Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)

1889-10-09 / 277. szám

tisztaságban és becsületes erkölcsben. Nem volt olyan igyekvő leány, nem volt olyan szorgalmas és keresett asszonyi munkás a faluban, mint ő volt. Vasárnap pedig mindig ott ült a templomban, a kar alatt, — gyönyörű szép szemeivel s ragyogó arcájával felülmúlva leánytársait mind. És mégis, minden ártatlan s szelid magaviselete mellett is, nem volt a faluban annyi becsülete, mint egy mákszem. Hiába­ büszke, kevély nép ez a paraszt. Az egész falu, minden vagyonával együtt sem ér két­­háromezer forintot; rongyos, terméketlen határa, ke­nyeretlen népe van, mégis,a­ki nem itt született,ő előtte megvetett, »jött-ment« a neve. Komédiás Máli! Ki az ? Mi az ? Ha valakiről becsmérlőt akarnak mondani, úgy mondták: te csak olyan vagy mint Komédiás Máli! — A gyerekek is sokszor kiabáltak utánna: Komédiás Máli! Komédiás Máli! A legények pedig, kivált vasárnap este, sokat boszantották a pinceso­ron, a­mikor röhögve, kődarabokat dobáltak be hozzá a kőlyukba. Komédiás Máli! Gyere ki Ko­médiás Máli! Ebben az időben történt, hogy két legény jött haza a katonaságtól: Barna András és Legényi Márton. Legényi Márton csak három évig szolgált — de Barna András hatig és felvitte a huszárságnál strázsamesterségig. Mikor legelőször eljött a temp­lomba, az egész, különösen az asszonynép felállt s úgy nézte a csinos huszárt, — a kinek a mellett itthon volt egy negyedrész földje is s igy bizony sok eladó­leány és sok édes­anya szívét mozgásba hozta. Érezte is Barna András a maga tiszti mivoltját. A tem­plomban sem ült a karba, a legények közé, leült alól az első székbe és a presbiterek nagy készséggel adtak neki helyet maguk között. Fehér keztyűje, piros bugyellárisa messzire világított a homályos tem­plomban. És ime, egyszer csak az az asszonyi pletyka kezdi bejárni a falut, hogy a két katonának nagyon megtetszett Komédiás Máli és nagyon is utánna vetették magukat. Hát magam is vettem észre. Mert a pincém épen a Komédiás Máli lakása mellett lévén, sokszor láttam, hogy hol egyik, hol másik katona elsétált ott és egyet-kettőt szóltak az odakint varro­­gató szép leányhoz. Különösen Barna Andrásról vettem észre, hogy ő akárhol dolgozott is, akár az alsómezőn, akár a szőlőben, estére mégis csak Ko­médiás Mali felé vette az útját. És sokszor már na­gyon is késő volt az idő, mikor onnan hazament. (Folyt. köv.) dalomról.« Voltakép Erdélyről van csupán szó e mű­ben, melyet a ma is élő gr. Bánffy Miklós mente meg az utóvilág számára. Ugyanis ezt a munkát a bécsi rendőrség az ötvenes évek végén elkobozta özv. gróf Bánffy Dénesnétől, de impuruma megmaradt a házi­orvosnál, kitől azt gróf Bánffy Miklós vette meg, aztán nagy munkával kibetűzte, lemásolását 1869 őszén elvégezte s bonchidai könyvtárában helyezte el. Onnan közlé most Marczali Henrik. Nagyobb vo­násokkal rajzolt képe ez az erdélyi forradalomnak, melyet Puchner tábornok tehetetlen, de erőszakos magatartása, a fajgyűlölet és oly sok igaztalanság idéztek elő. A fölfegyverezett oláhok gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, kipusztítják a magyar városokat és elrombolják a kincstár bányáit, de harcolni nem tud­nak ; a szászok áradoznak a hűségtől, de nem bizo­nyítják egyetlenegy nagyobb tettel sem s »Hurrach­­batalion«-juk csak futni tud a magyar fegyverek elől; a sok igaztalanság a székelyeket is megtorlásra készti s azok is gyújtogatni kezdenek; pusztulás képe az egész Erdély, mígnem megjelenik Bem tábornok s kiveri Puchnert a fejedelemségből, rendet csinál egy időre; de a beözönlő oroszok véget vetnek a küzde­lemnek s Ausztria ismét birtokba veszi Erdélyt. Az emlékirat utolsó két fejezete azt írja le vázlatosan, de elég erővel, hogy 1849 őszétől 1853-ig milyen fél­szeg és igazságtalan volt ottan a közigazgatás. A mit a gróf utósó sornak jegyzett emlékirata végére: »nincs biztos politika az örök igazság elvei ellen«, annak igazát a gróf mélyen érezhette, de érvényesülé­sét nem érhette meg. Az ő műve egy a Bach-rend­­szer idejében papírra bízott hazafias jajkiáltás. A korai halál