Fővárosi Lapok 1890. június (149-178. szám)

1890-06-30 / 178. szám

Hétfő, 1890. június 30. 178. szám. Huszonhetediik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre ...... 4 frt Egyes szám­o­kr.fővárosi lapok SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi La­pok« 54-dik ésévi folyamára ajánljuk a hazai olvasó közönség figyelmébe. A lap folyvást a műveltség és jó ízlés közlönye kiván lenni. Megjelenik minden nap, hétfő­n is. Aza évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek igy cimzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Különös végrehajtás. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Vége.) A vidékre történt költözés harmadik évfordu­lóján a báró lépett be hozzá. A boldog férj papírlapot vett ki tárcájából és átnyújtotta. Az az írás volt az, a­mit ő adott át férjének a végrehajtás estéjén. — A három év elmúlt. Mikor menjünk vissza a fővárosba lakni ? — Soha. — Komolyan meggondolta és komolyan mondja ? — Egész határozottan. — Gondolja meg, hogy azóta mindent elfeled­tek már. A báróné íróasztalához lépett s annak fiókjából hírlapokat vett ki, a melyekben egy hir színes trón­­nal volt megjelölve. — Olvassa — szólt mosolyogva, átnyújtva a lapokat. Jóólj­omi beletekintett, de csak a címeket ol­vasta át.­­ »Különös végrehajtás.« — Látja, — mondta az asszony — az én jó­­ barátnéim, a­kiket szerettem, a­kikkel együtt éltem,­­ nemcsak egymás között nevettek rajtam, de megirat­­j­ták a lapokban is, hogy a közönség is mulasson egy , hiú, adós báróné fölött. Hát azt hiszi maga, hogy­­ most, mikor megizleltem az igazi boldogságot mint feleség, mikor a legboldogabb édes­anya vagyok, visz­szakivánkozom azok közé ? Nem. Maradok itt, sze­retve magát és az én édes gyermekemet. Persze, oly­kor fölmegyünk, pár napra, esetleg pár hétre, de ott nem lakunk, ott nem szerepeltük és a boldogságot ott nem keressük többé soha. Azután gondolja meg. Leányunk van,akinek hozományt kell gyűjteni. Csak nem gondolja azt, hogy egy édes anya a leánya hozo­mányát eldivatozza ? — Hát nemcsak az az »eset« tartja vissza, ugy­e ? . I — Nem. Egykor az hozott ide, de most már más tart vissza.­­ Mit gondol, ki volt annak az esetnek az ér­telmi szerzője? — Bizonyára egyik jóbavítném. Azt hiszem a Tilda. Ő mindig irigykedett róla s elég gonosz volt arra, hogy ily tervet gondoljon­ ki. — Csalódik. Ő ebben az ügyben egészen ártat­lan és pedig azért, mert a bűnk egyedül én vagyok. A báróné kerekre nyitotta szemeit és úgy né­zett Zólyomira. — Ön, ön? — kérdezte nagy meglepetéssel. Hallgasson meg. Mi£Vr láttam, hogy az a világ egészen magával ragadta és mikor meggyőződ­tem arról, hogy sem szigorúsággal, sem kérő szóval visszatartani nem tudom, akkor támadt az az ötle­tem, hogy igen erős, mondhatni drasztikus kúrát használjak, megszégyenítve önt épen azon társaság előtt, a­melyért élni akart. Én voltam­ az, a­ki Dör­gőt az ön útjába tereltem s tu­aj­don képen én vol­tam a hitelező. Én adtam az utasítás­t, hogy a végre­­hajtó mikor jelenjék meg. —­ De azt nem tud­ta, hogy én­ milyen ter­vet csináltam ?