Fővárosi Lapok 1889. szeptember (239-268. szám)
1889-09-11 / 249. szám
föl egészen annak eredetéig, tehát az ország határáig és mindenütt oroszok, no meg zsidók között. Mert a legmagyarabb folyó is itt még idegent lát partjain. De nem is kívánkoznék ide az Alföld magyarja, mert már az rendesen úgy van, hogy minél szebb a vidék annál szegényebb a népe. A hegy nem búzával táplál, mint a síkság, hanem csak fával vagy kővel, az pedig nehéz kenyér. Tudták Árpád magyarjai, hol kell letelepedni. Tehát e szép vidéken élnek nehéz munkával, de békességben az oroszok. Ünnepnapon érkezvén Hahóra, az oroszok egyik legnépesebb helységébe, alkalmunk volt őket tömegben megfigyelni. Ez pedig épen jó helyen történt, mert Hunfalvy nagy földrajzában azt írja: »Hahó orosz lakosai erős és jól termett emberek, a leányok szépségökről híresek.« Megvártak, mig a helység népe templom után összegyűl a piacon és akkor elindultunk ethnográfiai tanulmányútra vagyis, kevésbbé tudományosan szólva, asszonyaikat, lányaikat megnézni. Hunfalvynak igaza van, úgy vélekedtünk mindnyájan. Festeni való szép lányokat láttunk köztük s a látvány valóban közelről, távolról festői, mert ünnepnapon az orosz »fehérnép« a legélénkebb piros színben pompáz. A piros az uralkodó szín úgy a katrincában, mint a lányok hosszan lecsüggő fejdiszében. Mig tetszésünket iparkodtunk velük megértetni és melyik leány ne értené meg azt, hogy őt szépnek találják? — a férfiak közt szivart osztottunk szét, hogy nekik is legyen valami hasznuk az »ethnográfiai tanulmányból.« Megvallom, csodáltam, mily szelíden, sőt alázatosan tűrte ez a nép, hogy igazi leányvásár módra jártunk keltünk köztük; magyar paraszt aligha tűrné olyan jámborul, hanem nyilván olyat találna mondani, amit idegen nyelven is megért az ember. Amint mondom, festeni valókat találtunk köztük és társaságunkból többen le is rajzoltak néhányat, amire szintén egész könnyen ráállottak, pedig néhány évvel ezelőtt a Tátrában panaszkodott egy festő, hogy a tót leányok, asszonyok közt senki sem akar modellnek állni, illetlennek tartják. Mármarosról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzünk a zsidókról, ha csak pár szóval is. Szá-szuk 1880-ban 33 ezer volt e megyében; azóta még több, mert a bevándorlás folyton tart »Lengyelből.« Természetes, hogy ennyien nem lehetnek mind kereskedők. Mondják, jót nem állok érte, hogy elmennek mezei munkára is, napszámba kapálni és ott épen olyan kitartók, szorgalmasak, mint más téren. Kovácsot magam is láttam közülök, a fuvarosok, kocsisok pedig leginkább zsidók. Voltam falusi zsidóházban is és én olyan szegényesnek találtam, mint az orosz paraszt házát. Azt is hallottam, hogy magyar kocsis rákiáltott a zsidóra: Nem tudsz kitérni, zsidó? az pedig alázatosan visszafelelt: Várjon az úr. Nemcsak itt, de másutt is elég jelét láttam annak, hogy ez országban a magyarok közül a paraszt is uralkodó elemnek érzi magát. Van Mármarosban több fürdő, de általában nem nagyok, inkább csak helyi jellegűek. Visk után a legnépesebb Kabola-Polyána, más néven Gyertyánliget. Hosszabb időt töltöttem e fürdőben és meggyőződtem róla, hogy igazán mintaszerű abban, amiben, sajnos, a legtöbb magyar fürdő kitűnik, t. i. kényelmetlen és drága. A vendégek általában azzal az elhatározással hagyták el, hogy másodszor nem keresik föl. Pedig kellemes, hűvös levegőjéért megérdemelné a pártolást. Ellenben teljes elismeréssel kell szólnom az uj Püspök-fürdőről, Pável Mihály nagyváradi püspök tulajdonáról; ez a kis fürdő némi tekintetben páratlan, t. i. abban, hogy az egész telepen a csupa uj épületekben minden szoba egytől-egyig egyforma kényelemmel, sőt fénynyel van berendezve; egyszersmind első fürdő az országban, amelyben villámvilágítás van. És a mellett sem a lakás, sem a vendéglő nem drága Az egész fürdő hű képét mutatja egy gazdag ember nemes és üdvös kedvtelésének (Pável püspöknek már ez a második fürdője), aki áldozni bír is, akar is. A mármaros-szigetiek különösen hálásak lehetnek a püspök iránt e kedves kiránduló