Fővárosi Lapok 1889. augusztus (208-238. szám)

1889-08-01 / 208. szám

' T _ .....---- ^jmwwmc 1543 - védését egészen elfeledte volna. Mikor aztán Arnol­­dot az ajtóig kisértem, igy szóltam hozzá: — Mikor kisérled meg a gyógyítást ? — Holnap, — válaszolta ő s lelkem eme vá­laszra megkönnyebbült. XIII. Másnap reggel nagyon vidám voltam. Oly elő­érzet lepett meg, mintha sikerülne Arnoldónak az, a­mit az orvosok eddig hiába kíséreltek meg. Át­láttam ugyan, hogy ez talán csak illúzió lesz, hogy a dolog aztán még rosszabbra fordul, de bizo­nyos sejtelem vidított föl, ama hitben, hogy az nap minden sikerülni fog. Már ébredésemet is napsugár üdvözölte. Gruidó ibolyabokrétát hozott nekem haza. Ez volt az első, melyet abban az évben láttunk , és én a tavasz első virágait mindig örömmel üdvö­zöltem, mert ezekben a szép évszak hírnökeit szem­léltem. A reggeli nagyon jól esett nekem. Ida moso­lyogva fogadott. Szóval, jól kezdődött nap volt ez, mert én teljes életemben azt tapasztaltam, a­nélkül hogy babonás lettem volna, vagy az auguroktól kérde­zősködtem volna, hogy vannak napok életünkben, midőn minden a legpompásabban végződik, de van­nak oly napok is, midőn mi sem sikerül. A szokott órában megjelent Arnoldó egy előt­tem ismeretlen úri­emberrel, kit be sem mutatott s csak ennyit mondott nekem: — Tegy­e, miben sem fogsz velem ellenkezni ? Én egy fejbólintással válaszoltam neki, hogy nem hátráltatom a cselekvésben. — No, jól van, eredj tehát Idához s maradj nála. Reméljük, hogy minden a legjobban sikerül. Eközben a terembe léptek. Az ismeretlen ur a zongorához ült s jó ideig határozatlanul vesztegelt ott; én megérteni véltem őt, átmentem a hálószobába de az ajtót kissé nyitva hagytam magam után. Ida az ébrenlét és álom közt való állapotban volt, mi gyakran megtörtént nála a nagy gyönge­­ség miatt. Egyszerre, mesteri ujjak érintették a zongora billentyűit s dalllamos hangok hatoltak be hozzánk. Néhány pillanat múlva Ida fölnyitotta a szemét s kérdezte: — Hol vagyok én ? Itt vagy, Emma ? úgy tet­szett nekem, mintha égi hangokat hallanék s a para­dicsomban volnék. Mily élvezet! Mily jól esik ez nekem! De hiszen én ébren vagyok s ez nem lehet álom! De ki zongorázik oly szépen ? Cunningham tanárok rendkívül gazdag kiállítása, melylyel az egyszerű tolvajtól a kegyetlen gyilkosig mindenféle bűnös koponyáját bemutatják. Minthogy bűnösökről szólunk, ne feledkezzünk meg a »fogházak történeté«-ről sem. Én istenem, mi mindent láthatunk itt! Lyukakat, melyekbe embere­ket dugtak, s ennek börtön volt a neve. Nyelvlevágó, körömkiszakitó gépeket, kínvallató padokat, szöges trónt s még sok mindenféle »javító eszköz«-t. S en­nek »igazságszolgáltatás» volt a neve ! Képekben látjuk a különböző büntetésnemek al­kalmazását. Lefejezés, kerékbetörés, keresztrefeszít­­tetés, agyonköveztetés, guillotinozás, akasztás, mind be van mutatva. Hiszen ma is még sok kívánni való van az igazságszolgáltatásban, a fogházügyben s mindenben, a­mi vele összefügg, nemcsak egy országban. S mégis, mily óriási különbség a múlt és jelen között ! Két allegorikus alak akarja ezt kifejezésre juttatni. Egy a falhoz bilincselt rab, végtagjait ki sem bírva nyújtani, oly szűk a hely; éhségtől, szomjúságtól bántva, a vasláncok által is kínozva, fájdalmaiban jajgat. Tele szemközt egy másik rab, szabadon áll, egyik kezében