Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)

1889-10-01 / 269. szám

Gosál körül mély csend uralkodott: a fák levelei nem mozdultak, az ég kékjét nem borította bora, a tenger tükre sima volt, csupán a kert reggel és este öntözött virágai árasztottak mámoritó illatot. Róza a legfiatalabb gyermek volt, ki tizenhato­dik életévet volt betöltendő s kivel az úr Gosál negy­ven éves házasságát legutóbb megáldotta. E kor az, melyben az »kiválasztott népének leányai« legillen­dőbben férjhez mehetnek. Róza testileg csaknem tel­jesen kifejlett volt, míg erkölcsileg viaszhoz hason­lított, melyet az okos és tapintatos férj tetszése sze­rint idomíthat. Az öreg Gosált már rég édesgette a gondolat, hogy Rózáját Dávidovics bankár fiához fogja adni, ki egy igen tiszteletre méltó fiatal ember volt, de a kinek — fájdalom — folytonos fogfájás miatt, hol az egyik, hol a másik arca dagadt volt. Gosál előre örvendett annak, mily kedvesen fog mosolyogni leányára lakadalmán, és miként fog kényezni, búcsút véve legkedvesebb gyermekétől; igen, ő nagyon, nagyon kívánta,,hogy leánya mielőbb élvezze a házasság gyönyöreit. De ah! — kiált a fel indulattal az öreg... ki avatkozik terveimbe? ki beszélte tele a gyermek fejét a keresztény hitre té­réssel ? De az öreg Gosál kitörésére, csak a fák szellő­okozta zúgása válaszolt. II. Az épület angol gyártmányú nehéz órája öt órát ütött. Az erkélyre nyíló ajtó küszöbén egy fehér arcú, kövér termetű öreg nő jelent meg, kinek ter­metét gyapottal bélelt sötétzöld atlasz ruha födte. Szeliden szók­ta meg a gondolataiban elmerült öreget: — Mojse, kedvesem ! Jól tudod, hogy rendesen öt órakor szoktunk ebédelni? Nem akarsz étkezni? Min tépelődöl ? Mi bánt ? — Kedves Sári, nem kívánok enni. Nagyon le­­vertnek érzem magam. Sára még mit sem tudott Rózának azon szán­dékáról, hogy keresztény hitre akar térni. Gosál el­titkolta előtte azt — meg volt győződve, hogy neje nem lesz képes elviselni ilyen csapást. Ez okozta, hogy Sára férje levertségét egye­dül a kutyák által előidézett eseménynek tulajdonító. — Kedves jó Mojsem, szólala meg a nő, — ha minden kellemetlenséggel törődünk, mi bennünket ér, úgy mikor fogunk örvendeni ? Talán enni sem szabad a­miatt, hogy a kutyáink széttéptek egy gyer­meket? Mondd meg nekem, Mojse, akartuk mi ezt? Nem teszünk mi jót? Hányszor segítettünk mi még a keresztényeken is ! Jöjj, Mojse, ne keseregj! Van pénzed, mi megfizetjük a mennyi csak szükséges lesz — mit tegyünk? Hisz ez még nem kerül ötezer ru­belbe! De, még ha öt­ezer rubel volna is? Mojse, talán tönkre tenne ez téged ? Múlt évben egész va­gyont tevő rakománynyal gőzhajód merült el, és te másnap estélyt adtál. Sára oly meggyőzőleg beszélt, hogy Gosál majd­nem engedelmeskedett és felvidult volna, ha csak a kutyák által széttépett fiúcska forogna kérdésben. — Sára, — felele a férj és egy pillanatra elhall­gatott : nem tudom miért, de oly borzasztó fájdalmat érzek szívemben, mintha skorpiót rejtene magában. Elmegyek és az asztalhoz ülök, hogy ne zavarjam a szokott rendet. De biztositsak, mit sem fogok enni. Mondd, hol van Róza ? — Róza alant van Dávidovicscsal ? Edelegnek. Cselédet küldtem értük. A házasfelek egy magas, selyem bútorzatú és ragyogó terembe léptek. Hogy a kocka­padolatot be ne