Fővárosi Lapok, 1890. március (27. évfolyam, 59-89. szám)

1890-03-26 / 84. szám

— Skuratov Péter. (Orosz elbeszélés.) Irta herceg Mescserszkij Y. Y. (Folytatás.) Pál atya sugárzó arccal, mosolyogva közeledett, éles ellentétet képezve a szegény gyónó lelki hangu­latával. Péter hirtelen elhatározta magát, mielőtt a gyónáshoz fogott, Pál atyát megkérni, hogy pártolja őt s beszélje rá anyját. Mindent elbeszélt neki. Pál atya, kezével a szakálát simogatta, hol mo­solygott, hol redőbe vonta homlokát s köhécselt, miközben a szerelmi vallomást hallgatta s csak időn­­kint mondott ennyit: — Hüm, hüm ! Mikor Péter elhallgatott, a torkát köszörülte a lelkész, fölemelte a kezét s az asztalon levő hrótolla­­kat és tellkést babrálva, csaknem mosolyogva szólt: — Legyen kegyes, hercegséged, engem ily — hogy úgy mondjam, kényes megbízástól fölmenteni. Ugyan mikép árthatnám én magamat ily — mond­hatni magas állású egyének családi ügyeibe!.. . Cselekedjék ön úgy, mint isten sugalja!.. Ej, Ej! Hiszen ön is tudja, ha én a hercegnőt fölkeresem s elmondom azt a hercegnőnek, ki tekintélyes és magas állású asszony — na, isten őrizzen attól, hogy harag­ját magamra vonjam s igy szóljon: »Mit avatkozol te, lelkész, a dologba?« — Isten mentsen, hogy elle­nem az érsekhez panaszt nyújtson be! Hiszen ön is tudja, hogy az érsek engem innen elkergethet. Pedig nekem feleségem és nyolc­­ gyermekem van. Mitevő lennék én ezek mellett ? Ítéljen önmaga, minő hely­zetbe juthat egy falusi lelkész! Bocsásson meg tehát hercegséged; minden egyéb szolgálatra örömmel kész vagyok, de e megbízástól mentsen föl engem. A lelkész őszinte szavai meggyőzték Pétert. Sőt Pál atya nagyon tetszett neki e pillanatban, mint később nekem mondta. E pillanatban egy gondolatom támadt, föl­keltem s azonnal a hercegnőhöz mentem. Miután a háborgatásért bocsánatot kértem, leültem s minden hímezés nélkül igy szóltam: — Engedje meg nekem, hercegnő, hogy közve­títő lehessek ön és a fia közt. Ő, mikor önnel beszélt, nem latolta meg minden szavát. Én azonban idegen semmivel. Adamné azzal akarta megmenteni a sza­lonja fényét, hogy az elpártolt politikai és katonai kitűnőségeket irodalmi, művészeti és tudományos nagyságokkal akarta helyettesíteni. Nem sikerült. Azok, kik elmentek az irodalmat, a művészetet, a tu­dományt képviselni, nem nagy értékek voltak. Nincs folytonos vonzó ereje az ilyen szalonnak. Az ember oda megy, hogy egy szellemes asszonynak, a­milyen Párisban nem egy terem, tömjénezője legyen. Vagy hogy megbámulja Orlotf grófnő toilettejét, különös toilettejét. Mondják, százezer franknál többet ad ki egy évben ruhára. Minden esetre nagy összeg, de ingyen nem szabad kompromittálni excentrikus kö­vetelményeivel senkinek sem a legelső párisi sza­bókat. A Mai nap a legérdekesb két művészi szalon a Munkácsynéé és Marchese asszonyé, (de Castrone marquise). A Munkácsy szalonjában minden pénte­ken találkát adnak egymásnak Páris legelőkelőbb szellemei: írók, művészek, bel- és külföldi hírlapírók, bel- és külföldi államférfiak, szellemes és szép höl­gyek. A szalonok ősi hagyománya szerint, Mun­­kácsyné a tűzhely mellől vezeti a