Fővárosi Lapok, 1890. március (27. évfolyam, 59-89. szám)
1890-03-26 / 84. szám
— Skuratov Péter. (Orosz elbeszélés.) Irta herceg Mescserszkij Y. Y. (Folytatás.) Pál atya sugárzó arccal, mosolyogva közeledett, éles ellentétet képezve a szegény gyónó lelki hangulatával. Péter hirtelen elhatározta magát, mielőtt a gyónáshoz fogott, Pál atyát megkérni, hogy pártolja őt s beszélje rá anyját. Mindent elbeszélt neki. Pál atya, kezével a szakálát simogatta, hol mosolygott, hol redőbe vonta homlokát s köhécselt, miközben a szerelmi vallomást hallgatta s csak időnkint mondott ennyit: — Hüm, hüm ! Mikor Péter elhallgatott, a torkát köszörülte a lelkész, fölemelte a kezét s az asztalon levő hrótollakat és tellkést babrálva, csaknem mosolyogva szólt: — Legyen kegyes, hercegséged, engem ily — hogy úgy mondjam, kényes megbízástól fölmenteni. Ugyan mikép árthatnám én magamat ily — mondhatni magas állású egyének családi ügyeibe!.. . Cselekedjék ön úgy, mint isten sugalja!.. Ej, Ej! Hiszen ön is tudja, ha én a hercegnőt fölkeresem s elmondom azt a hercegnőnek, ki tekintélyes és magas állású asszony — na, isten őrizzen attól, hogy haragját magamra vonjam s igy szóljon: »Mit avatkozol te, lelkész, a dologba?« — Isten mentsen, hogy ellenem az érsekhez panaszt nyújtson be! Hiszen ön is tudja, hogy az érsek engem innen elkergethet. Pedig nekem feleségem és nyolc gyermekem van. Mitevő lennék én ezek mellett ? Ítéljen önmaga, minő helyzetbe juthat egy falusi lelkész! Bocsásson meg tehát hercegséged; minden egyéb szolgálatra örömmel kész vagyok, de e megbízástól mentsen föl engem. A lelkész őszinte szavai meggyőzték Pétert. Sőt Pál atya nagyon tetszett neki e pillanatban, mint később nekem mondta. E pillanatban egy gondolatom támadt, fölkeltem s azonnal a hercegnőhöz mentem. Miután a háborgatásért bocsánatot kértem, leültem s minden hímezés nélkül igy szóltam: — Engedje meg nekem, hercegnő, hogy közvetítő lehessek ön és a fia közt. Ő, mikor önnel beszélt, nem latolta meg minden szavát. Én azonban idegen semmivel. Adamné azzal akarta megmenteni a szalonja fényét, hogy az elpártolt politikai és katonai kitűnőségeket irodalmi, művészeti és tudományos nagyságokkal akarta helyettesíteni. Nem sikerült. Azok, kik elmentek az irodalmat, a művészetet, a tudományt képviselni, nem nagy értékek voltak. Nincs folytonos vonzó ereje az ilyen szalonnak. Az ember oda megy, hogy egy szellemes asszonynak, amilyen Párisban nem egy terem, tömjénezője legyen. Vagy hogy megbámulja Orlotf grófnő toilettejét, különös toilettejét. Mondják, százezer franknál többet ad ki egy évben ruhára. Minden esetre nagy összeg, de ingyen nem szabad kompromittálni excentrikus követelményeivel senkinek sem a legelső párisi szabókat. A Mai nap a legérdekesb két művészi szalon a Munkácsynéé és Marchese asszonyé, (de Castrone marquise). A Munkácsy szalonjában minden pénteken találkát adnak egymásnak Páris legelőkelőbb szellemei: írók, művészek, bel- és külföldi hírlapírók, bel- és külföldi államférfiak, szellemes és szép hölgyek. A szalonok ősi hagyománya szerint, Munkácsyné a tűzhely mellől vezeti a társalgást, mely a politikát kivéve, magában foglal mindent, ami éppen napirenden van. Az utolsó hangverseny (Munkácsyné maga is kitűnően játszik zongorán és hegedűn), a legújabb műtárlat, a legközelebbi Salon, Drumont új könyve és Zola régi dalsikere, mindezt megbeszélik abban a szellemes, csevegő formában, melyben százhúsz évvel ezelőtt beszéltek az ilyen dolgokról. Mivel e szalon a politikai kérdésektől távol áll, megfordulnak benne a régi és a kevésbbé régi dinasztiák főrangú hívei is. A Marchese asszony szalonja is sokban hasonlít ehhez, csak hogy, míg Munkácsynénál túlsúlyban vannak a festők és írók, itt a zene- és énekművészek vannak többségben. Az utóbbiak persze itt is, mint mindenütt, irigy szemmel nézik az egymás sikereit. Itt egyszer a következő csípős megjegyzést hallottam: »Ön meg lehet elégedve tegnapi sikerével; a sok tapstól nem is hallottuk hangját.