Fővárosi Lapok 1890. június (149-178. szám)
1890-06-30 / 178. szám
Hétfő, 1890. június 30. 178. szám. Huszonhetediik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre ...... 4 frt Egyes számokr.fővárosi lapok SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 54-dik ésévi folyamára ajánljuk a hazai olvasó közönség figyelmébe. A lap folyvást a műveltség és jó ízlés közlönye kiván lenni. Megjelenik minden nap, hétfőn is. Aza évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek igy cimzendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Különös végrehajtás. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Vége.) A vidékre történt költözés harmadik évfordulóján a báró lépett be hozzá. A boldog férj papírlapot vett ki tárcájából és átnyújtotta. Az az írás volt az, amit ő adott át férjének a végrehajtás estéjén. — A három év elmúlt. Mikor menjünk vissza a fővárosba lakni ? — Soha. — Komolyan meggondolta és komolyan mondja ? — Egész határozottan. — Gondolja meg, hogy azóta mindent elfeledtek már. A báróné íróasztalához lépett s annak fiókjából hírlapokat vett ki, a melyekben egy hir színes trónnal volt megjelölve. — Olvassa — szólt mosolyogva, átnyújtva a lapokat. Jóóljomi beletekintett, de csak a címeket olvasta át. »Különös végrehajtás.« — Látja, — mondta az asszony — az én jó barátnéim, akiket szerettem, akikkel együtt éltem, nemcsak egymás között nevettek rajtam, de megiratjták a lapokban is, hogy a közönség is mulasson egy , hiú, adós báróné fölött. Hát azt hiszi maga, hogy most, mikor megizleltem az igazi boldogságot mint feleség, mikor a legboldogabb édesanya vagyok, viszszakivánkozom azok közé ? Nem. Maradok itt, szeretve magát és az én édes gyermekemet. Persze, olykor fölmegyünk, pár napra, esetleg pár hétre, de ott nem lakunk, ott nem szerepeltük és a boldogságot ott nem keressük többé soha. Azután gondolja meg. Leányunk van,akinek hozományt kell gyűjteni. Csak nem gondolja azt, hogy egy édes anya a leánya hozományát eldivatozza ? — Hát nemcsak az az »eset« tartja vissza, ugye ? . I — Nem. Egykor az hozott ide, de most már más tart vissza. Mit gondol, ki volt annak az esetnek az értelmi szerzője? — Bizonyára egyik jóbavítném. Azt hiszem a Tilda. Ő mindig irigykedett róla s elég gonosz volt arra, hogy ily tervet gondoljon ki. — Csalódik. Ő ebben az ügyben egészen ártatlan és pedig azért, mert a bűnk egyedül én vagyok. A báróné kerekre nyitotta szemeit és úgy nézett Zólyomira. — Ön, ön? — kérdezte nagy meglepetéssel. Hallgasson meg. Mi£Vr láttam, hogy az a világ egészen magával ragadta és mikor meggyőződtem arról, hogy sem szigorúsággal, sem kérő szóval visszatartani nem tudom, akkor támadt az az ötletem, hogy igen erős, mondhatni drasztikus kúrát használjak, megszégyenítve önt épen azon társaság előtt, amelyért élni akart. Én voltam az, aki Dörgőt az ön útjába tereltem s tuajdon képen én voltam a hitelező. Én adtam az utasítást, hogy a végrehajtó mikor jelenjék meg. — De azt nem tudta, hogy én milyen tervet csináltam ? — Nem. Elképzelheti hát boszuságomat, mikor a végrehajtót mint szakértőt láttam megjelenni. Abban a percben tudtam, hogy Bz &Z .műve, de nem tudtam ellene tenni semmit. — Hát nem hozta a becsüsöket zavarba? — Ez nem volt leleplezés. Higyye meg, egészen kétségbe voltam esve. Először