Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)
1888-12-03 / 334. szám
Hétfő, 1888. december 3. 334. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. se. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egy jó ember. (Elbeszélés.) Irta Mentovich Gyula. (Folytatás.) Másnap Jenő a városból azt a leverő hírt hozta, hogy Zárai ügyvéd és öcscse eltűntek, senki sem tudja hollétüket. E hit mindnyájukra nagyon különbözőleg hatott; az özvegy — anélkül, hogy távozásuk okáról sejtelme lett volna — mély sajnálattal gondolt reájuk : Jenő vesztét érezte; Klára pedig kárörvendő bosszúsággal gondolkozott arról, hogy mi lesz ennek a végeredménye. Abban mindnyájuk véleménye megegyezett, hogy Zárai és öcscse e vidéket örökre elhagyták. Ekkor egyszerre mindent mellőzve, figyelmük és aggodalmuk visszatért a vagyoni állapot körülményeire; nem tudtak mozdulni semmi irányban, csak várták remegve, hogy valahonnan egyszerre fejükre zúdul egy óriási csapás. E szomorú foglalkozás közben, egy derült alkonyatkor, midőn Csorvásiék a nap forrósága elől az épület keleti oldalán, épen a kert felé fekvő szoba hűsében tartózkodtak s a napról-napra ismétlődő, de erőtlenedő vitatkozás félbeszakadása után mintegy fegyverszünetet tartottak: az ajtó halkan, csendesen megnyílt és belépett Zárni Nándor. Mindnyájuk ajkáról a meglepetés felkiáltása hangzott, nem csak a váratlan betoppanás, hanem a feltűnő változás miatt is, mely a Zárni ügyvéd egész alakján látszott. Alig ismertek reá, annyira megviselte a néhány napi szenvedés, bánat és fáradság. Arca fonnyadtá, csüggedté vált, szemei beestek, minden mozdulata elárulta kimerültségét, s látszott rajta, hogy mily megerőltetésébe kerül az egyenes tartás. Maga Klára kisasszony, ki hosszas időn keresztül számított az ügyvéd önfeláldozó barátságára, most bevallotta magának, hogy bizony, ez a megőszült, megvénült ember még hozzá sem lenne illő pár. Zárni odalépett a ház asszonyához s miután a jelenlevőket üdvözölte, ennek kezét ajkaihoz emelvén elfogódott és gyenge hangon szólt: — Bocsásson meg, kedves asszonyom, hogy ama kellemetlen esemény után még háborgatom. .. Az özvegy nagy zavarban volt. Kellemetlenül hatott reá az ügyvéd váratlan és kimagyarázhatatlan megjelenése. — Oh Istenem, — szólt, bocsásson meg ön nekünk és főleg leányomnak. — Úgy van, — vágott bele az alkalmas beszédbe Jenő — tőled kell jőni a bocsánatnak. — Nincs mit megbocsátanom; önök nem tettek semmi rosszat velem; saját hibám miatt ért minden. . .De hagyjuk ezt, már úgy sem változtathatunk rajta ; nem is azért jöttem, hanem hogy a tévedést hozzuk helyre. Jenő e szavak hallatára, reményének utolsó sugarait is tünedezni látta. — Minő tévedésről van szó ? — kérdé az özvegy. — Meg fogom mondani, de elébb leányával óhajtanék beszélni, minden áron. — Leányom beteg, — mondá az özvegy, ki meg volt győződve arról, hogy Rózára nézve e találkozás nagyon kínos lenne. — Beteg !? szólt Zárni ijedten, — akkor mindenesetre beszélnem kell vele; talán nem oly veszélyes az állapota, hogy néhány percnyi társalgás is befolyással lenne reá ? — Nem , veszélyes semmi esetre sem... — Egy öreg bácsi látogatása csak nem fogja őt feszélyezni, — mondá Zárni, szomorúan mosolyogva ; — higyye el asszonyom, hogy engem tisztán csak a jóakarat vezet s meg vagyok győződve e találkozás jó eredményéről. Az özvegy kétkedve, de szánalommal nézett az ügyvéd arcára; végre engedett s megígérte, hogy leányát reábirja e találkozásra. Róza pongyola öltözékben, halvány arccal, egy díványon feküdt. Az események rohamos változása, mely csaknem huszonnégy óra alatt egész jellemét, egész lényét, egész jövőjét átalakította, nem