Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-09 / 278. szám

Száraz úr párbaja és egyéb baja. — Elbeszélés. — Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Miért maradtál ébren, kedvesem ? — Nem hittem, hogy ily sokáig késel, megvár­talak, mert beszélni óhajtottam veled. — Sürgős ? — A szabóm járt itt a számlával. — Már hisz azt még a múlt hóban kifizettem volt. — Tévedsz barátom. — Épen a mait meg­előző közgyűlésről jövet, voltál olyan előzékeny... tudod-e, a­mikor... — Jól van jól, tudom már. No majd megnézem holnap. — M­em valami sok, nézd, itt van épen kéznél, csak kétszáz forint az egész. Ennyit tr egy-egy rend­­kivüli vagy nagygyűlés alkalmával is — — No-no, majd hát csak add ide. — Tudtam, hogy nem fogod sokallni. A felöltő neked is tetszett rajtam. — Te tetszettél a felöltőben, kedvesem. — Lásd, mily jó vagy. Igazán jól is áll ám, s ha kalapom — — Illik hozzá nagyon. — Igaz, — hagyja reá vontatva a menyecske. — Nos? — Hanem hát tudod, múlt évi lesz az, diszitése avuílt, alakja a divatot múlta. Hiszen tudod, hogy még a múlt őszszel akartunk venni mást, de te akkor léptél be az egyletbe s akkor halászeszközök, csolna­­kok, bárkák s még mit tudom én mi mindenre annyi kellett, hogy akkor igazán nem is­mertem a tárcádat igénybe venni. Azt hittem, jó lesz nekem még az idén a tavalyi kalap is, de most. .. — A­mi azt illeti, az én kedvtöltéseim miatt ne legyen rövidséged. — Úgy tehát megrendelhetem ? — Igen, igen, de késő van már édes, nem jó lenne lefeküdnünk? — Olyan kedves vagy ma igazán. Szinte jól áll, ha néha becsipsz egy kissé. Ez olyan geniális. — Én pedig olyan álmos vagyok, m­ásított Hájas. — Már örülök, ha elgondolom, mint fog illeni az új felöltőhöz az a marabu­ tollas kalap, melyet a múltkor láttam a divatárusnőnél.Valódi párisi minta, nagyszerű lesz. Hanem. .. — Jerünk aludni. — Mindjárt fiam, hanem most jut csak eszembe, még sem fogom viselhetni mindig a felöltőt és a kalapot. Tudod, ha détenként kisétálok a bubival, úgy teljes lehetetlen lesz hordanom. Szegény gyermek, kissé kopottas már a köpenykéje s az már csak nem illenék, hogy míg én, az anya,­selyemben, bársonyban páváskodom, addig szegény fiú úgy nézzen ki mellet­tem, mint valami rongyon szedett gyerek. Lásd, egé­szen megszomorítottál irántam tanúsított nagy áldo­zatkészségeddel. — No-no, hisz a gyermek nem néz még ki olyan rosszul. — Eddig még nem, míg én is szerényen öltözve jártam vele, de jövőben. Tudod öreg, mondanék valamit. — Késő van.­­— Csak egy szót. — Mondjad hát. — Tudod igazán kevésből kitelnék, ha a jövő közgyűlésen csak két palack pezsgő . —­ Ugyan már kérlek, még mindég ? — Nem, nem. Nem szólok már, csak azt gon-­­ doltam mégis. . . — Isten nevében, csináltasd meg hát azt a kö-­­­pönykét is. — Minő kedves tudsz te lenni. — Alkatnám van. — Úgy hát feküdjél le s aludjál békével. Reg-­ tér­foglalása a Balkán-félszigeten, a hercegorcok utolsó lázadásának e nem várt eredménye csak fo­kozhatta Nikita ellenséges érzelmeit, melyeknek a birodalom magyar felére is annál inkább kell kiter­­jeszkedniök, minél jobban kezdünk megbarátkozni Andrássy nagykövetkezményű tettével, az okkupáció­­val. Egy szóval, sem Bécs, sem Budapest nem gyako­rolhat nagy vonzóerőt a cár kegyében sütkérező fejede­lemre, s azt hiszszük, módját fogja ejteni, hogy ne kell­jen épen a budai hévvizek erejétől gyógyulást várnia. Mi tűrés tagadás, mi is inkább nagy