Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)
1889-10-09 / 277. szám
tisztaságban és becsületes erkölcsben. Nem volt olyan igyekvő leány, nem volt olyan szorgalmas és keresett asszonyi munkás a faluban, mint ő volt. Vasárnap pedig mindig ott ült a templomban, a kar alatt, — gyönyörű szép szemeivel s ragyogó arcájával felülmúlva leánytársait mind. És mégis, minden ártatlan s szelid magaviselete mellett is, nem volt a faluban annyi becsülete, mint egy mákszem. Hiába büszke, kevély nép ez a paraszt. Az egész falu, minden vagyonával együtt sem ér kétháromezer forintot; rongyos, terméketlen határa, kenyeretlen népe van, mégis,aki nem itt született,ő előtte megvetett, »jött-ment« a neve. Komédiás Máli! Ki az ? Mi az ? Ha valakiről becsmérlőt akarnak mondani, úgy mondták: te csak olyan vagy mint Komédiás Máli! — A gyerekek is sokszor kiabáltak utánna: Komédiás Máli! Komédiás Máli! A legények pedig, kivált vasárnap este, sokat boszantották a pincesoron, amikor röhögve, kődarabokat dobáltak be hozzá a kőlyukba. Komédiás Máli! Gyere ki Komédiás Máli! Ebben az időben történt, hogy két legény jött haza a katonaságtól: Barna András és Legényi Márton. Legényi Márton csak három évig szolgált — de Barna András hatig és felvitte a huszárságnál strázsamesterségig. Mikor legelőször eljött a templomba, az egész, különösen az asszonynép felállt s úgy nézte a csinos huszárt, — a kinek a mellett itthon volt egy negyedrész földje is s igy bizony sok eladóleány és sok édesanya szívét mozgásba hozta. Érezte is Barna András a maga tiszti mivoltját. A templomban sem ült a karba, a legények közé, leült alól az első székbe és a presbiterek nagy készséggel adtak neki helyet maguk között. Fehér keztyűje, piros bugyellárisa messzire világított a homályos templomban. És ime, egyszer csak az az asszonyi pletyka kezdi bejárni a falut, hogy a két katonának nagyon megtetszett Komédiás Máli és nagyon is utánna vetették magukat. Hát magam is vettem észre. Mert a pincém épen a Komédiás Máli lakása mellett lévén, sokszor láttam, hogy hol egyik, hol másik katona elsétált ott és egyet-kettőt szóltak az odakint varrogató szép leányhoz. Különösen Barna Andrásról vettem észre, hogy ő akárhol dolgozott is, akár az alsómezőn, akár a szőlőben, estére mégis csak Komédiás Mali felé vette az útját. És sokszor már nagyon is késő volt az idő, mikor onnan hazament. (Folyt. köv.) dalomról.« Voltakép Erdélyről van csupán szó e műben, melyet a ma is élő gr. Bánffy Miklós mente meg az utóvilág számára. Ugyanis ezt a munkát a bécsi rendőrség az ötvenes évek végén elkobozta özv. gróf Bánffy Dénesnétől, de impuruma megmaradt a háziorvosnál, kitől azt gróf Bánffy Miklós vette meg, aztán nagy munkával kibetűzte, lemásolását 1869 őszén elvégezte s bonchidai könyvtárában helyezte el. Onnan közlé most Marczali Henrik. Nagyobb vonásokkal rajzolt képe ez az erdélyi forradalomnak, melyet Puchner tábornok tehetetlen, de erőszakos magatartása, a fajgyűlölet és oly sok igaztalanság idéztek elő. A fölfegyverezett oláhok gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, kipusztítják a magyar városokat és elrombolják a kincstár bányáit, de harcolni nem tudnak ; a szászok áradoznak a hűségtől, de nem bizonyítják egyetlenegy nagyobb tettel sem s »Hurrachbatalion«-juk csak futni tud a magyar fegyverek elől; a sok igaztalanság a székelyeket is megtorlásra készti s azok is gyújtogatni kezdenek; pusztulás képe az egész Erdély, mígnem megjelenik Bem tábornok s kiveri Puchnert a fejedelemségből, rendet csinál egy időre; de a beözönlő oroszok véget vetnek a küzdelemnek s Ausztria ismét birtokba veszi Erdélyt. Az emlékirat utolsó két fejezete azt írja le vázlatosan, de elég erővel, hogy 1849 őszétől 1853-ig milyen félszeg és igazságtalan volt ottan a közigazgatás. A mit a gróf utósó sornak jegyzett emlékirata végére: »nincs biztos politika az örök igazság elvei ellen«, annak igazát a gróf mélyen érezhette, de érvényesülését nem érhette meg. Az ő műve egy a Bach-rendszer idejében papírra bízott hazafias jajkiáltás. A korai