Fővárosi Lapok 1888. március (61-91. szám)
1888-03-26 / 86. szám
Hétfő, 1888. március 26 86. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre . . . . . . . . frt negyedévre.................................. frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szinttegy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponkint teljes ivén jelenik meg válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal s hétfőn is ad számot. Az ízlés, műveltség, hazafiság közlönye, különös tekintettel a nőolvasókra. Dolgozó társainak széles köre jeles régi és fiatal írók nagy számát foglalja magában. Kiadója: az Athenaeum-társulat. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, fél évre 8, egész évre 16 írt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapest.« A hatodik érzék. (Beszély.) Irta Aczél József. I. Mikor még nálunk javában havaz, már a Quarnero partvidéken, Abbázia kies fürdőhelyén a tavasz enyhe leheletét érezhetni, s a kietlen táj helyett a szem a színek tarka vegyületét föltáró tükörsima tengeren, s a babér- és olajfa ligeteken pihenhet meg. Alig néhány éve csak, hogy Abbáziát annyira fölkarolták. Most sem túlságosan látogatott még s nem is nyújt a vendégnek olyan szórakozást, mint más fürdőhely, — de a haute créme találkozási helye, s nem elég élvet ad-e a tenger, az örökzöld erdők s az üde enyhe jég, mikor másutt csikorgó tél van ? Szernyeiné bárónő, kit a tüdővész lassan ölő mérge sorvaszt, és ezért választá e helyet téli tartózkodási helyül csinos, bár kissé félreeső villájában, hol szenvedését egyetlen leánya, a bájos Marietta odaadó szeretetével és gondoskodásával igyekezett enyhíteni. Marietta eszményi szépség volt. Finom, plasztikus arányú alakja, kedves arca, gazdag szőke fürtéi, szép metszésű ajkai azonban még nem biztosítottak volna számára olyan előnyöket, mint amilyeneket ki- fejezésteljes, sötétkék szemeivel ért el, melyekből delejes igézet áradt. Szép volt minden tagja, de azért mégis csak ezzel a két szemmel hódított meg mindenkit. S a hódolók száma nagy volt. Bressier Lajos gróf meg épen imádta. Csakhogy Marietta szive hideg maradt mindenki, de leghidegebb a francia gróf iránt. Pedig Bressier gróf mindazon előnyöknek birtokában volt, melyek csak egy férfit a szalonok hódító szeladonjává tehetnek: mint a szépség, finom elegancia az udvariasságban, kifogyhatlan esprit a társalgásban és a pénz feltűnő költekezéshez. Marietta iránti rajongó szerelme miatt időz most is Abbáziában. Mint árny követi ezt mindennüvé. Vett magának gyönyörű villát Fiumében, s most már onnan jár be pompás fogatán a fürdőbe. Marietta anyja pedig túl boldog, hogy leányának ilyen jó particiója akadt, ámbár az ő birtokai is tekintélyes számba mennek. A tavaszi napfény, — ámbár még csak február vége felé járt az idő, — igen szép közönséget csalt délben a Hotel Quarnero előtti korzóra. Lajos gróf is ide jött, de nem csak úgy en passant, hanem számításból, jól tudván, hogy Marietta is itt fog sétálni. S míg látszólag elmerült egy-egy mondaine legújabb, ízléses toilettejének szemlélésében, s bon-mot-jaival mulattatott egy társaságot, lopva folyton Mariettát keresték szemei s mikor aztán végre felfedezte, azonnal melléje is szegődött. Marietta anyjával, az angol miss-szel és rokonával, gróf Bodroghyval sétált. Mikor Bressier meghajtva magát üdvözölte őket s Marietta oldala mellé lépett, titkos borzadály futott ennek tagjain keresztül. így történt ez mindig, valahányszor találkoztak, s úgy látszott, hogy a túlfinom idegzetű hölgy ellenszenve benső sugallat következménye. A társalgás közönyös dolgokról folyt. Egyszerre csak Bodroghy mosolygó arccal fordul egy szemközt jövő fiatal ember felé, meglepetve mondván: »Ah, Elemér !