figyelem­mel, mintsem rokonszenvvel kisérnők körünkben való időzését. A magyar közönség annyira telített poli­tikai érzékű, minden rétege a keleti kérdés nagy fon­tosságát annyira át- és átérzi, hogy e kérdésnek oly turbulens tényezője iránt, mint Montenegro, csak bizalmatlansággal viseltethetik, mely a rokonszenv­­nek nagy akadálya. De ha érett politikai felfogással felismerjük a cár egyetlen barátjában azt, ki nekünk annál kevésbbé barátunk, az államérdekek ellentéte nem tehet bennünket oly ellenséges indulatúvá, hogy Montenegro fejedelmében ne méltányoljuk azt, a­mi elismerést érdemel: a vitézséget, melyet az utolsó török háborúban Szulejmán pasával szemben is két­ségtelenül tanúsított, továbbá a szép tiszteletét, mely a vad nép fejedelmének a lantot nyomta kezébe. Mert Nikita költő. Első­sorban természetesen harcias húrokat penget, mint egy vitéz nép urához illik, ki alattvalóit a harcra akarja lelkesíteni. De Nikita lyrája más hangokat is ismer. A harcot, a török elleni vakbuzgó gyűlölséget a helyzet rákény­szeríti a montenegrói népre, de ha szíve sugallatát követhetné a fejedelem, a békében, az áldásos mun­kában találná örömét. Bizonyítja ezt következő kis költeménye: gelre majd egy kis korhely levest készíttetek a szokott kávé helyett, ez meg fog reperálni. Jó lesz ? — Jó éjszakát. — Még­is csak angyal ez az én feleségem, — mormogja még fél álmában is, s örül neki, hogy bár a hadi sarcot megvették rajta, a háborút kike­rülhette. —• Okos asszony mindenből hasznot tud húzni, — mosolyog magában a menyecske. III. Nikita fejedelem. (Mint költő.) Bár a vénasszonyok nyara a zordonná vált idő­járást újra derültté és kellemessé varázsolja , a fürdő­zési évad már legvégét járja, új fürdővendégek nem várhatók többé. Bizonyos tehát, hogy az idén nem fog valósulni a nyár derekán felmerült újsághír, mely a cár egyetlen barátjának, Nikita montenegrói fejedelemnek a budai gyógyhelyek egyikében való hosszabb időzését helyezte kilátásba. Az igazat megvallva, kissé csodálkoznánk is, ha a hír, melyet imént említünk, nem bizonyulna kacsának. A csernagorcok ura nem igen érezheti jól magát monarchiánk területén, akár innen, akár túl a Lajtán. A nyáron megfordult ugyan Bécsben, de tartózkodása idejét aligha szabta a múlhatatlanul­­— orvosok megkérdezése végett — szükségesnél hosszabbra. Hisz Ausztriának ő, az orosz cár híve, soha sem volt barátja. Augusztus 12-én múlt 30 éve, hogy Danilo vladikát, Nikita nagybátyját egy alatt­valójának gyilkos merénylete tette el láb alól, azt a Danilét, ki uralma kezdetén vakmerő támadást inté­zett — orosz sugallatra — a török birodalom ellen, de Omer pasával nem bírván, csak gróf Leiningen osztrák rendkívüli követ közbenlépésének köszön­hette, hogy a porta visszahívta (1853) vitéz vezérét, Omer pasát. Danilo személyesen Bécsbe utazott volt a császár segítségéért háláját nyilvánítani. De bezzeg megfeledkezett a tartozó háláról Nikita, kit a meg­gyilkoltnak özvegye segített a pici fejedelmi székre. Eleinte csak a hercegovinai lázadókat nyílt alkalma gyámolitani a törökök ellen, kik ennélfogva kényte­lenek voltak Omer pasát a száműzetésből visszahívni s a lázadók, valamint ezek montenegrói szövetségesei ellen síkra állítani; de midőn 1869-ben az általános védkötelezettség behozatala a crivosciai lázadást tá­masztotta, Nikita egy cseppet sem habozott az osz­trák-magyar monarchia törvénye ellen felkelt hegyi­lakókat is tőle