könyv, a másikban ásó és kapa. Az egyiknek fölirata: autrefois, a másiké: aujourd’ hui. (Hajdan és ma.) Látjuk továbbá egy modern fogháznak mintá­ját, a teljes berendezéssel együtt. Ez épületben ér­vényre jut a koreszme, mely a büntetésben nem főleg megtorlást, hanem egyszersmind javítást lát és céloz. A büntető intézmények e retrospektív kiállítása az emberi erkölcsök finomulásának fényes bizonyítéka. Még sok tenni­való van ugyan e téren is, de remél­hetőleg meg is fog történni. S most befejezzük a szabadművészetek palotá­jának ismertetését. Alig van az emberi tevékenység, az ipar, művészet és a tudományoknak ága, mely itt képviselve ne volna. Nagyon soká ugyan nem tartóz­kodhattunk a részleteknél, de e gyors átfutásból is kitűnik, hogy e palota tényleg unikum a maga nemé­ben s igazán »egy darab kultúrtörténet.« fe«" -- Székely Béla. — A­mit mi most hallottunk, a Gounod »Ave Maria«-ja volt s az ismeretlen ur oly hatással ját­szott, hogy a dallamos hangok szívünkben visszhang­zottak. — Egy idegen úr ez, — mondtam Idának, — ide jön hozzánk, hogy zongoránkon gyakorolja magát. — Szeretném, ha örökké játszanék, mert na­gyon jól esik hallanom. Mily szép is a zene! — tévé utána, — úgy tetszik, mintha másvilágról jőnének ezek a hangok, magokkal ragadva minket s mi feled­nénk mindent: a világot és az embereket, oly érzést idézve elő, melyet szavakban leírni nem lehet. — És te mégis hűtlen lettél a zenéhez, mely oly kellemes érzést­­ébreszt szivedben! — mondtam Idának. — Valóban háládatlan vagy te! — Igazad van — válaszól a húgom; — de én újra a zenének szentelem magamat, csak is a zenének, mely legalább nem lesz árulóm. Ezek a szavak megvigasztaltak engem. A zon­gora hangjai eközben elnémultak s Ida előbbi fásult­ságába sülyedt. (Folyt, köv.) Az apahidai kincslelet. (A népvándorlási korszakból.) A régi Dacia mesés ércgazdagságát a sze­rencsés véletlen ez évben már a második kincslelet­tel igazolja. Husvét szombatján tudvalevőleg Szi­­lágy-Somlyó mellett került az a gyönyörű arany kincs napfényre, mely azóta a nemzeti múzeum méltó büszkesége. Július hó 12-dikén pedig Kolozsvár kö­zelében Apahidánál takarta ki a munkások keze a második nagyobb leletet . Finály Henrik múzeumőr és egyetemi tanár gyors eljárása szerzé meg azt a kolozsvári múzeumnak. Mind a kettő a népvándorlás zivataraiból maradt korunkra és fontos adalékául kínálkozik ama régi idők homályos történelméhez. S ezer szerencse, hogy a két nagybecsű leletet a gondviselés megkímélte ama kapzsi kezek beavatkozásától, melyek miatt annyi sok hazai kincs került külföldre, vagy kallódott el, ki tudja, miként. Lőrinczy András cigány napszámos és három társa a fent említett napon az Apahida mel­lett fekvő kavicsbányában dolgozva, egész váratlanul pillantottak meg két fekete s épen azért vasnak né­zett korsót, több fénylő sárga tárgyat, koporsó- és emberi vázrészletet, a csákányuk alól kifejlő törme­lékben. A három szegény ördög teljességgel nem volt tisztában váratlan szerencséjével; de ösztönszerüleg sejtve a tárgyak becsét s tudva a »kopott hol­mik« rendes útját, mellőzték a falusi pálinkamérést s Magyari Sándor bérlő tanácsához folyamodtak. E bérlő érdeme tehát, hogy a tudatlan emberek jóhi­szeműségét élelmes vállalkozók nem zsákmányolhat­ták ki, s az egész lelet azon melegében illetékes ke­zekbe került. S a találók se