Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)
1889-11-21 / 320. szám
Csütörtök, 1889. november 21 320. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ffilévre...........................8 frt ■egyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba* (Budapest, ferenciek-terv Athenaeum-épület) küldendők. Meg csalta. (Egy nű története.) — Elbeszéli egy barátnője. — A jázmin-bokrok javában virítottak. Néha egy-egy cserebogár zörgött át a jégen és nagyot koppant a faágakon. A levegőben valami fényesség úszott, a derűs, halvány égen fehér, gömbölyű felhők ragyogó alakzatai dudorodtak ki; a májusi zöld üde árnyalatait ragyogó napsugár füröszte és a bokrokból fülemüle-dal hangzott: kikelet ideje volt. Két alak lassan és céltalanul haladt a kerti után: egy férfi és egy nő. Ez már az elhagyottabb része volt a parknak. A fű magasra felnőtt, közte szabadon nyílt ezernyi vadvirág. A fák régiek, terebélyesek, alattuk a levegő üdítő, szinte hűvös. És főleg nagy csend uralkodott. Néha a nő megállt és tele tüdővel szívta a balzsamos levegőt vagy lehajolt egy pár szál virágot szakítani, de azután ismét eldobálta a porba. Határozottan szép nő volt. Magas, erőteljes alak, arcéle finom, homloka magas, orra hosszú vékony, ajka keskenyszabású. De nem volt a mostani ideges kor szépségi fogalmainak megfelelő. — járása hidegséget fejezett ki, tekintete szigorú, mosolygásában nem volt semmi csábító, semmi melegítő. Valami fitos orrú, dudoros ajkú mozgékony leány bizonyára elnyerte volna előtte a szépségdíjat a többség bírálata szerint. A férfi ideges alak, magas és kissé hajlott, fehér átlátszó homlokú, bágyadt sötét szemeiben volt valami sóvárgó, szenvelgő kifejezés. Ha beszélt, halkan és gyorsan ejti a szavakat, finom fehér kezével kifejező mozdulatokkal kísérve beszédét. A levegő még kissé bűvös volt körülöttük s a tavaszi virágok illatos leheletével fris szellő szerelmeskedett. — Az embernek csak egy élete van, Julia, csak ebben lehet boldog. Ezt ne feledje el. Ön sem bízik a másvilágban. — Ezt a férfi mondta hosszabb szünet után halkan és körülnézett, mintha félne, hogy valaki meghallja. A nő nem felelt mindjárt, henem átható tekintettel mérte végig társát. — Lássa — mondá kis várlatra, és hangja elfojtott érzelmektől rezgett, — amióta csak emlékezem, a becsületességet tartottam a legfőbb erénynek. A becsületet nem pótolhatja semmi, de a becsület sokat pótolhat. — Csak a boldogságot nem, — viszont a férfi és nyugtalan szeme különösen ragyogott. Julia elkomolyodott. — Talán, — mondá ábrándos arccal. — Az ön esetében nem. Csak önmagát ámítja. Az embernek csak egy életcélja lehet, mely méltó hozzá s ez az, hogy boldoggá legyen. Ha magunk nem küzdünk érte és nem törekszünk bármi áron is elérni, a világ nem fog soha segédkezet nyújtani hozzá. — Az ön életcélja tehát boldoggá lenni bármi áron is. Akkor Tamás, a mi utaink messze ágaznak el egymástól, mert az én életcélom csak a kötelesség teljesítése lehet! A nő arca kipirult, büszkén emelkedett keble és szemében nemes tűz csillant meg. A férfi érezte, hogy e nő föléje került nagyon, mert ő gyáva, nyomorult szerepet játszik mellette. Máshoz folyamodott. — És azt hiszi, Julia, irántam nincsenek kötelességei? Irántam, aki önt imádja, a kit ön szeret és a kit hatalmasabb, százszorta nemesebb erő fűz önhöz, mint a férjet, ki házasságuk második havában már megcsalta önt, a ki ledéz, jellemtelen ! Julia mélyen elpirult, de szelíd hangon felelt: — Ha ő becstelen, én ne legyek az; ha ő csal, én ne csaljak. Én meg akarom őrizni a jellem tisztaságát. Egyetlen gazdagságom a tiszta öntudat. A férfi megragadta kezét és keblére szorította. — Én mindig fogom önt becsülni, Julia! S mit törődik a többivel! senkit sem szeret