Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)
1889-10-01 / 269. szám
Gosál körül mély csend uralkodott: a fák levelei nem mozdultak, az ég kékjét nem borította bora, a tenger tükre sima volt, csupán a kert reggel és este öntözött virágai árasztottak mámoritó illatot. Róza a legfiatalabb gyermek volt, ki tizenhatodik életévet volt betöltendő s kivel az úr Gosál negyven éves házasságát legutóbb megáldotta. E kor az, melyben az »kiválasztott népének leányai« legillendőbben férjhez mehetnek. Róza testileg csaknem teljesen kifejlett volt, míg erkölcsileg viaszhoz hasonlított, melyet az okos és tapintatos férj tetszése szerint idomíthat. Az öreg Gosált már rég édesgette a gondolat, hogy Rózáját Dávidovics bankár fiához fogja adni, ki egy igen tiszteletre méltó fiatal ember volt, de a kinek — fájdalom — folytonos fogfájás miatt, hol az egyik, hol a másik arca dagadt volt. Gosál előre örvendett annak, mily kedvesen fog mosolyogni leányára lakadalmán, és miként fog kényezni, búcsút véve legkedvesebb gyermekétől; igen, ő nagyon, nagyon kívánta,,hogy leánya mielőbb élvezze a házasság gyönyöreit. De ah! — kiált a fel indulattal az öreg... ki avatkozik terveimbe? ki beszélte tele a gyermek fejét a keresztény hitre téréssel ? De az öreg Gosál kitörésére, csak a fák szellőokozta zúgása válaszolt. II. Az épület angol gyártmányú nehéz órája öt órát ütött. Az erkélyre nyíló ajtó küszöbén egy fehér arcú, kövér termetű öreg nő jelent meg, kinek termetét gyapottal bélelt sötétzöld atlasz ruha födte. Szeliden szókta meg a gondolataiban elmerült öreget: — Mojse, kedvesem ! Jól tudod, hogy rendesen öt órakor szoktunk ebédelni? Nem akarsz étkezni? Min tépelődöl ? Mi bánt ? — Kedves Sári, nem kívánok enni. Nagyon levertnek érzem magam. Sára még mit sem tudott Rózának azon szándékáról, hogy keresztény hitre akar térni. Gosál eltitkolta előtte azt — meg volt győződve, hogy neje nem lesz képes elviselni ilyen csapást. Ez okozta, hogy Sára férje levertségét egyedül a kutyák által előidézett eseménynek tulajdonító. — Kedves jó Mojsem, szólala meg a nő, — ha minden kellemetlenséggel törődünk, mi bennünket ér, úgy mikor fogunk örvendeni ? Talán enni sem szabad amiatt, hogy a kutyáink széttéptek egy gyermeket? Mondd meg nekem, Mojse, akartuk mi ezt? Nem teszünk mi jót? Hányszor segítettünk mi még a keresztényeken is ! Jöjj, Mojse, ne keseregj! Van pénzed, mi megfizetjük a mennyi csak szükséges lesz — mit tegyünk? Hisz ez még nem kerül ötezer rubelbe! De, még ha ötezer rubel volna is? Mojse, talán tönkre tenne ez téged ? Múlt évben egész vagyont tevő rakománynyal gőzhajód merült el, és te másnap estélyt adtál. Sára oly meggyőzőleg beszélt, hogy Gosál majdnem engedelmeskedett és felvidult volna, ha csak a kutyák által széttépett fiúcska forogna kérdésben. — Sára, — felele a férj és egy pillanatra elhallgatott : nem tudom miért, de oly borzasztó fájdalmat érzek szívemben, mintha skorpiót rejtene magában. Elmegyek és az asztalhoz ülök, hogy ne zavarjam a szokott rendet. De biztositsak, mit sem fogok enni. Mondd, hol van Róza ? — Róza alant van Dávidovicscsal ? Edelegnek. Cselédet küldtem értük. A házasfelek egy magas, selyem bútorzatú és ragyogó terembe léptek. Hogy a kockapadolatot be