« Politikai szalon — a Mme Adam régi szalonjának értelmében — ma nincs Párisban. A politika a vagyok, a mellett rendkívül higgadt, hidegvérű ember. — Ma nincs időm erre... holnap majd meghallgatom önt. — Én csak három szót akarok önnek mondani, hercegnő. Szeretném, ha az ügyet még ma eldöntenék, hogy a béke és nyugalom visszatérjen Péternek a lelkébe s az élét, az úri szent vacsora előtt, vidáman és nyugodtan tölthesse. De hát miről is van tulajdonképen a szó ? Én meg vagyok győződve, hogy ön, — nem is említve az ön családjának állására vonatkozó kifogásokat — azért nem egyezik Péternek Verával való házasságába.. . — Csudálkozom, — vágott közbe a hercegnő, — hogy mondhatja ön ki komolyan e szavakat: Péternek Verával való házassága ! Ugyan ki ez a Vera, ez a Semjonovna Vera? Én eddig a családját sem ismertem. Kicsoda ő ? Minő osztályba tartozik ? Talán valamely lelkésznek a leánya ? — kérdezte gúnyosan a hercegnő, szívtelen mosolylyal. — Ez nem tartozik rám. Én csupán ennyit mondhatok önnek: ön nem engedheti meg — s én kész vagyok osztozni önnek eme nézetében, — hogy Pétervártt, dans le grand monde, egy új, fiatal Skuratow hercegné jelenhessen meg, une je ne sois qui... Ez tökéletesen helyes... — Nos? — De képzelje el a következőket! Képzelje el, hogy fia, önre nézve tökéletesen meghalt és soha sem fog többé a pétervári grand monde-ban megjelenni. Ön akkor mindig az egyetlenegy Skuratow hercegné marad’. A helyett, hogy fia a zárdába lépjen vagy meghaljon, nőül veszi Semjonovna Verát, a falun marad s örökre búcsút vesz Pétervártól, hol legfölebben passant, tartózkodik, ép úgy, mint a külföldön. Soha sem fogják a fiatal Skuratow hercegné nevét emlegetni, sem a nagyvilágban, sem az udvarnál. Ő soha, sehol nem lesz önnek útjában, soha! Ért ön engem ?. . Talán húsz év múlva, ha Péternek egy leánya vagy fia lesz, támadhat vágyuk, a pétervári high life-hail letelepülni, de ezt sem hiszem. Egésséges lelket alig vonzhat a faluból oly valami undorító, mint az önök pétervári társasága. Mert lenne tehát önre nézve kellemetlen ez a szövetség, ha egyszer tudja, hogy ez tisztességes, derék leány és ön bizonyos lehet abban, hogy a pétervári világban soha senki sem fogja őt látni s még csak hirt sem fog felőle hallani. — És ki vállal ezért szavatosságot ? Ön talán ? El voltam ragadtatva az örömtől e pillanatban. Úgy tetszett nekem, hogy a hercegnő engedni akar. — Önnek a fia, becsületszavával! Ő a templomban esküt tesz erre, atyja emlékére fog megesküdni. — De ha Vera, a szépségével a pétervári világban tündökölni akar ? Most eme körökben a szokások és erkölcsök nagyon megváltoztak. Nem nagyon ügyelnek többé ott a családjára. A pénzre néznek, nem pedig a személyre. — Vera?.. Esküszöm önnek mindenre, ami előttem szent, hercegnő, hogy ő sohasem fog olyasmire gondolni. — Önök közt, úgy látszik, minden el van már határozva. Miért szükséges akkor az én beleegyezésem ? Én nem óhajtok nevetséges szerepet játszani. Ha fiam ezt a leányt feleségül akarja venni oly föltétellel, hogy amint ön mondja, végkép letelepül e faluban, pétervári palotájáról lemond az én számomra, Pétervárott mindig csak vendéglőben áll s két hétnél tovább nem tartózkodik ott — akkor bejegyezem a házasságába. Akkor azt veheti feleségül, akit akar. Megfogtam a hercegnő kezét és megcsókoltam. Visszatértemkor Verával találkoztam. Nagy izgatottságban járt föl s alá az ebédlőben. — No, — mondtam — most nyugodtan alhatik ön s holnap, ha az úrvacsorát fölveszi, szivének utolsó nyugtalansága is eloszlik. A hercegnő áldását adja frigyekre. Midőn Péter meggyónt, hozzá mentem s ismételtem, amit Verának mondtam. Mint testvérek öleltük meg egymást. Pár órával később, beázás után mind a hárman lementünk a kertbe. A hold már feljött. A jég enyhe volt. Köröskörül mély csendesség uralkodott. Csak az éji őr kalapált valahol a távolban időnkint a deszkáján s a lombok közt okozott gyönge neszt egy-egy elkésett madár, mely éji szállását kereste föl. Senki sem beszélt közülünk. Gondolataink, érzelmeink, melyek mindig ugyanegy tárgy körül forogtak, hasonlítottak a fejünk fölött nesztelen ide-oda röpkedő denevérekhez. — Mily szép, oh, mily szép az élet! — szólt Péter. (Vége köv.) 614 — szalonokból a palais Bourbonba, és onnét az utcára vándorolt. Hogy ott jobb politikát