Fővárosi Lapok 1890. június (149-178. szám)
1890-06-01 / 149. szám
gal nézhet a színházjáró világ fellépte elé. Akik a kulisták mögé is be-benézhetnek olykor, azok meg csodálkozva adták szájról-szájra, hogy Torbágyi kisasszony már szerződtetve is van, mégpedig próbafellépés nélkül. Valami nagyon hatalmas pártfogójának kell lenni, ha ez igaz. Torbágyiné reszkető bensővel, halványan futkosott egész nap leánya szobája felé, mindig akadt valami tenni, valami mondani valója. — Csak bátorság, édes mindenem, bátorság, jusson eszedbe, hogy egész művészi jövőd ettől a kis félórától függ. — Ha így beszélsz, akkor meg épen elvesztem minden lélekjelenlétemet. De ne félts. Elég erő van bennem, hogy csupa mélyen alattam állónak, hozzám se hasonlíthatónak nézzek most minden embert, még ha akár királyi korona ragyogna is a fején. Egyszerűen azt fogom gondolni, hogy a zárdabeli kóruson énekelem el jól tudott kis magánrészletemet. Torbágyiné megnyugodni látszott, de estefelé mégis kellemetlenül értesült Ilonának arról az elhatározásáról, hogy másnak a segédkezését fogja igénybe venni az öltözésnél. Meg is nevezte nyíltan, hogy Márta kisasszonyt kérte fel e szívességre, a kinek az ilyenekben nagyobb jártassága van és a ki iránt különben is különös bizalmat érez, szívesen látná bármikor maga körül. Ilona reá se tekintett anyja arcára, mikor ezt értésére adta, nem látta, mint változik az el, a Márta kisasszony nevének hallatára, ama nőére, a kit mindig szinte gyűlölettel nézett, midőn házuknál is volt egykor s még inkább most, midőn sejtette, hogy ő adja meg leányának mindazokat a kellemetlen felvilágosításokat. A szelíd tekintetű nő csodálkozva lépett be aznap este, midőn az idő elérkezett, az öltözőbe. — Arra akarom kérni kegyedet, hogy legyen ma segítségemre, legyen itt mellettem. Megteszi ugye ? — mondá Torbágyi Ilona. A nő meglepetéssel tekintett rá, kinek arcán valami sajátságos félelem, meghatottságféle mutatkozott. — Miért néz úgy rám, oly kutató szemekkel ? Remélem, ez nem az a tekintet, melylyel már anynyian tekintettek reám, — folytatá Torbágyi Ilona. — Régóta nem láttam kegyedet, azóta oly sok minden megváltozott. Nem reméltem akkor, hogy kegyedet még mint művésznőt is fogják ünnepelni. — Ünnepelni ? — kérdé Torbágyi Ilona vontatottan, még nagy, dús szőke haját bontogatni kezdő, átalános hatásra számíthat eszmei tartalmánál fogva mindazoknál, kik tudják és érzik, hogy voltakép a jövőt munkáljuk akkor is, midőn a múltak érdemeinek hódolunk. Mert mi lelkesítheti jobban a mai nemzedékek törekvő fiait, mint az, ha látják, hogy nem vesz feledésbe az eltemetett hazafiak érdeme. Egy francia ezred hősiségét folytonosan fentarta az a kegyeletes szokás, hogy a vitézül elesett Latour d’ Auvergne nevét halála után is mindig felolvasták a névsorban, s mert ő már nem felelhette rá, hogy jelen van, helyette a század mondta: »Áldás a hős emlékezetére!« A borossebesi ünnep is ma egy ily kegyeletes és buzdító felkiáltás: »Áldás a költő-mártír emlékezetére !« És ezt az áldást mindnyájunknak szívből kell visszhangoznunk. Szívből annyival inkább, mert egy jobb, szebb, békésen fejlődő időszakban, mint a miénk, édes kötelességünk áldani haló poraikban is azokat, kik egy viharosabb korban elszánt lángolással áldozták föl magukat a magyar nemzet erős kifejlődéséért. Ma sincs és még sokáig nem lesz bevégezve az a nagy munka, melynek Sárosy Gyula már tanuló éveiben igen buzgó előmozdítójává szegődött. Ez az édes anyanyelv elterjesztése a Kárpátoktól az alsó Dunáig, a stájer határbércektől az ojtozi szorosig. Mintha a sors is segített volna neki e kedvvel végzett hivatás teljesítésében, a Maros közeléből oly felvidéki pontra ragadta, hol nagyon is bő tere nyílt a magyar szó terjesztésére az értelmiség fejlő nemzedékei körében. A Sárosy-család voltakép szatmármegyei, de költőnk atyja, Lajos már Borossebesen lakott, mint uradalmi gazdatiszt, midőn nejének,a dabasi családból sarjadzott Halász Katalinnak.) 