bánkódhatnak eljárásuk miatt, mert a kolozsvári múzeum-egylet nagylelkű­sége egész kis örökséghez juttatta őket s maholnap a szegény falusi ember vágyakozásának netovábbját, a négy ökrös szekeret is megszerezhetik maguknak. Már is az egész Apahida irigységének tárgyaivá váltak. Valóban a véletlen szerencse annyira megzavarta a jó apahidaiak fejét, hogy mióta a kolozsvári múzeum­ i Hazai irodalom, művészet. * A belügyminiszter novellája. Nem olyan »novellá«-t értünk, melylyel valami törvényjavasla­ton akar módosítani, hanem igazi beszélyt, min­t gr. Teleki Géza régebben eleget irt. A »Fővárosi Lapok« sokat közölt tőle. Egy kis beszélyét: »A ci­garette hamuja« címűt az újvidéki »Nase Doba« adta ki most szerb fordításban. Valaha Berzeviczy Albert államtitkártól is közölt a mi lapunk néhány tartalmas elbeszélést. Horváth Boldizsár, mikor mi­niszter volt, szintén lapunknak szánta első nyomta­tott versét, mely alá Kupa álnevet irt. Az országos főerdőmester Bedő Alberttel pedig »Slavoniai tár­cák«-at volt alkalmunk kiadni, oly jellemző és érde­kes tartalommal, minőt azóta sem kaptunk a magyar korona területének ama részéből. * A nemzeti színház két havi szünet után augusztus hó 18-án nyílik meg újra. A próbák már augusztus 12-én megkezdődnek, amiről az igazgató­ság az összes személyzetet a színház hirdetőtábláján értesítette, így mindenki pontosan megjelenhetik a meghatározott időre. * A Liszt szobra tegnap meg volt koszorúzva s fölépítve. Mert tegnap volt a lángeszű mester el­­hunytának harmadik évfordulója. Ezen a napon min­dig hasonló kegyeletet tanúsít Liszt emléke iránt Tá­­borszky Nándor műárusunk, ki neki az utolsó idők­ben igen bizalmas embere­k munkáinak magyaror­szági kiadója volt. A név- és születésnapon sem marad koszorútlanul ez a szobor, mely ép úgy, mint­­ a másik oldalon az Erkel Ferencé, értéktelen homok­­kőből van kifaragva, míg két oldalt az utcán szép fe­hér márványban ragyognak a fekvő sphynxek. Az anyag ez ellentéte felfogást és gondolkozást saját- szerűen jellemez, úgy találták jónak az építéskor, hogy egy nagy műintézet művészi küldiszitésénél csodaállatoknak jusson a márvány s lángelméknek csak homokkő. De még e porlandó kőhomlokon is fénylik az eszmény, mely igazi eszményi emberre em­lékeztet, ki ez önző, anyagias világban mit sem adott pénzre, címre s mindent áldozott a szépért és jóért. Az öreg Ábrányi Kornél, ki sok éven át közel állt hozzá, beszéli el most a »Pesti Napló«-ban, hogy mi­dőn Vilmos császár legyőzte Franciaországot, Berlin szellemi nimbuszát is emelni törekedett s Lisztet fé­nyes ajánlatokkal hívta meg a fővárosába, a felelet ez volt: »Köszönöm felség, de már öreg vagyok arra, hogy a nagy Németország igényeit kielégíthetném, arra azonban még elég erőt érzek magamban, hogy csekély tehetségemmel hazám szolgálatára állhassak.« * Jutalom,játék. Eddig csak a budai színkör végezte saisonját jutalomjátékokkal. Most követik a példát Pesten is. A városligeti nyári szín­háznak egyik legszorgalmasabb tagja, Újvári Károly népszínházi komikus tartotta tegnap ju­talomjátékát, mely a szokott számúnál nagyobb kö­zönséget vonzott a nézőtérre. A »Mátyás diák« került színre s a jutalmazott, mint tót diák, szün­telen derültségben tartá a közönséget, mely elárasztá tapsaival, szinésztársai és ismerősei pedig virágokkal. Németh (cinkotai