Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)
1888-12-28 / 357. szám
— Meg kell lenni, asszony, — mondja a házmester a feleségének, mikor az uraság már eltávozott, s Jani is elaludt kuckójában. — Meg kell lenni, ne bőgj, ne sírj, így akarom, hogy legyen. Ne félj, itt nem pusztul el. De a hosszú utat úgy sem bírná ki; gyönge, csenevész fajta. Itt beteszik az árvaházba, vagy magához fogadja valaki. Felnő hamar, s majd utánunk jön az, ne félj! Aztán mihelyt meggazdagszunk, küldünk neki pénzt. De el nem visszük nyűgnek, tehernek. Aztán hogyan tennénk ki annyit sok viszontagságnak, fáradtságnak ? Az után bizonnyára elpusztulna, s akkor a tengerbe dobják, tujdod-e? — A tengerbe ! Még csak szentelt földben sem pihenne, halak tápláléka lenne... — De hát mit tegyünk, óh Istenem, mit tegyünk? Hiszen nem bizhatjuk senkire, nem mondhatjuk meg senkinek, hogy hova megyünk ?... — Hadd csak el, majd eligazítom én. Csak te hallgass!* A házmesterek szobájából egyenként adogatnak el minden holmit. Csendben, titokban foly minden, mert ha megtudnák, nem engednék meg. Miért? Irigylik a nagy urak a szegény ember szerencséjét. Nem szeretik, ha máshol boldogul, meggazdagszik. Üljön itthon, dolgozzék, kínlódjon, nyomorogjon, azért született ő szegény embernek, a másik meg urnak, Így beszéli ezt az a finom uraság, ki találkozott volt Andrással az alsó korcsmában, hová minden szombaton el szokott menni, mikor a bérét kikapja. Ő is szegény volt egykor, de íme, meggazdagodott a világ ama másik, szebb részében. Most szívességből segíti a szegény embereket, hogy jussanak ők is el oda. Igazán csak szívességből, jóságból; ki is merne egyebet gondolni ilyen előkelő úrról ? Még hajójegyet is ad nekik előre, hogy ne legyen ott bajuk vele, és most már, még ha nem is akarnának menniök kell, mert majdnem egész pénzük felment a jegy árára. Jani eközben mindegyre megkérdezi anyját: mikor utazunk ? — El nem tudják hitetni vele, hogy nem mennek sehova. Ő látja, tudja jól. Hallja is, mikor esténként titokzatosan suttognak róla apja, anyja, ha azt hiszik, hogy ő már elaludt. A kasztent is elküldték már előre, a virágos takarót, s még az ócska ágyat is. Szalmazsákon alusznak mind a hárman, s a szoba egészen üres. Minden hova lett, ha itt maradnak? De ők utaznak bizony, s Jani elviszi magával a szürke macskát is és a kicsi hajót. Szeretné a hársfát is vinni, s az asztalosok Pistáját, hogy lássa az is azt a sok, sok mindenfélét. De nem meri mondani. Pedig most anyja is olyan jóhozzá. Nem haragszik soha ha lármázik, s nem kiált reá: összetöröm a csontodat! — Még ölébe is veszi, s meg is csókolgatja. Csak az utazásról nem akar beszélni, pedig Jani már alig várja. (Folyt, köv.) A gyermekek cipői. (Francia elbeszélés.) Irta Richebourg Emil. (Vége.) Y. A fiatal asszony tovább dolgozott s igy gondolkozott : Ha Jakab ezt a mellényt viseli, nem fog többé fázni. Eszébe jutott a tulajdonos fenyegetése is s nagyon szerencsétlennek érezte magát. Mit sem szólt férjének, mert félt, hogy még betegebbé teszi. Jobbnak vélte, egyedül szenvedni. Fél tizenegykor a lámpa egyszerre kialudt, olaj hiányában. Nem volt több a háznál s pénze sem volt, hogy vehessen. Nemsokára aztán megkondúltak a harangok az éji misére híva a híveket. — Hiányzik ugyan az ünnepi ruha, melyben a templomba mehetnék, — gondolta magában a szegény asszony , — de nem tesz semmit, ha egy oszlop mögé rejtőzködöm, , senki sem vesz észre, hallom az éneket s imádkozom a többi asszonynyal. Jakab és a gyermekek még folyvást aludtak. Lábujjhegyen, zajtalanul távozott a házból a fiatal asszony. Öt perccel később, két nő, kiknek egyike lámpát vitt elől, megállt az igénytelen hajlék előtt. Este hó esett, melyet aztán sűrű köd váltott föl. — Nincs világosság a szobában, — szólt halkan a nők egyike. — Csakugyan, — felelte a másik, — kétségkívül