Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)
1889-02-14 / 44. szám
— Tapasztalhatta. — Ellenkezőleg . . . — Ennek is meg van a maga magyarázata. Ön alján magas irányba nézett, ahová senkinek a feje nem ért föl. Az egész társaság e horizont alatt mozgott. Az egyetlen aki elérte az ön által büszkén követelt magasságot — — Ön volt, — vágott szavába élesen a hölgy. — Nem én, hanem — ön. Ön egyedül és azért maradt — egyedül. Megpróbáltam közönséges megjegyzésekkel magamra vonni figyelmét. Nem sikerült. Ön észrevett ugyan, de nem akart reflectálni reám, s e közben egyedül maradt. A hölgyek elkerülték, s ön nem igyekezett alkalmazkodni a társasághoz. Végre is annyira ment ez a dolog, hogy mire ama bizonyos jogászból elkövetkezett, ön egyedül és elhagyatva állt az ezernyi sokaságban, mint a pusztai fenyő a sivatagon. — S ez meghatotta önt ? — Kérem ne játszunk a szavakkal. — Ez önnek játék? — Már nem. Volt idő, a mikor az volt... Kérem emlékezzék Gr.... hercegnőre. Nos, ez a szép asszony azzal a megjegyzéssel érintette meg akkor a vállamat, hogy: »különös isteni ez a maga földije.« Észrevettem, hogy ön ránk figyel, s akkor hirtelen olyan szót mondottam ki, amelynek hatásában egy pillanatig sem kételkedtem. Nemcsak, hogy reméltem és vártam ezt a hatást, bizonyos voltam benne. Kimondtam szándékosan és nem csalódtam. Ön elhagyta a bált, s nemsokára elhagyta a fővárost is, anélkül, hogy abból az idegen légkörből, mely tele van illattal, ingerrel, de miasmával és társadalmi roszszal is, ideje lett volna valamit belehelni. Ezt akartam és elértem célomat. — Oh! és azt hiszi valóban, hogy ön űzött el ? — Bizonyára én. — S a cél ? Az volt, hogy ön olyannak maradjon, amilyen most. Ha ott maradott volna, olyanná vált volna csakhamar, mint a többi. Engedje el nekem, hogy ezt a dolgot részletezzem. Elégedjék meg annyival, hogy nem akartam. — On... — Én... Nem akartam, hogy ön közönséges legyen. — Okár, uram ? Pál gróf lehajtotta a fejét, s a kantár száron babrált. Ezután mosolyogva fordult a leány felé a könnyedén vállat vonva azt felelte neki halkan: — Jó napot! — szólítom meg az itt kényelmesen ülő Bökéri Mátyást, aki nem tud korcsolyázni. — Jaj, barátom! — mondja, — ha a fejemre állnék, sem tudnék olyan szépen tovasiklani a jégen, mint te— Nem is a fejen szoktak siklani, hanem a két lábfejen. Büszke vagyok, hogy a korcsolyapályán én is irigylés tárgya lettem egyszer életemben s leülök. Amig ülök néhány percig, biztosítva pár mamát, hogy mily gyönyörűen korcsolyáznak a leányaik, belép Etel kisasszony s fölszólít, hogy korcsolyázzam vele. Kapva kapok az alkalmon s nemsokára együtt csevegünk a jégen. — Dolgom volt, — mentegeti magát, — azért jöttem csak most. Nézze csak azt a Nyakári Elemért. Mi annak a foglalkozása? Éjjel-nappal a jégen van. — Bizony, ő a jó ég madara. Nem csinál semmit. De semmittevést semmitevés is követ. — Jó napot, Klemmi! — szólít meg hölgyem egy hölgyet. Több szóra nincs idő, mert mindjárt elhagyjuk. — Tudja hogyan lett belőle báróné ? Nagyon regényes hajlamú lévén, anyja kolostorban neveltette. Hogy-hogy nem, meglátta őt Livius, ő meg Liviust s egymásba szerettek. Mivel pedig Livius máskép nem férkőzhetett be az elzárt hajlékba, felöltözött ördögnek, akarom mondani kéményseprőnek, s igy kezdődött a romantika, melynek házasság lett a vége. Most már a romantikának nincs folytatása. Mindig csak maga jön a jégre, feledni, szórakozni. — Hát Monori Zoltán, aki ott Gizellának beszél oly fontos képpel valamit. — Az ember csakugyan azt hinné, hogy fontosat is beszél. Pedig egy hét óta nem beszél egyebet (persze, mindig másnak mondogatja el) hogy amióta a vízvezeték vize olyan zavaros, kénytelen az ember kölni vízben mosdani. — Olyan neki a kölni víz, mint Kallósi Endre barátunknak a spanyol litteratura. Mióta lefordított egy spanyol beszélyt németből, egyébről sem tud beszélni, mint a spanyol litteraturáról, melyet »Conversations Lexicon«-ból tanulmányoz. Ha beszélnek előtte betegről, mindjárt közbe szól: »Ha beteg van, igen, akkor spanyol fal kell. Apropos a spanyol litteratura.