Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)
1888-06-30 / 180. szám
Szombat, 1888. június 30. 180. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Itéliére.............8 fa ;51 ngyedévre ......................A fa Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ötvenedik félévi folyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A mindennap, hétfőn is megjelenő lap ára : évnegyedre négy forint, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek igy címzendők : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« A rideg ember. (Rajz.) Írta Hevesiné Síkor Margit. (Vége.) Este, mikor lefeküdt, átpillantott oda, arra a másik ágyra, mintha az az édes, barcsúzó mosolygás, melyhez hozzá szokott, el se maradhatna ; de üresen, némán tátongott az rá. Hiányzott a fehér vánkosokról az a hamvasszőke fejecske, az az édesen mosolygó kis piros száj, mely annyi bájjal tudta susogni: »Jó éjt, Lajos!« A »rideg ember« szíve összeszorult és valami szomorú, idegen érzés lepte el egész valóját; lelke visszaszállt a közelmúltba és elmélázott rajta sokáig. Elkezdett ábrándozgatni a feleségéről, és mikor nagysokára elaludt, akkor is folyton csak az ő mosolyát látta maga előtt, az ő hajlongó, karcsú alakját, sugárzó szemét. De az ébredés annál szomorúbb volt. Olyan magányos, rideg ébredés, mint a nőtlen embereké. Senki se súgja feléjük lágy, hízelgő hangon: »Jó reggelt, Lajos!« A »rideg ember« öltözködni kezdett, de az az ostoba inggallér, mintha meg volna babonázva, ma bővebb volt, mint az ing nyaka. Kétszer is megpróbálta felcsatolni, harmadszor aztán indulatosan a földhöz vágta. Minden olyan keservesen ment, mintha őt akarná boszantani. Az íróasztalán össze-vissza kevert az az ostoba cseléd mindent, semmit sem talált, amit keresett, akkor összeszidta és meghagyta neki, hogy a helyéből semmit ki ne mozdítson. Lassan kint ujjnyi vastag porréteg takarta minden irományát, akkor meg azért nem volt kedve dolgozni. Maga sem tudta, mi lette ? Olyan lett egészen lénye, mintha kicserélték volna. Óraszámra elült a díván sarkában és gondolkozott, álmodozott, hogy még a pipa is kialudt a szájában. Vájjon megbolondultam-e? — gondolta magában dühösen. Szerelmes vagy! — felelte rá szive, félénk, susogó hangon. Bolondság! — mordult ő magára. — Ostobaság ! Vájjon mi a szerelem? Semmi! Nem is létezik! Agylágyulásban szenvedt ember találhatta ki unalmában. A napok azonban rettentő lassúsággal múltak, mintha véget se akarnának érni; a tavasz egyre jobban kifejtette az ő ragyogó pompáját, fű, fa zöldült, a virágok ezrivel nyíltak és a levegő illatos, üde balzsammal teli volt. És sajátságos, ez az aranyos, meleg verőfény, ez a dús tenyészet csak elősegítette Pán úr sajátságos betegségét, mindig jobban gyötörte egy leküzdhetetlen, megmagyarázhatatlan vágy, mindegyre nagyobb hatalommal hálózta körül szívét az az idegen, édes és mégis kínzó érzés, melyet anynyit gúnyolt másokon s melynek nem tudott nevet adni most, mikor őt fojtogatta. Felesége levelei kedvesek, de rövidek voltak. Tudja Isten mért, szörnyen bántotta Pán urat ez a rövidség. Szive mindig feldobbant, mikor meglátta a finom, kerék vonásokat, és addig nézte, olvasgatta, tanulmányozta őket, míg könyv nélkül tudta minden kis pontocskáját. Egyik nap valami irományát kereste, és szórakozottságból felesége iróasztalfiókját rántotta ki. Megkezdett, de befejezetlen levél feküdt ott szépen két rétre hajtva, a felesége apró, kedves írásával, melyből rögtön szemébe tűnt az ő saját neve. Szive hangosan kezdett dobogni, fejébe tódult a vér, hogy szinte elszédült tőle. Szerette volna érintetlenül viszszatenni azt a kis levelet, de érezte, hogy nem képes rá. Az szinte táncolt, mozgott reszkető ujjai között, mintha kiáltani akarná feléje: »Olvass el, olvass!