Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)
1891-03-26 / 84. szám
Csütörtök, 1891. március 26 84. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési felhívását a 28-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a hazai olvasó közönség szíves figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn is féliven, jelen meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tárcákkal és bő hírrovatokkal. Vezérelve: a nemzeti műveltség és jó ízlés érdeke. Dolgozótársai: régi jeles írók és fiatal tehetségek nagyszámú köre. Kiadója az »Athenaeum«-társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4 forint, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának, Budapest.« Az óra. — Életkép. — írta Béry Gyula. Órának hívta őt az egész ház abban a csendes utcában, amelyben lakott. Olyan volt az életmódja, hogy a lakók bátran a szerint igazíthatták az óráikat s jobban is hittek neki, mint a közeli toronyóra ütésének. Ha reggel meglátták őt kilépni lakásából, tudták, hogy nyolc az óra. A napnak meghatározott óráiban jött és távozott, kitűnő szerkezetű óra volt, amely soha sem késett, soha sem sietett. A házban nem ismerte őt senki közelebbről, csak azt tudták róla, hogy egyedül áll a világon senkije sincs egy nagy dán doggon kívül, mely hű kísérője volt. A kis kertre nyíló lakása két csínnal s kényelemmel berendezett szobából állott, melyet mogorva vén cselédje híven megőrzött a kiváncsiak elől. Látogatókat nem fogadott s ő maga is csak az illető városrész clubbjában kereste fel ismerőseit. De oda is csak ritkán és rövid időre ment. — Te, Béla, mondták barátai, mivel töltődte az idődet, hogy egész nap nem vagy látható ? A kérdezett elpirult, mint a szerelmes kislány, mikor vallatóra fogják. — El vagyok foglalva, szólt röviden. Hogy magyarázhatta volna meg nekik, hogy az ő egyszerű életmódja mellett nem unatkozik! Heggel, a házbeliek megfigyelték, hogy pontosan nyolc órakor — sétálni indult kutyájával. Előbb a népesebb utcákat kereste fel. Szerette a fejlődő főváros zaját, mozgalmát, de csak távolról. Keresztül járva a népesebb helyeket visszatért kedvenc sétahelyére, a várba vezető útra, amelyen felfelé haladva, többször meg-megállt s gyönyörködött abban a szép látványban, amelyet a külföldiek messziről jönnek megbámulni. Mindennap új varázst fedezett fel e képben : egy nap a Dunára ülő ködön át nézte a túlsó part roppant háztömegét, másszor ismét a hatalmas folyam világoskék babjaiban gyönyörködött. Örömét a megszokottság, az egyformaság képezte, mely csak csekély változatosságot nyújtott. Az egyhangúság finom, alig észrevehető hullámzása a benyomások iránt érzékeny lelkének elég volt arra, hogy szórakoztassa őt. Sőt a szokatlan, a váratlan kétségbe ejtette volna. Ő maga legalább soha sem mert volna valami határozott dologba kezdeni. Szülei akarata, vagy talán a véletlen döntötte el, hogy mely pályára lépjen s az után, amelyre vezették őt, szabályszerűen, kitartóan haladt előre. És kötelessége teljesítésébe bizonyos heroizmust vegyített; volt sok nem közönséges vonás jellemében, fényében volt emelkedettség, amely akötelesség teljesítésében bizonyos költészetet látott, s nem tekintette azt nyűgnek. Szive erősen dobogott, valahányszor elhaladt az egyetem ódon épülete előtt, amelylyel szemben kötelességét hőven teljesítette; megszerezte a tengernyi vizsga árán azt a sok oklevelet, amelyért azt hitte, hogy kötelessége küzdeni, ha egyébért nem, »pour l’honneur du drapeau.