« Szó van gyümölcsről: »Igen a spanyol meggy is kitűnő. Apropos spanyol litteratura.« Rossz gyermekeket emlegetnek: »Ha rossz a gyerek, spanyol nádpálca kell. Apropos spanyol litteratura«. Meg ne szólítsa valahogy, mert mindjárt benne leszünk Calderonban. De nézze csak, Nelli elesett. Fölkelne, ah, de nincs erő! Oda repülök, fölsegítem, mialatt Szabolcsi barátunk veszi karjára az én darázsderekú, parázsszemű, de leginkább varázsajkú hölgyemet s én magamban maradok megint. Itt egy journalista futkos s körültekintget: nem történik-e valami a lapba való. Ott egy másik fiatal író keres alakokat karcolataiba. Emitt egy ügyes kereskedőifjú nagy nyolcasokat és hármasokat rajzol a jégbe s örvend, hogy nézik. Amott egy fiatal jogász mutogatja professzorának, hogy itt a jégen ő ér és ért többet. Egy ellenzéki képviselő pedig még a jégen is szidja a kormányt, mert a jég eszébe juttatja, hogy jégre viszi a hazát. .De biztosítja szomszédját, hogy nem lesz már így sokáig. »Eddig Tisza Kálmán beszélt, amikor akart, most már csak akkor beszélhet, ha megengedjük.« Emitt szerény párocska fut, édesen csevegve, ott hosszú colonne vágtat előre, míg erre egy gouvernante lebeg el a házitanítóval, s ki tudja, hol érdekelnek a gondjukra bízott gyermekek? Ügyesen heg forog, ugrik, táncol ott egy fiatalember Jackson-korcsolyán. Hej te Jackson-korcsolya, Halifax-korcsolya, ha tudnátok, milyen egyszerű volt a ti csapátok! Germán gyerekek emlős állatok csontjait kötötték talpuk alá s botokkal lökdösték tova magukat a jégen. Ki tudja, milyenek lesznek a ti dédunokáitok ? Hátha a jövő században már villamos korcsolyák röpítik a hölgyeket és urakat. Ott egy vastag bácsi sopánkodik: — Én nem értem, hogy milyen ügyetlenek ezek az emberek. Mindegyik belém ütközik. Pedig ő ütődik bele mindegyikbe. De nem csak a korláton belől mulatnak, hanem a korláton kívül is. Milyen jót kacagnak, ha valaki hasra esik. De ezeket a szegény munkásokat, kik a jeget söprik és a jégsimító gépet tolják, látva hogy mulatnak a többiek, míg ők pedig ily unalmas munkával keresik vasárnap is kenyerüket, valóban megszántam. Semmi változatosság az életükben, csupa egyhangúság ! Csalódtam. Egyszerre csak lárma hallatszik : két munkás hajba kapott s szidja egymást rémítően. íme, mennyire nem volt igazam. Tudnak ők is változatosságot szőni egyhangú munkájukba. Alkonyodik, esteledik. Feljön a teli hold s szomorúan mosolyog le, mert a zord Télapó elrontotta hiú örömét: nem nézheti magát víztükörben. Fehér a part körül minden s a fehérség fölött egy-egy fekete varjú száll károgva. Kár, kár! Bizony kár, hogy nem tart ez örökké, sőt már nem is tarthat sokáig. Hogy a közönség, haza indul. Hallatszik a hölgyek hangja, amint kiáltoznak a korcsolyák lekapcsolói után. Hetes! Kettes! Künn a portás harsány szavára előgördülnek a kocsik. A perecesek, kik a kijárat elé álltak, kínálgatják fris pereceiket. Egy-egy megéhezett fiatal lekap egyet a rúdról, amelyre fűzve vannak. Holnap, holnapután, ha t. i. a hideg tart, igy folyik tovább a jégen az élet. Azután pedig majd darabokra fűrészelik a meglazult jeget, s a mi bennünket most télen oly üdén, frissen tartott, az majd számunkra nyáron át frissen, üdén fogja megtartani — a sülteknek való húst. Áldott jég, mely télen nyáron mindig ily jó szolgálatot teszel nekünk. Téli Alfonz. " “ • : Aid 318 Csak.. • — Margit reá emelte csodálkozva a szemeit. — Nem értem önt ? . . . Dehogy nem érted ! A leányi szív érzékenyebb a delejtűnél és a ki ebben kételkedik, az bolond. Az ifjú nem kételkedett. (Folyt, köv.) Fenicska. (Orosz elbeszélés.) Irta P. Gr. Danilewski. (Folytatás.) Fenicska a kemencénél állt, fejét tenyerébe hajtotta, a nélkül, hogy atyjának a szavait hallotta volna. — Csimka! — rivált rá az apa, — nem hallottad-e ? Életed fogytáig tartozol apádnak szolgálni! Ezzel fölkelt s tántorogva közeledett a kemence felé. De Gorichwostow visszatartotta őt s leültette a helyére. — Grigorjevics Iván, ne üss oly nagy zajt, csillapodjál s ne rémítsd el a leányodat. Ő finom, érzékeny kisasszony s nem tűri a szidalmakat. Mit is tanult csak, kisasszony? Mondja, nem tanították-e e versre: »Búsan nézek az új nemzedékre!