ne piszkolják, Gosál és neje keskeny szőnyegen mentek végig. — Azt hiszed, Sára, hogy a fiatalok édesegnek ? — mondá az öreg gúnyosan. Sára mit sem válaszolt. — Kélek, öregem, hogy örömed csak képzelt! — mondásosát. A teremből kiléptek a folyosóra, melynek falánál ruhaszekrények voltak fölállítva; a folyosó végén egy szürke bvvés, sárga hajtókás lakás feltárta előttük egy homályos és bús szoba ajtaját, melynek közepén díszesen terített asztal állott. Az asztalon finom porcellán vázákba elhelyezett virágcsokrok árasztottak kellemes illatot. Sára elhelyezkedve kényelmes bőr karszékébe, fölsóhajtott, Gosál nejével szemben foglalt helyet. Beléptek az ifjak is — Gosál veje — Sarpachovszky, egy sárgás arcú, fekete hajú, fehér mellényes zsidó, és neje, egy szőke, mintegy huszonötéves hölgy, végül Róza Davidovicscsal. Davidovics fölötte sovány férfiú lévén, soványságát csaknem bokáig érő kabáttal leplezte. Oszlop alakú fejét fekete puha fürtök fedték és nagy vörös szemei — nézete szerint — Lassál Ferdinand kinézést kölcsönöztek neki. Orra görbe volt, de — lehet — csak azért látszott görbének, mert arcának egyik fele fölötte dagadt lévén, a kicsorbult holdvilághoz hasonlított. Hosszú, csontos nyakát fényes fehér gallér és lepke alakra kötött fehér nyakkendő érlté. Belépve az ebédlőbe, megrázkódott és elkomorodott, azt hitte, hogy az ablak nyitva van és könnyen áthűtheti magát. Mellette Róza üde virágnak látszott. Fekete haja két fonatban függött alá, melynek végei gesztenyeszinü szalaggal voltak egymáshoz fűzve. Arcain élénk pir ömlött el, és alsó ajkai kissé föl voltak duzzadva, jelezvén a vágyat egy ismeretlen boldogság után. Merengő kék szemeit dús sötét pillák árnyékolták. (Folyt, köv.) boldogságot, mint akárhány műveltebb nőben, azért a szerelmével együtt házasságot is ígér a lánynak. Ha tudjuk, hogy Fáy később is ilyformán s egészen a maga ízlése és akarata szerint építette fel családi tűzhelyét, föl lehet tennünk, hogy ígéretét, ha anyja életében talán nem, ennek halála után minden bizonynyal beváltja. A viszony azonban nem maradhatott titokban a család előtt. S mennyire elborzadt az egész ház e merényleten. Egy Fáy fiúnak, a királymentő Fáyak unokájának igy elfajulni! egy szegény s ha nemes származású is, de kegyelem kenyéren élő lányt nőül venni! így meggyalázni a famíliát! Mit nem okoz az a fölvilágosodás, azok a könyvek! — S haragjában az öreg ur fiát talán kitagadással fenyegeti, a szegény lányt pedig kitiltja udvarából; de a háznál Zsuzsa parancsolt, ő főzte ki a terv megsemmisítését, s előtte az öreg úr is meghajolt. Andrást először is elküldik a távol fekvő Jobbágyiba, hogy ott gazdálkodjék , majd a házasság sürgetése s leánynéző tervekkel gondoskodnak, hogy hamarjában vissza ne térjen Gombára. Ezalatt aztán Zsuzsa ügyes fortélylyal látott terve másik részének megvalósításához. Beszólitja a lányt s a szeretet és bizalom hangján rajzolja eléje a férfiak ledérségét, hűtlenségét. Andris a tulajdon testvére s szelíd fiúnak látszik, de ő is csak olyan lesz mint a többi; ne higgyen neki, nem lesz a viszonynak jó vége. Andris majd kiábrándul, ha észreveszi tévedését s a szegény nőt magára hagyja késő bánatával; pedig akkor már az ő jóakaratukra sem számíthat, mert