Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)

1889-02-21 / 51. szám

■A tárca az ispán lábához repült. — Abban annyi pénz van, a mennyivel att lehetsz holtig. Ha azonban visszatalálnál valaha jönni, akkor ezt a golyót, mely a puskám csövében van, a te fe­jedbe küldöm egyenesen, hogy oda kerülj, a­hová ma­gadat ítélted. Ez az egyik. Ha nem egyezel bele, ösz­­szekötöztetlek és börtönbe kerülsz. Ez a másik. Vá­lassz ! Beleegyezel ? Az ispán beharapta az ajakát, de lehajolt a tárca után és zsebébe gyűrte. — Igen, — mormogta félhangon. — Jól van. Itt van a fegyvered. Nesze!... most pedig indulj. Én itt maradok addig, a­míg kiméssz a kertből és a földekre érsz. Kívánom, hogy megjavulj és Istenhez térj. Menj békével! S az ispán ment. Vállára dobta a fegyvert, s lehajtott fejjel, meggörnyedt háttal haladott lefelé a kert jó útján. Úgy nézett ki a holdfényben, mint egy sompolygó árnyék. Mint egy fekete gondolat, a­me­lyik testet ölt. Az ifjú várt. Az ispán ime csakugyan megy. Nem fordul vissza egyszer sem. Leér a kert végébe, ott átmászik az árkon, s a túlparton felkapaszkodik. De ott. .. ott visszafordul és megáll. Ott lekapja válláról a fegyvert. .. Nem, nem ! ... Téved bizonyosan. De nem té­ved ! Eltelik egy pillanat, azután megint egy másik, egy harmadik . .. Tévedett. Az ispán visszadobja vállára a fegy­vert és eltűnik valahová a bokrok között. Az ifjú fellélegzett. Úgy érezte, hogy valami nagy, igen nagy dolog történt e pillanatban. Válto­zás a szívében, a fejében, a teste minden apró izecs­­kéjében, a­melyek megcsalták diadalmasan a felé nya­­longó belső rosszat. Valami történt, de mi ? Oh! a fény, a lidérc fény. — Az lobbant ki e pillanatban és kilobbant magára, elpusztult magától a ködbe, a levegőbe, a megsemmisülésbe ... A helye üres. De meddig várjon ? Az az üres hely épen elég tág arra, hogy mindörökre be­térjen oda egy édes asszony. Te hová mennél utána ? Pál gróf a Máthé udvara felé megy ... M­a­r­i­e­tt­e. (Francia elbeszélés.) Irta Léon Gandillot. (Folytatás.) IV. Mariette apja és anyja Batignollesban házfel­ügyelő tisztet teljesítettek. Igen derék emberek vol­tak ezek. Nagy gondot fordítottak leányuknak a nevelésére. Iskolába járatták, a­meddig annak szük­ségét látták. Tizenhárom éves korában kikerülve az iskolából egy mosónőhöz adták tanulni, de a gyer­mek, kinek sokkal nagyobb becsvágya volt, nem érezte magát jól ez igénytelen munkakörben s végre is egy divatárusnőhöz adták. Először csak ide-oda küldözgették az üzlet ér­dekében, majd mint varrónőt alkalmazták, mert ügye­sen és sok ízléssel varrt. Pár év leforgása alatt szi­lárdan megvetette a lábát az üzletben. Az első helyet a munkásnők közt azért nem foglalhatta el, mert azt egy tekintélyes arcú, koros kisasszony foglalta el, de ő is nagy becsületben ré­szesült Durozeauné asszony szívesen tanácskozott vele s gyakran megdicsérte javaslataiért. Ama pillanattól fogva, midőn Mariettet a divatcsarnokban alkalmazták, szülei is lassan kint megváltoztatták vele szemben bánásmódjukat. Eme, már koros emberek mindinkább érezték, hogy bizo­nyos határvonal emelkedett köztök és leányuk közt. A fiatal leány finom, előkelő modort sajátított el, választékos nyelven beszélt, úgy öltözködött akár egy hercegnő ama kevés keresményéből, melyet mun­kásságával szerzett. Az öregek ellenben mit sem haladtak többé a korral s megmaradtak szerény egyszerüségekben. Valóságos tiszteletet tanúsítottak Mariette iránt, ki őket teljesen elbájolta. Aztán hovatovább több pénzt vitt haza a fiatal leány. Egész jólétet teremtett a csa­ládban s a szülők hálával teltek el gyermekük iránt. Lassankint megszokták a jó, könnyű életet s a töké­letes tétlenségben igen jól érezték magukat. Ugyan­akkor a régi szigorukból is sokat engedtek. Először is teljes szabadságot adtak Mariettenek, ki elég nagy volt arra, hogy tudhassa, miképen viselje magát az életben. Nem boszankodtak többé, ha visszautasítja az osztályából való kérőket, úgy gondolkozva, hogy azok, a­kik az ő kezéért fölléptek, egyátalán nem mél­tók az ő leányukhoz s nem is csodálkoztak többé Ma­riettenek a