kántor) jóízű, kacagtató alakítást nyújtott; derekasan játszottak Szirmai (címszerep) és Cserni Berta k. a. (Katalin), nemkülönben a többi szereplők is. A régi darabot jóízű fordulataival, ke­délyes helyzeteivel s a naiv beszédekkel tetszés­sel fogadta a közönség, mely mindvégig jól mula­tott rajta. * Moliére-est. A nagyváradi színkör­ben Moliére »Nők iskolája« sem tudott közönséget vonzani és a páholyok vetekedtek ezúttal is a kar­zattal — ürességben. De a mily sajnálni való a kö­zönség megmagyarázhatlan apathiája — oly dicsé­retes volt az előadás. Első helyen kell említeni Gerő Lina kisasszonyt, kinek megjelenése, korhű costu­­me-je feltűnést keltett, játéka pedig oly élénk és finoman m­ancsozott volt, hogy a parányi közönség alig fogyott ki a tetszésnyilatkozatokból. Jóízűen elő­adott felolvasása a nők kötelességeiről nyílt színen percekig tartó tapsot eredményezett. Az ő ügyes Ág­neséhez méltó társak voltak: Szatmári Arnolphe-ja, Ivánfi Horace-ja és a Szakács Christald-ja; míg Krasznayné és Füredi kacagtató cselédpárt ábrázolt. * Honismertető lap. A »Budapesti Lá­togatók Lapjá«-ból Szalai Mihály és Kahn József ügyesen szerkesztett közlönyéből megjelent a június—júliusi szám érdekes tartalommal s számos csinos illusztrációval. A jelen füzet a Svábhegyet, zugligetet, továbbá Kassát és környékét, Rank- Herlein, Alsó-, Ó és Új-Tátrafüred fürdőhelyeket az egész lelet vételárát 7036 forint 45 árban meg­állapította : minden épkézlábú ember ásót ragadt a kezébe s fogadatlan kincsásóvá szegődött, jóllehet ilyen gazdag kincs még a római bányászat véres ve­­rejtékü munkájából felgazdagodott góthok után sem mindennap jelentkezik. A lelet legfeltűnőbb tárgyai a két ezüst korsó. Egyiket a munkások csákánya megcsonkító, s má­sikon a csurtató és az ives fül szenvedt a kivétel köz­ben. Ezek dacára az eredeti formát nem nehéz helyre­­állitni s a négy oldalon táncot lejtő faun és badkansnő alakja és állása a leghatározottabban kivehető. A két korsó öntött munka s külsőleg az oxidátió követ­keztében annyira megbámult, hogy az avatatlan munkások bátran vasnak nézhették. A két korsó sú­lya 226­5 lat. A kincs többi tartozéka szinaranyból készült, s miként a szilágysomlyói is, valamelyik góth törzsfő­nök kincstárából származik. Utólag az egykori tulaj­donos pecsétgyűrűje és neve is megkerült. A tömör pecsétnyomó fején ugyanis világosan ezt olvashatjuk : OMHA­RUS. Omharus kiléte felől nem ad felvilágosítást a történe­lem, de annyi bizonyos, hogy keresztény hitet vallott s hogy a kis Szamosvölgy lakossága közt tekintélyes állást foglalt el. Itt szóban forgó ékszerei részben épenséggel egy korona tartozékaiul tekinthetők, így megkerült a korona alapjáúl szolgált aranypánt is. A korona felső része sapkaformán lehetett alakítva s a szövet összefoglalására egy nagyobb és egy kisebb tomácos aranycsatt szolgálhatott egy igen finom ki­vitelű és keresztcirádával ékített tömör aranyfibulával valamint az utólag kiásott zománcos aranylemezkével együtt. A korona karimáját, kereken körül, öt arany­láncra függesztett zománcos arany csüngő ékesítette. E csüngők, valamint a csattok rekeszes aranyban fog­lalt színes zománc-ékítése teljesen hasonló a buda­pesti múzeumba szállított szilágysomlyói aranycsé­szék zománcművéhez. A fibula kiállításában és for­májában is szembetűnő a hasonlatosság. Mind a kettő

Next