Fővárosi Lapok, 1890. február (27. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-14 / 44. szám
Péntek, 1890. február 14. 44. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: M Előfizetések :|s~‘ TffYTTA T)nC!T T ATD/TTT bSsn Előfizetési dij: f" N i|||J §h% 1 I B A4L JT"" | J a kiadóhivatalba ................... sb w didi hi w rihi ■■■i ■§■■■■ xi& Hegyedevre . ^_• ■ ■ 4 . , _ Athenaeum-épület) Egyes szám ekr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Megoldás. Házas vagyok és asszony lett a lány, Ez az élet mily örökös talány : Azt hittem, ime, végre fejtve lesz, S most látom, hogy a megoldás nem ez ! Boldog vagyok, igaz, boldog nagyon, Hogy lánykámat enyémnek mondhatom, De valami azt súgja titkosan, Hogy a megoldás mindig hátra van. Mert életünknek útja oly csodás : Mikor azt hittük, nincsen célja más És minden vágyunk végre teljesült, Fölfedezünk szivünkben egy kis űrt. S ez jól van igy, oh, jól van istenem, Hogy vágyainknak tere végtelen, Mert míg szivünk az eszményt keresi: Van miért élni, tenni, küzdeni! Ifj. Brády Albert. -------------------------------------------------------- Nehéz időkből. (Elbeszélés.) Írta Fangliné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Átlátszó, csillagfényes éjszaka borul a csodaszép Velence fölé. Bár a naptár telet jelez, a jég oly enyhe, kellemes, egyetlen fuvalom se borzolja a csatornák vizét, melynek zöld felületét aranyos ragyogással vonják be a benne tükröződő csillagok, élesen válva le az égbolt sötétkék alapjáról. Némán, komoran állnak a palotasorok, melyeknek sötét falaitól kísértetiesen ütnek el a világos márvány oszlopok, kőcsipkézetek, mint valami bűvös betűk, mik érthetetlen írásban regélnek tán letűnt dicső napok felől ?. Mély csend mindenfelől, bár gondolák siklanak végig olykor a ragyogó vizen, de ezek nem zavarják az éj nyugalmát, oly titokszerűen, zajtalanul szállnak tova, mintha szerelmi légyottra sietne valamennyi. Olykor a távolban méla dallam csendül fel, lágy, epedő férfihangon énekelt édes szerelmi dal, de ez sem hat zavarólag, sőt inkább, mintha kiegészítené a feltáruló kép jellegét, amelynek bűvös fénye, beszédes némasága titkos szerelemről, gyönyörről susog. Egy kissebb csatornára nyíló, előkelően sötét külsejű palota bejárata előtt gondola áll, csendesen, feketén. Nyugodtan, mozdulatlanul várnak a gondolások, mint akiknek ez már megszokott dolog. A bejárat felől nemsokára alig észrevehető nesz hallszik, melynek hallatára a figyelmes gondolások fölkapják a fejüket s közrefogják lapátjaikat. Sötét köpenybe burkolt nőalak lesz látható, fején a szokásos csipkemantillával, arcának felső részén kicsiny, fekete-bársony álarccal. Szó nélkül száll fel s tűnik el a gondola sötét boltozata alatt; a gondolások mozgásba hozzák evezőiket s a jármű megy, suhan tova, halkan, titkosan a jól ismert irányban. Csakhamar kiér a nagy csatornára és egyenesen a »della Salute«-templom széles félkört képező lépcsőzetének tart, melynek fehér márvány oszlopai között sötét férfialak rejtőzik mélyen a szemére húzott kalappal, köpenybe burkolózva. Amint a gondola megáll a lépcső előtt, elhagyja rejtekét, egy ugrással az aluban terem s beszáll a gondolába. Hévvel ölelő, puha két kar fonódik a nyaka körül és egy édes hang susogja halkan repedően: »Caro amato mio!