Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)
1888-02-01 / 32. szám
Az éj olyan világos volt akár a nappal, a hold meg a csillagok fényt árasztottak a hómezőkre s az északi fény is elősegítette a világosságot. Éles légvonal csapta meg a fiatalok arcát s minden lélekzetvételnél uj erőt és bátorságot merített Gunnar. Még érezte a tánc kellemes hatását ereiben s érezte egyszersmind, hogy felül emelkedett önmagán. S Raguhild volt az, ki most mellette lépdelt, Raguhild, ki szebb volt, semmint őt gondolat vagy álom lefesthette volna. Raguhildnak a keze volt az, melyet ő a kezében szorongatott. S nem ő volt-e az, a ki reményt, életet öntött lelkébe, kárpótlásul annyi hiába elfecsérlet évért ? Mit beszéljen, azt maga sem tudta, de végre is beszélt. — Raguhild, — szólt hévvel, — te tudod... hogy én mindig nagyon szerettelek. A leány lesütötte a szemét, elpirult és hallgatott. — Raguhild, te tudod, mennyire szerettelek én eleitől fogva!. .. Ugye Raguhild, te tudod ezt? — Tudom, Gunnar. — Akkor hát csak annyit mondj nekem, hogy te is szeretsz engem. Semmi sincs a világon olyasmi, amit értted meg ne tennék, ha azt tudom, hogy te engem szeretsz........ Szólj, Raguhild, szeretsz-e engem ? — Gunnar, te mindig kedves voltál előttem, a mióta csak ismerlek, — susogta a leány alig hallhatólag s könyeivel küzdve. Gunnarnak egészen földerült a lelke. Nem messze a tanácsháztól, lent, az öböl közelében két hatalmas fenyőfa állt. Mind a kettőnek vastag törzse s bokros koronája volt; e fák annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy a nép iker-fenyőknek nevezte azokat el. Szerelmes párok kiváló előszeretettel találkoztak ott. A két fa közé deszkapadot alkalmaztak. Itt állapodott meg Gunnar és Raguhild, leülve a padra. A legény átkarolta a leányt s magához vonta. Raguhild az ifjú mellére hajtotta fejét. Gunnar felpillantott a fák koronáihoz s gondolatainak az árjába merült. A holdvilág alig hatolt át a sűrü ágakon. A két szerelmes hallgatott, de nem is volt nekik szavakra szükségök. A hallgatás a boldogságnak valódi nyelve. Raguhild is felpillantott a fenyőfa ágaira s a fölött tűnődött, várjon, miről gondolkozik most Gunnar ? — Mily sajátságos koronája van ennek a fának! — szólalt meg egyszerre a leány. — Nem épen olyan ez, mint egy óriási háromfejü csiga ? A fiatalember előtt egyszerre megvillant egész múltja, ama napoktól kezdve, mikor még a padlás gerendán lovagolt s nagyanyjának a meséiben gyönyörködött, egészen e pillanatig. — Oh, Raguhild ! — szólt az ifjú, epedve nézve a leány szemébe, — végre is megtaláltam én a hercegkisasszonyomat ! Ez a gondolat egyszerre oly örömmel töltötte el a lelkét, hogy hévvel csókolta meg a leányt, mielőtt ez szabadkozhatott volna. Pillanatig nyugtalanul, csaknem megütközve bámult Raguhild, de mikor a szemök találkozott, boldog, bizalmas mosoly derítette föl arcát. Most már nem csak a múlt időket, de a jövőt is fölkeresték gondolataikkal. Egy órát a legtisztább boldogságban töltöttek el. Gudrunt, eközben, ama pillanattól fogva, midőn a terembe lépett, annyira körülvették a táncosok, hogy Ragnhildnek a távollétét csak később vette észre. Midőn azonban a táncban szünet állt be s közelgett a steve ideje, mindenfelé kereste a házban unokatestvérét, de