Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)

1888-08-01 / 212. szám

kor is lehetett látni a könyek nyomát, melyek njakán folytak végig. E látvány fájdalommal töltött el. Nem tudtam, miről beszéljek neki. Sok dolog­ról beszéltünk, de arról egy szóval sem tettünk emlí­tést, mi köztünk történt. Csak egy-egy megszakadt sóhaj s szívelszorulás sejteté, miről kellene be­szélnünk. Néma szomorúságban töltöttük a napot, melyen senki sem látott a köztereken s a gam­mok hasztalan keresték székeimet. Mintha gyermek vagy nő lettem volna, sírva töltöttem az időt. Azok közé tartozom, kik megkönnyebbülnek, ha kisírhatják magukat. Este­felé kopogtatást hallottunk. Mari ajtót nyitott s k­ovés inas lépett be. Levelet hozott. — Guerin Mari kisasszony — kérdé. — Én vagyok, — mondá Mari. A szolga átnyújtotta, Mari elvette. — Köszönöm, — mondá. Elsápadt, keze reszketett. Fölnyitá, átolvasás majd ismét végig futott rajta és halványsága nőttön­­nőtt. Én néma csendben szemléltem. Arca eléktele­­nült, ajkai elkékültek, inogni kezdett és én még korán ugrottam hozzá, hogy megelőzzem lezuhanását. Majd mintha villámszikra találta volna, felegye­nesedett, kiragadta magát karjaimból s haraggal sza­­kitá szét a levelet. — Soha, soha! — kiáltá, S dühhel szórta a földre a szétszakított dara­bokat. TO Az első pillanattól tudtam, hogy e levél, mely oly izgalomba ejtette Marit, csak de V­illevieux Györgytől eredhetett. De mi rendkívülit írhatott ő abban ? Ezt nem tudtam s nem is gyanítottam. Azért gonddal gyűjtögettem s illesztgettem össze a levél maradványait s igy majdnem az egésznek tartalmát sikerült megtudnom. Hallja csak uram, mit merészelt írni? Még most is düh fog el, ha rágondolok. Oly elijesztő, hogy alig lehet hinni. Egy nemes származású, húsz éves fiatal ember mert így beszélni, kit a becsületre s a jó út követésére tanítottak szülei. Megvetéssel kell tekintenünk az életerős fa e vészthozó kihajtására, melyet haszontalanul, az emberiség kárára éltet a fa erőtől duzzadó nedve, a szülők állása, mely címen még azt kívánják tőlünk, hogy tisztelettel tekintsünk e százados törzs elcsenevészedett s elvadult gyümöl­csére. A mi állapotunkban, kiket semmiknek tarta­nak, minden kész arra, hogy elbukj­unk. A gazdagok­nál minden kellék megvan arra, hogy mindvégig megőrizzék erkölcsi tisztaságukat. Az ő utjukat virág borítja, míg nekünk a sárban kell haladnunk. És azért nem természetes-e, ha mi mindig szennyesek vagyunk ? Nem irigylem a gazdagok drága ruháját és pénzét. Az irigység még nem tudott hozzám férni. De azt mondom, hogy ha a gazdag, ki születésétől fogva a szerencsé­s földi boldogság minden ajándé­kával el van halmozva, elég gyönge arra, hogy az iszapban fetrengjen, kétszer inkább büntetésre méltó, mint mi, kik a föld porában születünk, honnan oly ritkán lehet fölemelkedni. Könnyű a gazdagnak az erény, nehéz a szegénynek a becsület. Egy szín­darabban hallottam egyszer egy örökké emlékezetes mondatot, mely szerint nehéz az üres zsáknak egye­nesen állni. Tudom, hogy csak egésségemnek ártok, ha in­­dulatoskodom. Vérem akaratlanul fölpezsdül, olyan mint a láva, ha ez emlékre gondolok, melyet most csak önért elevenítek föl ismét; olyan