« s azzal karonfogja és bemutatja a hölgyeknek és Bressiernek. — Dr. Bereghy Elemér barátom, egyetemi tanár. De hogy van az, hogy téged most itt talállak ? Minek köszönhetem e nagy szerencsét ? — Tudod, szenvedélyes régész vagyok. Most is azért kértem pár heti szabadságot, hogy ásatásokat rendezzek Sybaris régi római város helyén, s e célra az olasz kormány segédkezését szeretném megnyerni. Most csak egy kissé szétnézni jöttem ide. Bereghyt sajátságos,h rideg arckifejezése, vizsgálódó szürke szemei az első látásra visszataszító színben tüntetik föl, s már első megjelenésével resz hatást szülvén, csak kevesen igyekeztek kiismerni és méltányolni nemes lelki tulajdonait. Bressier gróf ajka gúnyos mosolyra vonult a tanár szemmel látható zavarán, midőn az a bájos Mariettára pillantott s annak piciny kezecskéjét ajkával érintette ; e mosoly azonban a bámulatnak adott helyet, midőn észrevette, hogy Marietta arcának inkarnátja mint változott át egyszerre a gyenge hajnalokból a vörös rózsa szinévé. Ezek már ismerik egymást s úgy látszik, nem is közönyösek egymás iránt. S ezt még inkább tapasztalta Bressier, midőn látta, hogy a lányka egész figyelmével kitünteti a tanárt. A féltékenység ördöge csakhamar fölébredt szivében s este a bálban már gyűlöletének tárgya lett a kezdetben lenézett antagonista. E napon ugyanis a Stephania trónörökösnéhez címzett vendéglő nagy termében táncvigalmat tartottak. Mint a legigézőbb jelenség tűnt föl itt Marietta, apró aranybogarakkal tele hímzett, cyklamen-szinű tüllruhájában. Legfáradhatlanabb táncosa Bereghy volt. Ki is beszélték magukat. . A négyes figuráiról rendesen elkéstek a nagy causerie miatt. — Igen, bárónő, azok voltak legboldogabb perceim, mikor a Margitsziget tölgyei alatt nap-nap mellett vártam a kedves találkozót. Mi volt pedig az egész! Szembeszéd. De azért jobban megértettük egymást, mintha talán órák hosszat beszélgethettünk volna. — Bizony, sokkal jobban. Mert hiszen azt tartja egy hírneves író, hogy az emberek csak azért találták föl a beszédet, hogy a gondolataikat elrejtsék. De mi kivételek leszünk, ugye ? — Azok. Már hullott a falevél, hangulatos volt a táj s én úgy szerettem ilyenkor magamban bolyongani. A kedves anyjával jött s ugyanazt a padot keresték föl mindig. Mennyiszer elsétáltam előttük. S a menyországot éreztem magamra szakadni, valahány „Beszédlek és Levelek.“ (Trefort Ágostontól. Budapest, kiadja Méhner Vilmos. 376.) (K.) »Magyarországnak nemcsak politikai hazafiságra, hanem kulturális és közgazdasági hazafiságra is van szüksége.« Ezt mondta Trefort a múlt novemberben, egy képtárlat megnyitásán, s ennek valósítására törekszik immár ötven éve, azóta, hogy 1838-ban a »Társalkodó«-ba cikket irt a művészetek fontosságáról s 1839-ben tized magával (kik közül ma már csak egymaga él) programmot irt alá művészeti egylet felállítása végett. Kevés ember van, ki annyira híven, állandóan és buzgón igyekezett volna a maga politikai hitvallását érvényesíteni, mint Trefort. Azt vallotta mindig s azt emlegeti folyvást, hogy hazánknak háromra van főleg szüksége: műveltségre, vagyonra, egésségre, s ha ezt megszerzi, társadalma erős s politikája okvetetlenül egésséges lesz. Voltaképp társadalmi politikus volt, már fiatal korában, midőn a diétái és megyei szónokok a sérelmi dikciók hévteljes körmondataiban mozogták ki magukat. Trefort nemcsak ezektől, hanem még saját elvbarátaitól is különbözött. Eötvös József, Szalay László, Csengery Antal akár beszéltek, akár írtak, ünnepélyes stílben jelentek meg a közönség előtt. Trefortnak feszes volt minden páthosz. Tíz évvel ezelőtt azt mondta soproni választóinak: »Önök nem várnak tőlem szónoklati remeket. Ha valaki úgy, mint én, harminc évig a közpályán működik, eltompul a rhetorika iránt. Tényeket és cselekményt várnak és nem szavakat és én mindig ez irányban törekedtem és fogok törekedni.