Fővárosi Lapok, 1890. január (27. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-14 / 13. szám
Kedd, 1890. január 14. _____________13. szám.________________Huszonhetedüs évfolyam. Szerkesztői iroda: ^M _ _ ___ Előfizetések im p ATT A DHCIT T ADATT ^ Előfizetési .ki: H N M f\ jTj» ti kj I I I M A I J IV. 3 kiáll4hivatalba Félévre.......................... 8(r SUB W ■BlBB *ei WF WMB ■■SHMSil 0Mh1 (Budapest, ferenciek tere, Negyedévre . ^__. • • 4 .l' Athenaeum-épület) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Murka cigány hegedűje. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) E szörnyű fenyegetés, a rikácsoló hang, az arc merev kifejezése bárkit is rémületbe ejthetne. Minthogy azonban a bor bátorságot ad, a bűnös kocsisok legmerészebbje, egy tatárbajuszú paraszt kedélyes vigyorgásra fakadt, mialatt mámoros szemei kemény ostromot intéztek az üvegek ellen. — Jöttünk volna mi, uram, két órával előbb, de erővel visszatartott, marasztalt valaki.. . — Becsülöm a fajtátokat! Azt a bort sajnáljátok, ami a hordóban maradt. — Jobb helye volna a gyomrunkban. Hanem azért mégis nagy kár volt elereszteni közülünk azt a gyönyörű szép úri asszonyt, aki olyan szívesen traktált bennünket az »arany bárány« legjobb korából. — Szép asszonynak a vendégei voltatok ? — kérdezte megütődve Flórián úr. — Valami vén banya lehetett az. — A „tekintetes ur is szivesesen kezet csókolna neki' Az elhelyezkedés megtörtént" a főkapitány harsány hangja indulást parancsolt. Kéri a beszédes városi cseléd mellé húzódott ki a keskeny ülésre, nem gondolva arra, hogy a hosszú után fogyatékos ruházatából a csípős szél kihajt minden meleget. Ekként ejti módját a rá nézve rendkívül érdekessé vált társalgás folytatásának. Ámbár bántotta, hogy pipaszár lábainak nem találta a helyét, és hogy fölebbvalói egészen természetesnek találták e titkos indokból tett önfeláldozását: legalább ha a kocsi fölborulni készül, elkapja a gyeplőszárat s helyes felügyelettel őrködik nemcsak a saját, de az utitársak bőre fölött is. A jeles karaván átázva, átfázva, öreg este, de szerencsésen céljához ért. A székteleki deputáció, Labas Pál jegyző elnöklete és Kedvess Domonkos plébános-helynök szives kalauzolása mellett még alkonyatkor megérkezett. A széktelekiek lámpásokkal vonultak ki a tanya bejáratához, kölcsönösen fölhangzott az örömkiáltás, a kézszorítás és ölelgetésnek, a késedelem miatt az aggodalom változatos nyilvánulásainak alig akart vége szakadni. A nagy vendégszoba barátságos meleggel fogadta a belépőket. Magában véve már ez is megnyugtató, jóleső érzést támaszt, amely csak fokozódik a dúsan terített asztal láttára. Nyargalász kapitány úr, két perzekútor, a belső titkos tanácsosa segélyével épen most szedegeti elő és rendezi a nehéz ütegeket, érthetőbben: a boros palackokat; a szoba melletti konyhából finom illat szűrődik át, s a már fölszelt fehér cipó mosolyogva mintha önmagát kínálgatná. Most belép egy nyúlánk fiatal ember: a városi deputáció minden tagjának, finom mozdulattal magát bemutatja: — Csergei Arzén mérnök , a székteleki legelőelkülönítési munkálat vállalkozója! A legbarátságosabb parolát határozottan Orott városi képviselő úrtól kapta. Ennek a jámbor embernek nagyon merész a vágya, álma: mezítlábos Böskéjét valami affélének szeretné a nyakába varrni hitestársul; e megkülönböztetett előzékenység ebben leli magyarázatát. — A mérnök urat minekünk is nemcsak az alispán, de az állami építészeti felügyelő kiválóan ajánlotta. A fölmérési munkálat ideje alatt e tanyán kap lakást. — A kisebb vendégszobát bocsátottuk rendelkezésére, — vette a további nagy hangnak elejét a főkapitány. — Már bele is költöztem. Tágas, szellős, világos, épen ilyen nagyfontosságú munkához való. A város gazdája