az ő és atyja kegyeit örökre el fogja veszteni. Majd keres ő neki hozzáillőbb, derék férjet. A bizalmas tanács, egy kis fenyegetéssel is fűszerezve, — csakugyan gondolkodóba ejtette a lányt s mikor Zsuzsa kisasszony a csinos vőlegényt is előnervtonifft QvpmAK'pJiPn hálátlan sápj n,lmil tovább nem állhatott ellen a jó tanácsnak. Hiszen, ha oly nagyon szeretné őt Andris urfi, nem maradna oly sokáig távol! — gondolta magában s ráállt, hogy nőül megy a tanítóhoz. Andrásunk pedig ezalatt sorra járja a nógrádgömöri házakat s keresi, a kit nem is akar megtatalálni, mert szíve egészen titkolt szerelme és képzelt boldogságával volt tele. Annál mélyebben érintette a csalódás, mely otthon várt reá. Hiába tépelődött az eset lehetetlenségén, megtörtént az, csak azt nem értette, miképen történhetett. Módját ejti, hogy találkozhassék a szép menyecskével, s számon kérje hűségét; de mikor ez a Zsuzsa kisasszony által betanított szavakkal felel, hogy saját akaratából, szerelemből ment férjhez, e felelet végkép kiábrándítja. Ha sejtett is családja részéről ármányt, a leányt mégis ártatlannak hitte. Ebben is csalódott; hát aki merő ártatlanságot hordozott arcán, annak lelkét is ármány lakja, s míg hűséget mond szája, csaláson töri a fejét! E keserű tapasztalat annyira feldúlja az imént még szerelmi boldogságán merengő ifjú lelke békéjét, hogy az ármány szerzői is megijedtek munkájuk sikerén. Sietve vitték be Pestre, hogy feledtessék vele bánatát. De Fáy a saját házukban lakni sem akart, hanem a váci utcában egy Erdélyi nevű jómódú polgárnál bérelt szállást. Erdélyiné résztvevő gondos ápolása, a városnak élénk zaja, a barátok szórakoztató társasága aztán lassan kint begyógyították sebét, mely úgy látszott, mindenkorra megsemmisítő házaséleti boldogságát. Mikor már a fájdalom enyhült, a meg-megújuló emlékektől egy-egy érzelmes költeménynyel szabadult, s akik ezt tudták, s akik az esetet hallották, mély részvéttel tekintettek a boldogtalan ifjúra. E viszonyra céloz Kazinczy is, midőn Guzmics 1824-ben ismertető adatokat kér Fáyról. »Egy gátlott szere- Hazai irodalom, művészet. * „Magyar Salon.“ Az októberi füzet pontosan megjelent elsejére. Ezzel a hetedik évfolyam indult meg, melynek képeit az uj évben Morelli Gusztáv fametsző-intézete fogja készíteni. Az uj füzet legnagyobb részét városaink ismertetése foglalja el írásban és képben. »A városok« jelentőségét Pulszky Ferenc fejtegeti élőbeszéd gyanánt s azután következnek Kovács János cikke »Szeged és népé«-ről, Mérai Horváth Károlyé Aradról, Kadályé »A délibábok városáról«, Kada Eleké Kecskemétről, Kolozsvári Károlyé Kolozsvárról, dr. Kőrössy Lászlóé Esztergomról s egy temesvári levél. Egy pár sor és kép »A szegedi rakpart bedőlésé«-t mutatja be. Elbeszélések vannak a füzetben: Jókai Mórtól (»Éjjeli fogás«), Beniczkyné Bajza Lenkétől (»A sárga rózsa«) Prém Józseftől (»Két dacos lélek«); költemények: Reviczky Gyulától (hátrahagyott vers), Palágyi Lajostól, Bodnár Istvántól. Történelmi fejtegetések: »Lehel kürtje« (rajzzal) Kele Józseftől, »Az utolsó fejvesztés Magyarországon« Kemény Lajostól. A nap eseményeit tükrözik: az »Uj miniszter, új államtitkár« (Josipovich Imre, Tibád Antal) az E. M. K. E. főbb tisztviselőit, jelképét, első