társalgást, mely a politikát kivéve, magában foglal mindent, a­mi éppen napirenden van. Az utolsó hangverseny (Mun­­kácsyné maga is kitűnően játszik zongorán és hege­dűn), a legújabb műtárlat, a legközelebbi Salon, Drumont új könyve és Zola régi dalsikere, mind­ezt megbeszélik abban a szellemes, csevegő formában, melyben százhúsz évvel ezelőtt beszéltek az ilyen dol­gokról. Mivel e szalon a politikai kérdésektől távol áll, megfordulnak benne a régi és a kevésbbé régi dinasztiák főrangú hívei is. A Marchese asszony szalonja is sokban hasonlít ehhez, csak hogy, míg Munkácsynénál túlsúlyban vannak a festők és írók, itt a zene- és énekművészek vannak többségben. Az utóbbiak persze itt is, mint mindenütt, irigy szemmel nézik az egymás sikereit. Itt egyszer a következő csípős megjegyzést hallottam: »Ön meg lehet elé­gedve tegnapi sikerével; a sok tapstól nem is hallot­tuk hangját.« Politikai szalon — a Mme Adam régi szalonjá­nak értelmében — ma nincs Párisban. A politika a vagyok, a mellett rendkívül higgadt, hidegvérű ember. — Ma nincs időm erre... holnap majd meg­hallgatom önt.­­ — Én csak három szót akarok önnek mondani, hercegnő. Szeretném, ha az ügyet még ma eldönte­­nék, hogy a béke és nyugalom visszatérjen Péternek a lelkébe s az élét, az úri szent vacsora előtt, vidáman és nyugodtan tölthesse. De hát miről is van tulajdon­­képen a szó ? Én meg vagyok győződve, hogy ön, — nem is említve az ön családjának állására vonat­kozó kifogásokat — azért nem egyezik Péternek Ve­rával való házasságába.. . — Csudálkozom, — vágott közbe a hercegnő, — hogy mondhatja ön ki komolyan e szavakat: Pé­ternek Verával való házassága ! Ugyan ki ez a Vera, ez a Semjonovna Vera? Én eddig a családját sem ismertem. Kicsoda ő ? Minő osztályba tartozik ? Ta­lán valamely lelkésznek a leánya ? — kérdezte gú­nyosan a hercegnő, szívtelen mosolylyal.­­ — Ez nem tartozik rám. Én csupán ennyit mondhatok önnek: ön nem engedheti meg — s én kész vagyok osztozni önnek eme nézetében, — hogy Pétervártt, dans le grand monde, egy új, fiatal Sku­­ratow hercegné jelenhessen meg, une je ne sois qui... Ez tökéletesen helyes... — Nos? — De képzelje el a következőket! Képzelje el, hogy fia, önre nézve tökéletesen meghalt és soha sem fog többé a pétervári grand monde-ban megjelenni. Ön akkor mindig az egyetlenegy Skuratow hercegné marad’. A helyett, hogy fia a zárdába lépjen vagy meghaljon, nőül veszi Semjonovna Verát, a falun marad s örökre búcsút vesz Pétervártól, hol legfölebb­en passant, tartózkodik, ép úgy, mint a külföldön. Soha sem fogják a fiatal Skuratow hercegné nevét emlegetni, sem a nagyvilágban, sem az udvarnál. Ő soha, sehol nem lesz önnek útjában, soha! Ért ön engem ?. . Talán húsz év múlva, ha Péternek egy leánya vagy fia lesz, támadhat vágyuk, a pétervári high life-hail letelepülni, de ezt sem hiszem. Egéssé­­ges lelket alig vonzhat a faluból oly valami undorító, mint az önök pétervári társasága. Mert lenne tehát önre nézve kellemetlen ez a szövetség, ha egyszer tudja, hogy ez tisztességes, derék leány és ön bizo­nyos lehet abban, hogy a pétervári világban soha senki sem fogja őt látni s még csak hirt