vonulhatott el felette elég kímélettel. És bár eleinte, mint a nyári vihar, a légkör éltető erejét fokozta, később a romboló hatás eredménye is bekövetkezett. A bátor leányka, miután ama szomorú napon, — mely annyi keserűséget árasztott mindenikükre — hazatért, anyja karjaiba rogyott s ez uj felindulás csillapultával, kinyilatkoztatta, hogy a tervezett házasság őt kimondhatatlan boldogtalanná tenné. Az özvegy megnyugvással vette leányának ez elhatározását, de még csak sejtelemmel sem birt a küzdelemről, melybe e bátorság került. Csak később, midőn Jenő és Klára a közbejött eseményeket némi változtatással elbeszélték, tűnt fel az özvegy előtt a Róza magaviselete egészen megfejtve, kimagyarázva, — de egyszersmind nagyobb aggodalommal gondolt vissza leányára, midőn ez, mint egy dérülötte virágszirom hanyatlott alá anyja karjaiba. Az életpiros arc halványulni kezdett, percei, órái, napjai szakadatlan töprenkedéssel és reménytelen várakozással teltek. Ismerte saját helyzetét, belátta, hogy Zárai ügyvédet engesztelhetetlenül bántotta meg. Az Endre szerelmében sem kereshetett vigaszt, hiszen ott állott kettejük közt a megsértett s talán gyűlölettel eltelt nagybátya, ki a családnak tett jókat ily módon látván meghálálva, bizonyára semmi kíméletben sem fogja őket többé részesíteni. Szerelmében mit remélhet ? Egész életét céltalannak tekinté s lelke a kielégíthetetlen vágy miatt sintődött. Sápadt arca, amint a nyitó ajtón anyját látta belépni, erőltetett mosolyra vonult. Az özvegy odaült leánya fekhelyéhez egy karszékbe. — Hogy érzed magad, édesem ? — kérdé gyöngéden megcsókolva a beteg homlokát. — Csak úgy mint eddig, — felelt Róza gyenge hangon. — Egy látogatód jött. Szeretne veled beszélni, arra kér, hogy fogadd el. A leányka arca egy pillanatig, valami oktalan remény gondolataira felderült s élénk érdeklődéssel kérdé: »Ki az?« (Vége köv.) Alphonse Baudin. (Sz. B.) Ki volt Baudin ? E kérdésre nálunk aligha sokan tudnának felelni. Sőt még itt Franciaországbanis rövid idővel ezelőtt csak kevesen tudtak róla valamit. De az a nagy tüntetés, melyet a kormány s a városi municipium tegnap (december 2-án) Baudin sírja előtt rendezett, emlegetetté tette e nevet nemcsak Franciaországban és ismertté egész Európában is. Röviden ismertetni akarom e férfiú életét, azaz inkább a halálát, mert dicső halála vont tulajdonkép glóriát neve körül. Alphonse Baudin 1811. április 20-án született Nantuaban. Apja katonaorvos volt s ő maga is ezen pályára lépett. Nemsokára azonban kilépett a katonaság kötelékéből s Párisba jött, hogy itt gyakorolja hivatását. Mint egyetemi hallgató már volt hosszabb ideig Párisban s itt megismerkedvén a köztársasági párt több tagjával, ő is a köztársasági eszmék hivelen. Midőn Párisban letelepedett, inkább a politikának, mint orvosi hivatásának élt. Az 1848-diki forradalomban már tevékeny részt vett. Klubbokban és egyebütt nagy hatással szónokolt. Az Assemblée legislative tagjává megválasztatván, következetesen Napoleon Lajos ellen szavazott. A római expedíció alkalmával Ledru Rollin-nál ő is aláírta az iratot, mely Napóleont, a herceg-elnököt, vád alá helyezni inditványozta.Baudin hidegvérű, akarat és tetterős ember volt s előre megjósolta az államcsínyt. Nem egyszer mondá: — Tenni, élni, s ha kell meg is fogunk halni a népért. Dijonban, egy társas vacsora alkalmával ekkér végzi egy beszédét: — A mi feladatunk a köztársaság védelme. Holnap Párisba megyek s ha a köztársaság veszélyben forog, esküszöm, meg fogok halni a védelmében. Csodálatos, hogy ámbár Baudin ily nyíltan beszélt, őt nem fogták el, mint többi elvtársait, hanem szabadlábon hagyták. Fivére, Camille Baudinki