Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)

1889-11-21 / 320. szám

Csütörtök, 1889. november 21 320. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ffilévre...........................8 frt ■egyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba* (Budapest, ferenciek-terv Athenaeum-épület) küldendők. M­eg csalta. (Egy nű története.) — Elbeszéli egy barátnője. — A jázmin-bokrok javában virítottak. Néha egy-egy cserebogár zörgött át a jégen és na­gyot koppant a faágakon. A levegőben valami fényes­ség úszott, a derűs, halvány égen fehér, gömbölyű fel­hők ragyogó alakzatai dudorodtak ki; a májusi zöld üde árnyalatait ragyogó napsugár füröszte és a bok­rokból fülemüle-dal hangzott: kikelet ideje volt. Két alak lassan és céltalanul haladt a kerti után: egy férfi és egy nő. Ez már az elhagyottabb része volt a parknak. A fű magasra felnőtt, közte szabadon nyílt ezernyi vadvirág. A fák régiek, terebélyesek, alattuk a levegő üdítő, szinte hűvös. És főleg nagy csend uralkodott. Néha a nő megállt és tele tüdővel szívta a bal­zsamos levegőt vagy lehajolt egy pár szál virágot szakítani, de azután ismét eldobálta a porba. Határozottan szép nő volt. Magas, erőteljes alak, arcéle finom, homloka magas, orra hosszú vékony, ajka keskenyszabású. De nem volt a mos­tani ideges kor szépségi fogalmainak megfelelő. — járása hidegséget fejezett ki, tekintete szigorú, mo­solygásában nem volt semmi csábító, semmi mele­gítő. Valami fitos orrú, dudoros ajkú mozgékony leány bizonyára elnyerte volna előtte a szépségdíjat a többség bírálata szerint. A férfi ideges alak, magas és kissé hajlott, fe­hér átlátszó homlokú, bágyadt sötét szemeiben volt valami sóvárgó, szenvelgő kifejezés. Ha beszélt, hal­kan és gyorsan ejti a szavakat, finom fehér kezével kifejező mozdulatokkal kísérve beszédét. A levegő még kissé bűvös volt körülöttük s a tavaszi virágok illatos leheletével fris szellő szerel­meskedett. — Az embernek csak egy élete van, Julia, csak ebben lehet boldog. Ezt ne feledje el. Ön sem bízik a másvilágban. — Ezt a férfi mondta hosszabb szü­net után halkan és körülnézett, mintha félne, hogy valaki meghallja. A nő nem felelt mindjárt, henem átható tekin­tettel mérte végig társát. — Lássa — mondá kis várlatra, és hangja elfoj­tott érzelmektől rezgett, —­ a­mióta csak emlékezem, a becsületességet tartottam a legfőbb erénynek. A becsületet nem pótolhatja semmi, de a becsület sokat pótolhat. — Csak a boldogságot nem, — viszont­ a férfi és nyugtalan szeme különösen ragyogott. Julia elkomolyodott. — Talán, — mondá ábrándos arccal. — Az ön esetében nem. Csak önmagát ámítja. Az embernek csak egy életcélja lehet, mely méltó hozzá s ez az, hogy boldoggá legyen. Ha magunk nem küzdünk érte és nem törekszünk bármi áron is elérni, a világ nem fog soha segédkezet nyújtani hozzá. — Az ön életcélja tehát boldoggá lenni bármi áron is. Akkor Tamás, a mi utaink messze ágaznak el egymástól, mert az én életcélom csak a kötelesség teljesítése lehet! A nő arca kipirult, büszkén emelkedett keble és szemében nemes tűz csillant meg. A férfi érezte, hogy e nő föléje került nagyon, mert ő gyáva, nyomorult szerepet játszik mellette. Máshoz folyamodott. — És azt hiszi, Julia, irántam nincsenek köte­lességei? Irántam, a­ki önt imádja, a kit ön szeret és a kit hatalmasabb, százszorta nemesebb erő fűz önhöz, mint a férjet, ki házasságuk második havában már megcsalta önt, a ki ledéz, jellemtelen ! Julia mélyen elpirult, de szelíd hangon felelt: — Ha ő becstelen, én ne legyek az; ha ő csal, én ne csaljak. Én meg akarom őrizni a jellem tiszta­ságát. Egyetlen gazdagságom a tiszta öntudat. A férfi megragadta kezét és keblére szorította. — Én mindig fogom önt becsülni, Julia! S mit törődik a­ többivel! senkit sem szeret