Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-16 / 256. szám

őszintén beszél. — Meghajtotta fejét s nem sokára kisuhant a szobából. Béla egész testében remegett, mikor visszaült a helyére. Túlbecsülte erejét. Szinte rémülten gondolt a holnapra, mikor látnia kell majd, hogy Izabella másé lesz, örökre a másé. Elvadulttá teszi e gondolat. Elsötétültek szemei. Kábultan húnyta le pilláit... Mily szép volt ép most is s mily fenséges! Mintha kissé megnyúlt volna és megfogyott. De hidegsége és nyugalma teljesen a régi maradt. Úgy is késő lévén már, sietett elbúcsúzni Borlaynétól. Nem lett volna képes tovább társalogni. Úgyszólván vonaglott egész benseje. Nem ment szobájába, hanem kirohant a kertbe, a hideg éjbe. Odakünn újra hópelyhek szállingóztak. Vakítóan fehérlett az utakon a frissen lehullott hó. A zuzmarás faágak folytonosan mozogtak a reájuk nehezedő teher alatt. Jéghideg szél csapódott arcába s összeborzadt. A kis sarki ablak világos volt. Oda lopódzott s megállt előtte. A függöny kissé félre volt csúszva rajta s a nyúláson épen be lehetett látni a szobába. Izabella izgatottan járt fel s alá benne. Haját fonta ki s arkai mintha ingerülten remegtek volna. Félhangosan beszélt önmagával. Kihallatszott a lassú mormolás. Haja már felbomlott s széles palástként borult vállaira. Ingerülten hátradobta a selymes fürtöket. A felbontott ágyon volt kiterítve a menyaszszonyi ruha és a koszorú. Percekig tűnődve állott meg előtte. Majd egyszerre felkapta a koszorút. Béla azt hitte, hogy mindjárt összetépi, oly hevesen nyúlt utána. Kacagni kezdett. Rémesen, vésztjóslóan hangzott kacagása. .. Visszadobta az ágyra az összegyűrt koszorút. Nem! — szólt szinte kiáltva. Tisztán kihallatszott. Nem! Lehetetlen ! ... S újra tovább járkált. Remegni látszott egész testében. Arca sötét volt és szenvedő. Béla ijedt bámulással szemlélte. Vájjon mi bánthatja őt ? Talán megbánta, hogy Webernek adta kezét ? De hát mi oka lehetne a megbánásra ? Érthetetlen lény most is, amilyen volt mindig. íme most összekulcsolja kezeit. Agya fölött Mária kép függött s letérdelt az előtt s imádkozott. Azt mondotta egyszer neki, hogy sohasem szokott imádkozni. Mi történhetik bensejében, hogy még imádkozni is megtanul ? Arca nyugodt volt és derült, mikor újra felállt, de lemondó. Mélyen felsóhajtott. Felgombolta a ruháját. A vakító fehér vállakat fedetlenül hagyta az áttetsző csipkésszélü ing. Béla eltávozott az ablaktól. Minden vér a fejébe tolult. Kábító nyomást érzett agyában. Felkapott egy marék havat s a homlokához dörzsölte. De csak hideget érezett utána, enyhülést nem. Mit is használ egy marék viz e tűztengerben ? Egy pokol tüze az, mely égeti. Ilyen forróság kínozhatja az elkárhozottakat. Rohanva kanyargott az utakon. Kuszájt, zavaros gondolatok tolultak agyára. Mit is keres ő tulajdonkép még itt a földön ? Ádám élni tudott még akkor is, mikor a paradicsom kapuja bezáródott előtte, de Éva állott mellette. Neki senkije sincsen. Bolond, ha önkényt szenvedi Tantalus kínjait. Hisz szomját könnyen,és örökre elolthatja. Egyetlen golyóval ! (Folyt, köv.) Ború után. (Francia elbeszélés.) Irta T. Combé. (Folytatás.) A magasan fekvő kaszáló mintegy tiz percnyi távolságra volt a majorságtól. Sietve rakták a szekerekre az emberek az illatos szénát, melyet a nap egészen kiszárított s nehány perc múlva egy szállitmánynyal készen voltak. — Baj lenne, ha ez a finom széna megáznék! — szólt Prenel Felix. — Csak rajta, gyorsan, ti szép fiuk és leányok! Hajtsatok be a szénával egyenesen a csűrbe s hozzatok üres szekeret ki a félszer alól. Csak óvatosan hegyről le és hegyre fölfelé. — Ha már egyszer a bókokat osztogatja ön várjon nem részesülhet-e egyben valaki, aki szintén szép fiú ? — kiáltott föl Thorin Leo, ki a gyalogúton észrevétlenül érkezett a kaszálóba és ki rendkívül jókedvűnek látszott. Aztán közelebb jutva, folytatta: — Ugye, ily időben két erős kar jó szolgálatot tehet? Szabad-e segítenem ? — Előre is nagyon köszönöm, fiam! Hát csak végy a kezedbe egy villát s tégy úgy, mintha otthon volnál. — Ki tudja, nem elébb leszek-e én itthon semmint ön gondolja ? — szólt Thorin Leó halkan, miközben egy szénahányó villát keresett s a