­­ — Nem. Elképzelheti hát boszuságomat, mikor a végrehajtót mint szakértőt láttam megjelenni. Ab­ban a percben tudtam, hogy Bz &Z .műve, de nem tudtam ellene tenni semmit. — Hát nem hozta a becsüsöket zavarba? — Ez nem volt leleplezés. Higyye meg, egészen kétségbe voltam esve. Először azért, mert tervem dugába dőlni láttam, de különösen azért, hogy a fele­ségem kényszerítve volt ü­gyvédsegédekkel és végre­hajtóval összejátszani. Az jutott az eszembe, hol fog végződni a lejtő ? — Akkor önön igen jókor segített a gróf. — Az ég küldöttjének tekintettem és tekintem még ma is. Ha ő akkor nem jön, nem tudom mi tör­ténik. A báróné felkiáltott: •** —„ —­ De hiszen, uram, akkor ön az nap este, mi­kor arról a bankról beszélt és mikor nekem több pénzt ígért, színészkedett. — Nem tagadom. De biztosan számítottam arra, hogy az fog történni, a­mi meg is történt. Ugy­e, hogy jól számítottam? — Jól. De mi történt volna, ha akkor csa­lódik ? — Nem­ tudom. De jó nem. — Ah ! Csak most látom én, hogy milyen jám­bor voltam. Mindenkire gyanakodtam, csak épen önre nem. — Ebben rejlett a siker. — Igaza van. — És most, mondja, megbocsát nekem ? — Nemcsak megbocsátok, de köszönöm, igen köszönöm is. A báró megölelte a feleségét és a szerető pár csókja csattant. — Tehát maradunk — kiáltott örömmel a báró s olyan megelégedett, olyan boldog volt mint egy gyermek. Pár percnyi szünet után a báróné szólalt meg. * J 7^--■ ^c-^rvx. Va­n Öviho? _ — Teljesíteni fogom, bármi legyen. — Jó. Ugy­e, az uradalmi ügyvédi állás most nincs betöltve ? — Nincs. — De pályázók vannak ? — Nagy számmal. Nem is tudom, hogy hol veszi annyi ügyvéd magát. — Választott már közülök? — Körülbelül. Egyet az uradalmi intéző ajánlt kedése és párbeszéde fáival, kik« virágszemmel néz­nek rám s vig kedvvel üdvözlik gazdájok.« Arra gondol, hogy e fák újra és újra virágoznak s agyát e gondolat szeli át: „Budapesti Szemle.“ (Júliusi füzet.) (—In—) A Gyulai Pál szerkesztésében megje­lenő »Budapesti Szemlé«-ből már előttünk fekszik a júliusi füzet. Gondosan megválogatott, érdekes cik­kekre talál benne az olvasó. Mold­ován Gergely a »Reformáció hatása a román népre Erdélyben« című nagyobb dolgozatá­nak első részét nyújtja. A román nép vallási és iro­dalmi állapotairól szól a 16-dik és 17-dik században s kimutatni igyekszik a reformáció jótékony hatását mindkettőre. A román írók, e tárgyról írva, vallási és faji üldöztetést említenek s fegyvert kovácsolnak belőle a magyar szabadelvűség s az ország alkot­mánya ellen. Moldován érdekesen írja le, mily ellen­szenvvel találkozott a reformáció a papság izgatása következtében a román népnél. Mindazokat, kik némi hajlandóságot mutattak az uj vallás felvételére, min­denféle módon üldözték. Halottjaikat a papok teme­­tetlenül hagyták, mert az uj vallás úgy volt feltün­tetve, mint ördögi mesterség; egyenesen kárhozatra megy, ki azt követi, a temetés tehát fölösleges. A dolgozat második része a reformáció jótékony hatá­sával fog foglalkozni. Davai Móric »Minghetti emlékiratai«-ról ír. Oly férfiú, mint Marco Minghetti, hazáján kívül is méltán számíthat érdeklődésre s emlékirataiban a magyar olvasó is sok érdekes adatot talál. A Ca­­vour utáni államférfiak közül Olaszországban senki sem játszott oly jelentékeny szerepet, mint Minghetti. Az ő műve az olasz pénzügyek rendezése, a deficit megszüntetése, mi oly szolgálat volt, mely nélkül az ifjú állam alig maradhatott volna életképes szerve­zet. Egy másik és még általánosabb fontosságú ese­mény szálait is az ő keze szőtte: ő állt az olasz ügyek élén, mikor a hármas szövetség alakult, mely egy évtized óta Európa