fellépését ábrázoló képek. Dr. Ötvös Adolf »Jászai Mari asszony« művészetét jellemzi s cikkéhez a művésznő 12 jelmezképe van mellékelve. Bodnár Zsigmondtól meg a Petőfi-társaság múlt havi ülésén felolvasott értekezés olvasható »A nemzeti szellem és műveltségről«. A szokásos egyveleg-, talány- és egyéb apró rovatok vannak még a füzetben. * Kisfaludy-est. A nemzeti színház igazgatósága az idén a szokottnál melegebb kegyelettel adózik Kisfaludy Károly iránt, kit a modern magyar vígjáték atyjának nevez az irodalomtörténet. Az új saisonban tegnap már a második Kisfaludy-est volt. A közel hat évtizedes sírban porladó költőnek két olyan darabját vették elő tegnap, amelylyel egyegy évi időközben már többször megnevettették a nemzeti színház közönségét: »A hűség próbája« című apróságot, melynek Mátyás királyról szóló anekdota a meséje és a »A pártütők« vígjátékot, melyben több az egésséges bohózati ötlet s népszínművi vonás, mint nem egy legújabb népszínműben. A sokat szenvedett s dicsősége delén kora sírba dőlt költő meg lehetne elégedve »A pártütők« hatásával még ma is: a színpadi technika s nyelv bármily nagyot haladt azóta, e darabon sokat lehet nevetni s nevettek tegnap is. Az igaz, hogy nem kis érdeme van benne az Újházi tipikus öregbirójának, kihez fogható népszínműi alakot nem igen láthatunk manapság s a Vízvári hebegő kántorjának, mely igen jó társ hozzá. Megérdemelték volna, hogy sokkal többen nézzék lem — írja többek közt — elugrattatá vele a házasságot, s ez a baj szint ad minden sorának, a mit tolla ir. Vérei nem engedték, hogy egy nem alacsony, hanem csak nem fényes születésű leányt elvegyen. Fides et ingeni benigna vena est — ezt kellene írni képe alá.« Atyja s nővére, utóbb többféle kedvezésekkel iparkodtak jóvátenni az okozott keserűséget. Egyelőre különféle mulatságokba igyekeztek őt belevonni úgy otthon mint Pesten. Fáyék pesti háza az országút dob utcai sarkán feküdt, sok szoba volt benne s valamikor vendégfogadó lehetett, neve is arra mutat,h »Arany szitásnak hívták. Ha Fáyék bejöttek Pestre, ide szálltak, pedig gyakran bejöttek, nemcsak vásárokra és bálokra, hanem színi előadásokra is. Az öreg Fáy ugyanis nagy pártfogója volt a magyar színészeknek, kik ekkor az országúti Hacker-szálában játszottak; amikor tehette, mindig elment előadásaikra, többet közülök asztalához is meghitt. E szerencsében Déryné, az akkor ünnepelt énekesnő is részesült, náluk ismerkedett meg későbbi férjével is, sőt házasságuk után egy ideig az Arany-szitában laktak. Déryné hogarthi tolla érdekesen mutatja be ez időtájt az egész Fáycsaládot, hadd álljon itt e lap egész terjedelmében: »E dolgok folytában sok pártfogókra találtam. Nevezetesen lakott Gombán egy igen gazdag, nagy család, az öreg Fáy László úr két fiával és két leányával. Az egyik fia volt — ki ne ismerte volna a nagyeszű jeles írót? — Fáy András; a másik a kedves, kedélyes fiatal Laci. A két testvér nagyon különböző jellemű volt. András már oly fiatal korában is komoly sőt csaknem búskomorságra hajló (már tudjuk, hogy miért!); a másik örökké vidám, lehet mondani, pajkos. Gyakran borult nyakába a bátyjának, megfogta két kezével a fejét, úgy össze-vissza csókolta, hogy szegény András majd belefult. Az öreg ur pe