becsvágya fölött; meggyőződtek a felől, hogy leányuk önmaga megalkotja a szerencséjét s minden eszköz, melyet arra fölhasználni jónak lát, tökéletesen helyes. Elhatározták magukban, hogy szemet hunynak s gondtalanul töltik hátralevő nap­jaikat. Mindegyik légvárat alkotott magának, de áb­rándjait egyik sem merte a másikkal közölni. Hiszen Mariette oly gyönyörű leány! Bizonynyal boldogulni fog ő! Sejtették, hogy fényes jövő vár gyermekekre , de e sejtelmüket tartózkodtak előtte nyilvánítani. Vártak türelmetlenül é­s várt Mariette is. V. Az utcán feltűnő jelenség volt Mariette. Min­denki megfordult, hogy még egyszer láthassa köny­­nyedén lebegő termetét s ő vidáman, gondtalan ha­ladt tovább piciny cipőiben, suhogó ruhájában a nél­kül, hogy sejteni látszott ama hatást, melyet min­denütt előidézett, a­hol csak járt. Gyakran ragadta ő az embereket el az álmél­­kodás fölkiáltásáig; de ő ezzel mit sem törődve, kö­zönyösen folytatta útját, legfölebb némi csekély büsz­keséget érzett eme céltalan fölsóhajtásoknál, melyeket bájaival előidézett. Ritkán távozhatott este az üzletből a­nélkül, hogy rögtön néhány lézengő férfi ne követte volna lépteit. Voltak ezek közt olyanok, kik csak kevés ideig követték, minden utógondolat nélkül, csupán azért, mert gyönyörrel szemlélték az előttök lépdelt szép leányt, aztán elhaladva mellette, hogy pillanatra láthassák az arcát, nem kívántak egyebet. Voltak azonban merészebb, vállalkozóbb szelleműek is, kik rö­­videbb távolságból követték őt, majd elsiettek mel­lette, megálltak egy-egy boltkirakatnál, figyelemmel kísérve, mely irányt vesz s észrevétlenül követték lép­teit, örömüket lelve abban, hogy bizonytalan remény­nyel kecsegtethették magukat. Ha pedig megszólí­tani bátorkodtak Mariettet, ez eleinte hallani sem látszott beszédüket s ha nem tágítottak mellőle, meg­gyorsította lépteit; ha aztán közönyösségével nem tudta őket lerázni a nyakáról, átment az utca másik oldalára. Rendesen, ha kétszer így átmetszette az utcát, sikerült a legmakacsabb tolakodóktól is szaba­dulnia, kik végre boszankodva maradtak el tőle. Ek­kor megfordult a sarkán, hogy meggyőződhessék, nem kíséri-e többé valamelyik divatmajom. Ám, ha Mariette mindig tartózkodó volt, soha sem vette figyelembe a szemjátékot és soha sem akarta meghallgatni az uracsok beszédét, ezt csak annak tu­lajdoníthatjuk, hogy ő­ még nem találkozott oly egyén­­nel, a­kit ismeretségére méltónak ítélhetett volna. Egy pillanat alatt fölismerte­­a tolakodót, rögtön íté­letet vont jelleméről s belátta, hogy a hozzá inté­zett mézes szavakból hiányzik az őszinteség. Egyéb­iránt még soha sem is szólították őt meg mások, mint jelentéktelen fiatal emberek, kereskedősegédek, diákok, de soha számbavehető, komoly férfiak. Noha Mariette ártatlan és tapasztalatlan leányka volt, mégis tudta, hogy személyében oly ér­tékes tőke rejlik, melyet annak idején dúsan kama­toztathat ; abban egyátalán nem kételkedett, hogy ez az óra elérkezik. Teljesen bízott jó csillagában. Klára, egy magas, barna leány a Durozeanné asszony üzletében egy nap kiment, hogy kalapot vi­gyen haza egyik rendes vásárlónak, de nem tért többé vissza az üzletbe. A­mi a kalapot illeti, másnap egy fényes egyenruhás inas megjelent a divatcsarnokban, hogy kifizesse a kalap árát. Az üzlet fiatal hölgyei észrevették, hogy egy igen előkelő külsejű öreg ur, ki naponkint négyszer­dőbeli szarvának mogyorónyi gombját, bátran törtet előre s bolondos kis fejével ugyancsak rémitgeti a sikongó lányokat. Benn Marcinbanya hozzá szól a dologhoz: — Így tesznek az emberrel azok a bestiák! Én le is magázom, meg is instálom üket, mégis meg­­döfölének! — A fertelmesek! — erősíti a kis leány. Pedig a sűrűn omló hópelyhek között valami kedvesebbet, bájosabbat képzelni sem lehet az ifjú őzpárnál, a­mint behavazva, hajlékony kecses mozdu­latokkal játszva űzik egymást. Ne is fejtegessük mi együtt, édes jó népem, a szépség fogalmát, úgyis csak egyben értenénk egyet: a fodorvászon szépségé­ben, így hát csak varrd arra a te szép vásznadra a te szép varrottasodat s népies képzeleted tegye mind aranyos királyleányokká azokat, a­kik kezed munká­ját majd magukra rakják. Aztán összegöngyölgetve, piros kendőbe takar­gatják a varrnivalót. A föltűzött szegélyes maszulyt kackiásan féloldalra kapják, — a­mi éppen nem hát­ránya a hófehér, ráncos alsó fersingnek, sem a he­gyes orrú piros csizmának,­­ így készülődnek a ha­vas útra. És azonképen, a­mint sűrűn hull alá az omló hópehely, úgy száll fölfelé a sűrű áldás azok fejére, a­kik gondolnak rájuk is: »Mert hát egy krajcárt sem látnánk egész télen!