piszkolják, Gosál és neje keskeny szőnyegen men­tek végig. — Azt hiszed, Sára, hogy a fiatalok édesegnek ? — mondá az öreg gúnyosan. Sára mit sem válaszolt. — Kélek, öregem, hogy örömed csak képzelt! — mondá­sosát. A teremből kiléptek a folyosóra, melynek fa­lánál ruhaszekrények voltak fölállítva; a folyosó vé­gén egy szürke b­vvés, sárga hajtókás lakás feltárta előttük egy homályos és bús szoba ajtaját, melynek közepén díszesen terített asztal állott. Az asztalon finom porcellán vázákba elhelyezett virágcsokrok árasztottak kellemes illatot. Sára elhelyezkedve ké­nyelmes bőr karszékébe, fölsóhajtott, Gosál nejével szemben foglalt helyet. Beléptek az ifjak is — Gosál veje — Sar­­pachovszky, egy sárgás ar­cú, fekete hajú, fehér mel­­lényes zsidó, és neje, egy szőke, mintegy huszonöt­éves hölgy, végül Róza Davidovicscsal. Davidovics fölötte sovány férfiú lévén, sovány­ságát csaknem bokáig érő kabáttal leplezte. Oszlop alakú fejét fekete puha fürtök fedték és nagy vörös szemei — nézete szerint — Lassál Ferdinand kiné­zést kölcsönöztek neki. Orra görbe volt, de — lehet — csak azért látszott görbének, mert arcának egyik fele fölötte dagadt lévén, a kicsorbult holdvilághoz hasonlított. Hosszú, csontos nyakát fényes fehér gal­lér és lepke alakra kötött fehér nyakkendő érlté. Belépve az ebédlőbe, megrázkódott és elkomorodott, azt hitte, hogy az ablak nyitva van és könnyen áthűt­­heti magát. Mellette Róza üde virágnak látszott. Fekete haja két fonatban függött alá, melynek végei geszte­­nyeszinü szalaggal voltak egymáshoz fűzve. Arcain élénk pir ömlött el, és alsó ajkai kissé föl voltak duzzadva, jelezvén a vágyat egy ismeretlen boldogság után. Merengő kék szemeit dús sötét pillák árnyé­kolták. (Folyt, köv.) boldogságot, mint akárhány műveltebb nőben, azért a szerelmével együtt házasságot is ígér a lánynak. Ha tudjuk, hogy Fáy később is ilyformán s egészen a maga ízlése és akarata szerint építette fel családi tűzhelyét, föl lehet tennünk, hogy ígéretét, ha anyja életében talán nem, ennek halála után minden bi­zonynyal beváltja. A viszony azonban nem maradhatott titokban a család előtt. S mennyire elborzadt az egész ház e merényleten. Egy Fáy fiúnak, a királymentő Fáyak unokájának igy elfajulni! egy szegény s ha nemes szár­mazású is, de kegyelem kenyéren élő lányt nőül venni! így meggyalázni a famíliát! Mit nem okoz az a fölvilágosodás, azok a könyvek! — S haragjában az öreg ur fiát talán kitagadással fenyegeti, a sze­­gény lányt pedig kitiltja udvarából; de a háznál Zsuzsa parancsolt, ő főzte ki a terv megsemmisítését, s előtte az öreg úr is meghajolt. Andrást először is elküldik a távol fekvő Jobbágyiba, hogy ott gazdálkodjék , majd a házasság sürgetése s leánynéző tervekkel gondoskodnak, hogy hamarjában vissza ne térjen Gombára. Ezalatt aztán Zsuzsa ügyes fortélylyal látott terve másik részének megvalósításához. Beszólitja a lányt s a szeretet és bizalom hangján rajzolja eléje a férfiak ledérségét, hűtlenségét. Andris a tulajdon testvére s szelíd fiúnak látszik, de ő is csak olyan lesz mint a többi; ne higgyen neki, nem lesz a viszonynak jó vége. Andris majd kiábrándul, ha észreveszi tévedését s a szegény nőt magára hagyja késő bánatával; pedig akkor már az ő jóakaratukra sem számíthat, mert az ő és