Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-11 / 250. szám
— Rosszat hallottam, Margitkám, édes. — A rossz hírnek hamar szárnya kél. — Hát igaz ? Igazán igaz ? — Micsoda? — Azt beszélik, azt mondják... ejnye ejnye nem is tudom kimondani a nyelvemmel. Azt hallottam, hogy az az izé, az az asszony itt laknék valahol, a közelben. Lehorgasztotta a fejét, kigördült a könyv két szeméből s bús hangon, keserves szóval kezdte elpanaszolni, hogy biz azok itt laknak az udvaron, hátul két kis szobácskában. De még ez semmi. Egy konyhán főznek a két családnak. Ó, ez a szenvedő lélek, főzött ebédet, vacsorát annak a másik családnak is. Hát tudja édes Pista bácsi,— panaszolta szegény sírva, — addig kért, könyörgött az uram, mig megesett a szivem azokon a szegény árva gyermekeken, akik utoljára is nem okai annak, hogy rosszban születtek. Gábor olyan szépen, szívhez szólóan tudott könyörögni. Azt mondta, hogy én maga a földre szállt angyal vagyok, aki csak azért született, hogy jót tegyen. Az isten megsegíti az olyan nemes teremtést, aki a szükségben levőkön segít. Ne taszítsuk el azokat a nyomorult szerencsétleneket, akik különben nyomorba jutnának. Hiszen a háztartás azért nem sokkal megy nagyobbra s áldás lesz minden falaton, a mit az én főztömből megesznek azok a gyermekek. Hiszen végre mégis csak a férje gyermekeiről volt szó, s annak a lágy szivű angyalnak isten lakott a lelkében s ráhallgatott a kisértő szóra, nem törődve a világ nyelvével, az emberek gúnyolódásával, lenézésével. Persze én aztán fölvilágosítottam a kisasszonykát, hogy nem a részvét beszéltem abból a rossz emberből, hanem a törvény azt ítélte, hogy tartáspénzt kell fizetnie a gyermekekért, hogy hát ez elől meneküljön, ide vette a gyermekeket, s ilyen nyomorult szerepet juttatott a kedves édes hites feleségének. Ezt is tudja már azóta, — mondá — de mit tehet most? Kidobja őket, vagy veszni hagyja éhen? Akármit tenne, magára uszítaná még a Gábor haragját is. Pedig az iszonyú indulatos ember ám, s ha megharagszik, tör, zúz s még a hedegességtől sem riadna vissza. Ott hagynám én, mondom, a faképnél. És higyye meg tekintetes uram, alighanem az én szavam után indult, mert pár hét múlva ott is hagyta. — Okosan tette. — Okosan tette volna, ha örökre ott hagyta volna. Csakhogy gyönge szívű asszonyka, testileg is betegeskedni kezdett, dolgozni keveset tudott, nagyon küzdött a megélhetéssel; — az az ember addig kunyerult, járt a kedvében; a régi szeretőjét a gyermekekkel együtt elköltöztette valamerre, — elég az hozzá, hogy újra csak visszakerült hozzá. Azután gyerek is született, idővel a nyomorúság is beköszöntött. — No de most aligha jön vissza megint? — Vagy ki tudja? VI. Két hét múlva csakugyan megint hazajött a kis menyecske. Az én derék filozófus házmesterem ezt a felvilágosítást adta: — Mondtam neki, hogy én bizony nem jöttem volna többet a tájékára sem ennek a háznak, így felelt rá szegény türelmes megadással, Magdolnára a méltó szenvedéssel: — Hát mit csináljak, édes Pista bácsi ? Koldulni menjek ? Vagy megöljem magamat meg a kis gyermekemet is? Annak az asszonynak,akinek senkije sincs a föld kerekén picinyke éhező gyermekénél, végig kell szenvedni ezt a nyomorult életet a legszörnyűbb szenvedések árán is. Üthet, verhet ez az ember, fát vághat rajtam, hiába, engem melléje kényszerített a sorsom, tűrnöm kell. Hát csak húzzuk az igát tovább, ameddig bírjuk, édes Pista bácsi! Bizony, hát csak húzzuk, hozzuk! itta jegyzetkönyvébe. Jellemző volt a beszélgetés is, melylyel az ügyet elintéztük. Ő fel s alá járkált a folyosón, imakönyvét olvasva fenhangon s valahányszor elhaladt mellettem, mindig egy-egy kérdést súgott felém: »Hogy is hívják hát azt az urat?« — Aztán hangosabban a könyvből: »Oh Maria beatissima!« — »Hogy mondja: Mac Curdy?