azért, mert tervem dugába dőlni láttam, de különösen azért, hogy a feleségem kényszerítve volt ügyvédsegédekkel és végrehajtóval összejátszani. Az jutott az eszembe, hol fog végződni a lejtő ? — Akkor önön igen jókor segített a gróf. — Az ég küldöttjének tekintettem és tekintem még ma is. Ha ő akkor nem jön, nem tudom mi történik. A báróné felkiáltott: •** —„ — De hiszen, uram, akkor ön az nap este, mikor arról a bankról beszélt és mikor nekem több pénzt ígért, színészkedett. — Nem tagadom. De biztosan számítottam arra, hogy az fog történni, ami meg is történt. Ugye, hogy jól számítottam? — Jól. De mi történt volna, ha akkor csalódik ? — Nem tudom. De jó nem. — Ah ! Csak most látom én, hogy milyen jámbor voltam. Mindenkire gyanakodtam, csak épen önre nem. — Ebben rejlett a siker. — Igaza van. — És most, mondja, megbocsát nekem ? — Nemcsak megbocsátok, de köszönöm, igen köszönöm is. A báró megölelte a feleségét és a szerető pár csókja csattant. — Tehát maradunk — kiáltott örömmel a báró s olyan megelégedett, olyan boldog volt mint egy gyermek. Pár percnyi szünet után a báróné szólalt meg. * J 7^--■ ^c-^rvx. Van Öviho? _ — Teljesíteni fogom, bármi legyen. — Jó. Ugye, az uradalmi ügyvédi állás most nincs betöltve ? — Nincs. — De pályázók vannak ? — Nagy számmal. Nem is tudom, hogy hol veszi annyi ügyvéd magát. — Választott már közülök? — Körülbelül. Egyet az uradalmi intéző ajánlt kedése és párbeszéde fáival, kik« virágszemmel néznek rám s vig kedvvel üdvözlik gazdájok.« Arra gondol, hogy e fák újra és újra virágoznak s agyát e gondolat szeli át: „Budapesti Szemle.“ (Júliusi füzet.) (—In—) A Gyulai Pál szerkesztésében megjelenő »Budapesti Szemlé«-ből már előttünk fekszik a júliusi füzet. Gondosan megválogatott, érdekes cikkekre talál benne az olvasó. Moldován Gergely a »Reformáció hatása a román népre Erdélyben« című nagyobb dolgozatának első részét nyújtja. A román nép vallási és irodalmi állapotairól szól a 16-dik és 17-dik században s kimutatni igyekszik a reformáció jótékony hatását mindkettőre. A román írók, e tárgyról írva, vallási és faji üldöztetést említenek s fegyvert kovácsolnak belőle a magyar szabadelvűség s az ország alkotmánya ellen. Moldován érdekesen írja le, mily ellenszenvvel találkozott a reformáció a papság izgatása következtében a román népnél. Mindazokat, kik némi hajlandóságot mutattak az uj vallás felvételére, mindenféle módon üldözték. Halottjaikat a papok temetetlenül hagyták, mert az uj vallás úgy volt feltüntetve, mint ördögi mesterség; egyenesen kárhozatra megy, ki azt követi, a temetés tehát fölösleges. A dolgozat második része a reformáció jótékony hatásával fog foglalkozni. Davai Móric »Minghetti emlékiratai«-ról ír. Oly férfiú, mint Marco Minghetti, hazáján kívül is méltán számíthat érdeklődésre s emlékirataiban a magyar olvasó is sok érdekes adatot talál. A Cavour utáni államférfiak közül Olaszországban senki sem játszott oly jelentékeny szerepet, mint Minghetti. Az ő műve az olasz pénzügyek rendezése, a deficit megszüntetése, mi oly szolgálat volt, mely nélkül az ifjú állam alig maradhatott volna életképes szervezet. Egy másik és még általánosabb fontosságú esemény szálait is az ő keze szőtte: ő állt az olasz ügyek élén, mikor a hármas szövetség alakult, mely egy évtized óta Európa