« — Cara, carina mia! — lebegi szenvedéllyel a férfi, keblére vonva a hozzá simuló alakot és csókkal zárva le a pihegő ajkakat. Aztán leülnek mindketten a kényelmes feülés duzzadó vánkosaira, a gondola megindul és száll, suhan vissza a palota felé. Csendesen, egymást ölelve ül benn az ifjú pár, csak olykor egy-egy hízelgő szót, édes csókot cserélve mámorosan, boldogan. Végre megáll a csónak, a nő kiszáll belőle, figyelve néz körül, de semmi gyanúsat nem lát, csendesség mindenfelől. Jelt ad hát kísérőjének, aki fürgén szökés elős karjába fűzi hölgye karját, így mennek végig a kapuboltozat alatt, melyet csak alig világít egy aláfüggő lámpa, fel a derengő lépcsőkön egy ajtóig. Itt megállnak, a nő háromszor kopog s az ajtó felnyílik. Előcsarnokba lépnek, honnan egy nyitott ajtó fényesen világított pompás terembe nyílik. Egy pillanatig káprázó szemekkel állnak ott, miközben a megjelent komorna lesegiti úrnője vállairól a köpenyt, kiszabadítja fejét a csipkeburkolatból s átvéve az ifjú köpenyét is, távozik. Képzelet alig teremthet szebbet, mint a remek ízléssel, pazar fénynyel berendezett helyiség, amelybe most mindketten beléptek. A vörös márvány falakra fehér, aranyhímzetű függönyök, kárpitok borultak, melyeket terméskorai ágak tartottak össze. Hasonló szövettel bevont, roccoco formájú ülőhelyek vették körül a remek mozaik asztalokat, régi szekrények áltak a falak mentén, megrakva kincset érő régiségekkel, a távoli tengerek legritkább kagylóival, Kína, Japán válogatott műremekeivel. A padlón puha persa szőnyegek a legszebb színvegyületben. Kép nem volt a falon, csak a mennyezetet diszíté egy mesteri kéztől festett gyönyörű fresco, Venus öltözködését ábrázolva. A középről aláfüggő muranoi kristálycsillár gyertyáinak fénye, megtörve az ablakok közeiben s a kandalló felett levő velencei tükrök metszett cifrázataiban, ragyogó fénynyel világítá meg mind e pompát. Egy sarokban, közel a fehér, aranyos kandallóhoz, magas talapzaton Vénus és Mars szerelmét ábrázoló karrarai márványszobor állt magas talapzaton, körülvéve a nyíló kaméliák egész erdejétől. Előtte balzak és más törpe ülőhelyek. A balzakon festői hanyagsággal dűlt végig a lak úrnője, bájos mozdulattal vette le arcáról a kis fekete álarcot s azt eldobva, mindkét kezét édes, csábitó mosolylyal nyujtá az ufju felé, a ki hozzá közel, törpe puffon foglalt helyet. A busz és harminc közt levő, tipikus velencei szépség volt, nem magas, kissé telt alak. Klasszikus metszetű arcából bódító fénynyel világítottak elő nagy fekete szemei, melyeknek hosszú pillái sötét árnyat vetettek a bársonysima elefántcsont színűi »A monológ vége.« (Farsangi történet.) Az utolsó látogató után is bezárult az ajtó s dr. Gombos Mihály végre egyedül maradt. Máskor nem törődött vele, ha a rendelő órát meg is kellett toldani, sőt még örült, ha mentül több beteg jelentkezett , most pedig alig várta, hogy vége szakadjon a jelentkezésnek, noha ma aránylag sokkal kevesebben voltak, mint máskor. Oly gyorsan, fölületesen bánt el betegeivel a különben nagyon lelkiismeretes orvos, hogy máskor ezen maga is megütközött volna. De mit törődött ő most a más bajával, mikor elég baja volt magának is. Egy kis levelet ragadt föl az asztaláról s újra elolvasta: »Kedves doktor úr! Szombaton este lesz a kaszinói bál, ha szeret minket, győrieket, egy kevéssé, úgy be fogja azzal bizonyítani, hogy Ön is megjelen a bálunkon. Az a valaki is ott lesz, akivel Ön három év óta oly keveset törődik s a ki nem fog mulatni, ha Ön ott nem lesz. Vagy ha Ön már oly idegen »Ö« iránta, úgy tegye meg az én és férjem kedvéért s jöjjön el. Nemde, vendégünk lesz? Béla üdvözli s várja. Tisztelője: Hegyi Béláné.« Eddig a levél, melyet dr. Gombos Mihály délután kapott. E miatt tűnt fel neki oly hosszúnak a rendelő óra. Letette a levelet asztalára s elkezdett szobájában fel s alá járni. »Nem és nem! Minek is irta ez a jó asszony ezt a levelet? Tudhatja jól, hogy »mi közöttünk« vége mindennek s hogy én Lenkével még csak találkozni sem akarok többé az életben! S hogy én még mulassak is valaha vele, — abból ugyan semmi sem lesz! Mit avatkozik más az én dolgomba. El tudom én azt magam is végezni. Én megmondtam Lenkének magának elég régen, hogy köztünk mindennek vége! Maga akarta ezt igy, nem én kezdtem, most hát maradjon minden úgy a mint van. Oha! annyira még nem jutottunk, hogy szaladjak egy leány után, aki nekem azt tudta mondani: »Nem vagyunk már olyan viszonyban, amilyenben ezelőtt két esztendővel voltunk. Önnek nincs joga az én dolgaimba szólni, én azt tehetek, ami nekem tetszik!