szekérhez sietett, a rakodásnál segíteni. Leónak a segítsége valóban méltánylást érdemelt, mert a zivatar gyorsan közeledett. Egyes szélrohamok zúgtak át a fákon, szénaszálakat söpörve maguk előtt. A távolból tompa dörej hallatszott. A gazdának gyakorlott füle tudhatta csupán megkülönböztetni,vájjon csakugyan menydörgés volt-e az vagy csak szekérzörgés valamelyik távoli majorságban. Időnkint kékes fény világította meg a láthatárt s a fellegek mindinkább összébb gomolyodtak. — Negyed óránk van még! — szólt Prenel Felix, embereihez. — A zivatar a mi hegyoldalunkon vonul tova s ha nem csalódom, csúnya időnk lesz! Alvine, miért nem mára tűzted ki a mosást ? Akkor legalább estig egy csöpp esőt sem kaptunk volna. — Jó is volna, ha mindent előre tudhatnánk, akkor a rókának felényi baromfi sem jutna a foga hegyére, hogy széttéphesse. S erre a rejtélyes válaszra, mely még csak feleletül sem látszott mondva, egyszerűen hátat fordított Alvine a gazdájának. Mint Prenel Felix előre sejtette, a zivatar a völgy északi részén vonult el. Az ég magaslata egyszerre megvilágosodni kezdett, míg a kis völgyben sárgás színű gyanús világosság uralgott. A felhők mindinkább alább ereszkedtek, mig végre a fenyőfák csúcsait is beburkolták. Nyűgat felé a villámok folyvást cikáztak s a menydörgés is folyvást tartott. Mi sincs nagyobbszerü, mint hegyi tájakon a zivatar, hirtelen változó világításával, meredélyeivel, hegycsúcsaival és mezőivel, melyek a gyakran változó világításban elevenedni és remegni látszanak. A mi szorgalmas szénagyűjtőink, kik a nagy kaszálóban szétszórva dolgoztak, igen természetesen nem értek rá, hogy a fenyegető zivatart bámulják. Ők azt oly ellenségnek tartották, melyet le kell győzniök. A kaszáló végén a széna fölrakásánál Leó, Marcel és Teréz összekerültek. Leó rakta a szénát, míg Marcel adogatta azt, Teréz pedig gereblyézett. Mind a hárman szótlanul dolgoztak, amint csak török telhetett, de a helyzetet nagyon gyötrelmesnek találták. — No, ez már megvolna! — kiáltott föl Leó, miközben a kötelet a vendégoldalon szorosabbra vonta. Aztán leugrott a földre s megragadta a lovat a zablájánál, hogy haladéktalanul meginduljanak az udvar felé. így ballagott ő Teréz mellett s mikor Marcel, ki alig volt török pár lépésnyire, a fejét fölemelte, látta, hogy Leónak a fekete szeme a boszú kifejezésével pihent rajta. Szemvakitó, kígyózó fény villant meg e pillanatban kötelekben, mintha a földbe fúródott volna s fülkábitó dörej hangzott utána. — Marcel! — kiáltott Teréz, egy ugrással mellette teremve s mintegy ösztönszerüleg keresve nála védelmet, mely miatt aztán a másik pillanatban elpirult. — Mitől se féljen, — szólt Marcel, kinek nagy önmegtartóztatásába került, hogy Terézt át ne karolja, védőleg vonva őt magához. — Nézzen oda csak! Alig húsz lépésnyire tőlök egy magános fenyőfába csapott a villám, oly hatalmas fába, mely talán már pár század óta dacolt a viharral. A legerősebb ágak szétzúzva csüngtek alá a törzsről, melyen mély barázda jelezte a borzasztó villámfolyam útját. Valamennyi munkás, mintegy odagyökerezve a földhöz, bámulta e látványt s néhányan keresztet vetettek magukra. — Remélem senkinek sem lett baja ? — kérdezte Teréz, midőn ijedtségéből magához tért. A nélkül hogy Marcelre mert volna pillantani, eltávolodott tőle s szégyenérzet lepte meg, hogy elárulta magát. Ő maga sem tudta tisztán, mi volt az életlenséget szatirizálta. Csak egy példával akarok szolgálni erre. A Freytag Journalistáinak egy másodrangú alakját, Schmockot ábrázolta. Schmock a költő szerint közepes tehetségű, minimális műveltségű és jellemtelen zsidó, kit érdek vitt a journalisztikához épigy, mint érdek teszi utóbb megint szatócscsá, így is ábrázolják mindenütt s Tyrolt, ki Meixner megbetegedése óta bírja a szerepet, talán még élesebben karikírozta a zsidót, előtérbe jellemtelenségét tolja, nyomorát és gyötretését pedig egészen háttérbe szorítja. Meixner csodát tett ezzel a Schmockkal; az a nyomorék, kit ő ábrázolt, mindenkiből a részvét könyeit fakasztotta, mosolyra senkit sem indított. Egy elzüllött existenciát láttunk, egy jószívűségéért sokkal jobb sorsra méltó embert, kit üldöznek, megvetnek és lábbal tipornak, csak