Fővárosi Lapok, 1890. november (27. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-01 / 301. szám

­ Csakhamar hallhatta a vicomte az úrnője után siető bamba szolgának a lépteit. Martine pillanat múlva eltűnt szeme elől. Másnap reggel, mikor a grófnő a vadcseresz­nyefa mellett haladt el, látta a szomorúan alá­csün­gő, tört gályát. Arca egyszerre elpirult. — Ő eljött! — gondolta a leányka. S az Echevanne által letört ágacska minden­nap eltűnt s másnap újabb váltotta azt föl. Végre, Martine megkönyörült a fiatal emberen, közeledett a fához s letört egy gályát, a fiatal ember által letört ág mellett. Aztán, mintha megijedne eme cselekedetétől, félve, hogy meglátják, hirtelen tova vágtatott pari­páján, egyenesen a kastély felé. Az­nap Echevanne mint mindennap, elsétált a fához. Rögtön észrevette a grófnő által letört gályát. — Ideje is volt már! — sóhajtotta. — Hiszen már csaknem az egész fát lekopasztottam!.. IV. Martine még csecsemő korában elvesztette anyját. Egy erős, egésséges parasztasszony daj­­kálása mellett szabadon fejlődött a vidék üde le­vegőjén, mindaddig, míg atyja Orrét apátot nem adta mellé nevelőül, ki akkor került ki a papnevelő intézetből. A leánykának fegyelmet nem tűrő jelleme csakhamar sok gondot okozott a nevelőjének. Mig gyermekkorát élte Martine, atyja, kényére kedvére hagyta őt s koránt sem iparkodott mérsékelni ezt a szilaj természetet. Az apátra bízta a feladatot, hogy ezt az eszes, de szeszélyes leánykát oktassa és lelkét fejleszsze. Tizenöt éves koráig a világ ott végződött rá nézve, hol az élősövény a parkot bekeríti, meg az a kőfal, mely a kertet körülvette. Ünnep volt rá nézve, mikor Attignybe ment a misét hallgatni, gyásznapjai pedig azok, a melyeken az eső a kastélyban fogva tartotta. A fűben szökdécselés, dallamtalan énekek rögtönzése, ruhaszakítás a tüskék közt, hintázás a fák ágain, pintyőke-fészkek szétrombolása, lepkék után futkozás, hangyatelepeknek vízzel leöntése, — ezek voltak legkomolyabb foglalkozásai. Hála eme szabadságnak és testfejlesztésnek, a gyermek gyorsan növekedett. A gyönyörűen fejlődött, élénk, pajkos leányka úgy futkosott a réteken, meg a berkekben, mint va­lamely tündér vagy a szláv költészet aranyhajú villijei. Vasárnap a parasztok megálltak az után, hogy láthassák őt előttök elhaladni, fehér ruhájában, ra­gyogó, kedves, de pajkosságra valló szemmel, kacér mosoly­lyal­ üdvözölték." — Szeretném látni, — mondta egy öreg pa­raszt, — amint tyúkjaimnak gabnaaljat szórna. Mily szép kis gazdasszony válnék belőle! — Szép kis fehér orgonavirág ez, — szólt több költészettel egy fiatal ardenni legény. — A kisujja többet ér, mint az apjának egész teste. Ez a név : szép fehér orgonavirág, rajta maradt a leánykán. Nagyon rá illet az. Azonban, egyszer csak eljött az idő, mikor a szép fehér orgonavirág elfeledte játékait és bohó futkosásait. A park rigói, pintyei nem hallották többé csengő kacaját. Szalmakalapja nem akadt fenn többé a tüskebokrokon s a hangyák meg a fészkelő madárkák, azt képzelhették, hogy az arany­kor érkezett el. Martine tizenhét éves volt. Midőn Attigny gróf észrevette, hogy a gyermek hajadonná serdült föl, a kastélyba hozatta Meur­­seauxné asszonyt, ki visszavonultságban élt bourgo­­gnei birtokán. Miután a gróf nem iparkodott megszerettetni magát leánya