ezalatt szétnézett a konyhán s megelégedéssel konstatálta Nyargalász barátja előkelő ízlését, valamint a szakácsné-tisztre fölkért erdővédné ügyességét, tudományát. A pompás hírrel principálisához, a főkapitányhoz indult, hanem az ajtóban a tatárbajuszú kocsis útját állta. — Tartson velem a tekintetes úr! Jobban is hasznát veheti a szemének. Kivezette az eresz alá, a hosszú egyenes épület végén az erdővéd lakásáig, amelynek egyetlen ablakából derült fény sugárzott ki a koromsötét éjbe. — Nézzen csak be, — súgta a kocsis. Látja azt a föl alá sétáló szép kisasszonyt ? Ő édesgetett az ivóba, kínálgatott borral bennünket. Hanem akkor százszorta szebb volt, mert mindig mosolygott! Flórián úr nem valami hirtelen kapta vissza a fejét. Aztán tapogatózva, de óvatosan ment vissza az eresz felé. Nem lát semmit, mintha sötétebb volna mint az imént! Pedig tapasztalt, okos ember létére tudhatná, hogy aki sokáig a fénybe néz, annak a szemét káprázat fogja el... n. A vacsora nem zajlott le olyan derült hangulatban, mint azt a két kompánia összeverődéséből következtetni lehetett. Fásult, álmos hangulat ült a kedélyeken, és habár a jól kiképezett két pusztázó buzgalma folytán örökké telt poharak hatványozott gyorsasággal ürültek, az igazi jókedv kitöréseitől a tisztelt társaság messze elmaradt. Kivált Kéri Flórián úgy félrehúzódott, mintha halotti torban venne részt. Bő oka van a beható elmélkedésre, akár beleszédülhet! Labas uram, a széktelekiek szócsöve, folyvást a mérnökkel társalog, suttog, magyaráz, a mely viselkedése a városi küldöttek szájizét teljesen elrontja. — Rossz helyre jutott az a gyeprugó, — mormogtatott a főkapitánynak Csergeire mutatva. A jegyző, — zavart tekintgetésiből látom: derűre, borúra a legelő-ügyről beszél, — gondolom hogy nem a mi javunkra! — Teszünk róla, csak vége legyen az eszemiszomnak. — Félek, hogy késő lesz. .. Kéri jegyezte meg ezt, különös nyomatékkal. Aztán mohón kiürítette poharát, fölkelt, s a szobát elhagyta. A vacsora előtti utat tette meg : ott állt ismét az erdőőri lakás ablakánál. A látvány annyiban különbözik az előbbemtől, A theatre franeais 1838-ban. (Legouvé Ernőtől.) I. »Lignerolles Lujza« első előadása napján a kétszerelmes : Mars kisasszony és Finnin együttvéve 125 évesek voltak. És mégis sohasem láttam két ilyen fiatal színészt, ha a fiatalság fogalmához tüzet, szenvedélyt, meggyőződést kötünk. Nagyon sok különbség van az 1838-diki és, a mai theatre français (azelőtt comedie-française) közt. És ezek a különbségek nem a mostaninak szolgálnak előnyére. Ma tökéletesebb a színre alkalmazás, díszesebb, sőt mondhatnék túlságos gazdag az öltözködés, igazabb a hangsúlyozás; de mindez a szavalat, a modor előkelősége, a nyelv választékossága rovására történik, szóval rovására mindannak, mi a theatre frangaist, a régi francia társadalom eme hű képét jellemezte. Négy alakot mutatok be, rövid és jellemző vonásokban, a régi korból, és e bemutatás jellemezni fogja a fenálló különbségeket is. E négy alak: Firmin, Joanny, Geffroy és Mars kisasszony. * Kezdjük Firminen. ’ Jellemzésére elég lesz, ha összehasonlítom őt Delaunay-jal, a mi kedves és végtelen sajnált művészünkkel. Mindkettejöknek több hasonló tulajdonságuk volt. Ilyen elsősorban közöttük az egyforma tekintet. Mert színészeknél nem szabad összezavarni a tekintetet a szemmel. Lehet valakinek sokat mondó tekintete kis szemekkel is , viszont az is lehetséges, hogy egyik-másiknak a nagy szeme is nélkülözi ama villanyos hatást, mely egy tekintetre felrázza és leköti a közönséget. Ezenkívül mind a kettőnek kápráztató fogsora volt, mely ragyogott, mint szemük és mosolygott, mint ajkuk. Firmin kissebb termetével, kevésbbé előkelő járásával és főképen kissé előre hajló fejével, örökké mozgó lábaival, ideges kézdörzsölgetésével nélkülözte a kellem ama szeretetreméltóságát, mely művésztársában annyira megvolt, — de mindezt bőven pótolta benső tüze, fellobbanó lángja, villanyos hatása! Rubimhoz, Dávidhoz, eme kitűnőségeinkhez hasonlíthatjuk őt, akik nemcsak lelkünket hatották meg, hanem forrongásba hozták idegeinket is, mint a hárfa hangjai. Delaunay szenvedélyességét bámultuk; Firmin ördögi tüze, mely mint röpülő madár surrant végig előttünk, magával ragadott. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint Mizantróp harmadik felvonásának első nagy jelenete, melyet ez utóbbi a lélek minden ördögi vonása mellett oly páratlan könnyűdséggel játszott végig. Az ördögi természet nyilatkozatában mintha csak méhek zsongását hallottuk volna! Főképen kitűnő volt a szerelmi vallomásokban. Soha színész még olyan szenvedélylyel nem térdelt nő előtt, mint ő. Ma már egyáltalában nem is szoktak a színészek térdepelni. Azt hiszem, én vagyok az utolsó drámaíró, aki ezt a pantomimikus magaviseletét alkalmazni merte darabjaiban. Bressant, a »Par droit de conquete«-ban (a magyar színpadokon »Rang és Szerelem« cím alatt adják, Legouvé vígjátéka) nemes kellemmel és igazi benső tűzzel esett térdre Brohan Madelaine asszony előtt és vallotta be szerelmét. Midőn néhány évvel később Febre vette át ezt a szerepet, őszintén kimondta előttem, hogy nem képes utánozni Bressant-ot, hogy nem tudja megtenni a mit ő tett, mert érzi, hogy nevetséges lesz — és igaza volt. Az ízlés ma már megváltozott. Egy nő előtt térdre borulni, kezét megcsókolni, neki bókot mondani, ama régi kor hagyománya, melyben a szerelmet tisztelet övezte körül, melyben az udvariasság egyértelmű volt az udvarolással. De kísértsük meg ma, színpadjainkon azt, amit hajdanra szerelmi vallomásnak neveztünk. Közönségünk bizonyára ki fog nevetni, sőt maga a fiatal asszony is. Ma a siker csípősebb, hogy úgy mondjam brutálisabb modorban nyilvánuló játékot kíván, az tetszik. De Firmin azlyen kívánalmakra azt mondta volna, amit Febre: »Nem tudom megtenni.« Szinte hihetetlen, pedig úgy van, ennek a jeles művésznek az emlékező tehetsége nagyon gyenge lábon állt. Midőn hosszú jelenete volt a színpadon, a színfalak mellett egy második súgót kellett alkalmazni. Emlékező tehetségének felelevenítésére a legkülönösebb eszközöket használta fel. Egyik vagy másik mondatát, hosszabb beszédét vagy versét majd egy karosszék, szőnyeg-virág, vagy bizonyos szemtekintet látásához kötötte, az eszébe juttatta. Csodálatos, hogy az emlékezés ezen ingadozásai közepett miképen volt képes annyi szellemi erőt, drámai mélységet kifejteni. A magyarázat erre a művészi szenvedélyben nyilvánul, mely a nagy lelkek sajátja. Mólé is gyenge emlékező tehetséggel birt és mégis midőn Hernaniban szerepét végezve és teljesen kimerülve a színi páholyba vonult, minden hozzá intézett kérdésre szerepe egyes mondataival felelt. A művészi szenvedély, lelkesültség nála úgy, mint Firminnél uralkodott a lélek bizonyos fogyatékosságán. Nem ritka eset nagy lelkeknél. Csodálatos az is, hogy ezen tüzes és ideges természetű művésznek oly csendes, nyugalmas öregsége és valóságos stoikus halála volt. A Szajna partján fekvő kicsinyke faluba, Coudrayba vonult vissza, és ott élt több éven át egyedül, nyugodtan, derült kedélylyel, teljes megelégedésben, kedvenc könyvét, Plutarkot, olvasva. — Örvendek, ha barátaim meglátogatnak — szokta mondogatni, — de ha meg nem látogatnak, úgy is jól van! Hetvenhét éves korában látása meggyengült és sem olvasni, sem járni nem volt képes többé. Mély szomorúság vette be magát szivébe, ami arcán is visszatükröződött. Halálát egy véletlen esés okozta, de minden természetes fájdalma mellett is oly csendes volt az, mint Zenó bármely tanítványáé. *