is leányias alakja beleszövődött ifjúkorom legelső álmaiba. Ámulva néztem ezt az asszonyt, aki húsz évnek nyomát mosolyával le tudta győzni és oly színben van ma is, mint volt akkor — mondjuk, egy áttáncolt éj után. Régi emlékek édes keserűsége járta át szivemet s mig hangszeremen ifjú szivem vágyainak »circum dederum«-ját zengettem, le-lepislogtam a szép aszszonyra, Lacika jelszavára gondolva, hogy »minden jól van!« Hangversenyemben az ottani kitűnő katonai zenekar működött közre, kiváló karmestere — az én tiszteletemre — zenekarának egyes szólistáit mutatta be. Mennyi fáradságba, mennyi munkájába kerülhetett szegénynek, míg azok a cseh ifjak egy Ernst- vagy Bruch-féle hangverseny-darabot betanultak. A hála és elismerés, amint e földön rendesen nem is maradt el. A katonai főparancsnok haragosan balszemére csipteté monokliját s magához vntve hadsegédét, csak annyit mondott: »Mivel a karmester Zichy gróf mellett szólistákat léptetett föl, nyolc napi szobafogságot kap.« Mennyi munkámba került, mig kimentettem szegény fejét. A hangverseny lezajlott s mi a püspök pompás rezidenciájában felejthetetlen kedves estét — jobban mondva éjszakát — töltöttünk. Midőn három óra felé fogadónkba léptünk, Lacika oda szólt a szobaleánynak : »Luiza, reggel hatkor fitessen be.« Csak tizenöt percet töltött a fogadóban s volt érkezése megtudni, hogy a szobalányt Luiznak hivják. — Gazdám-uram, én is szerelmes vagyok — Anikóba. — S szeretnéd őt látni trikóba. . . Mámora azon fokig jutott el, ahol mindenre rímelni szokott. — Szép egy lány — folytatta a májfoltos — mondhatom. — Bénán születtem és... vakon ? Az asztal össze volt öntözve borral. Palackokból egész bástya keletkezett fejük körül. A bor gőze átjárta az egész szobát. A lámpa oly homályosan égett, mint utcalámpák, vörhenyes ködtől körülfogva, őszi éjszakákon. — Édes szagom, annyi szent — hogy torkunkon sok bor lement, s hogy párbajom óráját alig várom. . . Olvasni fogják egy. . . kettő. . . három. . . S amint a szép asszony oktatott, sziláján — támadok. És összecsapván egyikünk — talál. (Folyt. köv.) — 2438 —. Bizony fáradtan és álmos fővel ültünk a vasútra , és pályáztunk Berlin felé. Böhmisch-Trabauban fölkaptunk a sebes vonatra s rögtön ismerősöket találva, vígan leültünk ebédelni a kitünően berendezett ebédlő kocsiban. Helmesberger karmester is ép akkor utazott nejével Berlinbe »Rikiki« című operette jének első előadására. Éjfél volt, midőn a »Hotel Central« nagy kandallóval sütött pompás előcsarnokába léptünk. Első gondom is az Android megvizsgálása volt: nagyon mélyen állt, vihart jelzett. Lacika boldogan fölmosolygott : »Na holnap táncolunk a tengeren, víg tenger lesz!« Bizony vig tenger volt. A szél, mely már Berlinben erősen fújt, Rosstockban viharrá nőtt és Warnemündében, ahol délután egy órakor szálltunk ki, még a gyalogjárást is megnehezítette. Csak gyáva ember beszél bátorságáról. Mi tagadás benne, nem szerettem a hajóra lépni. Már 17 éves koromban óva intett egy jósnő: féljek a víztől, ott lakott a vén anyóka a budai alagút mellett. Csak mellesleg említem, hogy ami jót jósolt, mind beteljesedett. »Kaiser Wilhelm«-nek hívták az erős vashajót, mely