Fővárosi Lapok, 1891. március (28. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-26 / 84. szám

Csütörtök, 1891. március 26 84. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési felhívását a 28-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a hazai olvasó közönség szíves figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn is féliven, jelen meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tárcák­kal és bő hírrovatokkal. Vezérel­ve: a nemzeti művelt­ség és jó ízlés érdeke. Dolgozótársai: régi jeles írók és fiatal tehetségek nagyszámú köre. Kiadója az »Athenaeum«-társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4 forint, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalvá­nyok és pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának, Budapest.« Az óra. — Életkép. — írta Béry Gyula. Órának hívta őt az egész ház abban a csendes utcában, amelyben lakott. Olyan volt az életmódja, hogy a lakók bátran a szerint igazíthatták az óráikat s jobban is hittek neki, mint a közeli toronyóra üté­sének. Ha reggel meglátták őt kilépni lakásából, tud­ták, hogy nyolc az óra. A napnak meghatározott óráiban jött és távozott, kitűnő szerkezetű óra volt, amely soha sem késett, soha sem sietett. A házban nem ismerte őt senki közelebbről, csak azt tudták róla, hogy egyedül áll a világon senkije sincs egy nagy dán doggon kívül, mely hű kísérője volt. A kis kertre nyíló lakása két csínnal s kényelemmel berendezett szobából állott, melyet mo­gorva vén cselédje híven megőrzött a kiváncsiak elől. Látogatókat nem fogadott s ő maga is csak az illető városrész clubbjában kereste fel ismerőseit. De oda is csak ritkán és rövid időre ment. — Te, Béla, mondták barátai, mivel töltőd­te az idődet, hogy egész nap nem vagy látható ? A kérdezett elpirult, mint a szerelmes kis­lány, mikor vallatóra fogják. — El vagyok foglalva, szólt röviden. Hogy magyarázhatta volna meg nekik, hogy az ő egyszerű életmódja mellett nem unatkozik! Heggel, a házbeliek megfigyelték, hogy ponto­san nyolc órakor — sétálni indult kutyájával. Előbb a népesebb utcákat kereste fel. Szerette a fejlődő főváros zaját, mozgalmát, de csak távolról. Keresz­tül járva a népesebb helyeket visszatért kedvenc sé­tahelyére, a várba vezető útra, amelyen felfelé ha­ladva, többször meg-megállt s gyönyörködött abban a szép látványban, amelyet a külföldiek messziről jönnek megbámulni. Mindennap új varázst fedezett fel e képben : egy nap a Dunára ülő ködön át nézte a túlsó part roppant háztömegét, másszor ismét a hatalmas folyam világoskék babjaiban gyönyörkö­dött. Örömét a megszokottság, az egyformaság ké­pezte, mely csak csekély változatosságot nyújtott. Az egyhangúság finom, alig észrevehető hullámzása a benyomások iránt érzékeny lelkének elég volt arra, hogy szórakoztassa őt. Sőt a szokatlan, a váratlan kétségbe ejtette volna. Ő maga legalább soha sem mert volna valami határozott dologba kezdeni. Szülei akarata, vagy ta­lán a véletlen döntötte el, hogy mely pályára lépjen s az után, amelyre vezették őt, szabályszerűen, kitar­tóan haladt előre. És kötelessége teljesítésébe bizo­nyos heroizmust vegyített; volt sok nem közönséges vonás jellemében, fényében volt emelkedettség, a­mely a­­kötelesség teljesítésében bizonyos költészetet látott, s nem tekintette azt nyűgnek. Szive erősen dobogott, valahányszor elhaladt az egyetem ódon épülete előtt, amelylyel szemben kötelességét hőven teljesítette; megszerezte a tengernyi vizsga árán azt a sok oklevelet, amelyért azt hitte, hogy köte­lessége küzdeni, ha egyébért nem, »pour l’honneur du drapeau.