1816 február 12-dikén fia született. Ez anyára gondolt sok évtized múltán a szenvedésektől megtört költő, midőn fájdalmas refrain-ben éneklé: »Szegény anyám, ha tudta volna. Dehogy szült volna engemet.« — Úgy van. Sokan irigylik kegyedet. És mégis — megengedi, hogy kimondjam e szót, sokkal jobb szerettem volna, ha megmarad abban az ismeretlenségben, miben akkor volt és soha sem ismerik meg ennyire. — Akarata ellenére is fájdalmat okoz szavaival. Kegyed, tudom, nem ítél el engemet azért, de úgy vannak, akik sajnálandónak tartanak, mert azt hiszik, hogy egész mostani életemet annak köszönöm, hogy letértem a becsületesség útjáról? — Nagyon sokan. Egy darabig kínos, megszakítatlan csend lett, mibe csak a gázlángok sustorgása hangzott bele. — Majd egyszer meg fogja látni kegyed, hogy nem úgy van, ahogy az emberek hiszik. Emlékezik ama szavaimra találkozásunkkor? Azt mondtam ugye, lesz elég erőm arra a feladatra, mit kegyed kivihetetlennek tartott ? A nő elgondolkozott egy darabig. — Hát kegyed még mindig gondol arra ?— Még mindig!? lássa, mennyire csal még az ily igaz embernek is a szeme. Még mindig, hisz az képezi egyetlen célját életemnek, amiért mindent teszek. Ismét csendbe merültek. — Hát kegyed hogy van ? meggyógyult-e már ? meg ugye? — Soha! — mondá a nő sötét, keserű arccal. — Hát lehet ily mélyen érezni ? Soha sem hittem volna ezt. — Ne is tanulja meg. Édes ez a fájdalom, de fájdalom mégis, gyötrő, emésztő. — Iszonyú lehet, mikor még remény sincs a kigyógyulásra. — Nekem pedig igazán nem lehet. Mennyire eltávolodtunk egymástól! Egy egész világ áll közöttünk most már. S lássa, mily bohó vagyok. Én azért mindig szívem felett hordom ennek az embernek a képét, amit pedig csak egy fényképkereskedésben szereztem meg, mintha valami nagy jogom lenne hozzá. (Folyt, köv.) — Miféle történet az ? — Hiszen tudja ön, hogy ő katona volt. — Meglehet. — Halálra ítélték, de elmenekült.. . — Annál jobb rá nézve! Mit tett volna ön, ha akkor arra kéri önt, hogy rejtse el ? — Nem tudom. Miért e kérdés ? — Azért, mert egy este ön, betegségében, mikor az éléstárba mentem, rám lesett... — Elég! — ordított föl Montevrain iszonyú hangon. S aztán tova futott. Montevrainné asszony nem merte többé ezt a tárgyat szóba hozni. Egy este egy inas keresett föl engem nagy sietséggel. Rohantam a kastélyba. Montévrainné aszszony egy kis leánynyal ajándékozta meg a Montévrain családot. A dajka a mellékszobába vitte ezt. A dajka ismeretlen volt előttünk. Montévrain maga választotta ezt s én csudálkoztam, hogy idegen dajkára bízza a csecsemőt. Mikor Montévrainné visszanyerte eszméletét, látni akarta gyermekét. Átmentem a mellékszobába, mely üres volt; de a kandalló párkányán egy sebtében irt levelet találtam, melynek tartalma ez volt: »Asszonyom ! Mióta én önt megleptem kedvese társaságában, akit ön bemerészelt a kastélyba bocsátani betegségem alatt, türelmetlenül vártam azt a pillanatot, melyben elválhatok attól a nőtől, ki bennem csak iszonyatot ébreszt. »Én tűrtem önnek jelenlétét, kénytelenségből látnom kellett önt minden nap, mert csak igy lehetett boszomat végrehajtani. Végre elutazhatom, de midőn távozom, magammal viszem a gyermekét is. Ön nem látja azt többé soha. Éljen egyedül s legyen átkozott!« A szegény anya elszörnyedt. — Fusson utána, kérem, — szólt, — nyomozzák őt. Az az ember megtébolyult. Én a gyermekemet akarom!. .. A cselédség, meg a parasztok elszéledtek minden irányban. De lehetetlen volt Montévrainnek a nyomára akadni. Most már tudtam, miért akart ő oly dajkát szerezni a csecsemőnek, ki nem arról a vidékről való volt s kit semmi érdek nem kötött ama tájékhoz. Mikor a kastélyba visszatértem, új válság jelentkezett a kastély úrnőjének állapotában. Montévrainné asszony még egy másik csecsemőnek adott életet — s ez volt Klotild, később is jelentékeny tényezője maradt a nemzeti szellem ápolásának, s tette ezt egy szegény, szűk viszonyok közt élő ifjú, ki csupán tehetségének és buzgalmának köszönhetett mindent. Lélek