Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-21 / 322. szám
Szerda, 1888. november 21. 322. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési Félévre . . . . . . . 8 frt Negyedévre...........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A kandalló előtt. Jöjj ide a tűzhöz, szép kis feleségem, Kezedet kezemben boldogan hadd érzem. Nézd a tüzet hosszan, nézd, hogy lobog lángja, Fénye felleng itt-ott a sötét szobába. Hallod a szél hogy zúg ?...De mi ki nem vágyunk ! Ez a mi magányunk, ez a boldogságunk. Több nekünk e csend, mint a nagyvilág fénye, A fény, a zaj vesszen a múltak ködébe, Engem, ki magasan fenn repülök véled, Nem vonzhat magához semn a földi élet. Szeretem távolról, — ámde mindhiába ! Nem tudok vegyülni kicsinyes zajába. A nemesért, szépért küzdni hivatásom, S örülök, ha a jó győzedelmét látom. Szeretem a küzdést, az emberi vágyat, De lelkem a porba soha le nem szállhat. Hisz veled fűződtem mindörökre egybe Lenne földi útra s az örök életre. Összefűz a zöld lomb, melyet együtt láttunk, Összefűz a tájék, ahol együtt jártunk. Összeköt a felleg, összeköt a szellő, Összeköt a mennybolt, odafenn kékellő. Összeköt az erdő minden kis fűszála, Összeköt két szivünk minden dobbanása. S amig ránk tündöklik az éltet adó nap, Amig madár, szellő, virág élni fognak, Amíg a sok csillag fenn az égen ragyog : Addig te enyém vagy s én a tied vagyok ! Béri Gyula. ------·*¦ ©‹*------Egy jó ember. (Elbeszélés.) Írta Mentovich Gyula. (Folytatás.) Zárai ügyvédnek már évek óta csillogó tiszta kedélyét gond homályositotta be. A Csorvási Klára és Jenő erőszakos állításai, rábeszélő szavai nem hangzottak el viszhang nélkül; beleütődtek a csendes férfi kedélyébe s felébresztettek egy már régen szunnyadó s talán végkép alvásnak induló vágyat, melynek eleinte ő maga sem tudott nevet adni, — pedig a szerelem utáni vágy volt az. Egészen elkomorult, anélkül, hogy szíve megnyílt volna egy reménytelen szerelemnek; de hát a napból elég egy vékony kis sugár, hogy árnyékot teremtsen. Bármily erővel küzdött e vágy ellen, nem volt képes elnyomni, bármennyire igyekezett emlékezetéből mindent, mi ez oktalan tervre vonatkozott, kiűzni, haszontalan törekvés volt; pedig gúnyt űzött önmagából s midőn tükre előtt nevetve borzolgatta őszülő fürtéit, egyengette kissé már gömbölyű termetét; mosolyogva hallgatta, midőn egy pár fiatal ismerőse az »urambátyám« megtisztelő címen szólítgatja: mindebben saját maga ellen irányzott visszariasztó gúnyt látott ugyan, de a háttérben ott lappangott az a hiúságszülte gondolat, hogy: »hajam még nem fehér, termetem még nem oly pocakos, mint a kis Tóth orvosé, aki még csak negyven éves, az urambátyám címet pedig széltében osztogatják a fiatalabbak az idősebbeknek.« A Csorvási család anyagi ügyeiben évek során át összekuszálódott bonyodalmak lassan-lassan oldódtak s miután egypár apróbb földbirtok eladása után befolyt összeget a halaszthatatlan tartozások fedezésére fordítottak. Zárai Nándor feddhetetlen ügyvédi hírneve, gazdagságáról — nem épen alaptalanul — elterjedt híre a hitelezők nagy részét csakhamar annyira megszelídítette, hogy a megnyert haladékok a család nyugalmát biztosították. Természetes, hogy e jogtanácsosi működés az ügyvéd gyakori látogatásait nélkülözhetetlenné tette s az ily kirándulások alkalmával Zárai ügyvéd figyelmének egy részét a bájos Róza foglalta el, kire az- @ előtt legtöbbb mint gyermekre pazarolt egy-két percet, mi alatt aranyszőke fürtéit megsimogatta, piros arcvonásait megcsipkedte. A Jenővel és Klárával folytatott beszélgetés óta a szép leányka iránti figyelme és érdeklődése a legmagasabb fokra volt csigázva. Csodálkozott saját eddigi vakságán, mely meggátolta őt abban, hogy a hullámzó aranyhaj, mélázó nagy kék szemek, szép vágású apró piros ajkak,, értelmes homlok, üde arcbőr, szép idomokkal fejlődött termet