a darab angyala (a német szentimentalizmusnak, mellékesen megjegyezve, egyik kellemetlen képviselője) érez könyörületet iránta, melyet a Meixner Schmuckja, kinél csak itt-ott hallik ki a zsidó, meg is érdemel. Ép ily példákkal szolgálnak alkotásai a Lefils de Giboyer-ban vagy egy nálunk ismeretlen, de kitűnő német vígjátékban, a Winkelschreiber-ben. Ne mondja nekem senki, hogy az ilyen ábrázolás, mely a költői invenciótól és a színpad szokásától ennyire eltér, a véletlen dolga. A geniális művész öntudatos célzatossága volt ez, mely annál jobban bizonyít hivatottsága mellett, minél titkosabban, minél kevésbbé észrevehetően hatott a hallgatóságra. Mert a színészről inkább áll, mint bármely más művészről, hogy csak a közvetlen hatás a természetes, mely lélekből lélekre száll, a szellemi analízis könnyen elelduguló csatornáinak közvetítése nélkül. Vannak sokan s volt idő, hogy magam is közéjök tartoztam, kik föltették, hogy Meixner tetszik magának a túlzásban s hogy szívesen veszi igénybe a furcsa testalkata nyújtotta előnyöket. Gömbölyű alakja s csaknem négyzetes arca, mintha Teniersnek vagy Ostadenak lett volna modellje. Igaz, hogy Meixner puszta megjelenésével nevetésre késztetett, de ez minden inkább, mint hiba; az is igaz, hogy arcizmait a fintoritásnál senki sem tudta úgy használni, mint ő ; de ez mindig jellemzetesen történt s mindig ama certi denique fines megtartása mellett, melyek úgyis tágabbak a komikusnál, mint más színésznél. Meixner teremtő és pedig eredetien teremtő szellem volt. Alakjai típusok voltak, de egyének is egyúttal. Chablon nála nem létezett, hacsak olyan nem, melyet maga teremtett. Életet öntött személyeibe, életet hozott a színpadra még akkor is, mikor ő benne már élet nagyon kevés és szelleme elhomályosult volt. Humorában lelte a vigaszt keserűségeiért, mint ahogy nagy tragikusok az életben pajzánsággal kártalanítják a magukat művészetük megrázó izgalmasságáért. Őt élete sora késztette a koromsötét szemüveg hordására, mialatt ő rózsaszínű ködöt varázsolt azok elé, kiknek bemutatta az élet másolatát. Meixner 51 évnél tovább szolgálta a német színészetet s közel 40 évig annak első színpadát. Egész nemzedéket látott támadni és elmúlni s több nemzedéket nevelt a művészetre. Művészetében a múlt időknek nem volt nyomuk; modern színész volt utolsó izéig, a„ valóságnak zománctalan, de tartalmas művésze. Ö, ki az életet oly rosszul, oly félszegen ismerte s annak ismeretében látta saját boldogtalanságát, az élet pontos másolatát mutatta be azoknak, kik kérték. Ki az embereket oly kevésbé vette, őt az emberek szerették, ünnepelték s tavaly félszázados művészi jubileuma alkalmával, egyrészt a bécsi nép szívből tapsolt kedvencének, másrészt a fejdelem is kitüntetésben részesítette. Benne méltán siratott halottja van a német s főkép az ausztriai művészetnek. Nem azok közül való volt, kiket hamar pótolni és feledni lehetne. Halála, ha idejét tekintve nem is, de jelentőségére nézve korai, mert az ausztriai szinészet uj, fényes palotája ekkér nem egy nagy alkotás díjával maradt. Jobban jár az »uj ház«, ahogy a bécsi nép szava az uj burgszinházat nevezi, Gaál Gusztávval szemben. Az ő alkotásai át fognak származni a Mihály teréről a Ferenc körutra s kisebbitetlenül fogják elhunyta után hirdetni tehetségét. Nem áll reá, mint Meixnerre, a Gyulai Pál szava: »A színész sorsa nem a szőlőveszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék, hogy lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad és illatát sem éli túl.« Gaul művei az új burgszinházban is gyönyörködtetni fognak, ama sikerült arcképek, melyek a színház nagyjainak csarnokában nyertek helyet, s többek közt Lewinskyt, Gabillonnét és Krastelt ábrázolják. Gaulban a mai osztrák festészet egyik legkiválóbb tagját, a bécsi művészi körök egyik kedvencöket vesztették el. Nagy és erős lélek lakozott benne, szelleme felfogta a szépet legfönségesebb képviseltetésében, kedélye hevült a klasszikus iránt s ha a hatás, melyet kifejtett, a művek, melyeket teremtett, nem álltak is egyenes arányban ama hatással, mely alatt létrejöttek, ez csak attól tartóztató, hogy klasszikus, nem attól, hogy kiváló művész legyen. Hogy belső !