által, míg ez gyermek volt, nem tudta ennek a bizalmát megnyerni, mikor nagy leánynyá fejlődött. Szigorú, érdes modora visszariasztotta Martinet, kinél az ideges érzékenység nagyfokú volt. Ugyanakkor a gróf hirtelen korlátolta szabadságát, nem gondolva meg, hogy midőn ekkér elvonja tőle függetlenségét, megzavarja életének összhangját s szabad utat enged a vágynak, mely a léleknek leg­kedvesebb. Attigny gróf nem lévén ahhoz szokva, hogy ingerlékeny természetét mérsékelje, oly esztelen szi­gort tanúsított leánya iránt, melyet ez nem tudott el­felejteni. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. »Értesitő«-ben öt könyv ismertetése és bírálata van. Rudolf főherceg »Tizenöt nap a Dunán című művé­nek magyar fordítása ; Kautz Gyula »A nemzetgaz­daságtan rendszeré«-nek első kötete; Daday Jenő »A magyarországi myriopodák magánrajza«, Székely Béla »A párisi élet«-ből című kötete s Stourm »Le budget« című becses francia műve. * A Hubay-Popper-quartett tegnapi első kamarazenei estélyére, melylyel a tulaj­­donképeni hangverseny-idényt megnyitotta, a főváros előkelő zeneértő közönsége újra találkozott a redoute kis termében. A műsor iránt, melyen Beethoven két hervadhatatlan alkotása és egy fiatal hazai zeneszerző állott, méltán kiváló érdeklődés nyilvánult. Mikor a quartett-társaság tagjai: Hubay Jenő, Popper Dá­vid, Bloch J. és a hirtelen kisegítő Kunvald Antal államvasúti felügyelő, aki a megbetegedett Grünfeld Vilmos helyett átvette a mély hegedű szólamot, hogy az estélyt lehetővé tegye) megjelentek az emelvényen, a hallgatóság üdvözlő tapsai hangzottak fel. Először Jámbor Jenő vonós­négyesét mutatták be. Ez gonddal és zenei érzékkel dolgozod mű; mester­kéletlen szerzemény és thematikai kidolgozása csak imitt-amott válik terjengőssé. Szerzőjének (ki külön­ben budapesti aljárásbíró) van egy-egy jobb gondo­lata, bár nem ment a reminiscenciáktól sem, melyet tetszős alakba öltöztet, de melegebb színezéssel jó­val emelkednék a hatás. Tegnap a közönség az egyes tételek után, melyek közül a scherzet meg is ismétel­tették, a zeneszerzőt tapsaival az emelvényre szólí­totta. A quartett-társaság kitűnő játékával mindent elkövetett, hogy az először bemutatott műnek meg­nyerje a hallgatók rokonszenvét. A műsor második száma Beethoven »Kreutzer-szonátájá«-ja volt. E leg­finomabb szálakból oly mesterileg szőtt alkotást, mely érzelmi részével a kedélyt, eszmegazdagságával és mélységével az értelmet ejti foglyul, a zongorán F­r­a­n­k­l- J­oel asszony, bécsi kamaraművésznő, hegedűn pedig Hubay Jenő interpretálta. Frankl- Joel asszony előadása, technikája, felfogása, néhány önkényes tempótól eltekintve, továbbá ízlése valóban művészi. Briliáns skálájával csak Hubay pompás cantilenája és pizzicatoi vetélkedhettek. A­hogy az »andanta con variazione«-t játszották, bizonyára nem egyhamar fog tovaszállni hallgatóik emlékezetéből. Az előadóknak a legélénkebb tetszésnyilatkozat fejezte ki a közönség elismerését. Végül a quartett­­társaság Beethoven c-dúr vonós­négyesével­­jeleske­dett, mely méltán rekeszte be az élvezetes első estélyt. * Filharmóniai hangversenyek. A filhar­móniai társulat a téli hangverseny-idényben hat hangversenyt rendez a redoute nagytermében. E hangversenyeket november 19-én, december 3-án és 17-én, továbbá 1891. január 