egyöntetű szépségében és bájában gyönyörködjék. Most, amint a helyzetet egészen megváltozva látta, nem volt képes meghatározni, hogy vájjon a gyermek és bácsi, vagy a szűz és férfi áll-e távolabb egymástól. Nem csak e bájoló szépség vonzalma, hanem saját, eddig rejtve tartott jó tulajdonainak előtérbe léptetése is adta meg Zárai ügyvéd életének azt a hatalmas lendületet, mely csaknem hivatva volt arra, hogy e komoly agglegényt tetőtől talpig átalakítsa, hogy mint egy bábjából kikelt pillangó röppenjen be a házasélet gyönyörű virágkertjébe. O, ki kora ifjúsága óta magára volt hagyatva, ki iránt komolyabban és mélyebben senki sem érdeklődött, saját jótulajdonságai segélyével jusson olyan boldogsághoz, melyről eddig még ábrándozni sem mert! Az előnyös változás, melyen az ügyvéd rövid idő alatt átment, feltűnő volt mindenki előtt, de elsősorban a kis orvos tett élcelődő megjegyzéseket reá. Tóth orvos úr, már hivatásánál fogva, mindenki baja iránt érdeklődött, értve nem csak a testi, hanem a szellemi bajokat is. A családi viszonyok, botrányok után leselkedett és fürkészett és orvosi hírnevét nem annyira diagnosisai és receptjei, mint a házról-házra hordott apró pletykák, botrányos hírek tartották fenn. Örömmel várták jöttét: várjon mi újat hoz? és aggódva nézték távozását: vájjon mit beszél majd rólunk? — Ő vette szigorú szemle alá az ügyvédet, és először is azt az észrevételt tette, hogy az ügyvéd nagyon piperézi magát, — ha így folytatja, a nagy vagyonnak hamar végére jár. Zárni megszokott modorán nagy változtatást nem tehetett, mert az ötven éves kornak megrögzött követelései semmit sem engednek, mindemellett kedélye élénkebb lett, arca mindig derült volt, társalgása lendületesebb, szóval az egész ember egy új fiatalkor küszöbén állott. Jenő is felüdült betegségéből, amint a tavaszi szép napok beköszöntöttek s minthogy a Zárni boldog- Az uj őszi kiállítás. I. Hazai képeit. (cm) A kétszáz tizenöt magyar kép közül, mely a műcsarnok termeit ellepi, nem kis föladat kiválasztani azt, a mi a legjobb, a legérdekesebb s egyúttal méltó arra, hogy a kritika minden előnyt és hátrányt kiemeljen rajta. Megnehezíti a dolgot az, hogy a nagy tömegben sok az igazán figyelemre méltó s még több az olyan mű, amelynek festője méltán várhat buzdítást. De hát a jó tanács hányra fér rá! Valóban ezúttal a tárca sokat emlegetett »szűk kereté«-ből egyenesen kiszorul a művek nagyobbik fele. Úgy látszik, a szenzációs képek divatja múlóban van. Nem rég alig vonzott a kiállítás, ha a festmények, szobrok között nem talált a közönség egy meszsze kimagasló művet, melyhez a többi aztán csak ráadáskép sorakozott. Most a néző nemcsak az ily fődarabot, hanem a többit is kellőkép méltányolja és épp ezen a kiállításon a Munkácsy Mihály remeke mellett a régibb és újabb festők alkotásai is egyaránt lekötik a figyelmet. Ez is egyik örvendetes jele képírásunk gyors föllendülésének, de egyúttal annak is, hogy a közönségben mindjobban fölébred a műszeretet. De azért a »Pillanatnyi felhevülés« újra meg újra visszavonzza a műcsarnok látogatóit a többi termekből. Munkácsy Mihály e rendkívül egyszerű s rendkül megindító kompozíciója úgy hat, mint egy dráma, melynek főjelenete most folyik le előttünk. Bíráló társaim versenyezve kimerítették már a műtörténelem ama neveit, a melyeknek viselői ilyfajta komor, megrázó történeteket varázsoltak a vászonra s mig az egyik a spanyolokhoz hasonlítja Munkácsyt, a másik a régi németalföldi mesterekkel talál rokonságot s Rembrandtot, Halsot idézi. Kinek van igaza ? Mindegyiknek, de nem abban az értelemben, mintha Munkácsynál reminiscentiákat találnánk. A magyar mesternek oly erős az egyénisége, amilyennel csak kevés mai művész rendelkezik. Ha valakihez hasonlítanám Munkácsyt, csak önmagát venném mértékül. Ez a legújabb képe szerintem annyiban haladás ismét, hogy a szenvedély