hiába. Csakhamar észrevette, hogy Gunnar is hiányzik, mert mindenki kérdezősködött utána. Neki kellett a szevet megnyitni, minthogy szép hangja és sok tehetsége volt a verselésben. Gudrunt nagy aggodalom lepte meg s kifutott a teremből, le az öböl felé. Talán nem is gondolt volna ő az ikerfenyőkre, ha Raguhildet meg nem pillantja ott. — Ejh, Raguhild, — szólt a leány oda sietve, — mennyire megijesztettél! Nem tudtam elképzelni, hová lettél. Mindenki felőletek kérdezősködik. Gun- Darnak kell a szeret kezdeni. Sietve tértek vissza mind a hárman a terembe. Gudrun szeretett volna különféle kérdéseket intézni hozzájuk, de nem bátorkodott. Sejtette, mi történt s elkomolyodott. (Folyt, köv.) Rösteltem megírni, hogy ne küldözgessen mutatót, féltem, hogy elveszítem a nagyságosságot; inkább azt cselekedtem, hogy a feleségem nevében — aki pedig még e mai napig is hajadon fővel jár — fölírtam a szállítómnak, hogy meghaltam. Érzékeny részvétirat jött forduló postával, de a lapok nem emlékeztek meg rólam, mely körülményből azt a meggyőződést merítettem: nem jött még el az ideje, hogy meghaljak. A szükségletemet azóta ismerős könyvárussal födöztetem, aki tudja azt a tulajdonságomat, hogy gróf is csupán csak azért az egyért szeretnék lenni, hogy elhagyhassam a nevem elül a gr-t. Ilyenformán egészen hiába hozatok könyvet, nem nagyságolnak meg többet érte. Apró gyerekek számára való mesék végére odaiktatják : »Arra tanít bennünket a fentebbi történet« , de a nagy gyerekek maguk is le tudják maguknak vonni a tanulságot és én most úgyis csak azt az egyet akartam elmondani, miképen történt, hogy nem lett belőlem méltóságos úr ? Révész Ernő: Társulati ülések. (mh.) Az országos régészeti társulat tegnap érdekes ülést tartott, melyen Pulszky Ferenc elnökölt. Az első felolvasó Orbán Balázs volt, aki Deés városának régiségeiről értekezett. Leirta a deési hires harangot, mely 1477. évben készült, majd a régi város ismertetésére tért át, kiemelve, hogy az fekvésénél fogva hadászati tekintetben is igen fontos hely volt. A tetszéssel fogadott értekezés után dr. Fejérpataky László Brassó város régi kereskedelméről és műiparáról tartott felolvasást. Brassónak a tizenharmadik században élénk ipara és kereskedelme volt. Volt ágyúöntő telepe is, a brassóiak azonban leginkább az órás- és aranyműves mesterséget űzték. Brassóból évenként nagy mennyiségű iparcikekket vittek külföldre , különösen késeket, posztó neműt. A szükségelt árukat pedig a város keletről szerezte be, honnan különösen sok szőnyegeket hoztak Brassóba. Az érdekes felolvasás után Pulszky Ferenc több új régészeti leletet mutatott be s magyarázott köztük néhány csákányt. Végül Szendrey János titkár jelentette, hogy a társulat tagjainak száma hárommal szaporodott. A titkári és pénztárnoki havi jelentés tudomásul vételével az ülés véget ért. A Szent István-társulat irodalmi szakosztálya tegnap szintén ülésezett, s nem csak a tagok jelentek meg tekintélyes számmal, azonkívül is szép számú közönség gyűjt. Két előadás volt: a Fraknói Vilmosé és Lubrich Ágosté. Az elnöki széken dr. Steiner Fülöp pápai praelátus ült. Az első felolvasó Lubrich jogost egyet, tanár volt. »A régi és az uj gymnázium szervezeté«-ről értekezett. Történeti visszapillantást vetett