14-én és 28-án, to­vábbá febr. 18-án tartják. Az első hangverseny ven­dége Schrödter Frigyes, a bécsi udv. opera tenoristája lesz, ki Corneliusnak »Bagdadi borbély «­­jából egy áriát és Beethoven-féle dalokat énekel. Új­donságul Hubay Jenő »Virágregé«-jének három darabja kerül bemutatásra. A második hangverseny vendégei Stavenhagen és neje lesznek. Sta­­venhagen előadja Liszt­es-dúr zongora­versenyét, Annának tesz vallomást és esküszik, hogy felhagy a hazug huszárszerelemmel. Anna hisz neki,­­mi nem, mert a szerző elfelejtett oly vonásokat vegyíteni Kálmán rajzába, melyek meggyőzhetnének arról, hogy legújabb szerelme valóban igaz.) Minden jóra fordul, Sárika és Pista együtt megszöknének, ha Zsuzsi asszony el nem fogja őket. A gyorsan lepergő és sok szálú cselekvény a friss dialogok tetszettek. Hívták mind a két felvonás után a szerzőt is, ki helyett azonban a rendező mon­dott köszönetet. Csupa alakítható szerep van a da­rabban, mit a szereplők ki is aknáztak. G. Csillag Teréz asszony kedves Annája, mint egy derült nap­sugár aranyozta be a Barkós ház nyugalmát. A két Barkós, ez a két kíméletes, lágyszívű és hevülő világfi pedig Gabányiban és Szigeti Imrében rá­termett személyesítőkre akadt. Gabányi maszk­jával már bejelenésekor derültséget keltett. — Gyenes és Benedek honvédhuszár-tisztjei az életből voltak ellesve, tapsoltak is nekik a nézőtéren ülő bajtársaik. Tolnainé asszony finnyás, együgyű vers­imádó leánykája; Vízvári gyanakvó férje; Helvey Laura asszony elegáns volt­ színésznője, Újházi ügye­­fogyott fel, papja, ki csak galibát okoz rosszul alkal­mazott dikcióival, de azért a­ végén mégis min­denki neki köszön mindent. Vizváriné asszony nyers katonánéja sokszor nevettették meg a közönséget. Zilahi az éretlen poéta alakjával, melylyel pedig könnyű lett volna hatást elérnie, alig boldogult. Az újdonság előtt Augier szellemes dramolettje »Az utóirat« került színre, mely Nádai és Lánczi Ilka asszony évődő párbeszédeivel félórán át kelle­mesen szórakoztatta a színházat minden zugában megtöltő közönséget. — 2223 — * küldte Annát. Mint Hüpig gyáros neje időz jelen­leg Tátra-Füreden. Anna már fölserdült, talán kérője is akadhat, a két nevelőapa elérkezettnek látja tehát az időt, hogy a leány helyzetét tisztázza. Majd örökbe fogadják, de előbb meg kell szerezni Hüpignétől a keresztlevelet. Egy pompás jelenetben kérik fel a tisz­teletest, hogy járjon közbe Tátra-Füreden. Mind a két öreg szív fölmelegszik a visszaemlékezések alatt s mindegyik a másik szerencséjét emlegeti bus le­mondással. Hanem a derék pap még el sem indult nehéz útjára, midőn Hüpig és neje betoppannak. Kálmán kapitánya, Berényi Pál (Gyenes), hogy a szökevények útját fedezze egy parasztasszonynyal más útra lova­golt ugyan, de a dánok nem mentek lépre s eljöttek a leányért. A két Barkós és Hüpigné találkozásán bizonyos elfogadás észlelhető. Mikor Hüpig meg­tudja, hogy kik Kálmán nagybátyjai s hogy szándéka komoly, már ő is szívesebben látja. A felvonást köz­­derültség közt a kapitány zárja be, ki bosszúsam jó megmondani, hogy a »mámit« nem sikerült maga után csalnia. Midőn megpillantja, milyen szemrevaló menyecske ez a mámi, huszáros állásba feszít és na­gyot vág szemével feléje. Miként az expozíció vázlatából kitetszik, a cse­lekvény több szálból