Fővárosi Lapok 1888. január (1-31. szám)

1888-01-14 / 14. szám

Szombat, 1888. január 14 14. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 8. sz. I. emelet. Előfizetési dij: MMtt........................... frt Negyedévre ............................ frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések av.lntugy mint Hirdetések a kiadó hivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Harmincéves háború. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Az[abszolutizmus alatt s ennek korcsh­ajtása: a zsandárvilág idejében, rebellis ember hírében állott. Mikor a statáriumot megyeszerte kihirdették s ennek toldalékául kimondták, hogy nemcsak a tetten ért rabló vagy lókötő, de ennek rejtegetői, cimborái és orgazdái is a rögtönitélő bíróság elé állíttatnak, — Gelecsy abban a megkülönböztetett tiszteletben része­sült, hogy kémekkel vették körül, a­kik pontos nyil­vántartást vezettek minden tettéről, kik látogatják meg, hol tölti idejét, mivel foglalkozik legörömestebb s a mi fő: szidja-e a mostani rendszert, törekedik-e ezen üdvös állapotok fölforgatására? A mi megyénknek pedig ekkor veszett hite volt az egész országban. A szomszédos megyékből lassanként kiszorított rablóbandák nálunk kerestek és találtak menedéket. A szeszélyes Tisza mentén elterülő rétek zugó náda­sai, süppedékes zsombékok által övezett természetes szigetek, a tavaszi ártér áthatolhatlan füzesei, a ta­nyák, a karámok alkalmas búvóhelyet szolgáltattak. A kegyetlen Hudoba, Gacsi Jóska, Krémikker, Faze­kas Dávid itt ingerkedtek a zsandárokkal s nem egy­szer véres harc, valódi ütközet fejlődött ki közöttük. Egy elesett rabló nyomán támadt öt, de a zsandárok megritkult sorát is sűrűn ki kellett egészíteni. Annyi tény, hogy a nép mindig pártját fogta a szegény legénynek. Ha a szél lovas zsandárt vitt a nyomába, elbújtatta, vagy pedig más furfangos módon segített megmenteni. Ne ítéljünk elhamarkodottan, a tagadhatlan rokonszenven kívül valóban a kényszerű­ség vitte reá. A statárium kétségbeejtő helyzetbe so­dorta : élete, mint valami hitvány játékszer, ki volt dobva a rabló, vagy az úgynevezett törvényes rend teljhatalmú őre — a zsandár szeszélyének. Este­felé például Gacsi Jóska beszent a bojtár­gyerek által valamelyik gazdához vagy bérlőhöz, hogy éjfél tájban hatodmagával látogatást tesz s különösen számít a barátságos fogadtatásra. Más szó­val : legyen ízletes, meleg vacsora és bor a javából. Ha az ekként megtisztelt egyéniség nem fogadott szót s nem iparkodott a hatalmas parancsot kifogástala­nul teljesíteni, akár mérget vehetett rá, hogy har­madnapra ki lesz pörkölve a házából, takarmánya, gazdasági épületei hamuvá, üszőkké válnak. Ha pedig az esetről jelentést mert tenni (a megyei ukáz ezt ren­delte), szegény feje megcsinálhatja a végrendeletét. Olykor megtörtént, hogy a zsandárnak fülébe ment valamikép az effajta cimboráskodás. Akkor aztán a gazdának torkára forrt a vendégszeretet. A megye székhelyén kiváló buzgalommal működő rögtönítélő bíróság elé állították. Sok szenny, hiábavaló vérfolt a meghurcolt megye történetének idevágó lapjain ! Gerecsy Lőrinc ebben az esetben a nép fölfogá­sának hódolt. Zsandárt elkerülni, betyárnak nem vé­teni, a vagyon és életbiztonságnak most ez a legoko­sabb politikája. Megfelejtkezvén arról, hogy illetékes helyen mily kiváló figyelemre méltatják, nyíltan han­goztatta, hogy az­ ő hajléka minden rendű és rangoó csavargónak éjjel nappal nyitva áll. Egyszer azután a biróság maga elé hivatta, barátságos értekezésre, ta­núvallomás ürügye alatt. Kihallgatták csakugyan, — mint elsőrendű vádlottat s helyet jelöltek ki számára a megyeház egyik nyirkos börtönében. A legbefolyá­sosabb férfiak — köztük a most megválasztott főszol­­gabíró édes­apja — fölhasználták minden befolyásu­kat, hogy fejéről a vészt elhárítsák. A megye jó híré­nek megmentett foszlányait csak nem tépheti szét végképen az a hallatlan gyalázat, hogy egy táblabiró egyenes sarját ilyen haszontalan vétség miatt kímé­letlenül fölakaszszák. Gelecsy uram, mint láttuk, hálás tud lenni egyik megmentője