Fővárosi Lapok 1889. március (59-88. szám)
1889-03-26 / 83. szám
A zenélő szelence. (Dán elbeszélés.) Írta Holger Drachmáim. (Folytatás.) A hosszú tél nagyobb részét azonban, mint mondjuk, lakásában töltötte az öreg. Pedig az idő nagyon unalmasan telt Paaskéné asszony kötőtűinek a szemlélése mellett. Alkonyatkor néha megnyílt a kertbe vezető ajtó. Ez a kert nyáron át csupa illat, csupa árnyék volt. Paaskéné asszony kezei ápolták abban a virágokat. Ilyenkor félretette a kötését, hogy a virágágyakat meggyomlálja s a rózsákat karók mellé kötözze. Most azonban hó borította a kertet s zugó szél rázta a fákat, bokrokat. De ép a szél volt az, a mi az öreget az ajtó elé csalta, hogy megnézze, milyen idő van odakint. Pedig őt többé nem érdekelhette az időjárás, hiszen a tengeren neki semmi dolga sem volt többé, most midőn főhajókalauz címével nyugalomba lépett s az ő egykori tisztét más vette át, kinek megfigyelőháza lentebb, a parton állt, hol a hajóraktárak sötét, kátrányos oszlopokon nyugvó tetői mélabúsan emelkedtek ki a szürke őszi vagy téli levegőben. De az öregnek megrögzött szokása volt már, kinézni, szemlét tartani, bármily ocsmány idő volt is. Meg nem álhatta, hogy esténkint egyszer-kétszer az ajtón ki ne tekintsen, aztán ezzel is űzte némileg az unalmát. Olykor körüljárta a kertet, sőt kiterjeszkedett a sétája azon kívül is, csaknem egészen a tengerpartig, s zivatarban, hóban, esőben egészen elemében érezte magát, de a raktárakig nem ment el, csupán a verőfényes tavaszi és nyári napokban, mikor látni is lehetett valamit a raktárakban s alkalma nyílt a szórakozásra. A falu emberei, egyébiránt, azt állították, hogy ez az öreg alvajáró , különösen a kora reggeli szürkületkor vélték ezt többször tapasztalni. Ezeknek az embereknek az állítása szerint, ilyenkor lement alvás közben egészen a raktárakig, hol megállt s hallgatta a tenger hullámcsapásainak a moraját és ha a szél átzúgott az oszlopokon nyugvó, nyílt raktárakon s a sötét, csöndes éjben a nyirkos jég az azelőtt való nap esett havat a fedéltől elválasztva, egy-egy tömeg alázuhant — akkor az öreg összerezzent, jajgatott mint a gyermek, sietve futott hazafelé, hol a közben Paaskéné asszony, ágyából fölkelve, aggódva várta őt. De mindez csak puszta állítás volt, mint szintén az is, hogy Paaskéné asszony egészen úgy bánik vele, mint valamely gyermekkel, mit sem félve az öregnek roppant ereje, s vad kétségbeesése kitöréseitől, melyek rajta minden holdkórossági rohama után mutatkoztak. Zsémbelt rá, jól kiválogatott szavakkal s hallgatásra intette az öreget. Aztán meggyujtva a lámpát, leült az ágya mellé s harisnyakötéshez fogott, miközben nyugodt szemét nem fordította el az öreg révedező szeméről, mely végre is lezárult — az öreg álomba merült s délig föl sem ébredt. A falunak különösen gazdag képzelőtehetséggel megáldott emberei azt is állították még, hogy Panskesné asszony rég elhalt férjétől, a borbélytól oly kenőcsnek a receptjét örökölte, hogy ha azzal a kenőccsel a főhajókalauznak a szemhéjait bekente, ez rögtön álomba merült. Emez állításon kívül, egyébiránt, valósággal csaknem mind igaz volt, amit az emberek beszéltek. A főhajókalauz óriási teste az örökké emésztő kedélybetegség miatt nagyon sokat szenvedett. A leghíresebb orvosoknál keresett ő ez ellen segélyt, de mivel ezek nem segíthettek baján, a javasasszonyhoz folyamodott. Messziről hozták ezt el hozzá — s tiszteletdija annyira rúgott, mint összesen valamennyi hires orvosé volt. De a javasasszony ép oly keveset segített a bajon. Paaskéné asszony, ki a néhai férje iránt való kegyeletből az orvosokat pártolta s a meddig csak lehetett, a javasasszony ellen harcolt. — Paaskéné asszony némi elégtételt talált abban, hogy a javasasszony sem tudott segíteni. Ekkor aztán bekövetkezett az a boldogtalan idő a főhajókalauzra, midőn régi vasakaratának a maradványai napról-napra fogytak a betegség — eme vadállat — harapása alatt. Napokig őrizte az ágyat, lehúzva a fejét a takaró alá , majd fölkelt, maga sem tudva miért, s kiment a nélkül, hogy tudta volna, hová ? Aztán elüldögélt egy széken, zokogva, mint egy fiatal, beteges leány, vagy elkezdett