atyja kegyeit örökre el fogja veszteni. Majd keres ő neki hozzáillőbb, derék férjet. A bizalmas tanács, egy kis fenyegetéssel is fű­szerezve, — csakugyan gondolkodóba ejtette a lányt s mikor Zsuzsa kisasszony a csinos vőlegényt is elő­nervtonifft QvpmAK'pJiPn hálátlan sápj n,­lm­il tovább nem állhatott ellen a jó­ tanácsnak. Hiszen, ha oly nagyon szeretné őt Andris urfi, nem maradna oly sokáig távol! — gondolta magában s ráállt, hogy nőül megy a tanítóhoz. Andrásunk pedig ezalatt sorra járja a nógrád­­gömöri házakat s keresi, a kit nem is akar megta­­találni, mert szíve egészen titkolt szerelme é­s képzelt boldogságával volt tele. Annál mélyebben érintette a csalódás, mely otthon várt reá. Hiába tépelődött az eset lehetetlenségén, meg­történt az, csak azt nem értette, miképen történ­hetett. Módját ejti, hogy találkozhassék a szép menyecskével, s számon kérje hűségét; de mikor ez a Zsuzsa kisasszony által betanított szavakkal felel, hogy saját akaratából, szerelemből ment férjhez, e felelet végkép kiábrándítja. Ha sejtett is családja részéről ármányt, a leányt mégis ártatlannak hitte. Ebben is csalódott; hát a­ki merő ártatlanságot hor­dozott arcán, annak lelkét is ármány lakja, s míg hűséget mond szája, csaláson töri a fejét! E keserű tapasztalat annyira feldúlja az imént még szerelmi boldogságán merengő ifjú lelke békéjét, hogy az ármány szerzői is megijedtek munkájuk sike­rén. Sietve vitték be Pestre, hogy feledtessék vele bánatát. De Fáy a saját házukban lakni sem akart, hanem a váci­ utcában egy Erdélyi nevű jómódú pol­gárnál bérelt szállást. Erdély­iné résztvevő gondos ápolása, a városnak élénk zaja, a barátok szórakoztató társasága aztán lassan kint begyógyították sebét, mely úgy látszott, mindenkorra megsemmisítő házaséleti boldogságát. Mikor már a fájdalom enyhült, a meg-megújuló emlékektől egy-egy érzelmes költeménynyel szabadult, s a­kik ezt tudták, s a­kik az esetet hallották, mély részvéttel tekintettek a boldogtalan ifjúra. E vi­szonyra céloz Kazinczy is, midőn Guzmics 1824-ben ismertető adatokat kér Fáyról. »Egy gátlott szere- Hazai irodalom, művészet. * „Magyar Salon.“ Az októberi füzet ponto­san megjelent elsejére. Ezzel a hetedik évfolyam indult meg, melynek képeit az uj évben Morelli Gusz­táv fametsző-intézete fogja készíteni. Az uj füzet leg­nagyobb részét városaink ismertetése foglalja el írás­ban és képben. »A városok« jelentőségét Pulszky Ferenc fejtegeti élőbeszéd gyanánt s azután követ­keznek Kovács János cikke »Szeged és népé«-ről, Mérai Horváth Károlyé Aradról, Kadályé »A déli­bábok városáról«, Kada Eleké Kecskemétről, Kolozs­vári Károlyé Kolozsvárról, dr. Kőrössy Lászlóé Esz­tergomról s egy temesvári levél. Egy pár sor és kép »A szegedi rakpart bedőlésé«-t mutatja be. Elbeszé­lések vannak a füzetben: Jókai Mórtól (»Éjjeli fogás«), Beniczkyné­ Bajza Lenkétől (»A sárga rózsa«) Prém Józseftől (»Két dacos lélek«); költemények: Reviczky Gyulától (hátrahagyott vers), Palágyi Lajostól, Bodnár Istvántól. Történelmi fejtegetések: »Lehel kürtje« (rajzzal) Kele Józseftől, »Az utolsó fejvesztés Magyarországon« Kemény Lajostól. A nap eseményeit tükrözik: az »Uj miniszter, új államtitkár« (Josipovich Imre, Tibád Antal) az E. M. K. E. főbb tisztviselőit, jelképét, első fellépését