meg mert indulni; két társa sürgönyzött Geyzenből, hogy nem hagyják el a kikötőt. Ott állott hajónk a csatornában, gyomrában prüszkölt, sóhajtott a gőz, két hatalmas kéményének fekete füstsávját foszlányokra tépte a vihar. Matrózok föld alá szaladtak, vitorlákat erősítettek meg, a gépház köré vastag kátrányos ponyvákat húztak, hogy a fölcsapó hullámoktól megőrizzék a gépet. Lacika örömében alig fért a bőrében. »Gyönyörű utunk lesz, nagyszerű tenger, ilyet még nem láttam!« — ismétlés mint egy vén nyúl föl s alá baktatott rossz lábával. Én elkomolyodtam s csöndesen megvonultam az ebédlő szögletében. Ismertem a tengert, tudtam mi vár reánk. Kevesen voltunk: öt-hat hölgy s vagy tiz férfi. Mindenki a maga módja szerint készült a nehéz útra. Néhányan az alsó terembe siettek s még a hajó elindulása előtt hányát feküdve mozdulatlanul maradtak ; ez határozottan a legjobb módszer. Mások mohón enni és inni kezdtek, ezek közt én is, Lacika is, berlini útitársunk, a kopenhágai polgármester tanácsára. A kedves öreg úr az egésségügyi kongresszus tagjaival Budapesten is járt s nem győzte dicsérni gyönyörű fővárosunkat. A hajó harangja megkondult s lassan, méltóságosan megindult hajónk a csatorna csöndes biztos vizén. A hajó számvevője rögtön beszedte az átkelés diját, tudva azt, hogy félóra múlva az egész társaság beteg lesz. A csatorna végéhez érve megláttuk a tengert. E látványt el nem felejtem, amig élek. Fehér tarajos sárkányok hömpölyögtek felénk; minden fehér volt; úgy rémlett előttem, mintha az alpesek hófedte láncolatai megmozdulva ringottak volna előttem. Hajónk nagy óvatosan, lassan hagyta el a csatornát s kiérve a szabad tengerbe, elkezdte vakmerő harcát e hab óriásokkal. Minden recsegett, ropogott, ingott, állni, járni nem lehetett. Az asszonyokat rémület fogta el, egyike másika fölkiáltott: »Meg kell állni, álljanak meg.« E naiv kívánság mosolyt csalt ajkaimra, hisz ha megállnánk, el lennénk veszve. Öt perc alatt a hölgyek mindnyájan betegek voltak, a társasági szabályok fölbomlottak, a hiúság elnémult s csak a beteg ember nyögése hallatszott. Étvágyam elmúlt, Lacika hiába kínált étellel, itallal, fejem szédülni kezdett. Néhány úr, köztük Lacika is, még erősen tarta magát. Akik ettek, térdükön zárták a tányért, mert az asztalról minden leesett. »Tengerre magyar! — hangzott Lacika hangja, — nagyszerű utazás. Nem adnám ezer forintért, hogy ilyet látok. Pincér, még egy beeftenket!« Igen ám, de már nem sütöttek főztek a hajón. Jéghideg izzadság verte ki homlokomat, gyomromat kemény kő nyomta, a velem szemben ülő ur szemei pedig kitágultak, s a puszta asztal közepére oly étel került, mely semmiféle étlapon nincs följegyezve. »Kedves egésségére kívánom!