akkor orvostanhallgató volt, következőkép beszéli el az utolsó éjt, melyet bátyjával együtt töltött: — Bátyámmal csak este nyolc órakor találkoztam. Szomorú és hallgatag volt. Másnap reggelre az Assemblée több tagjának találkozót adott, az éjt pedig velem töltötte szűk tanuló szobámban. Midőn másnap reggel elhagyott, megölelt, megcsókolt és azt az ígéretet tettük egymásnak, hogy a ki kettőnk közül túléli a másikat, gondoskodni fog öreg apánkról, ki Nantuában lakott. Öcscse lakásáról Baudin a faubourg Saint-Antoineban a Roysin-féle terembe ment, hol több képviselőtársa s több száz munkás már együtt volt. A képviselők ellenállásra és hősies küzdelemre szóbták fel a jelenlevő népet. De a munkások nem igen lelkesedtek. Emlékezetekben voltak még a júniusi napok iszonyai. Egy nő, a képviselők lelkesítő beszédeire így kiáltott fel: — Ah, azt hiszitek, hogy ezek az urak itt megöletik magukat 25 frankért?*) Baudin erre szomorúan válaszolt, mintegy sejtve közeli halálát: — Csak várjatok egy kissé, s majd meglátjátok, mint hal meg az ember 25 frankért! Ezt modván, Esquiros, Schoelcher, Macier de Montján, de Előtte és Dulac képviselőkkel elhagyta a termet, néhány munkás által kisérve. Az utcán megállták az arra menő kocsikat és talyigákat, felfordították azokat, s néhány perc alatt barrikádot rögtönöztek. Marnlaz tábornok, ki a place de la Bastille-ben felállított katonaság parancsnoka volt, rögtön négy századot küldött Baudin és társai ellen, azzal a parancscsal, hogy söpörjék ki a faubourg-ot. A katonák harci rendben közeledtek. A képviselők megkísérlék őket visszatartani. De a katonák visszalökik őket. Erre Baudin felugrik a barrikádra s kezében magasan lobogtat egy zászlót. A munkások e látványra föllelkesülnek, mögötte rendbe sorakoz.) A francia képviselő napidija 25 frank. Sz. B. nak s a közeli rendőrállomásról husz darab fegyvert szereznek. Egy munkás elsüti fegyverét — egy katona holtan összerogy. A katonák erre általános tüzeléssel feleltek. Alphonse Baudin barátai lábaihoz gurul, — egy golyó homlokon találta. Két nap múlva a Montmartre temetőben örök nyugalomra helyezték. De csak 17 évvel halála után, 1868-ban rótták le irányában a tisztelet adóját. A Vavenir National és a »Revei» című lapok egy a Baudin tiszteletére emelendő szobor számára gyűjtést rendeztek. E gyűjtés következménye volt a híres Baudin-per, melyben Gambetta, Delescluze vádlottat védve, a császárság ellen egyik leghevesebb beszédét tartotta. A szobrot 1872. december 2-án leplezték le a Montmartre temetőben. Baudin a köztársasági eszméért halt meg. Halála hősies volt, mert bátran szembe nézett a veszedelemmel. Emléke méltó a tiszteletre. Beteg szamár. (Felolvasás az állatvédő egyesületben.) (Js.) Felolvasásom valóságos »fából vaskarika.« Magam felolvasni nem vagyok képes, mert nincs hangom, az előadáson meg sem tudok jelenni, mert beteg vagyok, sőt jóformán nem is lehet magamat képviseltetnem, annál kevésbbé pedig helyettesittetnem, a mint a rend és szabályszerűség azt megkívánnák és ha mindazon át akad valaki, aki szívességből vagy az állatvédelem érdekében e karcolatom nyilvános közlésére vállalkoznék, ne azzal törődjön, ki írta e sorokat, hanem hogy mit mond bennök. Egy lenézett állatot veszek védelmembe. Behatóbb tanulmányozás és tapasztalat alapján én az állatvédelmet kiváló eszköznek találom nemes érzelmeket kelteni az emberi kebelben és azért bocsássanak meg, ha azt bátorkodom kérdezni, várjon látott-e valaki beteg szamarat ? Nemde olyasmit még senki életében soha említeni sem hallott. Elkezdve az egyetemi első kitűnőségtől az utolsó báromorvosig, a minden rangú és rendű paciensekkel bővelkedő dák-