« És ő szétnyitotta azt és hol halványuló, hol meg kivörösödő arccal, kidagadt halántékerekkel olvasta a következőket: »Csalódol Emmám, ha te is szánsz és boldogtalannak hiszel. Én mosolygom rajta, hisz magam tudom legjobban, milyen boldog vagyok az én »rideg ember«-emmel. Te is, az ismerősök és idegenek, mindnyájan, akik engem boldogtalannak hisztek, nem ismeritek az én Lajosomat. Nem rideg és nem szívtelen ember ő, de nagyon szerencsétlen volt. Készelj magadnak egy tizenkét éves fiúcskát, kit a mostohája kínoz és gyötör, és kit tulajdon édesapja e szavakkal lök ki a világba: »Menj, elég nagy fiú vagy, ne tartasd velem magadat, iparkodjál boldogulni. Ha elég életre való vagy, akkor megysz is valamire, ha nem, akkor elpusztulsz és megérdemled!« És a tizenkét éves gyermek kimegy a világba, a sok könyörtelen idegen közé; ott fárad, küzd és nélkülöz közöttük; nincsen mellette gondos anyai kéz, mely a bűnök mocsárétól visszarántja és befödje szemét, ha rosszat lát; megismeri a bűnt egész alacsonyságában; az emberi önzést, hiúságot, rosszakaratot és gyávaságot, aztán megundorodik tőle. Szeme hozzászokik a sötéthez és nem bírja észrevenni a fényt. Eltelik az élet realizmusával, és nem hisz az ideálban. És az élete rideg, üres, kedélytelen lesz. Természetesen, hisz soha sem szerette senki, se apa, se anya, se testvér. Tudod, hogy nagymama, az én áldott jó nagymamám milyen éleslátású volt, azt a megjegyzést tette Lajosra egyszer: »Ez a fiatal ember olyan, mint a jég alá fagyott virág: tudna nyílni, illatozni, mint a többi, csak egy kis napsugár kellene, mely felpattantsa a jeget, felmelegítse a fonnyadt szirmokat és rálehelje melegét.« Látod Emmám, föltettem magamban, hogy ez a napsugár az én szerelmem lesz. Csak mosolyogj, mosolyogj, nem ismered te őt, se senkit; ő maga sem ismeri magát , csak én. Én látom naponkint, hogyan üdül, hogy erősödik az illat a jég alá tiport virágban. Egyszerre csak lehámlik a porhanyódó kéreg és kibukik alóla az én szegény mostoha virágom, kitárja kelyhét, én oda simulok és a szerelem édes tüze öszszeforraszt bennünket. Mert én is szeretem őt Emma, szeretem egész lelkem ragaszkodásával: mikor látom az a régi hideg, hiányos arc, hogy változik az én látásomra örömsugárzóvá, hogyan találja mindennap kellemesebbnek az otthont az én oldalamnál, hogyan őriz hidegtől, melegtől, hogyan föllángol arca, ha rólam dicsérő szót hall, akkor azt gondolom magamban és szívem ujjong az üdvösséges gyönyörtől: szeret, szeret! Szeret, anélkül hogy maga is észrevenné: öntudatlanul, mélyen, igazán! Oh, bár csak bevallaná, Istenem! A fiatal férj szemei elhomályosultak, reszkető keze idegesen fogta a levelet; hosszat, mélyet sóhajtott ; aztán leborult arra a kis papirosra és csókolta hosszasan; végre felszakadt egy forró köny a pillája alól és csöndesen folyt végig az arczán. A jégburok megkapta az első napsugarat, leolvadt és kipattant a virág. Már ráesteledett a kis szobában és a fiatal tanár nem vette észre. Kezében a levél gyűrött lett és összemosta rajta a szavakat az ő forró könye. Beszélt ahhoz a rongyos kis papiroshoz, mint valami élő lényhez: »Igazad van... csak te ismersz engem, te egyedül. Te beleláttál a »rideg ember« szívébe. Te nem tartottad őt szívtelennek, kedélytelennek. Tudtad, hogy szerencsétlen. És egyszerre tesem éltél, abból a mélységes sötét pokolból a legragyogóbb menyországba; megnyitottad a kaput, mely az eszményi gyönyörök, az örök szép, örök jó tiszta kútjához vezet. Szeretlek, imádlak. És Pán úr kimondhatatlan gyöngédséggel susogta magában: »Feleségem! kis feleségem! egyetlen feleségem! Másnap igen föltűnt a gyorsvonat utazóközönségének egy fiatal pár. A férj ragyogó szemekkel nézte feleségét, míg az túl boldogan tekintett rá vissza. Úgy látszott, hogy a körülöttük nyüzsgő világ nem létezett számukra. Az asszonyka odahajolt férje vállára és csöndesen, édesen suttogtak. »Bizonyosan nászúton vannak!« —jegyezték meg a szomszédok. Strassburgi levél. Ha egy városba indulunk, melyet még sohase láttunk, önkénytelenül is alkotunk róla magunknak képet, kiki a szerint, a mint fantáziája magával hozza. Az ilyen képzelet szülte képeknek nagyon gyakran semmi alapjuk sincsen, a mint nem volt annak sem, melyet én a Badenből Elzászba átrobogó vonat egyik kocsijában alkottam magamnak, ezelőtt két hónappal, s mely szerint a nemsokára elérendő Strassburg, Németország egyik legcsinosabb és legkellemesebb városa kellene hogy legyen. Alig szálltam ki a vasúti kocsiból, az első ember, kivel a pályaudvar előtti téren találkoztam, egy szombatesti mulatságból hazatérő vidám mesterlegény volt, ki harsány hangon énekelte az elzásziak legnépszerűbb dalát, amely ezzel a sorral kezdődik: »O Strassburg, o Strassburg ! Du wunderschöne Stadt!