ábrázoló képek. Dr. Ötvös Adolf »Jászai Mari asszony« művészetét jellemzi s cikkéhez a művésznő 12 jelmezképe van mellékelve. Bodnár Zsigmondtól meg a Petőfi-tár­­saság múlt havi ülésén felolvasott értekezés olvas­ható »A nemzeti szellem és műveltségről«. A szo­kásos egyveleg-, talány- és egyéb apró rovatok van­nak még a füzetben. * Kisfaludy-est. A nemzeti színház igazgatósága az idén a szokottnál melegebb kegye­lettel adózik Kisfaludy Károly iránt, kit a modern magyar vígjáték atyjának nevez az irodalomtörténet. Az új saisonban tegnap már a második Kisfaludy-est volt. A közel hat évtizedes sírban porladó költőnek két olyan darabját vették elő tegnap, a­melylyel egy­­egy évi időközben már többször megnevettették a nem­zeti színház közönségét: »A hűség próbája« című apróságot, melynek Mátyás királyról szóló anek­dota a meséje és a »A pártütők« vígjátékot, melyben több az egésséges bohózati ötlet s népszín­­művi vonás, mint nem egy legújabb népszínműben. A sokat szenvedett s dicsősége delén kora sírba dőlt költő meg lehetne elégedve »A pártütők« hatásával még ma is: a színpadi technika s nyelv bármily nagyot haladt azóta, e darabon sokat lehet nevetni s nevettek tegnap is. Az igaz, hogy nem kis érdeme van benne az Újházi tipikus öregbirójának, kihez fogható nép­színműi alakot nem igen láthatunk manapság s a Vízvári hebegő kántorjának, mely igen jó társ hozzá. Megérdemelték volna, hogy sokkal többen nézzék lem — írja többek közt — elugrattatá vele a házas­ságot, s ez a baj szint ad minden sorának, a mit tolla ir. Vérei nem engedték, hogy egy nem alacsony, ha­nem csak nem fényes születésű leányt elvegyen. Fi­des et ingeni benigna vena est — ezt kellene írni képe alá.« Atyja s nővére, utóbb többféle kedvezésekkel iparkodtak jóvátenni az okozott keserűséget. Egy­előre különféle mulatságokba igyekeztek őt belevonni úgy otthon mint Pesten. Fáyék pesti háza az országút dob­ utcai sarkán feküdt, sok szoba volt benne s valamikor vendég­­fogadó lehetett, neve is arra mutat,h »Arany szitás­nak hívták. Ha Fáyék bejöttek Pestre, ide szálltak, pedig gyakran bejöttek, nemcsak vásárokra és bá­lokra, hanem színi előadásokra is. Az öreg Fáy ugyanis nagy pártfogója volt a magyar színészeknek, kik ekkor az országúti Hacker-szálában játszottak; a­mikor tehette, mindig elment előadásaikra, többet közülök asztalához is meghitt. E szerencsében Déryné, az akkor ünnepelt énekesnő is részesült, náluk ismer­kedett meg későbbi férjével is, sőt házasságuk után egy ideig az Arany-szitában laktak. Déryné hogarthi tolla érdekesen mutatja be ez időtájt az egész Fáy­­családot, hadd álljon itt e lap egész terjedelmében: »E dolgok folytában sok pártfogókra találtam. Nevezetesen lakott Gombán egy igen gazdag, nagy család, az öreg Fáy László úr két fiával és két leányá­val. Az egyik fia volt — ki ne ismerte volna a nagy­eszű jeles írót? — Fáy András; a másik a kedves, kedélyes fiatal Laci. A két testvér nagyon különböző jellemű volt. András már oly fiatal korában is ko­moly sőt csaknem búskomorságra hajló (már tudjuk, hogy miért!); a másik örökké vidám, lehet mondani, pajkos. Gyakran borult nyakába a bátyjának, meg­fogta két kezével a fejét, úgy össze-vissza csókolta, hogy szegény András majd belefult. Az öreg ur pe­

Next