kívülem. Tagadom, hogy azért, mert valaki igazán szeret, már ne lenne tiszta öntudatú. — Csak társadalmi előítélet, hamis törvény ez. A természet máskép rendeli. — Igaza lehet, barátom, nem vitatom. De én sohse fogok megválni tudni attól, amit ön csak balítéletnek nevez, de ami nekem egyetlen egy vigaszom tíz év óta. Halkan beszélt, de minden szavából kihallatszott szilárd akarata és jellemereje. — Maradjon itt, — mondá a férfinak hirtelen. — Várjon rám, mindjárt visszatérek. — És sebes léptekkel indult a kastélyhoz vezető főútra. Nem volt szándéka visszatérni, csak menekülni akart Szentpálytól. Hirtelen félelem szállta meg s minden áron menekülni akart valahová magányos helyre. De önkénytelenül a kastélyba tért be. Ott benn vidáman mulattak. Ez a kastély mindig tele volt vendégekkel, kivált tavaszszal és őszszel; nem mintha Dálay Ernő, a kétszer is végzett földesur, valami közkedveltségű ember lett volna a környéken, sőt határozottan ellenszenves egyéniségnek tartották; de azért senki sem vonakodott pompás lakomáin és ünnepélyein résztvenni; sőt mintegy dicsekedve említi mindenki, hogy ott lehetett annak a gyanús hírű, de mindig gazdag ember mulatságain. Dulaynak pedig szüksége volt a nagy háztartásra és látszólagos jó barátokra, a dáridóra, pompára, fényre, mert ez sok mindenfélét eltakar. Julia sem volt kedvelt asszony, mert nagyon szigorú, nagyon zárkózott. A nők nem szerették, mert nem lehetett róla semmit pletykálni, kifogástalan, volt mindig. A férfiak meg azért nem szerették, mert hozzáférhettem Szegény Grálszelényi Dulay Juliánnal Végig haladt a vendégek közt, mintha keresne valamit. Némelyikhez szólt pár szót, de sietett, amennyire csak tehette, valami magányos zugot találni feltűnés nélkül. A nagy terem, hol a bálokat szokták tartani, az északi szárnyban feküdt, ott most senki sem volt. Egyik nyitott ablaknál meghúzódott a két oszlop közé. Ott senki sem láthatta. Néha áthallatszott a társalgó szobából egy-egy lágy keringő dallama. — Hiába élek, hiába élek! — mondá halkan snem vette észre, hogy fenhangon gondolkodik. — Ha szeretném, ki kérné számon ? A férj ? Az nem kérheti. A világ ? Ezt nem bánnám. És mégis és mégis. A téli kiállítás. — Magyar festők. — A vallástörténelmi festészetet műcsarnokunkban egyetlenegy művész képviseli, s kimondhatjuk bátran, hogy a jelenleg élő művészeink közül ez irányban, egyik sem is képviselhetné méltóbban. Feszty Árpád a »Kesergő asszonyok Krisztus sírjánál« című képével, átlépte azt a mesgyét, mely a nagy művészet országát határolja. A sír fehér márvány lapja körül négy nő van csoportosítva. Mögöttük sötétes dombszakadék. Alkonyi hangulat, mély, erőteljes színekkel festve, oly egyszerű és megható, mint valami jó templomi zene hangzata. Magdolna fehér ruhában, szétömlő vörös hajával, a márványlapra borul. Mária a márványlapon térdel sötétkék ruhában, mellette a másik Mária, fehér lepelbe burkolva. A kép baloldali részén, lehajtó rózsabokor alatt, Salome térdel, mély vörösben, imára kulcsolt kezekkel; szende, üde jelenség. Magdolna és Salome oly szépen festett alakok, hogy bármely külföldi nagy kiállításon is föltűnnének. Általában Feszty e műben nagy lépést tett előre és magasabbra. De kell még tovább is fejlődnie. Még teljesebben kell kielégítnie a finomabb rajz követeléseit, úgy az egyes alakoknál, mint a csoportosításban. Továbbá a husszineknél, a hidegebb színek használatára (a mélység és erő megtartásával) törekednie. Ismerve tehetségét és komoly becsvágyát, nem kétkedhetünk, hogy ami még hátra van, azt az emelkedést kivívja magának. Mythologiai alakokat, »Szirének«-et festett Than Mór, az idősb gárda e kiváló tagja. A három női alakot jól csoportosítás rajzban a nagyobb stíl követeléseit tartotta szem