tombolni s ordítani, mint valamely rossz nevelésű fiúcska — s ilyenkor még a Paaskéné aszszony dorgáló szava s szemrehányó pillantásai sem sokat használtak. A vén óriás gyermekké vált, nyugtalan, alkalmatlan, tehetetlen lénynyé, de minda mellett még sok daccal, sok erővel rendelkezett. Egy gyermekkel szemben, utolsó esetben veszszőhöz is folyamodhatunk. Ám, a szegény Pauskéné asszony nem élhetett ily eszközzel s még ha testi erőg-moll dalban is: »Horch, der wind klagt«, (halld, a szél panaszkodik,) mely a »Gott schütze dich« (isten védjen) áldó szóval hűszívűleg fordul a durhangnembe. A következő dalban is hasonló változás van a g-moll és g-dúr közt, de más színekben. A négy hang szilaj unisono-ban énekli: »Weit und breit schaut Niemand mich an«, (semerről sem néz rám senki) , de a természet gyermekeinél hamar fordul a hangulat s itt is e tételnél: »Nur mein Schatz, der soll mich lieben« (csak a rózsám szeressen, a legderültebb csárdás ujjong föl. De újra sóvárgás és szivbeli bánat kerekedik fölül s erős bensőség hatja át e dalt: »Mond verhüllt sein Angesicht« (eltakarja képét a hold,) s e dal kísérete távoli cimbalomszóra emlékeztet. Az utolsó, szám szerint a tizenegyedik dal: »Rothe Abendwolken ziehen,« (piros esti felhők szállnak), édes sóvárgást fejez ki, melyet szakaszonkint két erős, dacos akkord-ütés emel följebb s valódi költői záradék. A híres német bíráló, ki így jellemző a dalsort, hozzá teszi: zenedarab rég tett rá olyan teljes, zavartalan hatást, mint a »Cigánydalok«, mely oly közvetlenül elbájol, mint egy igéző táj, s egyszersmind bizonyítja a művész teremtő kezét. Égből hulltak le e dalok, de jó kézbe. Valószínű, hogy a magyar érzék nem engedne élvezni oly háborútlan örömet, mint a német bírálóé volt, akinek nem tűnhetik föl a cigányének eredetiségétől szembeszökőleg való eltérés. Van e dallamokban is olyan idegen belekeverés, mint a dalszövegben a cigány leány kék szeme. De van sok, amit a magyar fül és szív még jobban kiérezhet a hangfolyásból. S végre is egy ünnepelt zeneköltő magyar tárgyú dalciklusa, melyet illenék nálunk bemutatni, s ha a bemutatás nagyobb sikert aratna, átalában felkarolni. Persze az is kellene hozzá, hogy a szöveget jó dalköltő fordítsa, mert nálunk »Cigány dalok« cím alatt német verseket énekelni nagyon felfordított dolognak tűnnék föl. 610 Protestáns irodlmi társaság. (Alakuló gyűlés márc. 24-dikén.) A protestáns irodalmi társaság megalakulása vasárnap ment végbe. Ez alkalomra a Lónyay utcai ref. gimnázium díszterme szinültig megtelt a két protestáns hitfelekezet kiváló férfiaival, akik az ügy iránt mindannyian osztatlan érdeklődést hoztak magukkal. A megjelentek sorában voltak: b. Vay Miklós koronaőr s a főrendiház elnöke, Kun Bertalan, Szász Károly, Szász Domokos, Papp Gábor református püspökök, Czékus István evang. püspök, Bachát Dániel, Szabó János esperesek, gróf Tisza Lajos, K. Prónay Dezső, Kiss Albert, Hegedűs Sándor, Darányi Ignác, Mocsáry Lajos, Perlaky Elek, Veress József országgyűlési képviselők. Ott voltak továbbá a közélet kitűnőségei közül: Beöthy Zsigmond főrendiházi tag, Ballagi Mór, Baksay Sándor, Beöthy Zsolt, Szilády Áron, Csiky Kálmán stb. Az alakuló közgyűlésnek a tisztikar megválasztásáig leendő ideiglenes vezetésére egyhangúlag s lelkesedés közben báró Vay Miklóst kérték föl, aki e tisztet zajos éljenzések közben nyomban el is fogadta. Másodelnökké szintén egyhangúlag b. Prónay Dezsőt s titkárrá Zsilinszky Mihályt választották. Báró Vay Miklós a következő szavakkal nyitotta meg a gyűlést: »Engedjék a mélyen tisztelt közgyűlés nagyérdemű tagjai, hogy elnöktársam s magam nevében szivünk mélyéből üdvözölve, egyszersmind örömünket fejezzük ki, ily szép számmal lett megjelenésük fölött. Azt hiszem, méltán következtethetjük e körülményből, hogy az eddigi aggodalmak eloszlottak s azon érdeklődése hitfeleinknek, a mely társulatunkat megteremtő, életképessé is teszi s isten segedelmével e mai napon hozandó határozatai által a cselekvés terére vezetendő. További fejlődése pedig attól függ, miként sikerülnek mai választásaink s valóban, e fontos vállalat sorsa, az általunk megbízandó tisztviselők