meggátolta, hogy örvendhessen is a ké­sőbbi újjászületés hajnalának és termékenyítő nap­fényének, mely mellett igazság adatott a sokat szen­vedő Erdélynek is. Emlékirata egy zordon időnek szo­morú tükörképe marad, már említett francia beszély, Szász Károly »Ke­reszt a sziklán« című elbeszélő költeménye, mely egy szerelmi bús történetet mond el, de »lengedi« vers­lábai nem futnak mindig oly szabatosan, mint a ver­­selési technika e mesterénél megszoktuk, (például e sor is: »Asszonya állata oda keresztet«, a hat rövid szótag egymásutánja miatt nem jól hangzik,é s olva­sunk egy újgörög népköltési terméket is: »A fül­­mise panaszá«-t, Erődi Béla fordításában. Vargha Gyula »Népszámlálásunk és a telepí­tések« címmel, a jövő évre eső új népszámlálás al­kalmából mondja el helyes nézeteit a telepítések fon­tosságáról s a tanyák és puszták lakosainak összeírási módjáról. Az országyűlési új ülésszak küszöbén szintén időszerű érdekkel bír Csorba Ferenc dolgozata: »Parlamenti vitáink szabályozása érdekében.«. Abból indul ki, hogy a véderő-vita módnélküli elhúzódása miatt a költségvetés tárgyalását ez idén csak június­ban lehetett befejezni, midőn a megszavazott hitel nagy része már el volt költve. Megvillanhatott tehát sok elmében a gondolat, hogy jövőre jó lenne az ily késleltetésnek elejét venni, természetesen a parla­mentarizmus valódi jellegének csonkítása nélkül. Elmondja aztán a szerző, hogy Angliában és Észak- Amerikában mily eszközökhöz folyamodtak a tör­vényhozás gyorsabb menetének biztosítása végett. Angliában a cloture-t a szabadelvű Gladstone 1882-ben juttatta érvényre s azóta ez még szigorí­­tottabb alakot kapott. Tavaly kimondták, hogy százegy képviselőnek pártoló szavazatára a vita be­rekesztését el lehet határozni. Az Unió képviselő­házában pedig minden törvényjavaslatnál előre meg lehet állapítani, hogy az átalános vagy részletes vita meddig tartson s ha a megszabott határidő elérkezik, az elnök szavazat alá bocsátja a javaslatot, még ha annak szakaszai nagy részére nem is került a tárgya­lás sora. Így van ez a szabad Amerikában. Nálunk a­ki ilyet pendítene meg, jogcsonkító, hatalmaskodó zsarnoknak kiáltanák ki. Még egy nagyobb dolgozat: »Comenius és a Rákócziak« című, van a füzetben. Kvacsala János írta, részletes adalékot nyújtva a tizenhatodik szá­zadi oktatásügyi állapotok történetéhez. Comenius volt ugyanis az az idegen kitűnő szakférfi, kihez a Rákóczi-család tagjai gyakran fordultak a hazai tanítási ügy­ emelése végett. Az »Értesítő« három könyv bírálatát közli. Egyik a Mikszáth Kálmán »Beszélő köntös«-ének árnyoldalaival foglalkozik, a­nélkül, hogy fényoldalait kellőleg méltányolni tudná. A rossz gyomor kurta, epés ítélete ez egy kellemes ízű, könnyű jó ételről. Lehet hiba az ételben is, de több van a gyomorban. Azt mondja a bíráló, hogy a Jósika és Jókai török tárgyú regényei a romantico-tragikai hősi operához hasonlítottak, míg a »Beszélő köntös«-ben már az operetta zenéje hallatszik. Engedjük meg, hogy Mik­száth művének főalakjaiból valóban lehetne operet­­tek et csinálni, de vájjon mit bizonyít ez? Azt, hogy van bennök kellem és játsziság. Hiszen az Olympus isteneiből, a trójai háború Helénájából, sőt a pokolra szálló Orpheuszból is azért lehetett jó operette­ket (természetesen Offenbach-zenével) csinálni, mert köl­tői voltak egyik lényeges oldala a kellem. Azt hisz­­szük, hogy a csupa hiba­vadászatra hajlandó kritikusi pápaszem is jobban észrevehette volna Mikszáth mű­vének ama ritka oldalát, mely épen nem mindennapi a mi irodalmunkban: a kellemet és játsziságot, mely­ben több a költői érdek is, mint ahogy ezt a kritikus amúgy mellékesen, szivének bizonyosan mély bána­tára, elismerni mégis csak kénytelen. A másik kri­tika Fenyvessy Ferencnek »Belső­oktatásunk re­formja« című füzetével bánik el jó keményen. A harmadikban pedig Heinrich Gusztáv ismerteti Fi­scher Kunónak a göthei Faust magyarázatairól irt szellemes felolvasását, igazat adva Fischer Kuno k.