előtt. Tervezete pedig a milleniumra, hatalmas tárgyat ölel föl, a »Honfoglalás «-t. A hazai történelem egy ép oly regényes, mint festői jelenetét mutatja be Spányik Kornél »Murányvár bevételé«-ben. Első nagyobb kompozíciója ez a fiatal művésznek, ki a Benczúr Gyula mesteriskolájában képzi magát. A murányi vár falán, lámpa és holdfénynél, játszik a jelenet. Wesselényi fölkúszva a kötélhágcsón, megpillantja a vár úrnőjét. Élénken gondolt, elég hatással festett, részleteiben gonddal tanulmányozott munka s mint első mű reményekre jogosít. De kifogás alá eshetik a levegő színe, (kissé hideg és nehézkes kék), s Wesselényi tartásában a merev pathosz, mely zavarólag hat. A Benczur-iskola egy másik növendéke: Pap Henrik »Hadi zsákmány«-a széles és bátor ecsetkezeléssel meztelen fogoly nőt mutat, kit egy mord tekintetű harcos őriz. A rajz szabatos s nemcsak az alakok, hanem a melléktárgyak is festőileg vannak feltüntetve; de a nő testszine kissé hideg, túlvilágos, (krétás) s idomai majdnem azt kérdeztetik velünk, vájjon érdemes-e olyan nagy buzgalommal őrizni ezt a zsákmányt? Bruck Miksa, ki szintén a Benczúr tanítványa, két művel van képviselve. A »Mire megvénülünk« novellisztikus és koloristás hajlamokat mutat s helyes törekvéssel van festve. Kitűnő helyen függ a nagyteremben Vágó Bál, »Húsvéti öntözés«-e. Egy művész-adoma jut eszünkbe. Sir John Gilbert híres illusztrátortól, egyik kritikusa egyszer azt kérdezte: »Mondja csak Sir John ! ön, aki oly jó illusztrációkat rajzol, miért állít ki ilyen rossz képeket ?« A párbeszédből kitűnt, hogy Sir John a képeit is úgy festi, mintha illusztrációkat készítene. S ez végzetes tévedés volt nemcsak Gilbertnél, hanem az Vágó Pálnál is. Egy könnyedén oda vetett illusztrációban sok dolog kitűnően hat és kielégít, ami egy képnek laza, erőtelen, fölületes, vásári munka jellegét adja. Azt azonban meg kell adni, hogy Vágó képében elég elevenség és mozgás _____ 111 van , de a szinhatás túlélénk s az egész nem tehet erősebb benyomást. A tárlatok par excellence novellistája: Margitay Tihamér nagy igényű és terjedelmes kompozícióval jelent meg. »Oltár előtt« látjuk a régi hűtlen kedvest esküvőre készen egy más nővel, míg az elhagyott nő, az anyjával megjelenve, megzavarja a szertartást. Komoly törekvés van a csoportosításban és jellemzésben, az egyes fejek elég érdekesek, a rajz is gondos s az ecsetkezelés könnyű és széles, de a színezés szürkesége mintha elsősorban arra volna számítva, hogy fényképben kitűnően lehessen sokszorosítani. Az a finom szürke szín, melyet Margitay annyira szeret, igen szép, ha kellő erővel és mélységgel van alkalmazva, mint például e tárlaton a Bokelmann és Walther Firle képein, de a nélkül hideggé teszi a jelenetet. »A mézes hetek« jóval sikerültebbnek mondható. Az összezördült férj jellemző arckifejezése s a belépő anyós szigorú nézése egész modern vígjátéki jelenet. A szalon belseje s az egyes tárgyak is érdekesen vannak visszaadva. Nadler Róbert, szakítva eddig követett irányával, mint életképfestő lép most elénk. A »Duett« s az »Öreg kolléga« rajz és színezés tekintetében becsületére válnak az ifjú művésznek. Nem minden tekintetben mondhatjuk ugyanezt Pataky Lászlóról, kinek »Templom előtt« je az általános színhatásban érdekes és sikerült, de egyetlenegy alakja sincs hibák nélkül rajzolva. Sokkal érdekesebbé tehette volna a templom belsejéből látszó részletet is, ha megfigyeli a természetben ; azt meg épen nem értjük, hogy miért kell minden alaknak olyan visszariasztó külsejűnek lenni. Szembeötlő távlati hibákat is látunk a templom belsejénél s a lépcsőzetnél. A müncheni magyar kolónia három jó nevű tagja: Baditz Ottó, Kardos és Peske, négy festvénynyel szerepelnek. Az elsőség ezúttal Peskét illeti.