lefeküdtek. — Bemenjünk ? — Be. Az ajtó bizonynyal nincs bezárva. A faluban a szegény emberek nem szoktak kulcsot használni. A két nő közül a fiatalabbik, átvette a lámpát a másiknak a kezéből, csöndesen megnyitotta az ajtót s egyedül lépett be. Félve közeledett a kis Endre ágyáig. Ott megállt. Aztán körülnézve a lámpa-világnál, látta Jakabot aludni, a kis gyermeket a bölcsőben s Endrének üde rózsás arcát a fehér vánkoson. Úgy tetszett neki, mintha a fiúcska pillanatra fölnyitotta volna a szemét. A nő közeledett az asztalhoz, miközben zsebébe merítette a kezét. Becsukva vonta vissza a markát nyilván azzal a szándékkal, hogy annak tartalmát az asztalra helyezze. De e pillanatban, a lámpa világa a kandalló mellett levő sarokban az Endre által odahelyezett cipőkre vetődött. Az ismeretlen nő remegett s égi mosoly lebegett az ajkán. Gyorsan közeledett a kandallóhoz, lehajolt s finom fehér kezével valamit tett a kis cipőkbe. Végre fölállt sugárzó arccal s könnyedén mint a madár lebegett ki az ajtón, rá várakozó kísérőjéhez. Mikor a fiatal asszony éjfélkor haza érkezett, Jakab meg a gyermekek még mindig aludtak. VI. Jakab és felesége egyszerre ébredtek föl virradatkor. — Jakab, — szólt az asszony, — te nagyon jól aludtál, rosszul érzed-e még magadat? — Nem, — viszonzá a férj’, — az álom újra visszaadta erőmet; tökéletesen jól érzem magamat. Mindjárt fölkelek s jó tüzet rakok, hogy jól bemelegedjék a szoba, mikor a gyermekeket fölöltözteted. — Oh, nem, — szólt az asszony; — ma ünnep van; te nem dolgozol most; pihenj még pár órát, majd fölkelek én. E pillanatban Endre is fölébredt. Megfordult kis ágyában, félig fölemelkedett a takaró alatt s bámulva nézett a kandalló felé. De még félhomályban volt a szoba, nem láthatta a kis cipőket. — Endre, — szólította meg az anyja, — majd megfázol, feküdjél le rögtön. A gyermek engedelmeskedett, de csakhamar újra fölvetette okos fejét. — Mama, — szólt, — a jó karácsony minket is meglátogatott az éjjel; szeretném tudni, mit hozott nekem és kis testvéremnek. — Tegnap este, — mondta a fiatalasszony a férjének, — a lámpám kialudt s nem volt több olajunk. Én elmentem az éji misére. Mikor a sötétben beléptem, elfeledtem a kis cipőkbe azt a néhány diót és azt a pár darab cukrot rejteni, melyet e célból félre tettem egy hónappal ezelőtt. Jakab fölsóhajtott. — Mily boldogok a gazdagok, — szólt keserűen . — ők mennyi örömet szerezhetnek a gyermekeiknek ! E szavak eszébe juttatták a fiatal asszonynak kegyetlen helyzetöket s alig tudta könyeit visszatartani. Fölkelt. — Mamám, — kiáltott föl Endre, — mondd meg nekem rögtön, mit hozott a jó karácsony? — Jól van, jól van; mindjárt megmondom. Gyorsan felöltözködött az anya s a szekrényből előszedett néhány diót s pár darabka cukrot. A fiatal asszonynak szinte vidám lett az arca, volna a valódi s gyakorolja amaz erényeket, melyek körülragyogják a valódi embert, ki mindig az igazság fényében jár. Lessing épen egy zsidót választott műve hőséül, akit mindenki sérteni, lenézni, üldözni, megvetni tud s mindenki jogosultnak véli magát arra, hogy a lenézett fajt benne kigunyolja. És ez a mintaalak megmutatja, hogy az ember a legnehezebb sorsban is megőrizheti lelki nemességét, ha minden körülmény közt ember marad s nem lázad féket vesztett indulatokkal vadállatként embertársára. Ez a Náthán, kit a szerző száz évvel ezelőtt szólaltatott meg először, elnyomott hitsorsosai nevében, a mai nemzedék előtt is méltán szólalhatott fel, nemzete áll mögötte most is, melyet az igazság bölcs szavaival bevilágít. Helyén mondja most is minden vonatkozását, a küzdelem még egyre tart, nem erővel, ököllel, de ezüst pajzsok mögött, finomra csiszolt szalonfegyverekkel. De hát mi a bölcs Náthánnal ellenkezőleg azt állítjuk, mindenki először zsidó vagy keresztény, született vagy csak a világra jött, gazdag vagy szegény