ez emlék, mint egy seb, melyet önkényesen szakitok föl e percben. Az az előkelő fiatal ember küldött levelében, mely a regényirodalom szemenszedett mondataiból volt ösz­­szeállítva, azt ajánlta a fiatal leánynak, ki egész lé­lekkel csüggött rajta, hogy ne ügyeljen a látszólagos akadályokra s könnyen tegye túl magát azokon, ha olyanok vannak. De azt hiszi ön, hogy házasságot ajánlott neki? Ez még helyén való volna. Egészen ellenkező terve volt neki. »A házasság, úgy­mond, a szerelem meggyilkolása. Mi szükségünk van nekünk erre, hogy egyesülhessünk ? Szeressük a nélkül egy­mást. Van-e költészet az olyan életben, mely a tör­vény szabályai szerint csöndes, egyhangú napok egy­másutánjában áll? Mi a költészet? Az esetleg erdők mélyén tett séták, ledőlt fák mohos törzsén váltott csókok, mezőkön, a kék égbolt s az erdő zöld lomb­koronája alatt hirtelenében kigondolt gyermekies versenyfutások.« S más számtalan üres badarság, melyek nem szolgálhatnak a megfontolt szenvedély mentségéül s végül a gyalázatos ember olyan sza­vakkal fejezi be levelét, melyek tőrdöfésként hatottak szivembe. »Mari szeretlek s sohasem fogok mást szeretni. Húsz talán választanak el egymástól. A szerelem ismét egyesít bennünket. Míg élek, szivem tied. Azért Mari légy a kedvesem.« Nem alávaló az ilyen ember ? Kétségkívül. És mégis, ha hasonló korú fiatal barátjának megmutatta levelét, biztos lehet őn, hogy az húsz éves fiatalságá­nak erényességével gondolkozás nélkül válaszolta neki: — Ügyesen van összeállítva. György, te szeren­csés fickó vagy. Azóta egyszer láttam de Villevieux Györgyöt. Magas, szőke ember, kék szemekkel s egészen olyan kinézéssel, milyen egy fiatal leányé. Tiszta tekinteté­ből senki sem tudná kiolvasni a fekete, mocskos lel­ket. S mégis vannak emberek, kik azzal mernek di­csekedni, hogy az arcról tudnak olvasni. Nevetséges állítás. Oh ezek az emlékek! Látja uram, mily izga­tottságba hoztak ? Eelfogadtam, hogy szivem mélyén fogom őrizni, mert ha rájuk gondolok, kegyetlenül szenvedek s mégis azt tapasztalom, hogy oly szüksé­gem van rájuk, mint az életet fentartó keserű orvos­ságra. Történetemnek nemsokára vége lesz. Sietek bevégezni. Figyeljen ! (Vége köv.) Hazai irodalom, művészet.­ ­ »Hazánk.« Abafi Lajos újkori történelmi közlönyéből már a 11 -ik kötet első füzete jelent meg. A szabadságharcra négy közlése vonatkozik, u. m. »Waltherr Imre naplója.« »Egy honvéd élményei Eperjesen« Szalay Józseftől, »Arad várának kapitu­lációja 1849-ben« Abafi Lajostól. Mind a három közlemény a dicső harc gyászos végét világítja meg. Lehoczky Tivadar cikke »Zsidóügy 1848-ban,« Sze­mere Bertalan egy rendeletét tartalmazza a beregi zsidók viszonyainak szabályozása végett. Fölöttébb érdekesek »Az 1826. országgyűlés sérelmei,« melye­ket Döbrentei Gábor fordításában közöl a szerkesztő. Torma Károly befejezi »Gróf Gyulai Ferenc tábor­nok emlékirata 1715—1787« közlését, jellemezve egyúttal a vitéz katonát és iratait. Váli Béla »A ma­gyarországi szerb színészet századévé«-ről mond el egyetmást; Thallóczy Lajos egy 1805-iki királyi le­iratot közöl uradalmi ügyben; Bátorfi Lajos pedig egy zalai tisztujitási pasquillt 1847-ből; Paszlavszky Sándor a