Fővárosi Lapok, 1890. december (27. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-03 / 332. szám

magát — vagy kezdjen el neki újra könyörögni s megtépett büszkeségének utolsó foszlányait is tegye a lába elé, hogy hogy taposson rajta. Vagy itthagyja, a mint az egy önérzetes férfiúhoz illenék. Igen, igen, itt fogja hagyni. De ez ellen a gondolat ellen pedig szilajul, vadul tiltakozik lángoló szíves szerelemittas lelke. Nem, nem mondhat le róla. Az övének kell lenni. Megőrülne, ha másé lenne az a leány, aki most kigyilt arcával, lángoló tekintetével még százszorta szebb, mint volt. — Irma, Irma, nem tudok lemondani önről... szeretem, nagyon szeretem... legyen a nőm, az én drága, aranyos kis feleségem. A leány meghökkent — szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, amit hallott. Azt hitte, vagyis inkább csak sejtette eddig, hogy Tartály vele is csak játszik, mint a többiekkel, s hogy nincs komoly szándéka s mikor anyja beszélte is neki, hogy el akarja venni, nem hitte el. Sime most itt cseng a fülében, hogy legyen a szép, gazdag, előkelő Tartály Ákos törvényszéki elnöknek a felesége. Itt áll előtte az előkelő jólét útja, haladhat rajta egy tisztelt deli férfiú oldalán — ott meg áll a közeljövőben a szegénység, az árván maradt szegény hivatalnok-család nyomorúsága. De egy hang folytonosan súgja a fülébe : — Nem szereted, nem szereted. .. A férfi újra kérdezi: — Mondja, remélhetek-e? S a leány egész testében reszketve, remegő hangon feleli: — Felesége leszek... Miért mondaná újra el, hogy nem szereti, elmondta már — magára vessen a férfi, ha így is elveszi. S elvégre is e gyűlölt kötelék alól, kinél keressen menekülést — kihez forduljon oltalomért. A szülei úgy is rákényszeritenék, nem parancscsal, de édes szóval, könynyel — s ő úgy sem tudna ellentállni. Jöjjön, aminek jönnie kell, teljes megadással várja a kínos jövőt, melytől úgy fél, úgy retteg. S mikor estelen két imágságra kulcsolja a kezét, s teljes megadással, alázattal kér az égiektől erőt s kitartást a szenvedések elviseléséhez — úgy jő neki, mintha az égi szűzanya leszállna hozzá, s úgy suttogná : .. .Jól tetted, amit tettél... gyermeki kötelességed volt. neM—————————— A második századra átmenőleg harsannak meg a harci trombiták. Traján a moesiai helytartó által beszolgáltatandó évi ajándékot megtagadja, mire Decebal is riadót fuvat s ügynökei által talpra állítja szövetségeseit Germániától elkezdve Ázsiában a parthusokig. A szintén mesterileg előkészített önvédelem azonban hiába való volt. Traján a mai Szendrő (Vinisnacium) táján összpontosított légióival a 101-dik év tavaszán átlépi a Dunát s valahol a mai Karánsebes tájékán s az ismeretlen fekvésű Tapaenál méri az első csapást Decebalra, hogy azután a Vaskapu-hágón át Sarmizegetusára*) vesse magát. Decebal kénytelen római katonákat fogadni tartományába s hűbéri fogadalommal szabadul meg a teljes megsemmisüléstől. De a büszke dák király sem tűrheti sokáig lealázó helyzetének szégyenét. Alig ocsúdik fel az első vereség kábultságából, rögtön a felszabadulás aknamunkájához lát. Még jóformán véget sem érnek Rómában a Traján diadalmenetei, Decebal büntető kezét kezdik panaszolni a rómaiak barátjaivá alakult jazugok a Tisza és Duna közén. Traján haragra lobban a hűtlenség miatt s 105-ben a háború irtózatai megújulnak. A hirtelen Dáciában termő légiók összpontosított támadásai Decebalt úgy körülszoritják, hogy a dák főemberek méregpohárban, Decebal pedig saját tőrében kénytelenek a kikerülhetetlen szolgaság elől szabadulást keresni. Leírhatatlan örömmel üdvözlik Rómában a győzedelmes imperátort. Nicapolis városán kívül a máig is fennálló Traján-oszlop domborművei hirdetik annyi század múltán is a győzelem fontosságát, de a Traján által Julius Caesar példájára vezetett hadi napló, fájdalom, megsemmisült. Traján és alattvalói nem csupán a,, félelmes ellenfél megsemmisülésének örvendeztek. Örömüket tetézte, hogy végre valahára rendelkezésük alá jutottak ama gazdag természeti kincsek is, melyek az erdélyi felföld birtokát minden idők kormányára nézve becsessé tették. A roppant pénz- és