« »Ora pro nobis«, stb. Pár nap múlva ismét kihallgatásra idéztek. Ezúttal némileg formálisabb volt a vallatás, bár az elnök, gróf Daun, most is csak az »Österreichischer Lloyd« fölött nézegetett reám, melyet mindig elkezdett olvasni, ha a tárgyalás jelentéktelenné vált. Az auditor kérdései s irományaim átkutatása a képzelhető legéberebb gyanúval mentek végbe. A legkisebb papírdarabot is össze vissza forgatta, nézegette és kérdéseket tett róla. Egy vallásos tárgyú hosszabb cikkem, melyet igen gyorsan, futtában írtam, különösen gyanús volt előtte s gyanúját az is növelte, hogy a rendetlen iratnak magam sem bírtam sem elejét, sem végét találni. A szerencsétlen iratot megjegyezték vörös tintával, mint különösen veszedelmes tárgyat. Még zsebbeli bibliámat is lefoglalták, mert talán abban is lehet valami bizonyíték ellenem. Legjobban féltem attól, hogy ajánló leveleimben lehet valami áruló kifejezés, mert sok ily levelem volt s a magyar ember, mikor egy amerikait másnak ajánlani akar, könnyen kísértetbe esik, leszidni az osztrákokat. Azonban ennek semmi jele sem mutatkozott. Saját irataim miatt pedig nem aggódtam, így teltek a napok s lassanként ismeretséget kötöttem a többi foglyokkal. Naponként szabad volt sétálnunk az udvarban két szuronyos katona közt. Itt ismerkedtem meg egy francia bajtárssal is. Művelt férfi volt s egész élete olyan kalandos és érdekes, mint ritkán hallottam valaha. Az volt a hire, hogy részes lett volna Latour miniszter megölésében, de én ezt nem hiszem. Különben Bem seregében szolgált mint őrnagy. Soha a szabadságnak ily megtestesült hívét nem láttam. Magyarországért küzdve mindenét elveszítette, de kész lett volna szívesen odaadni még egyszer ugyanazon jó ügyért. Nemzetének minden hibája, a hiúság, fölületesség meg volt benne, de mint honfitársai s a börtön többi rabjai is gondolatban és értelemben nemesen ragaszkodott a demokrácia nagy elveihez. A foglyok közt volt minden rendű ember: katholikus, protestáns és zsidó papok, magyar nemesek és honvédek, lengyelek, franciák, olaszok, horvátok, tótok, oláhok s ezeknek mintegy fele a parasztok sorából. Sokan évek óta lehettek már ott, de nem volt köztük talán egy sem, ki ügyüket kiszabadulása árán eladta volna, még talán ha Magyarország legszebb uradalmával megtoldják is. Teljesen el voltunk vágva a világtól. Tőlünk forradalomra lobbanhatott volna egész Európa, mi e sírban talán azt sem tudtuk volna meg. Mily sováran tolultunk mindnyájan a folyosó azon egyetlen ablakához, melyből a zöld szőlőhegyekre nyílott kilátás. Én gyakran elosontam az őr mögött egy távolabbi ablakhoz, melyet csak kevesen tudtak s melyből néha megpillanthattam egy szerencsétlen fogolytársunkat, az ifjú Teleki grófnőt, Magyarország egyik legelső és legnevezetesebb családjának tagját, kit kevéssel ezelőtt azon gyanú alapján fogtak el, hogy öszszeköttetésben áll a magyar emigrációval és Mazzinival. Befogatása nagy zajt ütött az országban és én is hallottam már róla. Mennyire nem gondoltam akkor, hogy egy börtönbe jutok vele. Egyik barátja azt hive, hogy mi ketten ugyanazon összeesküvésben vagyunk részesek s az figyelmeztetett amaz ablakra. Gyakran meg is kisérlem szólni vele, remélvén, hogy talán segítségére lehetek, de sohasem tudtam szemébe ötteni. Pedig sokszor ment ablakához, ápolni egy pár kis virágot, vagy elmerengni a távol mezőkre. Szegény hölgy ! Nekem úgy tetszett, hogy naponként halványodik. Szomorú sors, oly fiatalon, gazdagon, szépen, oly művelt lélekkel és nemes szívvel itt tölteni éveit e szivnyomasztó helyen. Két nyomorult kis szobára szorítva, alig valami kiszolgálattal s olvasmányul egy pár ócska nyelvtannal tölté ott a hoszszú napokat. Egy-egy órát sétált naponkint egy kis kertben a porkolábbal s ez volt egyetlen társasága és szórakozása a huszonnégy órán át. E séta közben egész modorából és tartásából láttam, hogy igaz, amit róla beszélnek, hogy hősi lelkű nő s a szerencsétlenség legkevésbbé sem törte meg. Egy öreg asszony kísérte néha a kertben, de látszott, hogy egész méltóságában inkább ő volt segélyére a szolgálónak, mint az neki. Eleinte egy fiatal leány is volt szolgálatára , egy rendkívüli tehetségű, tizenkét éves gyermek, de utóbb azt is gyanúba vették, hogy részei az összeesküvésben s igazi osztrák szívtelenséggel elválasztották tőle s a városban zárták be magánosan. Kihallgatása után az auditor felkiáltott: »Rettenetes ! Sie ist verdorben vom Grund und Boden.