székesfehérvári ifjak üdvözlő beszédét közli, melylyel gr. Széchenyi Istvánnak az arany tollat átnyújták. Id. Szinnyei József repertóriuma zárja be a füzetet. * Madách Imre arcképe. Scitovszky János nógrádmegyei alispán elnöklete alatt ülés volt Ba­­lassa-Gyarmaton, melyen elhatározta, hogy a megye székháza számára megfestetik Madách arcképét. Minthogy azonban a begyűlt összegből 2000 frtot akarnak alapítványi tőke gyanánt félre tenni, az arc­képre mintegy ezer forint marad. Reményük, hogy Benczúr Gyula megfesti ily áron. Az arckép ünne­pélyes leleplezésére Pajor István ír alkalmi ódát. * „Cimbalom-iskola.“ A pedál-cimbalom fel­találásával e speciális magyar hangszer mindig szé­lesebb körökben terjed. Állaga Géza volt az, a­ki rendszerbe foglalta a cimbalom tanulását és »Cim­­balom-iskolá«-jával az úri családokba is bevitte a verős hangszert. Ott már meggyökerezett. Most egy más cimbalom-iskola megjelent, tanújául annak, hogy mily széles körre terjed a cimbalmozók száma és hogy szeretnék minél hamarább megtanulni a ját­szást. A füzet élén rövid magyarázat olvasható s a gyakorlatok csakhamar önálló darabokká szélesed­nek : 39 lapon leginkább magyar népdalok, de va­riációk, etude-ök is közöltétnek, fokozatos nehézség­gel. A füzet Zipser és a König kiadásában jelent meg.­­ Szerzője Késmárky Árpád zenetanár és karmester.­­ A füzet ára 3 frt. bér észrevétlenül leheli be. Észre sem veszi, mikor belefut a mérgezett légkörbe, s habár észleli önmagán a kedvezőtlen hatást, kivergődni nem tud vagy nem is akar. És így hagyjuk veszni a múlt kedves, termé­szetes, szép szokásait. Vége annak a kedves, egyszerű fürdői életnek, mikor még egy családot képezett az egész közönség. A kaszt-szellem, a káprázat, a fel­tűnési vágy, az ágaskodás hóbortja elnyomja az egy­szerű hajlamokat. Mindenki buborékkal veszi magát körül. Ezúttal egy olyan társadalmi baj csúszik tol­­amra, mely maholnap kiöli — ha meg nem tette már is — azt a kedélyes, egyszerű életmódot, mely eddigelé különösen a mi erdélyi fürdőinket jelle­mezte. Valóságos ragálylyá fejlődött ki s bacillusait úgy becsempészi a családok körébe, hogy csak akkor veszik észre jelenlétét, (vagy tán észre sem veszik) midőn a vérmérgezés fekélyei már szemmel láthatók. Társadalmunk nevetséges dolgoknak hódol. A lábrakapott divatos fogalmakat mint a posványból fölszálló miazmákat észrevétlenül szívjuk magunkba s akaratunk ellenére is gyorsan tovább terjesztjük. Nevetséges is, szomorú is a dolog. Nevetséges, mert sok a komikum benne; szo­morú, mert egyszerű, kedves, pátriárkális szokásain­kat, fogalmainkat mintegy szemünk előtt pusztítja el. Sajnos, hogy mi ép oly könnyen hódolunk az újnak, mint a­mily könnyen feledjük a régit. A társadalmi korszellem bacillusainak is ki tudna ellent állani ? Senki. A hatalmas bércek, melyek kis hazánkat átöle­lik, mintegy védfalat képeztek a délről beáramló rongy-luxus ellen és sokáig erősen is tartottuk ma­gunkat. Most már vége! A sziklafalak át vannak törve, a bércek idegen nézeteket visszhangoznak, a családi tűzhely veszti szentségét, a társadalmi élet meglazult, az ősi fogalmak nevetségessé válnak. A szép, kedves, boldog Erdély is benne úszik a modern