véráldozatokba került foglaló hadjárat legértékesebb váltságdíját az Érchegység aranya s az erdélyi medence több pontjain mutatkozó vasércek és sótelepek képezték. Mindjárt az első hadi rend és stratégiai felvonulás megállapítása e nagynehezen kivívott kincsek biztosítására irányult. Azért erősítették meg a Maros vonalát, fel Szász-Régen, Bécs tájáig. Azért vezették a hadi utat a tordai (akkor Potaissa) sótelepektől Kolozsváron (Napoca) át a Kis-Szamos völgybe, s irányították onnan Zilah mellé az északi kerület főállomásához , Porolissumhoz, (ma Mojgrad), honnan a legtöbb veszély fenyegette a becses szerzeményt. Ily módon az első védelmi öv épen körülfogta az Érchegységet. Ezért helyezték a katonai vezényletet is az aranyvidékről nyíló Ompoly (Ampelum) torkolatához, Apulumba (Gyulafehérvár.) De a tartományi kormányzat és közigazgatás Sarmizegetusában összpontosul. Terentius Scaurianus a 110-dik évben a légió V. Macedonicával már elkészítteti a colonia díszes épületeit s a harmadik században metropolissá fejlődik a sok képen dédelgetett város. A hatalmas és ma is megkülönböztethető castrumtól északra vonul el a főút, melyet jobbrabalra fényes palotasorok szegtek be. A forum szomszédságában szintén északabbra emelkedik az amphitheatrum, melyet e folyó évben kezdtünk Király Pállal kitakartatni. Itt ástuk ki 1883-ban egy terjedelmes fürdő romjait, egy orvos házát, számos más, rendeltetésileg meg sem határozható épülettel s Malagbel, Jupiter és Diana szentélyeivel. A várostól nyugatra a Vaskapu-hágó felé emelkedő dombot diszi,ítette a P. Aelusi Theimes városi polgármester által emeltetett syr templom, melynek alapfalai közt fölajánlási emléktábláját is sikerült a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat részére kiásatnunk. Csupán ez egyetlenegy tábláról s a rajta olvasható Malagbel, Bebellahamon, Benefal és Manavat syr istenekről egész kis irodalmat írtak már össze gróf Kuún Géza, Torma Károly, dr. Goldzieher Ignác és más szaktudósok. Hát a Mithra-szentély, mely a castrumtól délre feküdt, a Hobica felől épen a város közepén levezetett s valószínűleg a város vízszükségleteinek pótlására szolgált hegyi patak balpartján, kétszázat meghaladó feliratos és domborműrészlettel sikerült felásnunk, s melyről Király Pál az akadémia által kiadásra méltatott, irodalmunkban páratlan monográfiáját (A sarmizegetusai Mithraeum) írta az Archeológiai közlemények tizenötödik kötetében, 1886-ban. De nem csupán a vallási építmények részesültek itt valaha díszesebb és költségesebb kivitelben. Egyes magánházakon is pazarul alkalmazták a márványdíszt, a szobrászati ékítményeket, falfestvényeket és mozaikpadlózatot. A főút mentén (cardo maximus) 1823-ban, építkezés közben akadtak volt két gyönyörű mozaikra. Az egyik Paris ítéletét, a másik Priamus könyörgését fia holttestéért ábrázolja. A hely tulajdonosa: b.Nopcsa László főispán (b. Nopcsa Ferenc főudvarmester édes atyja) őrizet alá vétette a becses régiséget, mely sokkal szebb volt a Salzburgban épen a Mozart-emlék készítése idején feltalált s ma büszkélkedve mutogatott mozaiknál is. Egy darabig a köréje épített ház ablakán át nézegették az utazók, míg egy lovastisztnek eszébe jutott az ablakon bemászva, sarkantyújával megbontani. Azután mindenki híven követte a megadott példát s nehány év múlva puszta helyén kívül már egyebet nem mutogathattak a falusiak. Hasonló sorsra jutott a Victoriát ábrázoló mozaikpadló is. E fölé tartósabb megtartás kedvéért tudatlan tulajdonosa egy ólat építtetett s még *) A Sarmizegetusa név, Tomaschek tanár szerint, alkatrészeire bontva következő : »Zaryma« szanszkrit szó — palota,'Meger a szanszkrit, jagat jigatga — menni tőből, tehát mozgó, »usa« »csak,,, fénylő,, ragyogó , tehát a mozgót beragyogó, megvilágító palota. 