« Valóban a szónoklati »pose« és szóvirág sohasem kellett neki. Mondhatni az ékesszólás causerie-jét képviselte, franciás elmésséggel, angolos alapossággal és igaz magyar érzéssel. Akár beszél, akár is, van benne rhapszodikusság, de mindig ösztönszerű formaérzékkel ; van benne szökellő gondolatfüzés, de magvas szellemmel, mely megmenti attól, hogy valaha tartalmatlan legyen. »Kapkodó«-nak mondják, mert sokfélét akar s elkezdve a tanügy legmagasb reformjától a hazai palackgyártásig mindenre kiterjeszti figyelmét, de hát a gyár nem úgy benne van-e az ő törekvésében, mint az egyetem magas színvonala ? Hisz folyvást azt hangoztatja, hogy el kell érnünk a nyugati Európa kultúráját, s mivel ettől még hátra vagyunk, mindenféle irányban hat, buzdít, cselekszik és gyakran ismétli magát. Az ő élete és munkássága nagyban bizonyít Lamartine ama mondata mellett: »A meggyőződések emberei szokták legtöbbször ismételni magukat.« A politika nem olyan, mint az irodalom, mely folyvást újat, eredetit követel; ott az igazat addig kell ismételni, mig el nem terjed s vérré nem válik. Mennél többet olvassuk e kötetben ugyanazt az igazat, annál inkább hat ránk s annál jobban kidomborítja a gondolkodó, a szónok, a hazafi meggyőződését. Bajos volna e sok beszédet és levelet tartalmilag ismertetni, de nincs is szükség rá, mert nagyjában emlékezetében vannak még mindazoknak, kik hazánk haladási ügyeit éber figyelemmel kísérik. De ha így áll a dolog, vájjon szükség volt-e gyűjteményes kiadásukra ? Kétségkívül szükség volt, mégpedig két okból. E gyűjtemény tükre marad a kornak, melyben egy tevékeny tanügyi miniszter sok akadály és ellenzés mellett is igen sikeresen működött, s tükre marad e miniszter fenkölt gondolkozásának. A beszédek és levelek külön, nagy időközökben olvasva, az egyéniségnek csak egy vagy több vonását mutatják élénken, míg a gyűjtemény feltünteti az egész szellemi arcképet, mely nagyon vonzó és tiszteletre méltó. Maga vallja egyik beszédében, hogy a sok nehézség közt »tojás táncot« kell járnia. Valóban az elfogultság, a túlkövetelés, a vaskalap nagyon megnehezítik e soknyelvű és felekezetű országban egy tanügyminiszter helyzetét. Erős meggyőződés, szigorún kimért programm és bölcsesség teszik csak lehetővé a sikert, a haladást. Olyan egyéniségre van szükség, ki tud lelkesedni ideálokért, de egyszersmind tud alkalmazkodni az adott viszonyokhoz. Eszményinek kell lenni a törekvés céljában, gyakorlatinak az eszközök megválasztásában. Trefortban meg van e kettős kellék kapcsolata s ez teszi korunk szükséges emberévé, kit ma már a pártok szónokai is csak ritkán néznek a párt egyoldalú szemüvegén. Beszédei országgyűlésről országgyűlésre mutatják, hogy egyre kevesebb támadásnak van kitéve, mert sok ellenfelét lefegyverezte őszinteségével. Minden irányban őszinte s polemikus elmésségeinek hatása is a teljes őszinteségben áll. Eleget sajnálkozik, hogy nincs elegendő eszköze a műveltségi haladás szükségeihez, s hogy budgetjét nem e szükség, hanem a pénzügy kényszere szerint kell összeállítani és megbírálni. De a vas korlátok közt is tud haladni, mert van erős akarata s van becsvágya. Komoly becsvágyat értünk s nem hiúságot. A sok olvasás, gondolkozás megmentették őt a hiúság viszketegétől. Az 1882-diki költségvetés vitájakor egy szélsőbaloldali szónok fölvete a kérdést: »vájjon lesz-e annak nyoma, amit Trefort tesz ?« Erre nyugodtan azt felelte: »Azt hiszem, el fog múlni és valamenyiünk működésének nem lesz sok nyoma. Az igazi nagy emberek, akiknek nevei örökösek, azok a nagy művészek, írók, költők, egy Goethe, Michel Angelo, Raphael. Mi nem tartozunk azok közé. Én azzal nagyon keves