volt. A magyar tanórák adása eleintén a fentartás eszköze volt nála, de mert hévvel adta magát e föladatra, nem a fizetett oktatót látták benne, (azt akkoriban még lenézték, hanem a lelkes ifjút, kit örömmel láttak az úri társaságok is. Ez után válhatott csak egy rá nézve idegen megyében főjegyzővé. E hivatalában is a hivatás embere maradt. Szónoki beszédei tüzes magyar lélek termékei voltak. Óhajtott volna a színpad utján is hatni, de bár irt színműveket, drámai tehetség nem volt benne s e téren fordításokkal szerzett figyelemreméltóbb érdemet. A költészetben főleg lírai és leiró hivatással birt s akár pathetikus, akár kedélyes verset irt, abban nem hiányzott az érzés, kedély, gondolat, a hangzatos nyelv és formacsin. Kellene a régibb költőkből kiadni egy anthológiát, hogy közkézen foroghasson megint mindaz a költemény, mely a múlt évtizedek másodrendű dalnokainak java termését tette, s ebben a könyvben Sárosynak is juthatna néhány ív. Mert összes művei nem a maradandóság számára készültek, de van egy csomó műve, melyet méltó volna újra forgalomba hozni. Eperjesi nyelvtanitói buzgalma közt ismerte meg az »aranyhaju bűvös angyal«-t, Hilvéty Arnoldinát, (nyug. katonatiszt árvája,a kit hat évi szerelem után 1839-ben vehetett csak nőül, midőn megyei aljegyző lett. Boldog volt vele, de e boldogsága nem tartott sokáig. A másik év vége felé az aradi váltótörvényszékhez nevezték ki jegyzőnek s rövid idő múlva bírónak, mely állásában a szorgalom és képzettség sokszor megdicsért példánya lett. Becsülés és szeretet közt élt ott, de öt évnegyed múlva, (1842 márciusában) lesújtó csapás érte: szeretett neje két hetes s vnlágban meghalt. Maga irta akkor róla: »az én halottam könyeket a mások szeméből csak törleni tu- 1098 Az ikertestvérek (Francia elbeszélés.) Irta Aurélien Scholl. (Folytatás.) Egyszer, midőn a feleség azt hitte, hogy Montévrain kedélye nyugodtabb, kérdezte tőle: — Ugye, nem feledte ön még el tejtestvérem történetét, az atyám bérlőjének, Latournak a fiáét? A kisfiút, atya nevére, Lajosnak keresztelték, a Gyula nevet ő maga irodalmilag vette föl. Másfél éves volt, midőn atyja, (mint 27 éves fiatal férfi,) meghalt. Anyja, a fiatal és szép özvegy, kinek fián kívül egy leánya is volt, támaszra szorult s a füzesgyarmati jegyző, Szánthó Pálhoz ment másodszor nőül. Ez a mostoha apa a tudományt kedvelte, de a költészetet nem, s kedvetlenül hallá, hogy serdülő mostohafia már a szarvasi iskolában verselgetni kezdett. De mezőberényi tanára, Molitorisz Adolf és későbbi sógora, Kis József urradalmi mérnök buzdítgatták a tehetséges, elmés fiút, ki tudott verselni latinul, magyarul s különben is igen jó tanuló volt. Berzsenyi és Csokonai költeményeiből könnyen fordított latinra, németül is hamar megtanult s szavalni hatásosan tudott. Otthon a szoba falára is verset irt, mit szerető anyja sokáig megóvott a bemeszeléstől, de mivel a mostoha apa nem szerette verselgetéseit, első ily műveit álnév alatt adogatta ki. Ez volt az ok a Gyula név fölvételére is. Költészetet tanulni 1832-ben az eperjesi kollégiumba ment, hol — szegény tanuló létére — csupán tehetségével a nyelvművelő társaság vezérifja lett. Itt kötött barátságot nem egy majdani írótársával, itt fejte ki tanulásban, írásban, Írott lap szerkesztésében, magyar műkedvelői előadások rendezésében, társaséleti buzgóságban, nagy tevékenységet, hogy a magyar szó terjedjen ez északi ponton is, hol a táblabirák latinul, a polgárok és a nők németül, a köznép fiai pedig tótul beszéltek. Még a költészetet is úgyszólván a nemzet nyelvének terjesztéséért ápolta, a múzsa utjánnyerve annak barátokat mind a két nemből. Öt éven át, mint joggyakornok s mint a megye tiszteletbeli jegyzője is rendes tanfolyamban tanítá magyarul a gimnázium és jogakadémia ifjait, s külön órákban a hölgyeket és ügyvédeket. Használatukra »Nyelvészke« című füzetet is adott ki. Igazi apostola lett az eperjesi magyarosodásnak s a »nyelv- művelő társaság«-ba annyi lelket öntött, hogy az 1