féktelenségét egész nagyságában, s a lelki indulatot, a megdöbbenést s magábaszállást kevés eszközzel, s annál meggyőzőbben ábrázolja. Amiben aztán a régi nagymesterekkel egyenrangú Munkácsy, az a felfogás nagysága, előkelősége s a technika virtuozitása. Valóban Rembrandtnál találjuk a »félhomály« ily költői, megindító hatását, mint ebben az ivószobában. A színekkel való jellemzést úgy érzi Munkácsy mint kevesen a most élő művészek közül. Sok vitára ad alkalmat: miért nem fejezte ki vagy miért nem sejteti legalább a mester, mi volt a két párbajozó összekoccanásának oka? Látjuk, hogy az asztal mellett ültek és boroztak. Itt történt a szóváltás, itt kaptak össze s az első pillanatban a fegyvert választották itélőbirónak. De az okot, azt nem tudjuk meg. Hiba-e ez a képen ? Azt hiszem, ez az ok kevésbé érdekelhet bennünket. A mester egyebet nem akart, mint hogy egy hirtelen haragból támadt szerencsétlenséget tüntessen föl s a tettest egyúttal a megbánás percében állitsa elénk. A jó históriai kép mindig azt a mozzanatot tünteti föl, melyből az előzményt s a következő dolgokat is világosan megtudja a néző. Ebből a szempontból Munkácsy képe a lehető legvilágosabb. Már a múlt cikkünkben rámutattunk a kép ritka egyszerűségére. Semmi fölösleges vonás nem zavarja a történetet, melyet szélesen, markánsan elbeszél nekünk Munkácsy ecsete. A halott és az élő — ez a két alak a mester legkitűnőbb karakterei közzé tartozik. Figyelmet keltő jelenség, hogy a portrait újabban mind nagyobb tért foglal kiállításainkban. A közönség művészetkedvelésének egyik csalhatatlan jele ez. Régibb és fiatalabb festők egész sorát állították ki a képmásoknak. Vezér a régi gárdában Barabás Miklós, kinek veteránságát csak a sima akadémikus modor árulja el, de a technikai gond és pontosság most is teljes ifjonti erőben mutatja be őt. P. Szathmáry Károly ismert írónk Aranka lányát természetesen ábrázolja egy mellképe. A haladás, melyet arcképfestészetünk az utóbbi évtizedekben tett, semmiben sem tűnik föl oly rendkívül, mint Benczúr Gyulának és a Varsóból haza érkezett Horovitz Lipótnak művei láttára. Ritkán találkozott nálunk egy-egy kiállításon két ily ellentétes mester; az összehasonlítás szinte elkerülhetetlen, s mert mindegyiknek meg vannak a maga nagy előnyei, tehetségének sajátos vonásai: egyik a másikat nem is szoríthatja háttérbe. Horovitz még az előkelő egyének arcképein is kerüli a külső pompát. Még a »Sapieha herceg «-én is lemondott minden mellékes részletről, csupán az arcot, a fejet, a test felső részét festette s a jellemzés nála a fő. Már Benczúr »Nádasdy Ferenc gróf«-ján bizonyos ünnepélyesség ömlik el, de a lélek itt is kifejezésre jut a tekintetben. Egészen dekoratív és festői a mellékes rész »Rudolf trónörökös« arcképén. Úgy tudjuk,, hogy a vászon nagysága, a ráma és minden elő volt írva a mesternek, mert e mű a nemzeti kaszinóban a walesi herceg képmásának pendantja. Ez az oka, hogy a képen annyi a fölösleges részlet: drapéria, asztal,, szék, globus s több efféle. Mily egyszerű e mellett »Jókai Mór« arcképe Horovitztól! Csupán mellképet festett a mester, s itt a figyelmet semmi más el nem vonja az arctól. Ez valóban Jókai, a szelíd tekintetű, okos homloku, halavány arcú, mély érzésű költő és humorista. Szinte megdöbbentő a hasonlatosság, s az ember azt hiszi, hogy a vászonra varázsolt alak csakugyan megelevenedik és megszólal , mint a műcsarnok minden látogatója megjegyzi e kép előtt. S ez a banális csodálat a legjobb, mert legegyszerűbb ítélet. A két mesterhez harmadiknak sorakozik Vastagh György, főleg, amikor gyermekeket, fiatal leányokat fest. Most is egy rövid ruhás, serdülő lány képmása látható tőle. Széken ül s maga elé néz, rózsaszín cipős lábait egymásra rakva. Mellette pálma zöldei. A szabad ég fénye ráözönlik a szeretetre- s méltó alakra. Utolérhetetlen az előkelőség, melylyel