szövődik. Kár, hogy a bonyolí­tás és kifejtés nem áll arányban a kezdet ügyesssé­­gével. A jelenetezés is gyönge. Egy parkra nyíló te­remben játszik mind a két felvonás és a szereplők folyton ki s bejárnak; elmegy a ki végezte mondóká­­ját, jó a kin a beszéd sora van. Némelykor szinte egymás sarkába lépnek s azt keresi a más, ki ép orra előtt indult el. De ezekért a fogyatékokért kapunk elég kár­pótlást. A jól kigondolt és mindvégig figyelemmel kisért mese, a párbeszédek magyaros és kifejező volta, a jó magyar alakok s az az üde falusias lég­kör, mely a színpadról felénk árad, nem megvetendő * „Budapesti Szemle.“ Gyulai Pál folyóira­tából megjelent a novemberi füzet. Értékes tartalma a következő: »Vámpolitikánk jövője.« M­a 11­e­k­o­­vits Sándortól; »Egy spanyol realista festő« (Velesquez) »rf« betűjegyű írótól »Angol és német közgazdaságtan« (első közlemény) Pikter Gyulá­tól; »A régi Magyarország utolsó éveiben« P­á­­­f­f­y Albert korrajzi becsű regényéből három fejezet, melyek egyike az 1848-diki francia forradalom első híreinek hatását festi. A »rabmadár« költemény Kozma Andortól; »Szelek között«, Burns köl­teménye. Lévay József f­aditásában ; »Francia angol és amerikai egyetemek,« Grósz Emiltől; »Régi uta­zások Magyarországon és a Balkán félszigeten,« (báró Wratislaw 1591-diki leírása hazánk dunai városairól, köztük Budáról,) közlője Szamota István. Az előnyök. Jó kedv a színpadon, víg cselekvény, huszár- s tréfák, leánycsinyek sat. oly derült hangulatot terem­tettek a nézőtéren, hogy sokszor hangzott fel ne­vetés. A második felvonás új nyomokon indul. Hü­­pig titkon szenvedélyes lutrizó s egy czigányasszony jóslatán rágódva, kérdi Anna születési évét és nap­ját. Ez szöget üt a két Barkós fejébe. Más-más me­sét mondanak el neki, a tiszteletes is kétértelműen vigasztalja, úgy hogy végre Hüpig gyanakodni kezd nejére. Még egy meglepő fordulat: Anna apja nem más, mint Berényi (azelőtt Menner)],százados, anyja pedig a Barkós-család egy színésznővé lett tagja. Ezt a túlboldog­ századossal Hüpigné közli, kit az őszülő nőhódí­tó rohammal akart meghódítani. Hüpig látja őket együtt suttogni, majd a kapitányt magánkívül el­rohanni és utána iramodik. Kérdőre fogja vonni. De a boldog kapitány azzal rohan feléje: »Uram, én apa lettem s ezt nejének köszönhetem!« Persze Hüpig egész más értelmet tulajdonit ennek s egy rövid, fél­reértésekből szövődő párbeszéd, mely alatt folytonos volt a kacagás, még növeli gyanúját. A bejövő Bar­kósoktól kérdi, van-e pisztolyuk, kardjuk, mert vala­kit, ki becsületében gázolt, el kell tüntetnie a föld színéről. A két testvér magára gondol, szomorúan kezet fog és elmegy vívásban és céllövésben gyako­rolni magát, hátha fegyverre kerül a dolog! Itt azonban megszakad a további fejlemény s az utolsó jelenetben már csak a tisztázott helyzetet látjuk. Ez a darab egységének rovására történik, de mert a közönség jól mulat rajta, ki nagyképűsködnék és vetné ezt nagyon a szerző szemére ? A meglepeté­sek folytatódnak. Sárika és Pista, a versszavalás és rejt­vény­fejtés útján, no meg azért, mert Pista lapok­ba írogató költő, egymáshoz, közelednek. Sárika meg­énekeltetné magát, Pista boldog, hogy van ki megérti. Ilyen ábrándozás közt lepi meg őket Kálmán, a­ki már Annáért lángol. Lemond Sárikáról, aztán pedig

Next