Fővárosi Lapok 1889. május (118-148. szám)

1889-05-01 / 118. szám

esetre, ha ön engem még egyszer látni óhajt, jöjjön rögtön, mihelyt e lakodalmi jelentést megkapta. Ha hiányzani fog ön az esküvőnél, jókor érkezik talán meg a temetésre, egy fiatal, szeplőtlen jellemű leány temetésére, ki egyedül önt szeretve hal meg. Simona.« Utóirat. — Meglehet, mielőtt ön útra kelne, némi fölvilágosítást óhajtana. Ön, kétségkívül megta­lálja ezt Alinenél, ki, ha ön soraimat neki megmu­tatja, azt hiszem, föl lesz mentve ama fogadása alól, melyet nekem tett, hogy t. i. semmi olyasról nem világosítja önt fel, a­mi ellenmondásban áll az ön hiedelmével. Bátran haladok mindvégig némán cé­lom felé. Ez a hallgatás hősies és magasztos, elhalasz­tása lenne egy balvélemény megoldásának. De én, fájdalom, nem vagyok hősnő. A­mi kevés erény volt bennem és van mai napig is, azt önnek köszönhetem, ki önt rég szerettem, a­nélkül, hogy bevallottam volna, én a sokáig félreismert barátnő. Nem akarom, hogy ön folyvást azt higyje, hogy én mélyebben alásülyedtem. Föl akarom ugyan ma­gamat áldozni, de ama föltétellel, hogy önnek arról tudomása legyen: Isten önnel... egyszersmind fo­gadja hálámat! — Vigasztalja meg ön Alinet, a­ki azt képzeli, hogy a bátyjával való házasságom által az utolsó áldozatot hoztam. Valóban, miért is ez a házasság ? .. Megmondom önnek, miért nyúlt ily hosszúra levelem utóirata. Először is azért, mert így jobban megboszulhatom magamat azon az emberen, a­ki ellenem két ízben követett el rosszat... külö­nösen másod ízben, mikor ő akadályul vetette magát közénk, kik egymáséi lettünk volna; másodszor pedig azért, hogy kijelentsem, mikép az első férfit a kit szerettünk, gyűlölhetjük később, még akkor is, ha már megvetettük. &« Miksa csaknem lóhalálában hajtotta fogatát, hogy mihamarabb megérkezzék jó barátaihoz. Szó nélkül tartotta Simonának a levelét Aline szeme elé, ki alig vetett arra egy-két pillantást, fölsikoltott. — Utazzék el!.. Utazzunk el mind a hárman még ma!.. — Az esküvő napja március tizenhatodikára van kitűzve... Megérkezhetünk-e elég korán ? — Meg kell kísérelnünk, meglehet, élete függ ettől. Párisba pár óra múlva kevéssel déli tizenkét óra előtt indult a vonat. Útközben Aline elbeszélte Pontvicqnek azt a jelenetet, mely legutóbbi elhatározására okot adott. A fiatal leány, ki meglepetve Miksa valódi gond­atai által, melyeket lázmámora elárult, minden áron szét akarta szakítani azt a köteléket, mely őt vőlegényé­hez, Miksához fűzte. Sötét színben rajzolta s rágal­mazta magát , e titkát barátnőjére bízta. De azt nem is gyanittatta, hogy ő házassági tervének végrehajtá­sától a halál által akar megszabadulni. — Lehetséges-e, hogy ő halálra szánta magát? — mormogta Miksa. — Nem akarom ezt elhinni... — Fájdalom, — viszonza Aline — az öngyil­kosság valamennyi hite­ vesztett, büszke jellemnek a végső menedéke szokott lenni... Alkonyatkor a három utas Párisba érkezett s hét órakor este kocsi állt meg a La Baronnie kas­tély előtt. (Vége köv.) boudha templom látható. Érdekes az annami színház is, a melyben naponta három előadás lesz. Tagadhatatlan, hogy a francia kolóniák s a protektorátus alatti országok kiállítása igen tanul­ságos lesz. Az épületek eredeti cachet-je azonban különös hatással volt reám. De hát minden nép, mely még a civilizáció alacsony fokán áll, a cifrában, ri­kítóban találja szépségét. Az egyszerűnek ott nin­csen becse. Eszmét kifejezni nem akarnak, s nem is tudnak. Náluk a szem megköveteli