sem fog felőle hallani. — És ki vállal ezért szavatosságot ? Ön talán ? El voltam ragadtatva az örömtől e pillanatban. Úgy tetszett nekem, hogy a hercegnő engedni akar. — Önnek a fia, becsületszavával! Ő a templom­ban esküt tesz erre, atyja emlékére fog megesküdni. — De ha Vera, a szépségével a pétervári vi­lágban tündökölni akar ? Most eme körökben a szo­kások és erkölcsök nagyon megváltoztak. Nem na­gyon ügyelnek többé ott a családjára. A pénzre néz­nek, nem pedig a személyre. — Vera?.. Esküszöm önnek mindenre, a­mi előttem szent, hercegnő, hogy ő sohasem fog olyasmire gondolni. — Önök közt, úgy látszik, minden el van már határozva. Miért szükséges akkor az én beleegyezé­sem ? Én nem óhajtok nevetséges szerepet játszani. Ha fiam ezt a leányt feleségül akarja venni oly fölté­tellel, hogy a­mint ön mondja, végkép letelepül e fa­luban, pétervári palotájáról lemond az én számomra, Pétervárott mindig csak vendéglőbe­­n áll s két hét­nél tovább nem tartózkodik ott — akkor bejegye­zem a házasságába. Akkor azt veheti feleségül, a­kit akar. Megfogtam a hercegnő kezét és megcsókoltam. Visszatértemkor Verával találkoztam. Nagy izgatottságban járt föl s alá az ebédlőben. — No, — mondtam — most nyugodtan alhatik ön s holnap, ha az úrvacsorát fölveszi, szivének utolsó nyugtalansága is eloszlik. A hercegnő áldását adja frigyekre. Midőn Péter meggyónt, hozzá mentem s ismé­teltem, a­mit Verának mondtam. Mint testvérek öleltük meg egymást. Pár órával később, b­eázás után mind a hár­man lementünk a kertbe. A hold már feljött. A jég enyhe volt. Köröskörül mély csendesség uralkodott. Csak az éji őr kalapált valahol a távolban időnkint a deszkáján s a lombok közt okozott gyönge neszt egy-egy elkésett madár, mely éji szállását kereste föl. Senki sem beszélt közülünk. Gondolataink, ér­zelmeink, melyek mindig ugyanegy tárgy körül forog­tak, hasonlítottak a fejünk fölött nesztelen ide-oda röpkedő denevérekhez. — Mily szép, oh, mily szép az élet! — szólt Péter. (Vége köv.) 614 — szalonokból a palais Bourbonba, és onnét az utcára vándorolt. Hogy ott jobb politikát csinálnak-e, mint százhúsz évvel ezelőtt a szalonokban, nem tudom. De rosszabbat nem csinálhatnak. Az akadémiába sem jutni ma már a szalonokon át. A »Lammortel« hősének kora lejárt, mióta Mazarin palotájába is be­költözött a viszály és a párttusa. Itt naturalizmus, ott klasszicizmus a jelszó; ez Darwinra, az a bibliára esküszik; ez igy kezdi hiszekegyét: kezdetben vala sötétség; a másik meg igy: kezdetben vala az ős­­parány. Természetesen, azokról sem szabad megfeled­keznem, a­kik a régi szalon örökösei, a régi arisz­tokrácia szalonjairól. Nem fordultam meg egyben sem, de egy ismerősöm következőkép festi ezeket: egy ősrégi teremszolga föltárja a két ajtószárnyat, a­nélkül, hogy bejelentené az érkezőt. Ez fölösleges, mert én famille vannak. A terem bútorzata csodála­tos összhangban van a bennlevő személyekkel: csupa legitim székek és fauteuilek, IV. Henrik, X. Károly és az utolsó Lajosok ízlésében. Ezeken a legitim székeken tiszteletreméltó előkelőségű urak és hölgyek ülnek, kiknek ősei a napkirály fényének árnyékában ültek valaha. Ezek