kívülem. Tagadom, hogy azért, mert valaki igazán szeret, már ne lenne tiszta öntudatú. — Csak társadalmi előíté­let, hamis törvény ez. A természet máskép rendeli. — Igaza lehet, barátom, nem vitatom. De én sohse fogok megválni tudni attól, a­mit ön csak bal­ítéletnek nevez, de a­mi nekem egyetlen egy viga­szom tíz év óta. Halkan beszélt, de minden szavából kihallat­szott szilárd akarata és jellemereje. — Maradjon itt, — mondá a férfinak hirtelen. — Várjon rám, mindjárt visszatérek. — És sebes lép­tekkel indult a kastélyhoz vezető főútra. Nem volt szándéka visszatérni, csak menekülni akart Szent­­pálytól. Hirtelen félelem szállta meg s minden áron menekülni akart valahová magányos helyre. De ön­kénytelenül a kastélyba tért be. Ott benn vidáman mulattak. Ez a kastély mindig tele volt vendégekkel, kivált tavaszszal és őszszel; nem mintha Dálay Ernő, a kétszer is végzett földesur, valami közkedveltségű ember lett volna a környéken, sőt határozottan el­lenszenves egyéniségnek tartották; de azért senki sem vonakodott pompás lakomáin és ünnepélyein részt­­venni; sőt mintegy dicsekedve említi mindenki, hogy ott lehetett annak a gyanús hírű, de mindig gazdag ember mulatságain. Dulaynak pedig szüksége volt a nagy háztartásra és látszólagos jó barátokra, a dári­­dóra, pompára, fényre, mert ez sok mindenfélét el­takar. Julia sem volt kedvelt asszony, mert nagyon szigorú, nagyon zárkózott. A nők nem szerették, mert nem lehetett róla semmit pletykálni, kifogástalan, volt mindig. A férfiak meg azért nem szerették, mert hozzáférhettem Szegény Grálszelényi Dulay Juliánnal Végig haladt a vendégek közt, mintha keresne valamit. Némelyikhez szólt pár szót, de sietett, a­mennyire csak tehette, valami magányos zugot találni feltűnés nélkül. A nagy terem, hol a bálokat szokták tartani, az északi szárnyban feküdt, ott most senki sem volt. Egyik nyitott ablaknál meghúzódott a két oszlop közé. Ott senki sem láthatta. Néha áthallatszott a társalgó szobából egy-egy lágy keringő dallama. — Hiába élek, hiába élek! — mondá halkan s­­nem vette észre, hogy fenhangon gondolkodik. — Ha szeretném, ki kérné számon ? A férj ? Az nem kér­heti. A világ ? Ezt nem bánnám. És mégis és mégis. A téli kiállítás. — Magyar festők. — A vallástörténelmi festészetet műcsarnokunk­ban egyetlenegy művész képviseli, s kimondhatjuk bátran, hogy a jelenleg élő művészeink közül ez irányban, egyik sem is képviselhetné méltóbban. Feszty Árpád a »Kesergő asszonyok Krisztus sírjá­nál« című képével, átlépte azt a mesgyét, mely a nagy művészet országát határolja. A sír fehér márvány lapja körül négy nő van csoportosítva. Mögöttük sötétes dombszakadék. Alkonyi hangulat, mély, erő­teljes színekkel festve, oly egyszerű és megható, mint valami jó templomi zene hangzata. Magdolna fehér ruhában, szétömlő vörös hajával, a márványlapra borul. Mária a márványlapon térdel sötét­kék ruhá­ban, mellette a másik Mária, fehér lepelbe burkolva. A kép baloldali részén, lehajtó rózsabokor alatt, Salome térdel, mély vörösben, imára kulcsolt kezek­kel; szende, üde jelenség. Magdolna és Salome oly szépen festett alakok, hogy bármely külföldi nagy kiállításon is föltűnnének. Általában Feszty e műben nagy lépést tett előre és magasabbra. De kell még tovább is fejlődnie. Még teljesebben kell kielégítnie a finomabb rajz követeléseit, úgy az egyes alakoknál, mint a csoportosításban. Továbbá a hus­szineknél, a hidegebb színek használatára (a mélység és erő megtartásával) törekednie. Ismerve tehetségét és komoly becsvágyát, nem kétkedhetünk, hogy a­mi még hátra van, azt az emelkedést kivívja magának. Mythologiai alakokat, »Szirének«-et festett Than Mór, az idősb gárda e kiváló tagja. A három női alakot jól csoportosítá­s rajzban a nagyobb stíl követeléseit tartotta szem előtt. Tervezete