halál meggátolta, hogy örvendhessen is a későbbi újjászületés hajnalának és termékenyítő napfényének, mely mellett igazság adatott a sokat szenvedő Erdélynek is. Emlékirata egy zordon időnek szomorú tükörképe marad, már említett francia beszély, Szász Károly »Kereszt a sziklán« című elbeszélő költeménye, mely egy szerelmi bús történetet mond el, de »lengedi« verslábai nem futnak mindig oly szabatosan, mint a verselési technika e mesterénél megszoktuk, (például e sor is: »Asszonya állata oda keresztet«, a hat rövid szótag egymásutánja miatt nem jól hangzik,é s olvasunk egy újgörög népköltési terméket is: »A fülmise panaszá«-t, Erődi Béla fordításában. Vargha Gyula »Népszámlálásunk és a telepítések« címmel, a jövő évre eső új népszámlálás alkalmából mondja el helyes nézeteit a telepítések fontosságáról s a tanyák és puszták lakosainak összeírási módjáról. Az országyűlési új ülésszak küszöbén szintén időszerű érdekkel bír Csorba Ferenc dolgozata: »Parlamenti vitáink szabályozása érdekében.«. Abból indul ki, hogy a véderő-vita módnélküli elhúzódása miatt a költségvetés tárgyalását ez idén csak júniusban lehetett befejezni, midőn a megszavazott hitel nagy része már el volt költve. Megvillanhatott tehát sok elmében a gondolat, hogy jövőre jó lenne az ily késleltetésnek elejét venni, természetesen a parlamentarizmus valódi jellegének csonkítása nélkül. Elmondja aztán a szerző, hogy Angliában és Észak- Amerikában mily eszközökhöz folyamodtak a törvényhozás gyorsabb menetének biztosítása végett. Angliában a cloture-t a szabadelvű Gladstone 1882-ben juttatta érvényre s azóta ez még szigorítottabb alakot kapott. Tavaly kimondták, hogy százegy képviselőnek pártoló szavazatára a vita berekesztését el lehet határozni. Az Unió képviselőházában pedig minden törvényjavaslatnál előre meg lehet állapítani, hogy az átalános vagy részletes vita meddig tartson s ha a megszabott határidő elérkezik, az elnök szavazat alá bocsátja a javaslatot, még ha annak szakaszai nagy részére nem is került a tárgyalás sora. Így van ez a szabad Amerikában. Nálunk aki ilyet pendítene meg, jogcsonkító, hatalmaskodó zsarnoknak kiáltanák ki. Még egy nagyobb dolgozat: »Comenius és a Rákócziak« című, van a füzetben. Kvacsala János írta, részletes adalékot nyújtva a tizenhatodik századi oktatásügyi állapotok történetéhez. Comenius volt ugyanis az az idegen kitűnő szakférfi, kihez a Rákóczi-család tagjai gyakran fordultak a hazai tanítási ügy emelése végett. Az »Értesítő« három könyv bírálatát közli. Egyik a Mikszáth Kálmán »Beszélő köntös«-ének árnyoldalaival foglalkozik, anélkül, hogy fényoldalait kellőleg méltányolni tudná. A rossz gyomor kurta, epés ítélete ez egy kellemes ízű, könnyű jó ételről. Lehet hiba az ételben is, de több van a gyomorban. Azt mondja a bíráló, hogy a Jósika és Jókai török tárgyú regényei a romantico-tragikai hősi operához hasonlítottak, míg a »Beszélő köntös«-ben már az operetta zenéje hallatszik. Engedjük meg, hogy Mikszáth művének főalakjaiból valóban lehetne operettek et csinálni, de vájjon mit bizonyít ez? Azt, hogy van bennök kellem és játsziság. Hiszen az Olympus isteneiből, a trójai háború Helénájából, sőt a pokolra szálló Orpheuszból is azért lehetett jó operetteket (természetesen Offenbach-zenével) csinálni, mert költői voltak egyik lényeges oldala a kellem. Azt hiszszük, hogy a csupa hibavadászatra hajlandó kritikusi pápaszem is jobban észrevehette volna Mikszáth művének ama ritka oldalát, mely épen nem mindennapi a mi irodalmunkban: a kellemet és játsziságot, melyben több a költői érdek is, mint ahogy ezt a kritikus amúgy mellékesen, szivének bizonyosan mély bánatára, elismerni mégis csak kénytelen. A másik kritika Fenyvessy Ferencnek »Belsőoktatásunk reformja« című füzetével bánik el jó keményen. A harmadikban pedig Heinrich Gusztáv ismerteti Fischer Kunónak a göthei Faust magyarázatairól irt szellemes felolvasását, igazat adva Fischer Kuno k. 2052 A tenger. (Orosz elbeszélés.) Irta Jaszinszki I. (Folytatás.) XIV. Vacsora után, melyhez Róza a holnapi nap