az urak és hölgyek úgy gyűlölik az orleanistákat, mint a Bonapartistákat, vagy mint a köztársaságot. Egyedül ők az isten kegyelméből való urak. Nem tudják felfogni, hogyan uralkodhatik az isteni kegyelem helyett az isteni igazság, és nem tudják megérteni, hogyan támadhat fel az emberi egyenlőség nevében az a társadalom, melyet ők az isteni szeretet nevében agyongyötörtek. Azt kellene föltételezni, hogy egy szalonban, melyben a személyeknek véleménye ilyen csodálato­san összes­­­ze, igen jól mulatnak, de ha csak egyet­len egy pillantást vetünk is a tűzhely felé, láthatjuk, hogy a nagyurak és előkelő hölgyek, a­kik körülötte ülnek, halálra unják magukat. A politikáról nem be­szélhetnek, hiszen nincsen legitim trónkövetelőjük. Az irodalomról, a művészetről sem beszélhetnek; az írók, a művészek, majdnem kivétel nélkül a köztársa­ságot dicsőítik. A filozófiát megvetik, mert az buk­tatta meg őket. Hogy nem a filozófia, hanem a saját gazdálkodásuk buktatta meg őket, arról hallani sem akarnak. Hiszen, így szólnak, mi kórházakat építet­tünk. Igaz. És­ egyúttal gondoskodtak róla, hogy azok megteljenek. És ha a szeretet nevében milliókat ra­boltak is, de adtak alamizsnát is, így nem marad egyéb hátra, mint hogy a toiletteről beszéljenek. Föl­vetik a kérdést, várjon X. kisasszonyt a Theatre Françaisben tegnap este új ruhája vagy játéka miatt tapsolták-e? Vájjon igazán újra divatbajó-e a nagy­­virágú zöld tunika á la Marie Antoinette ? Ott a sa­rokban egy vén tudós ül és lapozgatja legutóbb meg­jelent könyvét. Mintha e társaság nem volna eléggé álmos, hogy a nélkül is el tudjon aludni. A másik asztalnál egy hölgy, ki a restauráció alatt az udvar egyik csillaga volt, az e szalonokból elmaradhatlan­abbé mellett ül és ájtatosan hallgatja az apát urnák jövendölését a világ legközelebb történő végromlá­sáról. Meg kell emlékeznem a legújabb arisztokrácia, a pénz arisztokráciának szalonjairól is. Ezekről csak úgy odavetve, félvállról szokás megemlékezni. Pedig ez igaztalanság. A születés arisztokráciáját a kard emelte fel, a kard, mely pusztít és sebesít, emezt a pénzt, mely épít és gyógyít. A kard, akárhol jele­nik meg, mindenütt százezreket nyomorba és igába hajt, az arany mindenütt, a­hol jelen van, gazdagsá­got, megelégedést terjeszt. A kard hányszor vetette vissza, néha évszázadokkal, a műveltséget; az arany mindig előbbre vitte, egész a mai magasságáig. Meg­látni ezt a hatást a pénzemberek szalonjában is. A tőzsde emberein kívül találkozni itt annyi íróval, művészszel, mint egyetlen más szalonban sem. Az e nemű szalonok közül a legelőbb kető kettő a Lesseps Ferdinándé, — a­ki különben a régi arisztokráciához tartozik, és csupán a Suez- és Panama-csatornák által jutott szoros érintkezésbe a tőzsdével — és Camondo grófé. A Lesseps szalonjának különös nim­buszt ad az akadémia, melynek tagjai oda járnak legszívesebben, a Camondo szalonjában pedig a börzevilág arisztokráciájával találkozunk. De valamennyi ma már csak társas összejöve­telek színhelye. Nagy befolyása nincs sem a szellem emelkedésére, sem a köztörténetre. Ma már erre erősebb, korlátlanabb tényezők kellenek.

Next