csinálnak-e, mint százhúsz évvel ezelőtt a szalonokban, nem tudom. De rosszabbat nem csinálhatnak. Az akadémiába sem jutni ma már a szalonokon át. A »Lammortel« hősének kora lejárt, mióta Mazarin palotájába is beköltözött a viszály és a párttusa. Itt naturalizmus, ott klasszicizmus a jelszó; ez Darwinra, az a bibliára esküszik; ez igy kezdi hiszekegyét: kezdetben vala sötétség; a másik meg igy: kezdetben vala az ősparány. Természetesen, azokról sem szabad megfeledkeznem, akik a régi szalon örökösei, a régi arisztokrácia szalonjairól. Nem fordultam meg egyben sem, de egy ismerősöm következőkép festi ezeket: egy ősrégi teremszolga föltárja a két ajtószárnyat, anélkül, hogy bejelentené az érkezőt. Ez fölösleges, mert én famille vannak. A terem bútorzata csodálatos összhangban van a bennlevő személyekkel: csupa legitim székek és fauteuilek, IV. Henrik, X. Károly és az utolsó Lajosok ízlésében. Ezeken a legitim székeken tiszteletreméltó előkelőségű urak és hölgyek ülnek, kiknek ősei a napkirály fényének árnyékában ültek valaha. Ezek az urak és hölgyek úgy gyűlölik az orleanistákat, mint a Bonapartistákat, vagy mint a köztársaságot. Egyedül ők az isten kegyelméből való urak. Nem tudják felfogni, hogyan uralkodhatik az isteni kegyelem helyett az isteni igazság, és nem tudják megérteni, hogyan támadhat fel az emberi egyenlőség nevében az a társadalom, melyet ők az isteni szeretet nevében agyongyötörtek. Azt kellene föltételezni, hogy egy szalonban, melyben a személyeknek véleménye ilyen csodálatosan összesze, igen jól mulatnak, de ha csak egyetlen egy pillantást vetünk is a tűzhely felé, láthatjuk, hogy a nagyurak és előkelő hölgyek, akik körülötte ülnek, halálra unják magukat. A politikáról nem beszélhetnek, hiszen nincsen legitim trónkövetelőjük. Az irodalomról, a művészetről sem beszélhetnek; az írók, a művészek, majdnem kivétel nélkül a köztársaságot dicsőítik. A filozófiát megvetik, mert az buktatta meg őket. Hogy nem a filozófia, hanem a saját gazdálkodásuk buktatta meg őket, arról hallani sem akarnak. Hiszen, így szólnak, mi kórházakat építettünk. Igaz. És egyúttal gondoskodtak róla, hogy azok megteljenek. És ha a szeretet nevében milliókat raboltak is, de adtak alamizsnát is, így nem marad egyéb hátra, mint hogy a toiletteről beszéljenek. Fölvetik a kérdést, várjon X. kisasszonyt a Theatre Françaisben tegnap este új ruhája vagy játéka miatt tapsolták-e? Vájjon igazán újra divatbajó-e a nagyvirágú zöld tunika á la Marie Antoinette ? Ott a sarokban egy vén tudós ül és lapozgatja legutóbb megjelent könyvét. Mintha e társaság nem volna eléggé álmos, hogy a nélkül is el tudjon aludni. A másik asztalnál egy hölgy, ki a restauráció alatt az udvar egyik csillaga volt, az e szalonokból elmaradhatlanabbé mellett ül és ájtatosan hallgatja az apát urnák jövendölését a világ legközelebb történő végromlásáról. Meg kell emlékeznem a legújabb arisztokrácia, a pénz arisztokráciának szalonjairól is. Ezekről csak úgy odavetve, félvállról szokás megemlékezni. Pedig ez igaztalanság. A születés arisztokráciáját a kard emelte fel, a kard, mely pusztít és sebesít, emezt a pénzt, mely épít és gyógyít. A kard, akárhol jelenik meg, mindenütt százezreket nyomorba és igába hajt, az arany mindenütt, ahol jelen van, gazdagságot, megelégedést terjeszt. A kard hányszor vetette vissza, néha évszázadokkal, a műveltséget; az arany mindig előbbre vitte, egész a mai magasságáig. Meglátni ezt a hatást a pénzemberek szalonjában is. A tőzsde emberein kívül találkozni itt annyi íróval, művészszel, mint egyetlen más szalonban sem. Az e nemű szalonok közül a legelőbb kető kettő a Lesseps Ferdinándé, — aki különben a régi arisztokráciához tartozik, és csupán a Suez- és Panama-csatornák által jutott szoros érintkezésbe a tőzsdével — és Camondo grófé. A Lesseps szalonjának különös nimbuszt ad az akadémia, melynek tagjai oda járnak legszívesebben, a Camondo szalonjában pedig a börzevilág arisztokráciájával találkozunk. De valamennyi ma már csak társas összejövetelek színhelye. Nagy befolyása nincs sem a szellem emelkedésére, sem a köztörténetre. Ma már erre erősebb, korlátlanabb tényezők kellenek.