« Azóta sokszor volt alkalmam ezzel a dallal találkozni, mert énekelni épen annyiszor hallottam, mint ahányszor illusztrálva és rámába foglalva láttam a szobák falain, nyomtatásban, de azóta meggyőződtem arról is, hogy a dal első sorában foglalt hízelgő mondás valódisága épen oly kevés bizonyítékkal támogatható, mint amilyen kevéssé felelt meg a képzeletem-szülte kép a valóságnak. Hogy röviden kimondjam: Strassburg minden tekintetben nagyon csúf város s én már sokat évődtem azon, hogy azt a »csodaszép« jelzőt nem gúnyból tette-e a népdal e város neve elé ? Strassburgnak a városa csúf, a népe csúf, a közvetlen környéke is csúf. A »pompás« Elzásznak a Schwarzwald és Vognesek hegyláncai által határolt lapályán fekszik, a Rajnába szaladó 111 partján. Ezt az Ill-et, azt hiszem, Berlinben a vezérkari irodában nagyon sokra becsülik, de Strassburg lakói nem igen lelkesedhetnek érte. Várerődítéshez nagyon alkalmas eszköz: ő látja el vízzel azt a töméntelen csatornát, melyek egész hálózatot képeznek a város falain kívül s igy a partjaikon emelkedő sáncokkal együtt nagyon oda hatnak, hogy ez a pozició a sokat emlegetett revanche-háborúban a »legmelegebb« nap történetében foglaljon majd helyet. Metz után ez lesz a legkeményebb dió, mely a franciák fogát próbára teszi, ha Elzászt megirigyelik Németországtól. Nagyon természetes, hogy ezek a csatornák távol állanak azoktól a locsogva szaladó patakoktól, melyeket örömmel keres föl a sétáló. Vizök alig folyik, s alig mozdul meg a vizi,növények és hínár nagy tömege, mely jó talajt talál a piszkos víznek ágyául szolgáló iszapban. Hogy milyen e teméntelen csatorna, s a köztük fekvő természetes és mesterséges mocsarak kigőzölgése, azt mindenki elképzelheti, s igy nem lehet csodálkozni, ha a város közepén is fojtott és rossz a levegő, akárhonnan fű is a szél. És hogy még kevesebb legyen a szabad levegő, arról a városban gondoskodva van. Az utcák szőkék és piszkosak, s a tisztaság örve alatt nyílt csatornák vonulnak végig a házak előtt, napvilágra hozva a több mint százezer lakóval bíró város szemetjét. Alig van néhány tér, ahol egy kicsit mégis föl lehet lélekzeni. Ilyen a Broglie, melynek árnyas fasorai között szokott találkozni Strassburg előkelő közönsége, részint sétálgatva, részint a fagylaltban keresve üdülést, melyet a térre nyíló kávéházak előtt berendezett ozsonnázó helyen serviroznak. A Broglien kívül talán a Gutenbergteret lehet még említeni, hol a Strassburgban működött Gutenbergnek csinos szobra látható. A városnak az 111 másik partján fekvő részéről szólni sem érdemes, olyan piszkos és olyan rossz levegőjű, mely két tulajdonság leginkább az Ili partján található föl. Ez a keskeny és sekély folyó képezi Strassburg mosó konyháját. Szorosan egymás mellé helyezett »váró hajó«-féle járműveken emelkednek a mosónők kis fa pavillonjai, illetve félszerei, melyekben kora reggeltől késő estig lázasan folyik a munka. A mosó teknő, mint teljesen fölösleges jószág, ki van küszöbölve. Mire való is volna, gondolja a jó elzászi asszony, mialatt a ruhát megbugyogtatva az Ilinek a sötét szürkeségig piszkos levében, a sikárhoz hasonló keménységű kefével igyekszik a fehérneműt olyan állapotba juttatni, hogy büszkén rámondhassa: No ez tiszta. — Már azután hogy az iszapos víz és sikár-kefe eme szisztémája milyen hatással lehet a fehér ruhára, azt ítéljék meg jó magyar háziasszonyaink, kiknek a nagymosás fogalma alá tartozó dolgokról alaposabb ismereteik vannak, mint nekem. Persze, ha az ember végig sétál ennek az alig haladó folyónak a partján, nagyon méltányolni tudja Herder szavait, midőn úgy nyilatkozott barátai, Goethe és Jung előtt, hogy soha életében nyomorultabb és kellemetlenebb várost nem látott, mint Strassburg. Igaz, hogy ezt betegségtől elcsigázott és elkeseredett ember mondta, de tagadhatatlan, hogy némileg mégis igaza volt. ■ .