Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)

1889-11-01 / 300. szám

Péntek, 1889. november 1. 300. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ............................. 8 frt ■ tog^redóvre ............................4 frt E gyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. A temető mellett. ( Génestet.) Boldog vagyok kis lakomban, Meg is van az áldva; Jő helyen van, kötekedem Komolybúi tréfálva. »Jó helyen van? Város-szélen ? Vagy a közepében? Szép tán onnét a kilátás?« Szólok : na nem épen. A temető mellett! Látok Én minden halottat. Csöndes mind, de szólnak mégis : »Ma én, te tán holnap.« Arra is van élet, néha Éppen zajos élet; Cifra fogat hozza-viszi A sok úri népet. Atsohajtok néha: vajha Fönt megmondanátok, Hogy ha rajtam áll, sokára Mennék csak hozzátok! A temető mellett! Egy-két Lépés és ott vagytok, Ahol — itt fönt elfáradva — Békén nyugodhattok. TJgy van, nem nagy tér választ el A végső lakástól, Ha meghalok, gyalog visznek A halottas házból. Mondod: szörnyű szomszédok a Temetői hantok ? Oh de hát ti, épek, szépek, Tőle messzebb laktok ? Révész Ernő.-------****&■-----­E gy első négyesért. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Miről van szó ? Engedőimet néni, nem figyel­tem, kérdé tettetett közönyoyel. — Hogy megbocsátod-e, nem rajtam múlt ké­sésemet. — Oh kérem, nincs mit, volt az ajakbigyesztve adott válasz. — Majd kipótoljuk még, megbocsáss. Remény­iem, fentartottad részemre a souper csárdást ? — Sajnálom, de már nem rendelkezem vele. — Persze ez baj. Úgy hát a cotilliont ? — Egy táncom sincs már szabad. Nem remél­hettem, hogy még lesz szerencsénk ma, — s nem akartam továbbra is petrezselymet árulni. — De Mariska ? — folytatta volna Guszti igazo­lását, de most újra megnyikkant a hegedű s Maris­kát elröpité táncosa. — Ne búsuljon Guszti, ismerem húgomat, kissé fejes, de majd megengesztelődik, vigasztalta a barát­ságtalan fogadtatás következtében levertnek látszó fiatal embert a néni. — De kedves Lina néni, mikor én semminek sem vagyok az oka! Hiszen beláthatja, hogy — — Tudom, tudom, nem magától függött. Maga eljött volna ha lehet. Tudja mit, menjen, forduljon egyet a teremben, majd ón azalatt kibékítem Mariskát. — Mára már mind hiába, Lina néni, Maris­I kának nincs tánca, nekem pedig nincs táncosnőm és én mással nem táncolok. De ugy-e, még sem szép tőle, hogy bármi lett légyen is késedelmem oka, leg­alább egy tánccal nem várt meg ? Ismerhetett volna, hogy nem játszom az adott szóval. Annyira csak meg­bízhatott volna bennem. Ha még ily csekélységekben sem bízik meg, mi lesz belőlünk, én uram istenem, ha — — Sohase okoskodjék. Menjen, fogadja meg tanácsomat, vegyüljön a mulatók közé. Szellőztesse bogarait. Lina néni nem tűrt ellenmondást; ezt a gyön­ge (vagy inkább talán erős) oldalát ismerte Guszti ur, nem volt tehát miben válogatnia, nekiindult a teremnek. Közéje keveredett azoknak az életuntságot fitogtató ifjú uraknak, kik többnyire csak azért kér­kednek ezzel a divatos nyavalyával, mert sokkal ügyetlenebbek s bárgyúbbak, semhogy a társaságban vagy nők körében megtudnák állani helyöket. Megcsömörlött tőlők. Ez nem neki való kom­pánia. Majd befordult a cukrászatba, megevett unal­mában egy fagylaltot, megivott rá egy pohár citrom­vizet ; s ha előbb a lelke, most a gyomra kezdett ka­varogni. Azután az öreg urakhoz nézett be, kik egy mel­lékteremben ütöttek tábort. Az egyik asztalnál Mokány Bertalan uramnak valamely elvtársa vezette a »csöndest«. A másiknál egy hörcsök-formáju uradalmi tiszttartó tartott ér­tekezletet a tilletie laevis et caries-ről és annak el­lenszere : a kénsavas rézélegről. Csak úgy dobálód- zott a tudományos műszavakkal, melyekből egy betűt sem értett. Egy sarokban a szolgabiró tárgyalta, hangos pipaszó mellett, nehány magaszőrű pocakos pátri- otával a megyei budgetet s oda lyukadt ki minden okoskodása, hogy egyedül a választási rendszer üd­vözít. A tiszteletes és fekete attilás pártja adomázik. Nehány rokkant fiatal ember pedig Bacchus- nak áldoz. Az a négy tisztes öreg ur ott a szögletben pas- kievicsezik. Ha ugyan annak lehet nevezni azt az ál­lapotot, midőn négy úri ember körül ül egy asztalt s az egész estbosszant gorombáskodik egymással s úgy mellékesen tarokk-kártyát tartanak a kezökben. Történt vala pedig mind ez olyan pipafüstben, melyben a bicska is megállana. Guszti barátunk itt kocintott, ott rágyújtott, nevetett az adomán, szerzett gazdászati ismeretet, tanult közigazgatást, vesztett a ferblin; de minde­nütt peregrinus volt, nem lehetett hasznát venni se­hol. És még ez mind csak bagyján lett volna, ha bal­végzete végre a tarokkozok közé