iránt, a­mennyiben annak fiát, a főszolgabirót, mint a gyűlölt zsandárvilág kreatúrá­ját mutatta be jeles párthíveinek. És ez most némi lelkifurdalást okozna neki, ha meg volna arról győ­ződve, hogy kijátszása, bántó kudarca nem a főszol­­gabiró műve volt. Délre járt az idő. Látja már az otthonát is, ma­gas, tornácos épület, a szemhatár éppen most bökte ki magából. Fasoros út, hűvös árnyék vezet hozzá. Előbb azonban néhány hold örökföldön kell áthalad­nia, a­mely ékalakban nyesi le az ő haszonbéres földje sarkát. Szegényes tanyaépület van rajta, kisebb csa­ládnak sem elegendő. Az út a ház mögött visz el, s a megművelt területet övező homokbuckák sajátságai­nál fogva csakis erre juthat haza, szomszédját soha el nem kerülheti. Huszonnyolc év óta naponta látnia kell e barát­ságos külsejű házikót. Szemébe ötlik untalan, ha ki­lép a szobájából, ha gazdaságával foglalkozik, ha föld­jeit körüljárja. Szívesebben nézné a temetőt, megásott sírját, ravatalát. Mindezeknek bánatos komorságán átcsillan egy vigasztaló reménysugár. De ő annak a házikónak a lakóitól nem várhat semmi jót: halálos ellenségei azok. A kárhozat fészke, a­melyben a be­­szúálló gyűlölet hatja át a szíveket. Egy­­ boldogtalan család lakik abban, a­mely szerencsétlenségét — elég balgán — neki köszöni, pusztulásáért, romlásáért egyedül et okozza... II. A közmondásban mindig rejlik valami csekély életigazság. Megfogamzott átoknak is sok volna, a­mit rossz szomszédságról tart a szóbeszéd. Gelecsy kevés ismerősétől s barátaitól teljesen el volt szigetelve. Félreeső hajlékának ritkán akadtak vendégei. Legfölebb a vadászatok idején látogatott el hozzá néhány vállalkozó szellemű koca­ puskás, azután akár benőhette a fű a kapu alját, idegen kocsi nem igen tört vágást rajta. Felesége, a­kit mint szerény bérlő a forradalom lezajlása után vezetett oltárhoz, szelíd lelkű, házias nő volt; teljesen megelégedett azokkal a csöndes, igaz örömökkel, a­melyeket a békés családélet derűje nyúj­tott. Egyszerű bérlő leánya volt, a­kiben a pusztai puritán nevelés nem támasztott hiú igényeket, de hi­zák, annál jobban meggyőződünk, hogy a hullámok zajlása, a habok torlódása, a fehérlő, fodros, pillana­tonként más-más alakot váltó, más színt mutató taj­ték, sziporkázó eső, a megcsillanó vízcsöppek e szem­zése, a­mint a sziklafaltól visszahullanak, mindez a szem-gyönyörködtető játék csakugyan igaz. Ijesztő meredeken magasan nyúlnak föl a fellegvár szikla­falai a hullámokból. Barnás színüket föntebb megsza­kítja a méh és a cserjék és fák zöldje. Vadborostyán, csipkerózsa-bokrok és téli zöld lepte be a terrasse-ok, oszlopos verandák környékét. Az épületek egész cso­portja fehérült a sziklatömbök tetején. Legközelebb jut a felhőkhöz a széles négyszögű torony. A szom­szédban másik szikla­csoport is emelkedik ki a ten­gerből , e két kimagasló szigetet téglából épült, öve­­zetes viadukt, mint híd köti össze, s e híd alatt kilá­tás nyílik a messze tengerre, a felhős, zivatarral fe­nyegető láthatárra. Vadregényesebb várat képzelni se lehet. A művész most már történetet, cselekvényt kom­ponál e hálás szintérre. Kalózokkal támadtatja meg a sziklára épült lakot. A tengeri rablók már felgyújtot­ták a várat s a vereses lángok ott nyaldossák a föde­let, erős viszfényt vetve a toronyra s a környezetre. A meredek, lépcsőzetes feljárón tarka alakok sürögnek­­forognak. Oda fönn drágaságok halmazát gyűjtik össze, lejebb néhány férfi ájuldozó nőt cipel. A szikla­fal mellett széles, öblös bárka áll, melybe most vittek egy álétt nőt, s másikat is készülnek betenni, noha erősen védekezik és karjaival hadonáz. Már tele van a bárka s a legénység most indítja el. Két más csónak ott vár ; az egyikben magányos hajós, hosszú, tán nagyon is hosszú, skarlát vörösbe bújtatott le­gény, mereven állva, mint valami felöltözött fa-kövek, a másikban fehér ruhás alak csáklyáját a sziklafalhoz feszíti, hogy a bárkát ellökje. A tenger egyik kedvenc thémája a művésznek. S mégis soha a természet után egyetlen egy vázlatot nem készített. Maga mondja, hogy tanulmányait nem ecsettel kezében