« Legtöbb áldás száll arra, a­ki éppen most, a »legsanyarúbb időben küldő munkát.« Erre én azt gondolom, úgy lenne legjobban, hogy mennél többet taníttat a miniszter, küldjön annál több munkát a miniszterné, így aztán majd úgy kiegyenlíti egymást az a két dolog, hogy csupa gyönyörűség lesz! Gyarmatit­y Zsigáné: 370 Melyik a k­ihíts? (Válópöri tanulmány.) Valahányszor egy házassági dráma játszódik le az élet színpadán, s valahányszor egy válópör híre vetődik ki a nagy­közönség közé, mindannyiszor meg­újul a találgatás ama kérdés fölött: a férfi és nő kö­zül melyik a hibás ? És míg a házassági drámák rúgóját a titok vagy a kegyelet leple legtöbb esetben örökre elfödi, így a hibás fél kutatása csak tájékozatlan találgatás marad, addig a válópörök legtöbbjének ott fekszik a beavatottak előtt a teljes anyag, a kétségtelen bizo­nyíték, melyek az igaz feleletet adják meg a hibás fél iránti kérdésre, melyek alapján tehát kiváncsi és moralista, ismerős és érdeklődő egyként és könnyeb­ben megtudhatják: melyik volt a hibás ? Mi most ne a kiváncsi, ne a fölületes érdeklődő, hanem a moralista és a társadalmi bölcselő szemüve­gén át tekintsük a kérdést, mert nem csekély tanul­ság rejlik abban, ha magasabb szempontból nézve a válópöröket előkészítő indulatokat és­­ eseményeket, azokból magunk számára okulást, elrettentést, szóval életbevágó, tanulságos példát olvashatunk ki. Hány válópör, hány család belbékéjének fel­­dúlása, hány szív meghasonlása maradna el­, ha ismerve lennének a lejtős utak, melyek oly köny­­nyen rántanak bennünket a válás s gyakran a morális megsemmisülés sciillája és charibdise közé! S talán sok házassági dráma is elmaradna, ha a ta­nulságot, melyet mások válópere nyújt, kellő időben­­ levonhatta volna maga részére az, a kit hevessége­­ vagy meggondolatlansága a tragikus lejtőre jutta- t tott. Sehol nem érvényesül jobban e közmondás:­­ »Boldog a ki más kárán tanul«, mint a válópörök okainak komoly bírálata közben. Esztendők tapasztalata e téren, száz és száz válópör motívumai és esélyeinek megfigyelése, azt hiszem, képessé tettek engemet arra, hogy helyes nézetet mondhassak el e tárgyban. Mindenek­előtt megcáfolandó az a tévnézet, mintha a válópörök vagy azok legtöbbje csapodárság alapján keletkeznék. Szó sincs róla! Legfölebb az e nemű pöröknek egy tized része olyan, melybe Ámor pajkoskodása is belejátszik. Nem tartozik továbbá tárgyunk keretébe a válópöröknek az a másik faja sem, melyet csúnya önző célzattal, vagyoni okból vagy vagyoni előny el­nyerése végett indítanak. Az ilyen sivár lelkektől egyszerűen elfordulunk, ép úgy, mint ama nem sokkal jobb üzérektől, kik vagyoni előny és puszta anyagi szempont miatt kötnek házasságot. »Nobile par frat­­rum« — isten veletek! Sem az e fajta, sem a leg­elől említett, hűtlenség okából indított pörök nem olyanok, hogy indokaik bölcseleti tanulmány tárgyává emelkedhetnének, mivel mindenik, vagy a percnyi fellobbanás vagy a szomorú anyagi helyzet ki­folyása és ezenkívül az e fajta elválások okai a házasságon kívül fekvők, tehát nem bírnak ránk érdekkel akkor, midőn mi a tragikumhoz vezető út­nak egyes lépéseit, fejleményét akarjuk vizsgálni, és a házassági viszály magvait csírájuktól egész a kivi­rágzásig, gyümölcsözésükig akarjuk figyelemmel kí­sérni, hogy a viszály okainak eme fejleményét látva, gondolkozhassunk a fölött, vájjon melyik fél szította, növelte azokat ? mi által táplálkoznak ez apró mikro­­bákból veszélyes nagyságúvá növő férgek ? elhanya­golás, vagy szándékos rosszakarat-e az ő termelő me­leg­ágyuk ? és végül, hogy lehetne-e megakasztani a?

Next