nem sodorja, hol épen akkor (az egyik már megunta a dicsőséget) ne­gyedikre volt szükség; itt azután hamarosan, egész leplezetlenül mondták ki reá a szententiát, hogy menjen krumplit kapálni. Temetőben. Az állat, ha szenved, a magányt keresi, csak az ember szeret pompát csinálni fájdalmából. Carmen Sylva. Mig a gondtalan ifjúság derűje mosolygott rám, féltem a halottak országától, futottam a tájé­káról is s borzongva gondoltam arra, hogy egykor én is lakója leszek. Most már fájdalom, ismerősek lettünk, meg­szoktuk egymást, gyakran megfordulok benne, mert gyakran kellett adóznom neki a kérlelhetlenül rám mért szomorú tartozással. Ez az év is leszakított egy kedves virágot keb­lemről. Talán a föld gyomra is, mint a földnek annyi telhetetlen fia, kincsre vágyott, hogy elnyelte csalá­dunk drága kincsét. Mennyit nyel el, hol itt, hol ott, és mégis egyre éhes, egyre szomjas. Yajjon én mikor fogom neki az utolsó adót beszolgáltatni ? * Kimentem a szeretteim sírját meglátogatni. Halottak napja volt s áradt ki a nép a gyászos hely felé. Legtöbbjét szokás, kíváncsiság vezette. Hangos nevetéssel indultak megnézni a pompásan feldíszített sírokat, a temető ünnepi látványát. Hiába, az ember szeret pompát csinálni a fáj­dalmából is. Virágfüzérek, fényes lámpák, színes lampionok pár óra alatt egész ragyogványnyá alakítják a halot­taknak máskor oly csöndes országát. A zokogást el­nyomja a tömeg zsivaja. Divat ez is, mint annyi egyéb, de bántó divat azok előtt, kiknek szive fáj, és könye hull. * Sietve akartam elhagyni a temetőt, midőn egy magányosan álló, széles gúla mellett halk beszélgetés állított meg. Természetes virággal födött, halvány fénynyel megvilágított sirdomb mellett egy fiatal férfi és nő beszéltek. — Minek e hosszas vonakodás ? — szólt a férfi, — nem bizik szerelmemben ? — Hallgasson meg 1 Tudja, hogy ez a sirdomb legdrágább kincsemet, édes annyám hamvait takarja. 0 boldogtalan volt, mert nagyon szeretett és nagyon csalódott. Szomorú örökségül hagyta rám e két szót: ne higyj! Már mint gyermek, úgy szólván az ő könyein át kezdtem lapozgatni az élet könyvét. Meg­döbbentő sorokat olvastam belőle. Félek a szerelem­től s nem tudok bizni a férfiban, bár tudom, hogy hivatásunk egymás mellett haladni az élet utain. — A hol én erős támasza leszek. Hisz tudja, mennyire szeretem! — Tanítson hát meg hinni is. Bizonyítsa be. hogy az volt a csalódás, a mit eddig láttam, hogy anyám szenvedésben gazdag élete kivétel volt s hogy nem abból áll az élet: hinni és csalódni s hogy van­nak, kik a hivő nő számára paradicsommá tudják tenni az életet. — S ha mindezt bebizonyítom ? — Akkor hinni fogok s az öné leszek. * Koros férfi és fiatal nő karon fogva, röpke beszélgetés közt jöttek a széles utón. A férfin meglátszott, hogy számítás nélkül p'azarolta az élet kincseit, s hogy múló örömeknek él. Az élvek mély barázdákat vontak arcára, de a köny- nyelmű, gondtalan mosoly meghonosult ajakán. A nő magas, karcsú, feltűnő jelenség, nagy lángoló szemekkel, élveteg ajkakkal. Egy ama számo­sak közül, kik üres lelkűkkel képtelenek lévén fel­fogni a magasb hivatást, az élet fölületes örömeit igyekeznek kizsákmányolni. Most sem a kegyelet hozta ide, hanem mint legtöbbjét: a kíváncsiság. Mosolyogva figyelmezteti férjét a sirhalomra, melynél fájdalmas sóhajok közt zokog a gyász ruháju özvegy. — Minek siratni az olyant, a mit helyre pó­tolhatunk 1 — Talán szerette nagyon ! — feleli a férfi. — Szerette? Hahaha(Szerette! Igazán nevet­séges magától ilyet hallani. Épen magától, a ki neje halála után, — a kit úgy mondják lángoló szerelem­ből vett nőül, félév múlva már mást vezetett oltárhoz. — De mikor az a más épen magácska volt. — Én vagy más, ez úgy hiszem mindegy lett volna! * Erisen hantolt, ékitetlen sir mellett, kopottas külsejű férfi állt, melegen szorítva egy alig öt-hat éves leányka kezét. A mély csüggedéssel lehajtott fej és a szenvedé­sektől halványult arc, hiveu tükrözik vissza a vihart, mely életét semmivé tette. Mély sóhajok között, csöppenként peregnek könyei. Ennyit hozhatott szűk anyagi körölményei miatt szerettének, s talán mégis többet hozott, mint. e fényes, hivalkodó ékítmények, e könnyűd kézzel letett virágfüzérek, bokréták. Ismerem, városi kis-hivatalnok, ki önérzetét nem áldozza fel a nagyok kegyének. Csöndes vissza- vonultságban él, nem járta a pártfogolás előszobáit, kis otthona volt mindene, egész világa. És most e mindenből mi maradt ? — E sirdomb s az anyja után siró gyermek. — Apa, — szól a kis gyermek, — soha sem jön haza mama ? — Soha! — De akkor ugy-e lesz más ? — Nem lesz, gyermekem. S ne is kívánd, hogy legyen.

Next

/
Thumbnails
Contents