pedig a milleniumra, hatalmas tárgyat ölel föl, a »Honfog­lalás «-t. A hazai történelem egy ép oly regényes, mint­­ festői jelenetét mutatja be Spányik­ Kornél »Murány­­vár bevételé«-ben. Első nagyobb kompozíciója ez a fiatal művésznek, ki a Benczúr Gyula mesteriskolájá­ban képzi magát. A murányi vár falán, lámpa és holdfénynél, játszik a jelenet. Wesselényi fölkúszva a kötélhágcsón, megpillantja a vár úrnőjét. Élénken gondolt, elég hatással festett, részleteiben gonddal tanulmányozott munka s mint első mű reményekre jogosít. De kifogás alá eshetik a levegő színe, (kissé hideg és nehézkes kék), s Wesselényi tartásában a merev pathosz, mely zavarólag hat. A Benczur-iskola egy másik növendéke: Pap Henrik »Hadi zsákmány«-a széles és bátor ecsetke­zeléssel meztelen fogoly nőt mutat, kit egy mord tekintetű harcos őriz. A rajz szabatos s nemcsak az alakok, hanem a melléktárgyak is festőileg vannak feltüntetve; de a nő testszine kissé hideg, túlvilágos, (krétás) s idomai majdnem azt kérdeztetik velünk, vájjon érdemes-e olyan nagy buzgalommal őrizni ezt a zsákmányt? Bruck Miksa, ki szintén a Benczúr tanítványa, két művel van képviselve. A »Mire megvénülünk« novellisztikus és koloristás hajlamokat mutat s helyes törekvéssel van festve. Kitűnő helyen függ a nagyteremben Vágó Bál, »Húsvéti öntözés«-e. Egy művész-adoma jut eszünkbe. Sir John Gilbert híres illusztrátortól, egyik kriti­kusa egyszer azt kérdezte: »Mondja csak Sir John ! ön, a­ki oly jó illusztrációkat rajzol, miért állít ki ilyen rossz képeket ?« A párbeszédből kitűnt, hogy Sir John a képeit is úgy festi, mintha illusztrációkat készítene. S ez végzetes tévedés volt nemcsak Gilbert­­nél, hanem az Vágó Pálnál is. Egy könnyedén oda vetett illusztrációban sok dolog kitűnően hat és kielégít, a­mi egy képnek laza, erőtelen, fölületes, vásári munka jellegét adja. Azt azonban meg kell adni, hogy Vágó képében elég elevenség és mozgás _____ 11­1 van , de a szinhatás túlélénk s az egész nem tehet erő­sebb benyomást. A tárlatok par excellence novellistája: Margi­­tay Tihamér nagy igényű és terjedelmes kompozí­cióval jelent meg. »Oltár előtt« látjuk a régi hűtlen kedvest esküvőre készen egy más nővel, míg az elha­gyott nő, az anyjával megjelenve, megzavarja a szer­tartást. Komoly törekvés van a csoportosításban és jellemzésben, az egyes fejek elég érdekesek, a rajz is gondos s az ecsetkezelés könnyű és széles, de a szí­nezés szürkesége mintha első­sorban arra volna szá­mítva, hogy fényképben kitűnően lehessen sokszorosí­tani. Az a finom szürke szín, melyet Margitay annyira szeret, igen szép, ha kellő erővel és mélységgel van alkalmazva, mint például e tárlaton a Bokelmann és Walther Firle képein, de a nélkül hideggé teszi a je­lenetet. »A mézes hetek« jóval sikerültebbnek mond­ható. Az összezördült férj jellemző arckifejezése s a belépő anyós szigorú nézése egész modern vígjátéki jelenet. A szalon belseje s az egyes tárgyak is érde­kesen vannak visszaadva. Nadler Róbert, szakítva eddig követett irányá­val, mint életképfestő lép most elénk. A »Duett« s az »Öreg kolléga« rajz és színezés tekintetében be­csületére válnak az ifjú művésznek. Nem minden tekintetben mondhatjuk ugyanezt Pataky Lászlóról, kinek »Templom előtt« je az általános színhatásban érdekes és sikerült, de egyetlenegy alakja sincs hibák nélkül rajzolva. Sokkal érdekesebbé tehette volna a templom belsejéből látszó részletet is, ha megfigyeli a természetben ; azt meg épen nem értjük, hogy miért kell minden alaknak olyan visszariasztó külsejűnek lenni. Szembeötlő távlati hibákat is látunk a templom belsejénél s a lépcsőzetnél. A müncheni magyar kolónia három jó nevű tagja: Baditz Ottó, Kardos és Peske, négy festvény­­nyel szerepelnek. Az elsőség ezúttal Peskét illeti.

Next