telhetőleg támogatni. Monarchiánk Zorka hercegnőnek: Lányom ne higyj álcsillogásnak, Trónon nincs enyhe pihenés. Ott bánat és gondok tanyáznak, Orom, hej, ritka és kevés. Száraz úr is nyoszolyája felé irányozza az ő léptének nyomdokait, s ezek a nyomok a minő sza­bálytalanok voltak, zavarba ejtenék a legügyesebb embernyomot csapázó siu-siu-indiánust is. De hát neki e miatt nem fő a feje, lévén ő határozott előny­ben vita társa felett, mennyiben souverain agglegény volt. A fésületlen fejű, vakondok szemű zvatopluk­­ivadék, ki lakásán a viceházmesteri magas méltósá­got töltötte be, már a harmadik csöngetésre feltápász­­kodott az ő vackából s miután két öklét szeme göd­rében megforgatta s bagósárgulta agyarakkal keresz­tül kasul fegyverzett száját fülig terpesztette, le­­ásitott egy khromatikus skálát, aztán alsó patáit egy pár dereglye nagyságú botosba erőszakolván, végre előcsoszogott. Csillin-csillin. — No, na gyüröm már! Csillin-csiling ! — Zatracenyi, hiszen nem vágyom én madár­nak, hogy tudjam repüln­i! A Makbeth-beli kapus e méltó utódja, hosszú jobbra-balra bökdösés után, végre rá­akad a kulcs­lyukra s a járdán toporzékoló előtt nyílik az ajtó. Ne engedje az ég, hogy szent Péter a buda­pesti házmester urak ügyviteli szabályait adoptálja, mert úgy csakugyan van mit szánakoznunk a boldog elköltözötteken. Száraz ur tehát belől kerül. A szabadságban Mit ér arany korona fénye ? Szenvednek a kik viselik. Boldog király, a mese lénye. Talán még ott sem ismerik. Csak béke boldogít, leányka, Minőt az otthon csendje szül, S azt munkában fel is találja, Ki a jó s igazért hevül. Szegény Zorka hercegnő, kihez e sorok intéz­tettek, nem találta fel azt a boldogító békét, melyet fejedelmi atyja verse annyira magasztal. Tizenkilenc éves korában a szentpétervári Smolka-kolostorban nevelt fejedelemleány Karagyorgyevics Péter nejévé lett, ki nemcsak szerb trónpraetendens, hanem a nagy szerb birodalomról is ábrándozik, tehát saját apósá­nak — úgy szólva — versenytársa. Nem is volt jó viszony Nikita és Péter között; a fiatal pár Anti­­variból, Montenegró újonnan szerzett tengeri városá­ból tavaly el is költözött Ragusába. A harmadik gyermek születése alkalmából após és nő kibékültek; Karagyorgyevicsék a lebetegedés előtt visszatértek kastélyukba, s itt a rendkívül szép, nagytehetségű és igen nemesszívű hercegnő a gyermekágyban meg­­halálozott. Ily keserűség érte Nikitát azon Antivariban, melynek megszerzése különös örömmel töltötte őt el, midőn a berlini kongresszus jóvoltából e város bir­tokba vételével a tenger közelébe férkőzhetett. Egyik költeménye: »A tengerhez« című lelkesült kifejezést ad amaz örömnek. Üdvözli a költő a kék tengert, mely után a montenegróiak annyi ideig vágyódtak; üdvözli és szépségét bámulva, kétszeresen érzi a gyűlöletet az ellenség iránt, ki távol tartott egymás­tól két egyformán szép és hatalmas elemet, a hegye­ket és a tengert. A vér, mely kiontatott, örökre összekapcsolja a hegyeket és a tengert; a fejedelmi dalnok énekét immár a tenger hullámainak zúgása kisérheti. »Maradj is enyém, a kék tenger, széles­ségedben és mélységedben, viharaiddal, háborogva / ' Csütörtök, 1890. október 9. 278. szám, Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: tk MSb. ___ Előfizetések ■z. l emelet. lill § t f f| LJ f i I 1 H |Jf 1 Hirdetések £ UV2LHU01 JjürUJk Egyes szám­o kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendőmn

Next