­ 2052 A tenger. (Orosz elbeszélés.) Irta Jaszinszki I. (Folytatás.) XIV. Vacsora után, melyhez Róza a holnapi nap esé­lyeitől gyötörtetve — nem nyúlt, Sarpac­ovszkij elve­­zette Tupisev orvost a vendégszobába, míg Róza a csigalépcsőn fölfutott az emeletre, hol egy félreeső szobácskában jogot vivott ki magának szüleitől aludni. E szobácska ablakaiból gyönyörű kilátás nyílt a zónára, a tengerre s a távoli sziklákra és szigetre. A rózsaszínű lámpa meggyujtva s az ágy szoba­leány által már megvetve volt. Róza várakozott a cselédre, kinek segítenie kellett volna neki a levetkő­­zésben ; de az nem jelenvén meg, Róza nagyon elcso­dálkozott pontatlanságán. De még jobban elcsodálko­zott, midőn az erkélyre nyíló ajtóhoz lépve, azt tapasztaló, hogy az zárva van és a kulcs nincs a zárban. — Ki csukta ezt be ? — kiáltó haraggal és a lépcsőházba futott ki, hogy a szobaleánynak szemre­hányást tegyen. A kis előszobában szemtől szembe Zsófiával találkozott, ki haraggal tekintett nővérére. — Miért nem fekszel le, Róza ? — kérdé elfoj­tott hangon. — Ki merészelte becsukni az ajtót? — kérdé a maga részéről Róza.­­ — Én parancsoltam meg, hogy nyugtom legyen, — mondá Zsófia és megfogva nővére mindkét kezét, erővel betaszította a hálószobába. — Mi lett, megőrültél ? — kiálta föl Róza. Zsófia elnevette magát. — Nos, Róza, te félsz ? Igaz, erősebb vagyok náladnál. Mondd, hogyan tetszett meg neked Tupiser orvos? — A legkevésbé sem érdekel, — felele Róza, átható tekintetet vetve nővérére. — Róza, miért nem vetkezel ? — Megvárom, mig levetkezel. — Hol van Katalin? — Hol van ? A vendéget szolgálja és nem fog hozzád bejönni. Akarod ? segítek neked. — Nincs szükségem. — Zsófia, midőn Róza lehúzta cipőjét, levetke­zett és szó nélkül lefeküdt, ágyához lépett és megcsó­kolta őt. — Aludjál Róza. Álmodjál szépeket Dávido­­vics felől. — Nem akarok felőle álmodni. — Ki felől akarsz hát ? — Az az én gondom. Zsófia még mondani akart valamit, de elhall­gatott. — Jó éjt, Róza! A nővér távozása után, a fiatal leányka föltevé a kérdést, hogy várjon mit jelentsen az, hogy Zsófia egész este kémkedik utána s hogy az erkélyre nyiló ajtó be van csukva. »Ez mind a Rubin műve, és Zsófia, ki vele tart, most kissé szégyenli magát,« gon­dola magában. Róza azután fölkelt ágyából és meg­nézte, várjon nővére nem csukta-e be maga után az ajtót. Az ajtó nyitva volt. Ez megnyugtatván Rózát, selyem takarójába burkolódzott és elkezdett Telepnévről gondolkozni, azon reményben, hogy csakugyan felőle fog álmodni. Gondolkozott dús szemöldeiről, nagy tehetségéről s arról, hogy kevéssé ismeri őt és viszont még kevésbé, hogy minél közelebbről kell egymást kölcsönösen kiis­merniük. Róza ily gondolatok közt csakhamar elszen­­derült. XV. Róza azt álmodta, hogy midőn hajnalban föléb­redett, elhagyta a házat és a tenger felé ment, a kő­­lépcsőzet összeomlott lábai alatt és apró törmelékké változott át. Félelem szállta meg és nem tudta meg­érteni, hogyan omolhatott össze a kősziklába vágott megrendithetlen lépcsőzet. Feje szédült és lélekzete elakadt, midőn léptei után a lépcsőfokokat egymás­után összeomlani látta. Rendkívüli könnyedséggel, csaknem a levegőben szállva, ment le Róza a tenger­hez, mely zúgott és habzott előtte. A homály, mely Rózát környező, egy pillanat alatt megsűrűsödött és fellegként terjedt szét feje fölött. Hullámok emelkedtek föl a tenger felszínén, majd nehézkesen ismét alámerültek s nem hömpö­lyögtek tovább. Sötétek voltak mint az éj és csak a csúcsaikon feltornyosult fehér hab külömbözteté meg őket egymástól. Rózát oly félelem szállta meg, hogy kezeivel elfödte arcát. A part, mélyen állott, megmozdult lábai alatt, — és im, ő hallja, mint közelednek feléje min­den oldalról a hullámok és mint szorítják őt vissza. Úgy rémlik előtte, hogy azonnal elmerül — elfödi szemeit — s ő már messze látja magát a parttól. Ezer nedves kéz nyúl feléje. Szülői háza a távolban csak mint sötét folt tűnik fel szemei előtt. Beszédhez hasonló, visszafojtott hangokat hall. Hasz­talan küzd a hullámok ellen és törekszik a part felé. Igen, de ezek nem hullámok, hanem valami különös lények. Hasonlók az emberekhez. És az, mi rajtuk fehérük, nem hab, hanem mindmegannyi fej.

Next