helyért. És ezzel véget vetek e röpke megemlékezésnek, melylyel jól esett fölujitni lelkemben e távoli, vonzó vidék képét. Dr. Szigetvári János, 1838 — — A leány alig egy percig mutatta magát. Azután eltűnt. Eltűnt mint jött, gyorsan, majdnem váratlanul, mint egy sugár. A két látcső megtevén a szolgálatot, pihenhetett. A bokor árnyékában meghúzódó fiúk hallgattak. Az egyik nézte az ég kékjét, a másik meg kiváló gonddal verte le a porszemeket kabátjáról. Mind a kettő el volt foglalva nagyon. Legalább úgy látszott. Hanem ez a nagy elfoglaltság nem tartott soká. Az, aki a kék ég szépségét csodálta, hirtelen megszólalt: — A legszebb villa, amit valaha láttam. Pedig sokat láttam. — Valóban igen szép — jegyezte meg a másik, akinek kabátján a legpedánsabb katonatiszt sem tudott volna találni egy porszemet. — Oldalról lombos fák fedik. — Erkélyei merészen vannak építve. — A zöld felfolyó kellemessé teszi a falat. — És az ablakai mily csudálatosak. — Szeretném belül is megtekinteni. Érdemes rá. — Azt hiszem, hogy belül még szebb. Egymásra néztek s azután hosszas kacaj hallatszott föl. Megértették egymást és kinevették önmagukat. — Igazán bolondok vagyunk, a mikor ámítjuk egymást, no meg talán magunkat is. Elhitetjük, vagy legalább el akarjuk hitetni, hogy tetszik a villa, a mely csinos, de mégsem olyan, hogy tanulmány tárgyává volna érdemes tenni. El akarjuk tagadni, hogy tulajdonképen aleány tetszik. Úgye úgy van! — Én nem tagadom. — Szeretnéd megnézni a villát belülről is, hogy közelebbről lásd meg a leányt, a kinek csinos kis orra és gyönyörű fekete szeme van. — És aki nem is annyira gyerek, mint mondtuk. — Na, hát ezzel egészen tisztában vagyunk. A leányt akarjuk látni, azzal akarunk beszélni, azt akarjuk tudni, hogy kinek a lánya. Úgy van?Úgy. — Szeretem ezt az őszinteséget, mert így jobban megértjük egymást. Tehát be fogunk menni a villába és a többi azután következik. — Igen szép. De hogyan fogunk bejutni oda? — Amint ide eljutottunk. — Bolondság. Hogy hozzájuk beléphessünk ahoz jogcím kell. — Kiváncsiak vagyunk megnézni a parkot. — Ez nem jogcím. Ez tolakodás. Ily alapon idegen háznál vizitet csinálni tudtommal nem szokás. Bah! Ki hallott olyat, hogy Vajda Géza, a Somogyban »jónevű« földbirtokos beállít egy ismeretlen helyre és ott azt mondja, hogy ő egy igen kiváncsi úriember, aki szét akar nézni. Mutassák meg neki a parkot, a termeket, meg talán a szekrényeket is. Hanem hamar, mert látni akar. — Igazad van, így én nem járhatok el. — Hát én tehetem ? Hát előállhatok azzal, hogy Kövér Kázmér címzetes miniszteri fogalmazó vagyok és körül akarok nézni a háznál ? Hát mi köze egy nyárilakhoz egy ügyvédnek, vagy egy hivatalnoknak, aki kóborlás közben a határáig jut és a ki kiváncsi ? Egészen más volna, ha fáradt utasok volnánk, a kiket az ajtó előtt lepett meg a vihar, vagy az éjszaka. Sőt az is egészen más volna, ha festők, építészek volnánk, a kiket megkapott a villa szépsége és a kik engedőlmet kérnénk, hogy vázlatot vegyünk föl. (Folyt, köv.) L C o I e 11 e. (Francia elbeszélés.) Írta Alexis Bouvier. (Folytatás.) Angélet majdnem megölte a türelmetlenség. Minden reggel elküldte a szobalányát, hogy megkérdezze, érkeztek-e számára levelek. Nagyon szeretett volna írni a barátnőjének, hogy felőle újabb híreket kaphasson. Iparkodott ugyan megnyugtatni magát azzal, hogy ha Suzanne nem ír neki, az csak azért van, mert semmi kellemetlenség nem történt vele. De már a jövő pillanatban így gondolkozott: »Azért nem kapok tőle levelet, mert az utolsó pillanatokban valamely nem várt körülmény minden tervét meghiúsította. Végre, egy hét múlva, szobalánya levelet hozott, melyet ő örömmel olvasott. Daniel, St. Maixenten mellett. »Édes Angelem: Tíz napja, mióta férjhez mentem, férjem határozottan derék ember; azt hiszem nagyon fogom őt szeretni; de hogy ez az idő bekövetkezzék, elnézőnek kell lennem némi gyöngéi iránt. »Furcsának látszik előtted, amit én mondok! Máris találok benne gyöngeségeket! »Ez pedig onnan van, édes barátnőm, mert úgy