a magáét, s a­mi ennek figyelmét magára vonja, az a szép. Úgy va­gyunk ezzel, mint a vad népek zenéjével is, mely nem egyéb éktelen lármánál és artikulátlan hangok ve­­gyületénél. De azért nem egy épületnél bámulhatjuk a felfogás szabadságát, a beosztás célszerűségét, sőt architektonikus symetriát is. Igaz, hogy e paloták tulajdonkép az illető országok művészeti és építési non plus ultráját mutatják be, a kétségtelen haladás tökélyesített termékeit. De ép, mert a haladás és a civilizáció világos bizonyítékai, bírnak kiváló érdekkel. Nem messze az annami palotától egy egész jáva­i falu látható. A falu egy vendéglőből s vagy egy tucat egyéb házból áll, melyek mind bambusz­fából építvek. Lesz azonkívül jáva­i színház és hang­­versenyterem is. Körülbelül 60—70 jávai dolgozik naponta az épületkéken. Nemzeti viseletük nem igen védi meg őket a hidegben s igy a férfiak alsó nadrá­gokba bújtak, ami hát mégis csak valami. A jávai höl­gyek sem vetik meg a szoknyát. Hiába, Párisban öltöz­ködni kell. Persze a lábszáruk azért mégis csak ki­tündököl a ruha alól a maguk barna mezítelenségé­ben. Két jávai balettáncosnő is megérkezett már s azzal mulattatják magukat, hogy bámulják többi honfitársaik munkáját. Fő eledelüket a fekete kávé képezi, melyet hihetetlen mennyiségben fogyasztanak el — de cukor nélkül. E mellett rizskását és húst is esznek. Nemsokára megérkeznek majd a jávai szín­ház többi művészei is. A színház különben nem igen nagy, csak ötven személy fér el a nézőtéren. Meg­vallom, hogy kiváncsi vagyok a premiere­re ! Tegyük most meg ugyanazon utat visszafelé, a­melyen idáig jöttünk, csakhogy míg a francia koló­niák és protektorátus alatti tartományok épületei a baloldalon vannak, haladjunk visszafelé a jobbolda­lon. Egymás mellett vannak itt a közoktatásügyi, a posta és távirda, a hadügyminisztérium és a tápszerek kiállítási palotái. A közoktatásügyi pavilion egy mintaiskolát ábrázol, a­mely a modern igényeknek minden tekintetben megfelel. Figyelmébe ajánlható e berendezés tanulmányozása a mi hazai iskolai kö­reinknek is. A posta- és távirdaigazgatóság palotáját egy középső hajó és két szárnyépület képezi. Ennek fő­érdekességét szintén a berendezés, a munkabeosztás s a szolgálat, valamint a különböző gépek és távirdai eszközök funkcionálása fogja képezni. A pavilionban a távirói készülékek története is megelevenül szemünk előtt, a­mennyiben az összes használatban volt és használatban levő táviró­ minták kiállítása látható itt. A hadügyminisztériumi fényes palotát építtetett, mely százhatvan méter hosszú és huszonkét méter széles. A palotát mély árok veszi körül, melyen fel­vonható híd vezet a monumentális bejárathoz, egy középkori vár mintájára készült kapuhoz. Azután következnek egymásután az egésségügyi s a nemzetgazdasági pavillonok, a filantropikus és munkás egyesületek épületei, a­melyek mellett mun­kás­házak modeljei láthatók. S minthogy a gyomorról sohasem feledkezhe­tünk meg (emlékeztetnek reá a gyomor is, a vendég­lők is), e különböző pavillonok közepette emelkedik a tápszerek palotája is. A­ki csak a torkát akarja majd megnedvesíteni, az a földszinten maradhat, hol bor, sör, likőrök s egyébb szeszes italok és tej álla­nak majd rendelkezésére; mind mint a-qualitás; a ki gyomra éhségét is csillapítani szándékozik, annak az emeletre kell majd felfáradnia, a­hol ínyét a francia konyha legkitűnőbb ételei fogják csiklandozni. Erre van a Tout-Paris panorámája is. Tout- Paris­­ minő különös szó