« Jól emlékezem drága kisasszony, e szavaira. Nem felejtettem el s nem is fogom soha. Hát csak tessék. Én megfogadtam akkor ön előtt, hogy önnel többé nem beszélek, meg is tudtam állni három esztendeig s nem lett semmi bajom. Akkor azt mondta: »Törődöm is én Önnel! Eddig se törődtem. Meg tudok én lenni a nélkül is, hogy Önnel beszéljek!« Hát csak legyen meg ezután is. Tudom, hogy ő sugalmazta ezt a levelet. Persze egy barátnő meg mit nem tesz meg ? Azt írják, hogy ha Lenke kedvéért nem megyek, hát menjek az ő kedvükért. Még Bélát is megnyerték szövetségesnek s ha én most elmegyek, ország-világ azt fogja mondani, hogy Lenke után szaladgálok. Olyan nincs! Ő kezdte, én folytattam, legyen megelégedve azzal, amit elért. Hisz az volt a célja, hogy tőlem szabaduljon. Elérte. Minek akar hát most ismét összejönni velem? Pedig úgy imádtam, mint egy szentet, s ő kinevetett. Tán ismételni akarja a régit? Abból semmi sem lesz! Először azt mondta, hogy szeret és soha mást meg nem hallgat, csak engemet s ígérte, hogy a feleségem lesz. Mily boldog voltam akkor, mindig csak reá gondoltam s alig vártam, hogy bevégezzem tanulmányaimat s mint önálló ember nőmmé tehessem. Nem érdemtette meg, hogy annyit foglalkoztam vele. Mikor pedig a szünidők után visszajöttem Budapestre s itt a diploma megszerzésén fáradoztam, akkor ő elfelejtette a nekem tett ígéreteket, meghallgatta a jogászfickók udvarlását, s egyik mulatságból a másikba ment — nélkülem. Az arcképét minden második jogászgyerek a szive fölött hordta, s ki tudja hánynyal kacérkodott, hánynak mondta el ugyanazokat a szavakat, melyeket nekem mondott, mikor nyíltan bevallottam neki, hogy szeretem s nélküle nem leszek boldog soha. Aztán az arcképeit minden kirakatban lehetett látni, pedig tudta, hogy nekem nagyobb boszúságot nem tud szerezni, mint ha azokat a különféle pozituráju képeket mindenhol ki hagyja rakni közszemlére. Ha Győrbe mentem, húsz kirakatban láttam az arcképeit, s midőn kértem, könyörögtem neki, hogy szedesse be, ő csak nevetett s azt mondta: semmi közöm hozzá! Ha említettem, hogy minek hagy magának mindenkitől udvaroltatni, azt mondta, mert mulat rajta, s udvaroljak én is annyinak, ahánynak nekem tetszik. Kértem, hogy ne kínozzon tovább, s ő azt mondta, ne kínozzam én sem őt féltékenykedésemmel, keressek magamnak olyan leányt, aki úgy táncol, a mint én fúvóm. Maga akarta, hogy szakítsunk, tehát szakítottunk. Majdnem a szívem repedt meg elválásunk után, de szakítottam. Ha te úgy, hát én is úgy! Pedig mennyire szerettem valamikor s most ? Most már nem szeretem. Még a leveleit is visszaküldtem neki, s egyedüli emlékül csak ezt az arcképet tartottam meg tőle, melyet ezelőtt öt esztendővel adott. Ő is visszaküldte az én leveleimet, csak azt az arcképemet nem adta vissza, melyet én cserében küldöttem. Azt mondta: elveszett, elkallódott, ő bizony nem keresi! Én meg azt irtam válaszul, hogy én meg tűzbe dobtam az övét, pedig hát most is itt áll az asztalomon. Milyen szép is! Igazán nem csodálkozom, hogy annyira tudtam szeretni. Ez az aranyos, okos kis fej, meg ez a mosolygás ! Milyen szendén néz azokkal a búzavirág színti szemekkel. Ez a pici kis ajk! Az bizonyos, hogy nem láttam még ilyen szép leányt! Mikor ezt a sűrű barna hajat jó kedvében leeresztette, egészen elveszett benne. Hát még ezek a vállak! Hogyne bolondultak volna utána mások is, mikor én is egész a bolondja voltam.Hisz a szép mindenkinek tetszik,miért ne tetszhetett volna hát másnak is, ne csak nekem. De ostoba is vagyok én! Ahelyett, hogy örültem volna annak, hogy akit én imádok, azt más is