a férfiak, mint a nők, míg egymásnak udvarolgatnak, folyvást áltatják egymást ízlésbeliem és modor tekintetében, így, ő nekem nagyon lelkesülőnek látszott, pedig nagyon hidegvérű, bizalmasnak mutatta magát, holott féltékeny és gyanakodó; azt hittem együgyű ember, akit könnyen lehet kormányozni, pedig szilárd akarata van. Mindez, mai napság csak nevetésre ad alkalmat, mert kölcsönösen engedünk egymásnak , de én kissé félek a jövőtől. Ejb, mily bohó is vagyok én, hogy nem csupán a jelennel foglalkozom, mely engem oly nagyon kielégít! »Másnap, mikor levelemet megkaptad, levetettem gyöngyszin ruhámat, melyet te küldtél s melyért őszintén megdicsérheted Olympiát. Gyönyörű ruha. »Nem akarok dicsekedni, de gyönyörű voltam s ha senki sem lett volna körültem, a tükörben megöleltem volna önmagamat. »A gróf, nagybátyám, ki úgy öltözködött, mint egy angol kávéház-tulajdonos, egy hintóban kisért engem a templomba,mert azelőtt való este keltünk össze a mairei hivatalban). Férjem nagyon elegáns volt; Alice nénire rá sem lehetett ismerni; ő tetjemegfelelt tisztének, karját nyújtva a nagynéninek a marquisenek, az ő jó barátnőjének. Mi sem volt mulatságosabb, mint ez a kép, ítélt. Tudod, hogy Alice rendesen bő ruhát szokott viselni, most azonban termetével hódítani akarva, testhez álló, ki nem vágott ruhát varratott. A nagynéném a marquise ellenben, hatalmas termetével pompázott a bársony ruhájában, rendkívül kivágott derékkal. Mikor Alicenak a karjára támaszkodott, úgy tetszett, mintha az esernyőjét használta volna, olyannak látszott mellette Alice. »Egész bohó világ volt itt. Megvallom, önkéntesen elkomolyodtam, mikor a kis templomba lépve, a háttérben a gyertyák vörhenyes világát megpillantottam, mindent csupa fénynek, csupa aranynak láttam. Ott volt a pap, segédeivel s az énekes gyermekek kara hosszú sort képezve. Az orgona megszólalt s az egyházfi helyeinkre vezetett minket. »Nem akarok dicsekedni, de a templomban mindenki ámulattal kiáltott föl s ha az orgona nem működik oly erősen, hallani lehetett volna fölkiáltásukat. Niederdorf. — Tirolból. — (h. gy.) Sully-Prudhomme, egyik szép költeményében egész versszakot szentel az éjszaka csöndjében tovarobogó gőzkocsinak és szavaiból kitűnik, hogy a vasutat, az emberi elme ez egyik legremekebb alkotását, méltónak tartja a megéneklésre. Szeretem a vasutat. Sokszor elképzelem, mily szép eszmét valósít meg. Szeretem fölkeresni a vasúti állomásokat s ott hosszan elnézem a füstölgő gép munkáját, a mint ide-oda futkos és mint az okos juhászkutya a szétszórt nyájat, ügyesen összetereli a vasúti kocsikat. Pár perc és az itt-ott egymástól távol állott kocsik hosszú sorba vannak szedve s mindnyájuk élén a vezető gép, nagy okos szemeivel, melyek a sötétben már messziről pirosan fénylenek. Ezek az okos nagy szemek világítanak nekünk, mikor este külön kis házunkba — a vasúti kocsiba beülünk, hogy egy éjszakán át keresztülrobogjunk a szép Balaton-vidéken, Stirián és Karintián s aztán másnap délfelé már Tirolban legyünk. A szép wörthi tavat ennek regényes, csábitó, vészes hínárjait s túl rajta Stiria és Karintia bérceit most csak futólag tekintjük meg, sietünk Tirolba. Aki Tirolt végig akarja nézni, okvetlenül Klagenfurt felől menjen e szép országba, így attól a pillanattól fogva, mikor Nikolsdorfnál átlép a tiroli határon, s megpillantja jobbról a magas Tauern havas csúcsait, balról a Dolomitokat, a hatás folytonosan fokozódik s a Brenneren és Innsbruckban, ebben a csodaszép fekvésű városban éri el tetőpontját. Meglepő látvány az, ha Innsbruckban aztnn hídjáról körültekintünk : mintha a város végső házaiból emelkednének ki a havasok, köröskörül minden irányban oly közel vannak, hogy azt hisszük, a kezeinkkel is elérhetnék. A láthatárt mindenünnen óriási hegyek állják el: itt van utazásunk végpontja, szinte azt hiszszük, tovább már nem is lehet menni, itt kell megpihennünk a sok szép látott dolog után. Aki Salzburg felől jön Tirolba s egyszerre ér Innsbruckba, nem élvezheti a hatás fokozatos emelkedését.