« szólt Lacika, de nem Ill A kisasszonyok. (Francia elbeszélés.) irta Julien Bert de Turique. I. Destany Róbert épen most ébredt föl. Kikelt ágyából, felöltözködött s kitárta szobájának parkra nyíló ablakát. Némi szürke fellegek s a még a lombokon csillogó harmatcsöppek, melyek megannyi könyvük látszottak, szomorú szint kölcsönöztek a tájnak. Róbert bámulta a természet szépségét; ez egyébiránt szokása volt, ha unatkozott s minden arra mutatott, hogy ő most szörnyen unatkozik, mert nagyokat ásít. — Noha jól aludtam, — motyogta magában — mégis álmos vagyok! Órájára pillantott, hat óra volt. — Hat óra! — Még mindenki nyugszik a kastélyban. Hátha én is visszafeküdném ágyamba? Nem, szilárdság ! Maradjunk ébren. De mit csináljak addig, míg a csokoládémat elkölthetem ? Nem jó lenne-e addig kisétálni ? Valóban már egy hónap óta vagyok itt, a jó nagynéném nyaralójában s még semmiféle kirándulásra nem szántam magamat. Tegyük jóvá e mulasztást. . . elvből... no meg azért is, mivel pár nap múlva Párisba térek vissza. Róbert nem sokáig habozott hirtelen keletkezett tervének a foganatosításával. Leakasztott a fogasról egy nagy esőköpenyt, melyet unokatestvére, Maroisel Oktáv hagyott itt], aztán könnyű nemezkalapot nyomva a fejébe, lábujjhegyen kisurrant a szabadba, miközben azt mormogta: »Ha Oktáv a jövő héten visszatér, azt fogja tapasztalni, hogy használtam a garderobeját.« Róbert megindult egyenes irányban, maga sem tudva, merre menjen. Ő föltette magában, hogy egy kis reggeli sétát tesz s eme szándékát teljesítette is, eközben a táj szemléletébe merülve. Valóban, gyönyörködhetett is abban. Mi sem lehet igézőbb, mint e változatos vidék, halmaival, völgyeivel, lapályaival és ligeteivel. Valamennyi normandi helység közt Valjeanevillenek volt kétségkívül legszerencsésebb fekvése s Jachéres nagybácsi (isten nyugosztalja meg !) nagyon megörült, mikor a vén hűbéri kastély romjait potom áron megvehette, hogy azokat kitataroztatva, újkori hajlékká varázsolja át. Róbert, folyvást tovább ballagva, gondolatokba merült. Mióta Valjeanvilleben a nagynénjénél időzött, igen kevés szórakozása volt. Az esős idő több héten keresztül visszatartotta őt. Sem látogatást nem tett, sem valamely vidéki mulatságban nem vett részt, sem valamely pajkos csínyt nem követhetett el, sőt még egyetlenegy fiatal leány sem ötlött a szemébe, akinek udvarolhatott volna ! Csak legalább Maroisel Oktáv volna most itt!. .. Ám ebben az évben a két unokatestvérnek a szabadságideje nem esett együvé: Oktáv akkor jöhetett meg, mikor a törvényszék szünetelt, míg Róbertnek ugyanakkor már vissza kellett térnie, hogy a követségnél titkári hivatalát újra elfoglalja. Róbert folyvást tovább haladt, nem érezve semmi lankadtságot (huszonnyolc éves korunkban ruganyos inakkal dicsekedhetünk, midőn úgy vette észre, hogy megéhezett. Néhány csöpp eső hullott a fejére; az ég egészen elborult. — Teringettél! Hiszen ez vihart jelez! Térjünk vissza! Visszatérni ? Könnyű ezt kimondani, csakhogy Robertnek immár legalább is másfél órára volt szüksége, hogy a kastélyba juthasson. — No, első sétámat ugyan nem lehet kellemesnek tartanom. A fiatal ember legjobbnak vélte valamely hajlékot keresni, afféle tanyai épületet, ahol egy fazék teret megihatik s nyugodtan bevárhatja, mig az eső megszűnik. Váltig tekintgetett jobbra, balra, semmit sem vehetett észre. Végre, miután még egy ideig ide-oda bolyongott a mezőkön, távolból egy viskófélét pillantott meg, melyet negyed órai járás után érhetett el, miközben folyvást verte az eső. Vályogból épült szalmafedeles kunyhó volt ez, melyen ablakforma nyítás volt, de üvegtáblák nélkül.