s mennyi mindenfélét érte­nek alatta. Ki tudná meghatározni, hogy ki tartozik oda és ki nem ? A párisi dicsőség nagyon is múló dicsőség. A párisiak vagy a parisienne-ek szeszélye ma felszínre vet egy nevet, mely huszonnégy óráig mindenkinek a szájában van. Azután fucscs! Boldog, a­kiről még a holnap is megemlékezik. A divat vál­tozást kíván. Különben nem is volna divat. S innen, hogy a mai Tout-Paris már nem lesz a holnapi. Nem szabad összetéveszteni e Tout-Paris-val azokat, a­kiket nem a divat szeszélye vetett a fel­színre, de saját egyéni belbecsük, a tehetség vagy épenséggel tán a lángész. Ezeknek dicsősége nem múlandó, s a­ki a párisi olympra felküzdötte magát, az a világ hír szekerébe ült bele. Neve beutazza az egész világot s a külföldön ép oly ismertté lesz, mint Franciaországban. A Tout-Paris panorámájában mind a kétféle »nagy« alakok lesznek láthatók s ez mindenesetre a kiállítás egyik nagy attrakciója lesz. A Szajna partja mellett még egy másik érde­kes panoráma is lesz, t. i. a tengerentúli hajózási társaságé. Egy Havre-ből kiinduló hajót fogunk itt látni, a rakpart élénk életét, tengeri hajók berende­zését, a marseille-i, new-yorki kikötőbe érkező hajók üdvözlését a partról s még sok egyebet, a mi tengeri életből van merítve. Szerencsés eszme volt a Palais des Enfants építése. E pavillonban egyesítve lesz minden a mi a gyermekekre s ezek nevelésére vonatkozik. Láthat­juk majd itt első ruházatainkat, játékszereinket, ké­peskönyveinket. Gyermekkorunk megelevenül majd képzeletünkben. Az a boldog gyermekkor, a­mikor játékszereink és képeskönyveink voltak számunkra az egész világ 1­ 873 Hazai irodalom, művészet. * Vendégszereplés. A vidéki színészet fiata­labb gárdájából a nemzeti színházban tegnap a »Fedora« előadásán a harmadik lépett fel vendég gyanánt. Ivánfi Jenő a kolozsvári színház tagja, ki már egy ízben játszott színpadunkon. Heves am­bíció sarkalja, folyton tanul,­k­, fordít a színpad szá­mára ; munkája tehát a színpadnak és irodalomnak : olyan erő, ki mindig figyelemre tarthat számot. De tegyük rögtön hozzá, arra a szerepkörre, melyre most keres a nemzeti színház színészt, a fiatal hősszerel­mesekére, nem való. Semmi sem bizonyítja jobban a vidéki színészet egésségtelen állapotát mint az, hogy az ország második színpadán hősszerelmeseket játszik olyan, kit a természet nem áldott meg az édes beszéddel, az érzés melegségével. Sem temperamentuma, sem szava, sem gesztusai, sem arcjátéka Ivánfinak nem olyanok, hogy Irakos vagy spádés Rómeókat híven el­játszhatna. Ha ránézünk szögletes mozdulataira, arra a szokására, hogy soha sem néz szemébe annak, a­kivel beszél, ha megfigyeljük beszédében, azt a jól kiszámított fokozást, szóval a routinet, nem Ferdinándot, hanem Wurmot, nem Cassiot, ha­nem Jagót, nem Ottót, hanem Biberachot képzeljük magunk elé. Azaz, mind ama helyzetekben, melyekhez a szívnek semmi köze,melyekben az ész és számítás do­minál jó s ha Ivánfi kiforrta magát, talán mint in­­trikust vagy jellemszínészt fogjuk egyszer üdvözölni a nemzeti színházban. De Lorisz Ipanoffot, ezt a szalon-szerelmest, a­kiben féktelenül felkorbácsolódik a szenvedély s szerelmével perzsel, haragjával össze­tipor mindent, ezt hiába várják tőle. Még Helvey Laura asszony jeles »Fedorá«-ja sem volt képes any­­nyira magával ragadni, hogy legalább a szenvedély látszatát éreztette volna. Hideg színész ma is, mint volt évekkel ezelőtt. Közönség kevés számmal. * Operaház. Hogy közönségünk mennyire