« Fericska válaszolt valamit, de a zaj fokozódott. Az asztalra pálinkát helyeztek. Az apa parancsára az anya tálcát adott a leány kezébe, hogy kínálgassa pálinkával a vendégeket. Az apa meg a vendégek kívánságára remegő hangon dalolt el egy románcot s bemutatott egy táncot is, melyet a nevelő intézetben tanult. Mikor már mindnyájan az asztalra hajtották a fejeket, Fericska kiment a szobából s fölment a létrán a padlásra; aztán, midőn újabb kacaj hangzott föl, félénken lopózkodott le, átment az udvaron és kerten s félelemtől remegve rejtette el magát egy szénás félszerben, attól tartva, hogy üldözni fogják. — Soha sem képzeltem életemben, — mondta később — hogy én ennyi gyötrelmet és szenvedést kiállhatok, mint amaz éjjel, mikor ezek az emberek virradatig dőzsöltek, ittak, daloltak, kerestek az udvaron, padláson, lármázva kukorékolva s nevemet kiáltozva az éj csöndjében. * Fericskának a családhoz való viszonya e naptól kezdve feszültebb volt; azért- mert a vendégeket magokra hagyta, vagy más okból, — azt csak a jó isten tudja. Az apa, miután kialudta magát, inkább közönyösnek, hidegnek mutatta magát leánya iránt semmint szigorúnak. Az anya gyűlölni kezdte Fericskát s a mosni való tálakat kanalakat nem nyújtotta neki át, hanem csak úgy oda dobta. Eme kifejezések: »naplopó«, »kisasszony», »nenyulj hozzámvirág« »mihaszna«, forogtak örökké a gonosz öreg asszonynak a nyelvén. Reggeltől estig folyvást üldözte a leányát. Ha Fenicska pillanatra elmélázott, rögtön ráförmedt : — Nos, mit gondolkozol megint? Talán a városi udvarlókra ? No azokra ugyan soká várhatsz ? Ha Fenicska valamely átvonuló utassal szóba ereszkedett a ház küszöbén, az öregasszony azonnal így kiáltott föl: — Nos már ismét!... Tisztességes fiatalokról tudni sem akar, de csavargókkal örömest elcseveg! E leány miatt utoljára is a patakba ölöm magamat! Eleinte sírásra fakat Fericska, mikor effélét hallott. Nem sokára azonban megszokta a sok zsörtölést, de mindamellett is szomorú volt az élete. Az anya, fösvénységből és rossz indulatból, nem fogadott cselédet, így múlt el néhány hónap. A városból egy ízben kirándult a körorvos a Basorski majorságába. Mintegy huszonnyolc éves fiatalember volt ez. A környéken már hire terjedt, mily szomorú sorsban él a Basorski család leánya. Az orvos most azért tett látogatást a majorságban, mert értesült, hogy Csimka kisasszony meghűlvén, három nap óta lázban fekszik és félrebeszél. Az orvos lázban találta a leányt, kikergetett a szobából minden vén asszonyt, kik reggel óta fecsegtek mellette, mint aki már a halál torkában van ; aztán följegyzett néhány orvosságot. Tudományának és szerencséjének sikerült a betegséget elhárítani. Kijelentette, hogy Fenicska meg van mentve s egyszersmind elbeszélte a városban és környékén, mily szép leány ez s mily siralmas állapota van családja közepett. Szavai nem hangzottak el a pusztában. Mindenfelé beszéltek a Basovski leányáról; de, természetesen, a ki legtöbbet beszélt felőle, az, az orvos volt. — Nem is hinnék önök: valóságos gyöngy ez ! Igazi kincs! — mondogatta. — Képzeljék, ez a leányka a legnagyobb szegénységben él! Pedig valódi szépség, oly szép, minőt a világ eddig nem mutathatott föl. Én egy fillért sem fogadtam el a gyógyításáért. Ennyit ő valóban megérdemelt!