« De aztán semmibe sem mert kezdeni. Kevés önbizalma volt, de még idegenkedett is minden gyakorlati foglalkozástól. Családjának összeköttetéseit sem vette igénybe; volt annyi vagyona, a miből megélhetett s idejét a megszokott mindennapi élet s a kedvenc tárgyaival való foglalkozás jól betöltötte. Ismeretsége a club tagjaira szorítkozott, a kikkel a kör helyiségében összejött néha, de azonkívül soha. Barátainak tréfás, olykor csípős megjegyzései semmi hatással sem voltak reá s nem tudták az óra pontos szerkezetét megváltoztatni. Volt mégis valakije, akinek nagy befolyása volt rá. Egy nagy alföldi városban volt férjnél egyetlen nővére, a ki levélben többször felkereste őt. Ünnepnapok voltak azok rá nézve, a mikor a jól ismert sorokat megpillantotta az asztalán. »Levelet kaptunk« szokta ilyenkor mondani Ágnes, az öreg cseléd, a ki a két testvérnek dajkája volt valamikor s azóta a családban maradva, magát is családtagnak tekintette. Mogorva arca kiderült s mosolyogva kérdezte Bélát, hogy mi van a levélben. A nyájasan adott válasz rendesen nagyon megnyugtató volt, mert Lenke, Béla nővére nagyon boldog életet élt férjével, ki a nagy alföldi város ügyésze volt. Tele volt az ifjú nő levele is boldogsággal. Korán elhalt szülein kívül Lenke volt az egyedüli, a kinek Béla feltétlenül engedelmeskedett. Egyszer gyöngéd szemrehányást tett bátyjának elvonult élete miatt s kérte őt, hogy lépjen a nyilvánosság terére, ez kötelessége mindenkinek, akiben tehetség van. — Hidd el, Lenkém, nincs bennem semm dicsvágy s nem akarom magamat mások kíméletlenségének kitenni. — Nem dicsvágyból, hanem az én kedvemért tedd meg. Képzeld el, mily örömet okozol nekem azzal. Tévedés azt hinni, hogy a ki nyilvánosan szerepel, ezt mindenkor dicsvágyból teszi. Lásd, ez annyi volna, mint azt mondani, hogy mi nők, ha szeretünk társaságba menni, ezt mindig azért teszszük, hogy ott feltűnjünk, hogy a férfiak hódolatát elfogadjuk. Pedig a mi megjelenésünk a társaságban még nem ad jogot arra, hogy a férfiak önhitten közeledjenek felénk s félre magyarázzák ottlétünket. A te nyilvános szereplésed sem ad jogot magában véve a rágalmakra. Béla meghajolt nővére kívánsága előtt; de nyilvános fellépése csupán arra szorítkozott, hogy tanulmányai eredményét közhírré tette s néhány munkát adott ki. Életmódját nem változtatta meg s a jó szerkezetű óra tovább is pontosan járt. (Vége köv.) Az apácák. (A »franciák lelki, erkölcsi és társadalmi élete« című kézirati munkából.) Én a vallást poézisnek tekintem, a lényünknek igazi életet adó isteni szikrának, a lelkiismeret poézisének. Tisztult erkölcsi elvek hirdetése mellett, mennél inkább tudja valamely vallás költőiségével lelkemet elbájolni, elragadni költőiségével, annál jobban szeretem. Keresztény hitünk római katholikus szertartásában kétségkívül legtöbb a költőiség. Építészetet, képírást, szobrászatot, zenét, szóval a művészet minden ágát felhasználták költőiségének emelésére; az irodalom összes válfajaiban , a legendáktól, eposzoktól a drámáig, remekműveket mutathat föl; még a tudomány is, milyen megvesztegető, midőn e költészet szolgálatába szegődik, például a Szent Ágoston irataiban, vagy a Pascal eszméiben. Intézményeiben, szertartásában is milyen költői. Költőiségének egyik legszebb virágját képezi az apácák intézménye. A gyöngéd nőiességnek milyen idealizmusa nyilvánul a betegek ápolásával vagy neveléssel foglalkozó apácák hivatásában! Valahányszor e szent leányokkal találkozom, kiknek külső tisztasága is visszatükrözi lelkek szeplőtlenségét, olyan varázs hatja át lelkemet, mint a kertben frissen nyílt fehér liliom látása. Megjelenésük nekem egy jelképekben kifejezett költemény: a fejüket borító hólepel lelki tisztaságról szól, egyszerű ruhájuk fekete vagy szürke színével a szigorú kötelességérzetet jelképezi, a nyakukról lecsüngő feszület arra emlékeztet, hogy nehéz hivatásukban milyen önfeláldozók tudnak lenni, arcuk nyugodtsága a teljesített kötelességgel járó boldog elégedettséget fejezi ki. Képzeletem pedig két lebegő angyalt varázsol föléjük, kik dicssugárból szőtt koszorút helyeznek