2460 Sokszor még a késő éjjeli óra is ébren találta a szép leányt, a mint arcát szűzi ágya fehér vánkosába rejtve, zokogott, zokogott keservesen. S mikor igy képzelt alávalósága s szégyene érzetében könyeivel öntözi vánkosát, csak egy gondolat képes visszaadni zaklatott lelkének nyugodalmát, az, hogy jegyesének megmondta, hogy nem szereti. .. ha mégis elveszi, attól aljasság, attól gyalázat. (Folyt, köv.) Mindig szép. (Francia elbeszélés.) Irta Aurelien Scholl. I. Az Orge partján, mielőtt Belles-Fontainesbe érkeznénk, elegáns épületet, kicsiny, újkori kastélyt pillantunk meg, mely palakővel van födve. Eme, halom oldalába pázsit közepén épült s erdőcskével körülvett ház szemébe tűnik mindenkinek, aki az Orge-on, Juvisy-ig lecsónakázik. Ha egy egy halászat kedvelő utas, a kastély közelében, horgászatra alkalmas helyet találva elhelyezkedett, lehetetlen volt észre nem vennie a halom oldalán egy sűrűen lefátyolozott hölgyet, meg egy fiatal embert, ki lassan lépdelt mellette, karjára támaszkodva. Azonban az evező által okozott legcsekélyebb neszre mind aketten rögtön eltűntek vagy a liget kanyarulatánál vagy valamely bokor mögött. A juvisy-i lakosok hiába iparkodtak behatolni ama titokba, mely a vidékre csak nem rég érkezett párt környezni látszott. A kertész meg a cselédek ismeretlen nyelven beszéltek, melyről egy utazó ügynök azt állította, hogy az, az alsóbretoniaknak a nyelve. Egy öreg asszony, ki a ház szükségleteit bevásárolni szokta, csupán franciául beszélt s ez is annyira szófukar volt, hogy csak annyi szót használt, amennyi épen szükséges volt a mindennapi életben az alkudozásnál. Miután minden képzelhető gyanitgatásból kifogytak az emberek, a juvisy-i vendéglős és fűszerkereskedő ama véleménynél állapodtak meg, hogy az a fiatal ember tébolyult s családja eme birtokra száműzte őt, melyet az országúitól magas kőfal, s a mezőség felől folyam választ el. A mi a nőt illeti, ez vagy rokona vagy bérért szolgáló ápolónő volt s midőn egy képiró, Belles- Fontainesből visszatérve, kérdezte, ki a birtokosa annak az árnyas, titokzatos parknak: az emberek habozás nélkül válaszolták : az egy tébolyult, ki állandóan ott lakik. Az 1884-dik év julius havának tizedikén, oly hőségben, minőt a senegali ember is megirigyelt volna tőlünk, Montbrun vicomte reggeli kilenc órakor távozott Varnet-utcában levő kis palotájából s a Champs- Élysées felé irányozta lépteit. Egy paripát ment megszemlélni, melyet a Pepiniére utcában lakó kereskedő ajánlt neki megvétel végett. A Squarek kitárták virágkosaraikat, melyeket oly művészileg alkalmazott színárnyalatú levelek környeztek, mintha csak külföldi érmekül lettek volna szánva. A köröndön a négy szökőkút egész erővel dolgozott, szivárványszínben játszva, mintha gyémánt port hintegetett volna. Montbrun vicomte egyike volt ama párisiaknak, kik soha sem hagyják el Párist. »A tenger, — mondta — csak a halászok meg a tengerészek számára van teremtve. Kétségkívül ennek is megvan a szépsége, de naponkint csak egy óráig lehet benne gyönyörködni. Mihelyt apad, dögleletes iszapot hagy hátra, melylyel szemben kölni vízzel telt üveghez kell folyamodnunk. Ami pedig a vidéket illeti, őszintén szólva, ott is oly hőség uralkodik, mint Parisban, azzal a különbséggel, hogy a vidéken este nem tudjuk, mivel töltsük az időt. Ha az ablakokat nyitva hagyjuk, a szúnyogok kínoznak minket, ha pedig bezárjuk, visszasóvárgunk a rue Royalra vagy a Chaussée d’Antin-ra,ahol éjféltől kezdve, reggeli két óráig nyugodtan szívhatjuk szivarkánkat a holdvilágnál, anélkül, hogy valamely szárnyas szörny megcsipkedne vagy egy denevér az arcunkba csapódnék.« Azonban, a vicomte észrevette, hogy a járókkelők megritkultak. Látta, amint az avenue d’Antinból, a Ponthieu-utcából, meg a Cirkusz-utcából málhákkal megrakott bérkocsik döcögnek ki. A julius 14-iki ünnepre való előkészületek láttára elszorult a szive. A politika teljességgel nem volt kenyere s az augusztus 15-dike ép oly kevéssé lelkesítette a császárság alatt. De, az igazi párisi ember ellensége a nyilvános ünnepeknek s mind annak, a mi az ő nyugalmát zavarja s kényszeríti szokásainak a megváltoztatására. Mindenütt magasra nyúló gerendák, oszlopok s lobogók! — Hová meneküljek én három napig ? — töprengett Montbrun vicomte. A múlt évben Saint-Germainbe rándult ki, de ott is ép oly nagy zaj volt, ép annyi mozsárágyú durrogott, akár Párisban. Montbrun vicomtenak ekkor eszébe jutott, hogy II.