a görög s római nevelési rendszerekre; ismertette a középkor kiváló paedagógusainak elméleteit; azután az újkor s a XIX. század bölcsészetének hatása alatt keletkezett mai gymnáziumi tantervet szembe állító a jezsuiták által inaugurált tanulmányi rendszerrel. Fejtegette a feltűnő ellentéteket s hibákat mutatott ki társadalmunkban s mai iskolarendszerünkben. Az elnök az osztály nevében köszönetet szavazott a felolvasásért. Ezután dr. Fraknói Vilmos apátkanonok ült a felolvasó asztalhoz. »Zrednai Vitéz János prímás származása« volt felolvasásának tárgya. Fraknói már régebb idő óta foglalkozik e kérdéssel s munkát is irt róla, melyet a Szent-István-társulat adott ki 1879-ben, »Vitéz János esztergomi érsek élete« cím alatt. De ez a dolgozat még nem lehetett teljes; akadályul szolgált az a bizonytalanság, mely a régi századokban a családnevek használása körül dívott. Ez tévútra vezeté ama könyv írásánál Fraknóit is; azóta tovább búvárkodott, kiderité a hibát s tegnapi előadása keretében maga igazitá helyre könyvét. Az újabb kutatásokat zrednai Vitéz János származására nézve kivált amaz okmányok tették lehetővé, melyek Zágrábból visszahozattak az országos levéltárba. Fraknói örömét fejezte ki, hogy a »korrekciót« a Szent István társulat irodalmi szakosztályában teheti meg. Érdekes előadását nagy figyelemmel hallgatták s az elnök meleg szavakban mondott értte köszönetet. Ezután a társulat folyó ügyei kerültek napirendre. Először is Hummer Nándor titkár előterjesztő az osztály költségvetését. Az osztály az 1888. évben 1030 írt 68 krt fordít irodalmi célokra. Hogy mire adják, azt az osztály a tavaszi gyűlésen fogja részletesen megvitatni s eldönteni. A titkár felolvasta továbbá dr. Bozóky Alajos nagyváradi jogakadémiai igazgató azon indítványát, hogy fordíttassák le Pastor »Papstgeschichte« című munkáját. Ez indítványt áttették az illető szakosztályhoz. Dr. Bita Dezső egyet, tanár rendes tagnak és az első szakosztály előadójának indítványa következett azután. Azt kívánja, hogy azon rendes tagok, kik tényleg két-három szakosztályba iratkoztak be, a zavarok kikerülése végett szólíttassanak fel, melyik szakosztályban akarják jogaikat gyakorolni. Az osztály elhatározta, hogy a tagokhoz ily értelmű felhívást intéz. Majd az egri egyházmegyei irodalmi egylet üdvözlő levele került felolvasásra, melyet Zsendovics József elnök és dr. Zudor Sándor titkár írtak alá. A nevezett egylet meleg hangon üdvözli a Szent-Istvántársulat tud. és irodalmi osztályát; a legbensőbb rokonszenvvel tekint az osztály működése elé és a legjobb kivánataival kiséri azt. Az osztály éljenzéssel fogadta az üdvözlő iratot, s elhatározta, hogy elnöksége utján viszonozza azt. Ezzel az ülés véget ért.* 229 Hazai irodalom, művészet. * Az operaházban tegnap a bravourok estéje volt. Wilt Mária asszony és Perotti vendégjátékául Verdi sokszor hallott operáját, a »Troubadour«-t adták s a megszokott szereposztástól azzal tértek el, hogy Luna grófot Takács Mihály énekelte, kiről tegnap említettük meg, hogy szerződését egy évre megújították. Takács jó auspiciumok mellett kezdi meg szerződését, Luna grófját a közönség, — túlzás nélkül mondhatjuk — rokonszenvesen, sőt tüntetéssel fogadta. Nagy áriája után többször megújult a taps, melyet