« (Tetőtől talpig romlott.) Mert a gyermek makacs republikánusnak mutatta magát. Később megtudtam, hogy a grófnőt húsz évre ítélték el.« Bruce azután áttér annak a részletezésére, miképen viselkedtek bírái a vizsgálati fogság alatt, mennyi erélylyel lépett föl Daun gróffal szemben, azzal fenyegetőzve, hogy az Egyesült Államok az osztrák kormányt felelősségre fogják vonni ez önkényes eljárásért. A vizsgálat végre is nem deríthetett ki egyebet, mint azt, hogy az amerikai polgárnak ajánló levele volt egy előkelő magyar emigránstól, hogy meglátogatott több egyént, kik a forradalomban részt vettek, hogy könyvei közt egy röpiratot s egy történelmi művet találtak, melyek a magyar ügyet védték s hogy végre oly szavakat ejtett, melyek arra mutattak, hogy Ujházyval ismeretségben volt. Midőn végre az osztrák katonai törvényszék belátta, hogy a fogolylyal nem boldogul, azt a vádat hozta föl ellene, hogy republikánus. De ezt már nem hagyhatta szó nélkül. — Uraim — mondá — a kérdés e kihallgatásokon nem az volt, hogy minek az én politikai érzelmeim, hanem csak az: minő bizonyítékok vannak ellenem. Ily alapon feleltem, ily alapon védtem magamat. De nem engedhetem, hogy e kihallgatás befejeztessék, mielőtt nyíltan kijelentem, hogy én szívből lélekből republikánus vagyok. Amerikai, a ki mint 1834 Szoles utolsó lakói. (Dán elbeszélés.) Irta W. Bergsöe. (Folytatás.) Este Halvard beszédbe ereszkedett vele s nyájasan említette föl, hogy így a dolgok tovább nem folyhatnak. Ő egyedül, elhagyatva áll a világon; de épen ezért tekintettel kell lennie a világ ítéletére. Ha ő most Fosznoszt elhagyná, az emberek, természetesen, azt mondanák, hogy a hír, mit felőle terjesztettek, igaz volt — s hová fordulna ekkor? — ki fogadná őt akkor a házába ? Ha azonban maradni akar, ő — Harvard — mint községtanács-tag, kéri őt, jó hírneve végett, hogy legyen az ő felesége. Már is oly sokat beszéltek viszonyuk felől s ő ezt nem veheti a lelkére; különben is szereti Gurit s ezzel az elégtétellel tartozik neki. De kész a lakodalmat egy évig elhalasztani, abból az okból, ha Guttorm netalán még jelentkeznék, vagy levelet kapna tőle. Guri sirt, de elfogadta a jegygyűrűt, melyet Halvard az ujjára húzott. Vannak menyegzők, melyeknél a harangok mintha temetésre kondulnának meg s a zsoltárok gyászénekké változnának ; Gurinak ilyen volt a lakodalma. A derék lelkész, hogy a rágalom nyelve elnémuljon, minden tétovázás nélkül hajlandó volt őket összeesketni, sőt megígérte Halvardnak, hogy majd a lelkére beszél a leánynak. De Gurihoz intézett beszéde inkább azt a hatást tette, mintha ő ezentúl még inkább csupán cselédje lenne Halvardnak, nem pedig hitvese. Hangsúlyozta a lelkész, hogy Guri egyedül áll a világon s hogy neki térden állva kell hálát adni az istennek ama kegyéért, melyben őt eme házasság által részesíti. Guri úgy állt ott mint a szobor, mozdulatlan, mintha mit sem hallott volna a lelkész szép beszédéből. Szemét a távolba meresztette, mintha más világban kalandoznék gondolataival s csak mikor a pap azt mondta, hogy a feleségnek mindenben engedelmeskednie kell férjének, tett oly mozdulatot Guri, mintha vissza akarna lépni; de ugyanabban a pillanatban az öreg lelkész, megfogva a kezét kérdezte: »Hajlandó vagy-e ezt az embert hitestársadul elfogadni ?« — Guri csak az ajkát mozgatta, de semmiféle választ nem adott. Még sápadtabb volt, mint elébb. Válaszolnod kell! — szólt a lelkész. Guri megfordult, Harvardra nézett, kinek puffadt, szederjes arca semmi meghatottságot nem árult el. Aztán susogva mondta Guri: — Oh, istenem, én nem akarom őt hitestársamul ! A lelkész elbámult, pillanatig hallgatott, aztán Harvardra nézett, ki biztatólag intett neki a szemével. — Nos, nyújtsátok egymásnak a kezeteket, — szólt, — s ezennel hitestársaknak nyilvánítsak titeket! E pillanatban ingadozott Guri s a menyaszszonyi koszorú leesett a fejéről a templom padolatára; ez volt az egyedüli zavaró eset, de különben eléggé simán és rendesen ment végbe az esküvő. Valódi házasság azonban nem volt ez, hiába.