esélyeitől gyötörtetve — nem nyúlt, Sarpacovszkij elvezette Tupisev orvost a vendégszobába, míg Róza a csigalépcsőn fölfutott az emeletre, hol egy félreeső szobácskában jogot vivott ki magának szüleitől aludni. E szobácska ablakaiból gyönyörű kilátás nyílt a zónára, a tengerre s a távoli sziklákra és szigetre. A rózsaszínű lámpa meggyujtva s az ágy szobaleány által már megvetve volt. Róza várakozott a cselédre, kinek segítenie kellett volna neki a levetkőzésben ; de az nem jelenvén meg, Róza nagyon elcsodálkozott pontatlanságán. De még jobban elcsodálkozott, midőn az erkélyre nyíló ajtóhoz lépve, azt tapasztaló, hogy az zárva van és a kulcs nincs a zárban. — Ki csukta ezt be ? — kiáltó haraggal és a lépcsőházba futott ki, hogy a szobaleánynak szemrehányást tegyen. A kis előszobában szemtől szembe Zsófiával találkozott, ki haraggal tekintett nővérére. — Miért nem fekszel le, Róza ? — kérdé elfojtott hangon. — Ki merészelte becsukni az ajtót? — kérdé a maga részéről Róza. — Én parancsoltam meg, hogy nyugtom legyen, — mondá Zsófia és megfogva nővére mindkét kezét, erővel betaszította a hálószobába. — Mi lett, megőrültél ? — kiálta föl Róza. Zsófia elnevette magát. — Nos, Róza, te félsz ? Igaz, erősebb vagyok náladnál. Mondd, hogyan tetszett meg neked Tupiser orvos? — A legkevésbé sem érdekel, — felele Róza, átható tekintetet vetve nővérére. — Róza, miért nem vetkezel ? — Megvárom, mig levetkezel. — Hol van Katalin? — Hol van ? A vendéget szolgálja és nem fog hozzád bejönni. Akarod ? segítek neked. — Nincs szükségem. — Zsófia, midőn Róza lehúzta cipőjét, levetkezett és szó nélkül lefeküdt, ágyához lépett és megcsókolta őt. — Aludjál Róza. Álmodjál szépeket Dávidovics felől. — Nem akarok felőle álmodni. — Ki felől akarsz hát ? — Az az én gondom. Zsófia még mondani akart valamit, de elhallgatott. — Jó éjt, Róza! A nővér távozása után, a fiatal leányka föltevé a kérdést, hogy várjon mit jelentsen az, hogy Zsófia egész este kémkedik utána s hogy az erkélyre nyiló ajtó be van csukva. »Ez mind a Rubin műve, és Zsófia, ki vele tart, most kissé szégyenli magát,« gondola magában. Róza azután fölkelt ágyából és megnézte, várjon nővére nem csukta-e be maga után az ajtót. Az ajtó nyitva volt. Ez megnyugtatván Rózát, selyem takarójába burkolódzott és elkezdett Telepnévről gondolkozni, azon reményben, hogy csakugyan felőle fog álmodni. Gondolkozott dús szemöldeiről, nagy tehetségéről s arról, hogy kevéssé ismeri őt és viszont még kevésbé, hogy minél közelebbről kell egymást kölcsönösen kiismerniük. Róza ily gondolatok közt csakhamar elszenderült. XV. Róza azt álmodta, hogy midőn hajnalban fölébredett, elhagyta a házat és a tenger felé ment, a kőlépcsőzet összeomlott lábai alatt és apró törmelékké változott át. Félelem szállta meg és nem tudta megérteni, hogyan omolhatott össze a kősziklába vágott megrendithetlen lépcsőzet. Feje szédült és lélekzete elakadt, midőn léptei után a lépcsőfokokat egymásután összeomlani látta. Rendkívüli könnyedséggel, csaknem a levegőben szállva, ment le Róza a tengerhez, mely zúgott és habzott előtte. A homály, mely Rózát környező, egy pillanat alatt megsűrűsödött és fellegként terjedt szét feje fölött. Hullámok emelkedtek föl a tenger felszínén, majd nehézkesen ismét alámerültek s nem hömpölyögtek tovább. Sötétek voltak mint az éj és csak a csúcsaikon feltornyosult fehér hab külömbözteté meg őket egymástól. Rózát oly félelem szállta meg, hogy kezeivel elfödte arcát. A part, mélyen állott, megmozdult lábai alatt, — és im, ő hallja, mint közelednek feléje minden oldalról a hullámok és mint szorítják őt vissza. Úgy rémlik előtte, hogy azonnal elmerül — elfödi szemeit — s ő már messze látja magát a parttól. Ezer nedves kéz nyúl feléje. Szülői háza a távolban csak mint sötét folt tűnik fel szemei előtt. Beszédhez hasonló, visszafojtott hangokat hall. Hasztalan küzd a hullámok ellen és törekszik a part felé. Igen, de ezek nem hullámok, hanem valami különös lények. Hasonlók az emberekhez. És az, mi rajtuk fehérük, nem hab, hanem mindmegannyi fej.