és csak azután ember, némelyik csak annyiban ember, hogy megeszi az állatokat és növényeket. Lessing nem érte meg eme legszebb drámájának színrehozatalát; kora nem értette meg őt. Három évvel Lessing halála után előadták Berlinben, de minden siker nélkül s csak húsz év múlva, midőn a bécsi udvari színháznál színre került, idézett elő zajos tetszést s azóta bejárta Németország valamennyi színpadát diadallal. A »Bölcs Náthán« fölött nyomtalanul haladt el száz esztendő, s ma is életteljes alak, mert a szerző örökifjú lelket adott belé. Menynyire szégyenlhetik mellette magukat ama egy két estét átélő, satnya drámahősök, melyek minden létjogosultság, minden cél és eszme nélkül előtűnnek a semmiből és lesznek semmivé. Eme modern drámahősök, melyek oly sűrűn teremnek, nem fürösztetnek meg az igazság ragyogó hullámaiban, hogy sérthetetlenül dacolhatnánk a változó kor és idők múlandóságával, ezért válnak oly gyöngékké, hogy egy-két kritikus nyila leteríti, holtra sebzi őket. De hát most sietve kell mindig valami új, ezért sietve termel, aki megélni akar, nincs idő a jövő kor számára dolgozni. A »Bölcs Náthán« írója maga is panaszkodott, mily lassan készül el egy alkotással; sok időre van szüksége, míg egy jellemet, párbeszédet vagy részletet kidolgoz. De aki tartós márványra véste örökszép gondolatait, nem is dolgozhatott olyan gyorsan, mint azok, a kik csak halálukig élnek. Szanday Zénó. 2628 bécsi tárca. (Thun grófról. — A véderőjavaslat. — Sonnenthal Giboyer-je. — Hubay Jenő hódításáról.) Nincs igazságtalanabb valami a türelmetlenségnél, nyilvánuljon bárhol vagy bármiként. Ez vezet a legbadarabb ítéletekre. Azért, hogy a Haydn himnusza nálunk bánatos emlékekkel van összekötve, mondhatni-e rá, hogy nem szép ? Aki nem szépnek mondaná, abba a túlságba esnék, mint a minapi angol bíró, ki korlátolt prüderiájában Zoláról azt vallotta, hogy »tehetségtelen« író. Vannak, kik a türelmetlenséggel még a halállal szemben sem birnak fölhagyni. Mikor Thun Leó gróf a minap megszűnt élni, egyik-másik politikai ellenfele úgy tett, mintha ő az ellenfél, diadalmaskodott volna s nem a halál. Beszéltek a »fekete gróf« korlátoltságáról, szellemi látkörének szűk voltáról s még sok egyébről. Mintha valaki nem lehetne nagy tehetség s a mellett a jónak ellensége. Nekünk magyaroknak semmi okunk siratni Thun grófot, ki az ötvenes években, e legzordabb időszakban, germanizálni törekedett iskoláinkat s hirhedt »pátens«-ével a protestantizmus önkormányzati jogait akarta eltörölni. Nemzetünk hatalmasan küzdött ellene, az idő — szerencsénkre — meg is buktatta; de ha nem is ejthetünk könnyet utána, azt elég igazságosak vagyunk elismerni, hogy kiváló tehetséggel következetesen élt s szempillájának egy rángása nélkül bukott meg. Thun gróf nem az uj kor embere volt s mint egy fekete fölkiáltó jel, maradt meg az önkényuralom idejéből. Eszménye a korona korlátlan hatalma volt a főnemesség őrző környezetében s az egyház malaszthozó pajzsa mellett. Az alkotmánytól borzongott és soha sem bírt kibékülni a parlamentáris Magyarországgal, ahol még szabadkőműves páholyok is léteznek. Szivének mi sem volt becsesebb, mint az ő kedves Csehországa, a hűbéresség ez ősi búvófészke. A magyar király megkoronáztatása után tartott beszédében a dualizmust egyszerűen provizóriumnak nevezte. De ha rossz próféta volt is e tekintetben, következetesség dolgában többet ért Bachnál, ki egyszer a torlaszon állt a szabadságot éltetve, aztán a népek szabadságát iparkodott elnyomni, s midőn megbukott, teljesen meghunnyászkodott az idő hatalma alatt,úgy hogy nem is tudjuk ma már : él-e még ? Pedig hát él. Thun gróf következetesség dolgában jóval többet ért Liechtenstein hercegnél is,ki egyszer paraszt-üdvözítőként szerepel, majd meg az alsó néptől boldogulása alapkellékeit, a művelődhetést is el akarja vonni. Thun gróf-