s bizottsági tagok kezébe lesz téve. Tudva van ugyanis mindnyájunk előtt, hogy utolsó gyűlésünk, amely az alapszabályaink kihirdetése után magát alakóknak kimondó, egyszersmind elhatározta azt is, hogy a jelen alkalommal a végleges szervezkedés megtörténjék. Napirenden van tehát jelenleg a tisztviselők és az 50 tagú bizottság megválasztása. Mielőtt azonban ez, titkos szavazás útján, megtörténnék, fölkérem Zsilinszky Mihály titkár urat, hogy a társulat tagjainak jelenlegi számáról s anyagi erejéről nyújtson értesítést. Az elnök megnyitó beszéde után Zsilinszky Mihály vázolta az új irodalmi társaság történetét, jelezve, hogy az a kezdet nehézségein — ami az anyagiakat illeti — máris túl esett, a mennyiben pártoló-, alapító-, rendes- és segélyző tagjainak száma máig 562 van s az ezektől esedékes összeg mintegy 4000 írtra rúg. E közben a szavazatszedő bizottság megkezdette a szavazócédulák összegyűjtését, mielőtt azonban ezt befejezték volna, báró Prónay Dezső emelt szót.A ma összegyűlt közgyűlés feladata — úgymond — a szervezkedés. Mindnyájan tudjuk, hogy a társulat létrejötténél némi aggályok merültek föl, ma azonban a társulat ügyei kedvezően állanak, mert meggyőződéssé lett az az elv, hogy a protestáns hitfelekezeteknek azt kell keresniük, ami egyesit s nem azt, ami széthúz. (Helyeslés.) Ily egyesitő kapocs közöttünk az a legmélyebb tisztelet is, amelyet ő nagyméltósága, az elnök iránt mindnyájan érezünk. (Zajos éljenzés.) A közgyűlés minden jelenlevő tagjának óhaját vélem tehát kifejezni akkor, midőn köszönetet mondok az elnöknek azért, hogy a társulat ügyeit sikerült akként vezetnie, hogy most a végleges alakulás megtörténhetik. (Éljenzés.) Báró Vay Miklós érdemei az összes protestánsok előtt ismeretesek; ismeri az, aki egész élete folyama alatt működött az egyházi téren s ismeri az is, aki csak most lép az egyházi élet terére. Örömömnek adok kifejezést, hogy őt több mint félszázados munka után, ismét megjelenni látom itt, hogy férfiúi tetterőben, üdvösen munkálkodjék. Köszönet és hála gyanánt fölkérem őt, hogy eleget téve a közgyűlés óhajának, fogadná el az örökös tiszteleti elnöki tisztet.«(Hosszan tartó zajos éljenzés.-ben felülmúlta volna is az öreget — nem vitte volna rá a szive, hogy ezt megverje, habár az öreg, féktelenkedésének legsötétebb pillanataiban, majdnem kezet emelt az ő fáradhatatlan gondviselőjére. Volt azonban bizonyos módszer, mely néha segített , ha a dal föllelkesítette s emlékében fölmerültek a vidám nyári évszakban hallott kellemes dallamok, melyeket aztán elégülten dúdolgatott. De idegen ember, sőt maga Pauskéné asszony is bajosan tudta volna meghatározni, hogy mit dúdol és morog voltaképen az öreg a fogai közt. Ám, ha a szilaj hangulat meglepte, némi jóakarattal énekét dallamosnak is lehetett tartani. Legkomorabb óráiban pedig, midőn egy ócska, fedeletlen, címtelen könyvből pár versszakot kiolvasott, papucsának a sarkával topogta ki hozzá az ütemet. Legkedvesebb dalra igy hangzott: Ha testünk a sirba kerül S hantok alatt mállik, Megtisztul és kifényesül: Szinaranynyá válik — S nem érez már fájdalmat ott, Hol uralg isten — Zebaoth! Megment isten, igazában, Minden kíntól minket, Az örömnek csarnokában, Letörli könyünket. A halál sem vesztegel ott, Hol uralg isten — Zebaoth ! Itt meg kell jegyeznünk, hogy ezt a szót »Zebaoth« tisztán és határozottan kiemelte, erős hangnyomattal, gondosan ismételgetve. Idegen hangzásával eme rejtélyes szó valóságos kincsévé vált az öreg hajósnak. Mintha a költészet s a vallás alaphangjai egyesültek volna eme versszakokban. Ő ugyan nem tudta, mi a költészet, a hitről sem beszélt soha; még a templomba sem járt, azt tartva, hogy ő »szörnyű bűnös.« Ám eme mélabús, régi dalba s az abban előforduló misztikus névbe ragaszkodva, fejezte ki áhítatát a vén hajós, mintegy vigaszt keresve a vers szavaiban. Azonban félni lehetett, hogy eme vigasztaló dalt is elfojtja a betegség, mely mennél tovább nyúlt, annál tűrhetetlenebb lett. A vén óriás lelke mindinkább elsötétült s egyre nehezebben esett neki, a szavakat a dallamhoz megtalálni. Pauskéné asszony már szinte megszökni készült tőle. (Folyt, köv.)