meg is érdemelt, mert meglátszott játékán és énekén, hogy természeti adományainak értékét gondos tanulmánynyal kívánja gyarapítani. Hangja szépen csengett, izlés és gond jellemezte játékát, igyekezett s tudott melegséget önteni szere*) Rögtönzött kettős dal,pébe s ezzel nyerte meg a közönség elismerését, mely egyúttal biztatás is volt a jövőre. Leonórát Wilt aszszony énekelte művészetének teljes pompájával, mellette Perotti mint Manrico szintén a bravouros énekkel ragadta zajos tapsokra a közönséget. Az opera után a Rococo balletet adták. A közönség több élvezetet talált a zenében, mint a táncban, mert a táncosnők a kelleténél több szabadságot engedtek meg maguknak, ami csak kárára vált a stílszerűségnek. * Egyházi irodalom. Sárospatakról kis könyvet kaptunk Zoványi Jenőtől »Tanulmányok a magyar protestáns egyház és irodalom történetéből.« Öt értekezés van a kötetben. Kettő a 16-ik századbeli Melinus Péter bibliaforditóval foglalkozik, egyik egy régi biblia-forditást ismertet, az utolsó vitatja, hogy Bornemissza Péter lutheránus volt sat. A könyv ára 60 kr. * Műtermekből. Ujházy Ferenc csendélet képfestőnk most fejezett be egy nagyobbszabásu csendélet képet, melyet a bécsi nemzetközi műkiállitásban fog kiállítani. — Kovács Mihály ősz-utcai műtermében elvégezte Tárkányi Béla apátkanonoknak s a Szt. István-társulat volt alelnökének életnagyságú arcképét. Ez meglepő hűséggel adja vissza az elhunyt főpap arcvonásait. * Új magyar színház. Turóc-Szt.-Mártonban febr. 19-én nyitják meg a magyar színházat. Díszletei a népszínház műhelyében készültek. A megnyitáson »A miniszter előszobájában« s a »Közügyek« című egyfelvonásos darabokat adják elő. Az előadást Rákosi Jenő prológja előzi meg. „ A népszínházban tegnap egy bukott énekes talpraállásának voltunk tanúi. »Angol asszony leányáét adták. Dárdai Gyula tenorista, ki a német színpadtól a magyarhoz szándékozik átlépni s az első lépésnél a múlt hóban belesült, most kiköszörülte a csorbát. Akkor meghűlés gátolta hangja érvényesítésében, tegnap ugyanabban a szerepben tapsolták. Furcsa dolog ugyan, hogy a népszínháznál van tenorista, aki hallhatatlan, mert szerepeit primadonnákkal énekeltetik, de ha csakugyan megszorulnak tenorista dolgában, vendég után néznek. De mondhatnék : Dárdai tartozott a revanche-sal. Magas, erős színpadi alak, édeskés mosolyú arccal és a német színészek konvencionális mozdulataival. Magyar kiejtés tekintetében még csak az abcnél van. De hangja erőteljes, hajlékony, csengő s a gyér közönség tapsolta, újrázta csinos előadását. A többiek közül csak a két női főszereplő dicsérhető. F. Hegyi Aranka asszony (Lange k. a.) elegáns, mértékletes, még a veszekedésben is diszkrét, Ízléssel énekelt; míg Pálmai Ilka asszonynak (Clairette) minden porcikája pezsgett az élettől, dalolt vígan és kicsapongó jókedvével magával ragadott mindenkit. Boránd forrencer, rendező, komikus (Trenitz) egy személyben, csakhogy kevés látatja a többin a jó példának. * »Rómáig és vissza.« Bátorfi Lajos, a »Zalai Közlöny« szerkesztője, ki a második zarándokmenettel járt a pápánál, leírta olaszországi útját. Nem annyira tudományos kalauzt, mint tájékoztató vezetőt kíván a közönség kezébe adni. Könyve márciusban jelenik meg, úgy hogy a húsvéti zarándok-