békéjének biztosítéka. Min-Ighetti följegyzései csupán 1849-ig terjednek, mikor a még egészen fiatal, 31 éves férfiú egy egész évtized tartamáraszorult a politikai cselekvés teréről. Ifjúsága nevezetes korszakba esik. Ha a sors nem engedte volna is, hogy mint az egységes Olaszország miniszterelnöke nagy dolgokat vihessen végbe, Minghetti úgy is, mint tudós, olasz hazafi s egyházi állambeli státusférfia, ki IX. Pius első reformlépéseit kíséri tanácsadóul, megragadó politikai tanulmányhoz szolgáltathatná az anyagot. Az egyházi államban nevelkedve, egyfelől a modern államélettel teljesen ellenkező pápai kormányt, másfelől az öszszeesküvő carbonarismust látja maga körül, de ennek dacára szabadelvű gondolkodású politikussá érlelődik s e mellett a pápától virja Olaszország újjászületését. Az események úgy fejlődnek, hogy oly pápa lép Szent Péter örökébe, ki valóban bir érzékkel a szabadelvűség iránt s Miaghetti e pápa minisztere. A forradalom vihara elsöpri a szép álmokat. IX. Piusban csalódik az olasz hazafiak bizalma. Ily remények, ily kétségbeesés jellemzi Minghetti pályájának kezdetét. Pauer Imre egyetemi tanár az »Etnikai determinizmus elméleté« ről szóló nagyobb dolgozatát folytatja a füzetben. Ötödik kéleményében az erkölcsi beszámítás fogalmát veszi vizsgálat alá. Fejtegeti a felelősség és a beszámítás fogalmát általában, majd az etnikai determinizmus rendszerében tárgyalja a beszámítást s végül a vallási és jogi beszámítás közti különbséget és a jogilag beszámítható és be nem számítható cselekedeteket vesz szemügyre. E cikket a füzet szépirodalmi dolgozatai követik. Pálffy Albert folytatja »A régi Magyarország utolsó éveiben« című regényét, a következő lapokon pedig Gyulai Páltól olvasunk költeményt, Lévay József fordításában pedig a »Hová való vagy« kezdetű hangulatos dalt Burnstől. Gyur Mi Pál költeményének címe: »Kertemben,« tárgya a költő mélabús elméi »Tavaszát az ember Eli csupán egyszer, Tele sírba zárja; Úfjabb tavasz zöldjét, Újabb ősz gyümölcsét , Mind hiába várja.« Okölicsányi Sándortól, a stuttgarti osztrákmagyar követtől, »Adalékok gróf Andrássy Gyula jellemrajzához« címmel érdekes följegyzéseket olvasunk. A cikkíró sok jellemzőt tud elmondani az államférfiúról s az emberről. Gróf Andrássy egy-egy mondásával, odavetett megjegyzésével feltárja Andrássy egész egyéniségét, így pl. jellemzi Andrássyt az a válasz, melyet egykor Napoleon Lajos hercegnek adott. A herceg, kit Andrássy még Párisból ismert, a koronázás után Pestre érkezett s a gróf asztalának volt vendége. Ebéd után a miniszteri palota erkélyén hosszasan beszélgettek. A herceg azt kérte a házigazdától, hogy tulajdonkép miért nem kértek még többet a koronától. Andrássy erre így válaszolt: »Mert nekünk nem azon fordult meg a dolog, Monseigneur, hogy mindazt kérjük, ami elérhető volt, hanem hogy többet ne kérjünk, mint aminek fenntartását kétségtelennek tarthattuk.« Andrássy esküdt ellensége volt mindenféle szuperlativusznak. Egy nő emlékkönyvébe a »Mit keres ön a művészetben ?« —kérdésre ezt írta válaszul: »Azt, mitől irtózom a politikában, az eszményt.« Ez úgy gyűlölte a dhauvinizmust is. Gyakran mondta: »Nem féltem én a magyart, mihelyt lát. Vezetőink minden dolga abból álljon, hogy megmuttassák az örvényt, mely felé rohanunk. Ha egyszer észrevettük