fejekre. Franciaországnak csaknem valamennyi kóros házában apácák ápolják a betegeket, ezeknek nagy javára. Nehéz szolgálatukban tanúsított buzgóságuk a legtisztább emberbaráti szeretetből fakad és olyan gyöngéd figyelemmel párosult szakavatott ügyességben nyilvánul, mely őket a betegek közül pótolhatlanokká tette. Ezelőtt néhány évvel a párisi községtanácsban fölülkerekedett vallásellenes irány meg akarta »tisztítani« a kórházakat az apácáktól, kikre bebizonyodott az az iszonyatos bűn, hogy a betegeket vallásos könyvek olvasására, a lábbadozókat pedig a kápolnában tartott istentiszteletben való részvételre »csábítgatták«. A szent leányokat akkor az a dicsőség érte, hogy atheista orvosok röpiratokban és újságcikkekben szólaltak föl a betegek érdekében a rendelet ellen, úgy tüntetve föl a betegápoló apácákat, mint az egyedüli égből küldött őrangyalokat, akikben ők hisznek. Ugyanazoknak, kik a rendeletet hozták, érvényen kívül kellett azt helyezniük a közvélemény nyomása alatt és annál hamarabb, mert abban a két kórházban, hol az apácákat világiakkal helyettesítették, ez utóbbiak durva lelkűeknek, hanyagoknak, sőt zsarolóknak is bizonyultak, amennyiben csak azoknak a betegeknek viselték jobban gondját, kiknek hozzátartozói ezért megjutalmazták őket. Olyan csekély fizetésért, természetesen valamire való nők nem is léphettek kórházi szolgálatba. Hogy a francia apácák különféle rendjei a többi keresztény népek testvérintézetei között is jó hírben az első helyet vívták ki maguknak: ez magyarázatát leli egyrészt a franciáknak minden nemes eszmékért való könnyű lelkesedésében, másrészt ama körülményben, hogy egyetlen egy keresztény nemzetnél sem találjuk az előkelőséget, a művelt középosztályt oly arányban képviselve a kolostori hölgyek soraiban, mint a franciáknál. A kórházakban mindennapi dolog, hogy esetleg valamely koldusnak sebét tisztitó, ágyát megvető és őt ápoló nővér fényes nevű család sarja, ki magas rangról, gazdag örökségről mondott le, midőn apácává avatta föl magát. A Hotel-Dieu kórházban a betegápoló apácák egyike Montijo grófkisasszony volt, Eugenia császárnőnek édes nénje. A királyi családnak is voltak apáca nőtagjai. Egy sebesült ismerősömet, midőn látogatást tettem nála, egy grófkisasszony ápolta, leánya egy tudós akadémikusnak, ki egyúttal a világ leggazdagabb emberei közzé tartozik. E fiatal leány többre becsülte a világ hiúságánál azt, hogy életét az emberszeretet kötelességeinek szentelhette. Nehéz és fáradságos munkája közben hosszan megfigyeltem szende és nyugodt arcát és azt olvastam le róla, hogy boldognak kell lennie. — Nővér, mondom neki, — miközben a beteg ágyát megvetette. — Önt a világ úgy tekinti, mint a ki földi mártírságával túlvilági boldogságát akarja biztosítani. Én az arcáról azt olvasom le, hogy Ön semmikép sem mártír és most is véghetetlen boldog. Mondja meg nekem, miként lehet ez, eme fárasztó munka mellett, melyet reggeli öt órától este tízig szakadatlanul végez a betegek körül ? — Egyszerű ez nagyon, — válaszolt ő, — mi körülbelül úgy vagyunk, mint fösvény az aranyával. Ennek a nélkülözés, a fáradság, melylyel kincsét növelheti, nemcsak hogy nem terhes, sőt kedves. Nekünk is az istennek tetsző tettek cselekvésében mennél nehezebb a feladat, »annál kedvesebb, mert gyarapitja lelki kincsünket, a magunkkal való megelégedést.« Mindenütt, hol francia katonák véreket ontják nemzeti zászlójuk dicsőségéért, ez apácák ott vannak a betegek ápolására. A tonkingi főkormányzó rövid idővel ezelőtt, a Tonking fővárosában állomásozó összes francia csapatok jelenlétében, a becsületrend keresztjével díszítette föl Thereza nővért, a tonkingi irgalmas nővérek főnöknőjét. A csapatok félkört alkottak, középen állott a főkormányzó és a következő beszédet tartotta: »Thereza nővér! On