végzi, hanem szemeit »kellőn ki­nyitja« s a­mit lát, azt megtartja eszében, az eleje A Bücklin-kifillitás. (A műcsarnokban.) (m.) Napjainkban a különféle művészeti irányok s a régi virágzó korszakok emlékeinek befolyásától az igazán erős egyén is csak nehezen óvakodhatik. Innen van az, hogy a ki teljes önállóságra törekszik s többé­­kevésbbé újat akar teremteni, hamar különcködővé válik s a bizarrtól, természet­ellenestől se idegenkedik. Böcklin Arnold, ki néhány hónap előtt töltötte be élete hatvanadik évét s a­kit ez alkalomból nem­csak szülőhazájában Svájcban, hanem egész Német­országban ünnepeltek, a legsajátosabb, de egyúttal legérdekesebb művészi egyéniségek közé tartozik , de sajátossága első­sorban abban nyilvánul, hogy mindig keresett; és érdekessége abban, hogy megfesti vagy meg akarja festeni mindazt, a­mit előtte más művész nem mert volna, s a­mit, mint a rút aesthetikájába tartozót a nagy mesterek is óvatosan kerültek, vagy csak stúdium gyanánt és kedvtelésből miveltek, mint Lionardo da Vinci vagy Dürer Albert, a­kiknek torz­képei valóban a Böcklinéit is felülmúlják. A való élet iránt alig van érzéke, s a természe­tet is más szemmel nézi, mint bárki más. A tájban mindig hangulatot talál s ha nincs benne, beleképzeli mint staffage­ alakjait, a­kik között nimfák és faunok, centaurok és szatyrok s a tenger csodás, még a mitho­­logiában sem élő szörnyei, szerepelnek. Mind e képeiben sok humor nyilatkozik s bár merev idealista, egyes részekben a naturalista vonásoktól se idegenke­dik. Csupa ellentétekből áll e különös tehetség. A leg­­merészebbb fantázia nála örökös probléma hajszolás­sal párosul, s ha ma a pogány világ erotikus jeleneteit festi, holnap már a kereszténység legmélyebb érzésű emlékeit örökíti meg. A klasszikus kor alakjait csak úgy szereti, mint a romantikus jellegű tájakat és moz­zanatokat, de bármit fest, mindig eredeti s a saját maga által teremtett irány egyetlen képviselője marad. A műcsarnokban hat olaj­kép látható most tőle, de ott vannak többi műveinek másolatai is, melyek sokoldalúságát a leghívebben mutatják. Csak egy kép van e gyűjteményben, mely arra emlékezteti a nézőt, hogy reális modor is van a fes­tésben s hogy mindennapi, egyszerű halandók is lé­teznek e prózai, de szép világban. A portrait­ban, fő­leg a mikor nem önmagát ábrázolja a művész, még nem meri követni saját bizarr irányát. Egy anya a gyermekével, vagy a­mint a katalógus mondja »Gr. F. urhölgy arcképe« meglepően élethű. Széken ül a nő, háttal a néző felé, de fejét felénk fordítja. Érdekes fej, igazi olasz típus, de inkább jellemzetes, mint szép. A sötét szemek komor kifejezését mosoly enyhíti; az ajkak nyitva vannak s látni engedik a fehér fogakat. A csontos arcot az anya e jóságos, szelíd mosolya teszi rokonszenvessé. Gömbölyded képű gyermeket tart éle­­t­ben a nő. Böcklin Arnold nem volna az a művész, a­kinek mindenkor feltűnni akar, ha legalább ennél a gyermeknél ne hódolna bizarr szeszélyeinek. Sokszor ez a szeszély nem áll másban, mint hogy befejezetle­nül hagyja a legérdekesebb alakját. Az anya vonásai még a legpontosabb mintázást mutatják; az arc két fele, a homlok, a halántékok, az áll, mind a leghatá­rozottabb rajzban jelennek meg, szinte sejtjük a cson­tokat a bőr alatt, s a plasztikai erő igazán meglepő , de már a gyermek vázlatos s különösen a két kis kéz egész elmosódott. A mivel a gyermek anyja vállát fogja, az már nem öt uj, hanem összefolyó, bizonyta­lan színfolt. S e bevégzettlenség következtében a ket­tős arckép egyszerű tanulmánynyá válik. A romanticizmus kellő közepébe ragad bennün­ket a »Sziklavár a tengeren« című kép, mely a leg­nagyobb e gyűjteményben. A tengert már ismerjük. Ugyanazok a sajátságos színfoltok ezek, a­melyek már a »Hullámok játéká«-n nem egy nézőt arra bírtak,­­ hogy ám­uljon és fejét csóválja. A sötétkék és haragos­­­zöld, a szürke és rózsás, a világoskék és fehér, az opál­­­­szerűen barnás és elmosódottan sárgás színek egész­­ skálája tárul itt a szem elé. S mind e tónusok egy­másra hatása mégis rendkívül igaz. Minél tovább néz­

Next