haladás hullámaiban. És ezt sehol sem lát­hatjuk jobban, mint fürdőinken. Maholnap parádét kerülő, egyszerű fürdő nem is lesz többé. Az a pár száz ember, mely egy-egy nyári központon összegyűl, nem üdülni — tisztelet a kivételeknek,­­ hanem parádézni jön. A toilette-kérdés a fődolog, meg az ezzel járó ágaskodás és a kaszt-szellem. Tessék megnézni, a fürdő dandy-je zsebibe mélyesztett hüvelyk­ujjaival, libegő járásával s kor­helységtől vörös szemeivel hogyan szökés végig a sé­tányon s mily rekedtes hangon zengi el a »jó napot« előkelő ismerőseinek. Mert annak előkelőnek kell lenni, ki előtt a dandy megbillenti fejét. A »magá«-ra csak rangjabelit tart érdemesnek. A többi levegő, nem létezik számára. S ez aztán igy foly le s föl. A nagyobb birtokos lenézi a kisebbet, a hivatalnok a kereskedőt, ez az iparost. A kasztok megalakulnak, a szép egyetértés közé a bacillusok befészkelik magu­kat, a társaságon valami dermesztő hidegség fut vé­gig s ezzel a fürdői egyszerű kedves időzésnek vége. Káprázat foglalja el a tért. Mi előnye van B. vagy N. asszonyságnak má­sok fölött ? Mi egyéb, mint a káprázat. Mi választja ki a többi közül, mi teszi érde­messé a­­magá­­ra ? A káprázat. A kasztok után útfélén megtartják jellegüket. A sima víz tükrén, a sétányon és bálteremben egy­aránt uralkodó elem a káprázat. Vasárnap van, összegyűl a közeli vidék ifjú­sága, mulatságot rendez s megrendül a hegedű. A kasztoknak megvan a saját szögletjük a teremben, külön kolónjuk a négyeseknek s az a szabadalmuk a dandyknek, hogy a hegedűt kiüthessék a prímás kezéből. Hej ha, akkor nézzük meg a dandy urakat, midőn comme il faut leányokkal táncolnak ott a zenekar előtt! Jancsi a szérűben megirigyelhetné azt a rikoltozást, melyet végbe visznek. Divat! A jogász­bálokból szivárgott ki, hadd bámuljon a fürdő közön­ség is rajta! S a dandyt utánozza a maga körében a boltos legény, a boltost az iparos, s olyan duhajkodást visz­nek véghez, hogy csupa gyönyörűség. Ez a modern mulatság. A bacillusok a központból terjedne­k s az em- Harmatti Lujza. Virág völgy. (Julius 30.) Magyarország legszebb pontjára, a magas Tátrára gyönyörű kilátást nyújtó, fenyvesektől kör­nyezeti kies fekvésű völgyben, Poprádtól fél órányira van egy kicsiny, elrejtett zugocska, mely kisebb, sem hogy fürdő lehetne, de sokkal szebb, sokkal egéssé­­gesebb, sem hogy pusztán nyaralóhelynek volna mondható. Kitűnő levegője, védett fekvése, enyhe ég­hajlata elsőrendű klimatikus gyógyhelyivé emelik s a közvetlen mellette emelkedő magas, egészen fenyves­sel borított »kilátó hegy« jó terepfürdővé predesti­­nálja. Meg van itt minden, mit gondos orvos üdülő betegének s szerető anya kicsiny gyermekének kíván­hat. Két csinos emeletes lakóházban jól berendezett szobák, a vendéglő nagy termében jól megtérített asztalok egészítik ki a természet bőkezűségét. Az élet is olcsó s igy bizony nem csoda, ha némelyek már a nyolcadik nyarat töltik itt. Töméntelen sok itt a gyerek, kik halaványan, unottan jönnek és piros pozsgásan, vndoran távoznak. Az élet is kellemes. Pompás tejet reggelizünk,­­a zamatos szamóca, málna, cseresnye most érik, míg­­ ellenben a kajszinbaracknak még hire sincs. Az erdő .

Next