ked­veli a »Lohengrin«-t, bizonyítá a tegnapi szép ta­vaszi est dacára is megtelt nézőtér. Pedig az előadás, leszámítva néhány magán­szereplőt, már meglehető­sen nyárias volt, bővelkedve gixerekben, distonálá­­sokban, intonálási baklövésekben színpadon és zene­karban egyaránt. Vajjon nem a túlságos próbák fáraszták ki ennyire a személyzetet ? Elza szerepében Kupfer-Berger Mila asszony lépett fel mint vendég. A művésznő éveken át tagja volt a bécsi operá­nak, míg aztán (mint most Reichmann) megunta a szo­ros szerződést és most csak stagionokra szerződik el Úgy látszik, arra van kiszemelve, hogy a Wilm­é asz­­szony visszavonulása által szükségessé vált drámai énekesnői helyet betöltse, állandó vonzerőt biztosítva az előadásoknak. Alakja junói, de arcában sok ked­vesség és kellem van. Arcjátéka kifejező­s mozdula­taiban kerekdedség, a szemnek jól eső plasztika nyil­vánul. Hangja már nem egészen friss, de magas hangjai ép oly erősen csengenek meg, mint a mélyek. Ha elkezd énekelni szinte ingadozónak látszik, de aztán hangja erőre kap, éneke bizton tör elő s ural­kodik az ensemblen. A fohászt a szabaditóért, az örömdalt megszabadulása fölött, a beszélgetést a holddal s a nász­jelenet bensőbb részleteit oly ki­fejezéssel, érzéssel juttatá érvényre, hogy nem vonhatta ki magát hatása alól senki sem. Nyílt színen és a felvonások után sokat tapsolták. Nem ke­vésbé kifejező volt játéka; a túlnyomólag némán néző Elza általa cselekvő szereplővé vált. A­mi hi­ányzott nála a légies lény sóvárgásából, pótolta drá­mai némajátékkal. P r é v o s t Lohengrinje a művész legszerencsésebb felléptei közé tartozott, szépen éne­kelt és igyekezett játszani is. Ő, valamint Bignio (jeles Telramund,) Fleiszig Mariska k. a. (Ortrud) s a negyedik este egymás után nagy feladatokat si­kerrel megoldó Ney (király) gyakori kihívásokban részesültek. * A „Hazánk*‘-ből, Abafi Lajos derék tör­téneti folyóiratából egyszerre három füzetet kap­tunk. A keltezés szerint jócskán elkésett mind a három, mert a tavaly novemberi s decemberi, meg az idei januári (49 —51-dik) füzetek. Cikkeik tárgya főleg e század első feléből és a szabadságharc köréből merítvék. Folytatólagosan közölvék bennök Szirmay Antaltól »A magyar jakobinusok története«, Vetter Antaltól »Az 1848—1849-diki szerb támadás«, Ruttkay Károlytól »Vidéki élet a régi jó időkben«, a szerkesztő közlésében adatok az olaszországi légió történetéhez, továbbá a jubilálást Szuper Károly színi naplójá sat. Ezeken kívül a januári füzet legérdeke­sebb cikke az a nyílt levél, melyet id. Görgey István intézett Szaák Lujzához, ki Jósika­­Miklósról írva, sértő megjegyzést tett Görgey Arthurra. E levelet s az írogató nő viszont­válaszát nem­régiben bővebben ismertettük. A »Hazánk« januári füzetében van kü­lönben még másik érdekes cikk is : »Budavár alatt 1849-ben« Molitor Ágost tollából. * Possart és Mme Judit vendégszereplése fejezi be a gyapjú-utcai német színház idényét. Possart utolsó fölléptéül és a német idény záradékául a »Tu­dós nők« és »L’Ami Fritz« került színre. Ma a szín­ház zárva van, holnap Mrae Judit asszony és a párisi Variétés-színház személyzete kezdi meg előadásait, melyek négy estére tervezték. * A nemzeti színházban május 10 én új be­tanulással és teljesen új szereposztással adják Sardou­­nak »Jó barátok« című vígjátékát. A szerepek a következőleg vannak kiosztva: Tholosan: Náday, Marécal: Vízvári, Vigneux: Gabányi, Caussade: Újházi, Maurice: Mihályfi, Cecilia: Hegyesi Mari

Next