békéjének biztosítéka. Min-I­ghetti följegyzései csupán 1849-ig terjednek, mikor a még egészen fiatal, 31 éves férfiú egy egész évtized tartamára­­szorult a politikai cselekvés teréről. Ifjú­sága nevezetes korszakba esik. Ha a sors nem en­gedte volna is, hogy mint az egységes Olaszország miniszterelnöke nagy dolgokat vihessen végbe, Min­ghetti úgy is, mint tudós, olasz hazafi s egyházi állambeli státusférfia, ki IX. Pius első reformlépé­seit kíséri tanácsadóul, megragadó politikai tanul­mányhoz szolgáltathatná az anyagot. Az egyházi ál­lamban nevelkedve, egyfelől a modern államélettel teljesen ellenkező pápai kormányt, másfelől az ösz­­szeesküvő carbonarismust látja maga körül, de en­nek dacára szabadelvű gondolkodású politikussá ér­lelődik s e mellett a pápától virja Olaszország újjá­születését. Az események úgy fejlődnek, hogy oly pápa lép Szent Péter örökébe, ki valóban bir érzék­kel a szabadelvűség iránt s Miaghetti e pápa minisz­tere. A forradalom vihara elsöpri a szép álmokat. IX. Piusban csalódik az olasz hazafiak bizalma. Ily remények, ily kétségbeesés jellemzi Minghetti pályá­jának kezdetét. Pauer Imre egyetemi tanár az »Etnikai deter­minizmus elméleté« ről szóló nagyobb dolgozatát folytatja a füzetben. Ötödik kéleményében az erköl­csi beszámítás fogalmát veszi vizsgálat alá. Fejtegeti a felelősség és a beszámítás fogalmát általában, majd az etnikai determinizmus rendszerében tárgyalja a beszámítást s végül a vallási és jogi beszámítás közti különbséget és a jogilag beszámítható és be nem számítható cselekedeteket vesz­ szemügyre. E cikket a füzet szépirodalmi dolgozatai köve­tik. Pálffy Albert folytatja »A régi Magyarország utolsó éveiben« című regényét, a következő lapokon pedig Gyulai Páltól olvasunk költeményt, Lévay Jó­zsef fordításában pedig a »Hová való vagy« kezdetű hangulatos dalt Burnstől. Gyur Mi Pál költeményének címe: »Kertemben,« tárgya a költő mélabús elméi­­ »Tavaszát az ember Eli csupán egyszer, Tele sírba zárja; Úfjabb tavasz zöldjét, Újabb ősz gyümölcsét , Mind hiába várja.« Okölicsányi Sándortól, a stuttgarti osztrák­magyar követtől, »Adalékok gróf Andrássy Gyula jellemrajzához« címmel érdekes följegyzéseket olva­sunk. A cikkíró sok jellemzőt tud elmondani az ál­­lamférfiúról s az emberről. Gróf Andrássy egy-egy mondásával, odavetett megjegyzésével feltárja An­drássy egész egyéniségét, így pl. jellemzi Andrássyt az a válasz, melyet egykor Napoleon Lajos hercegnek adott. A herceg, kit Andrássy még Párisból ismert, a koronázás után Pestre érkezett s a gróf asztalának volt vendége. Ebéd után a miniszteri palota erkélyén hosszasan be­szélgettek. A herceg azt kérte a házi­gazdától, hogy tulajdonkép miért nem kértek még többet a koro­nától. Andrássy erre így válaszolt: »Mert nekünk nem azon fordult meg a dolog, Monseigneur, hogy mindazt kérjük, a­mi elérhető volt, hanem hogy többet ne kérjünk, mint aminek fenntartását kétségtelennek tarthattuk.« Andrássy esküdt ellensége volt mindenféle szu­­perlativusznak. Egy nő emlékkönyvébe a »Mit keres ön a művészetben ?« —kérdésre ezt írta válaszul: »Azt, mitől irtózom a politikában, az eszményt.« Ez úgy gyűlölte a dhauvinizmust is. Gyakran mondta: »Nem féltem én a magyart, mihelyt lát. Vezetőink minden dolga abból álljon, hogy megmuttassák az örvényt, mely felé rohanunk. Ha egyszer észrevettük

Next