« De aztán semmibe sem mert kezdeni. Kevés önbizalma volt, de még idegenkedett is minden gya­korlati foglalkozástól. Családjának összeköttetéseit sem vette igénybe; volt annyi vagyona, a miből meg­élhetett s idejét a megszokott mindennapi élet s a kedvenc tárgyaival való foglalkozás jól betöltötte. Ismeretsége a club tagjaira szorítkozott, a kikkel a kör helyiségében összejött néha, de azonkívül soha. Barátainak tréfás, olykor csípős megjegyzései semmi hatással sem voltak reá s nem tudták az óra pontos szerkezetét megváltoztatni. Volt mégis valakije, a­kinek nagy befolyása volt rá. Egy nagy alföldi városban volt férjnél egyet­len nővére, a ki levélben többször felkereste őt. Ünnepnapok voltak azok rá nézve, a mikor a jól ismert sorokat megpillantotta az asztalán. »Levelet kaptunk« szokta ilyenkor mondani Ágnes, az öreg cseléd, a ki a két testvérnek dajkája volt valamikor s azóta a családban maradva, magát is családtagnak tekintette. Mogorva arca kiderült s mosolyogva kér­dezte Bélát, hogy mi van a levélben. A nyájasan adott válasz rendesen nagyon megnyugtató volt, mert Lenke, Béla nővére nagyon boldog életet élt férjével, ki a nagy alföldi város ügyésze volt. Tele volt az ifjú nő levele is boldogsággal. Korán elhalt szülein kívül Lenke volt az egye­düli, a kinek Béla feltétlenül engedelmeskedett. Egy­szer gyöngéd szemrehányást tett bátyjának elvonult élete miatt s kérte őt, hogy lépjen a nyilvánosság terére, ez kötelessége mindenkinek, a­kiben tehet­ség van. — Hidd el, Lenkém, nincs bennem semm dicsvágy s nem akarom magamat mások kíméletlen­ségének kitenni. — Nem dics­vágyból, hanem az én kedvemért tedd meg. Képzeld el, mily örömet okozol nekem azzal. Tévedés azt hinni, hogy a ki nyilvánosan sze­repel, ezt mindenkor dicsvágyból teszi. Lásd, ez annyi volna, mint azt mondani, hogy mi nők, ha szeretünk társaságba menni, ezt mindig azért teszszük, hogy ott feltűnjünk, hogy a férfiak hódolatát elfogadjuk. Pedig a mi megjelenésünk a társaságban még nem ad jogot arra, hogy a férfiak önhitten közeledjenek felénk s félre magyarázzák ottlétünket. A te nyilvá­nos szereplésed sem ad jogot magában véve a rágal­makra. Béla meghajolt nővére kívánsága előtt; de nyilvános fellépése csupán arra szorítkozott, hogy tanulmányai eredményét közhírré tette s néhány munkát adott ki. Életmódját nem változtatta meg s a jó szerkezetű óra tovább is pontosan járt. (Vége köv.) Az apácák. (A »franciák lelki, erkölcsi és társadalmi élete« című kézirati munkából.) Én a vallást poézisnek tekintem, a lényünknek igazi életet adó isteni szikrának, a lelkiismeret poézi­­sének. Tisztult erkölcsi elvek hirdetése mellett, men­nél inkább tudja valamely vallás költőiségével lelke­­met elbájolni, elragadni költőiségével, annál jobban szeretem. Keresztény hitünk római katholikus szertartá­sában kétségkívül legtöbb a költőiség. Építésze­tet, képírást, szobrászatot, zenét, szóval a művészet minden ágát felhasználták költőiségének emelésére; az irodalom összes válfajaiban , a legendáktól, epo­­szoktól a drámáig, remekműveket mutathat föl; még a tudomány is, milyen megvesztegető, midőn e költé­szet szolgálatába szegődik, például a Szent­ Ágoston irataiban, vagy a Pascal eszméiben. Intézményeiben, szertartásában is milyen köl­tői. Költőiségének egyik legszebb virágját képezi az apácák intézménye. A gyöngéd nőiességnek milyen idealizmusa nyilvánul a betegek ápolásával vagy ne­veléssel foglalkozó apácák hivatásában! Valahányszor e szent leányokkal találkozom, kiknek külső tisztasága is visszatükrözi lelkek szep­­lőtlenségét, olyan varázs hatja át lelkemet, mint a kertben frissen nyílt fehér liliom látása. Megjelené­sük nekem egy jelképekben kifejezett költemény: a fejüket borító hólepel lelki tisztaságról szól, egyszerű ruhájuk fekete vagy szürke színével a szigorú köte­lességérzetet jelképezi, a nyakukról lecsüngő feszület arra emlékeztet, hogy nehéz hivatásukban milyen ön­feláldozók tudnak lenni, arcuk nyugodtsága a teljesí­tett kötelességgel járó boldog elégedettséget fejezi ki. Képzeletem pedig két lebegő angyalt varázsol fölé­­jük, kik dicssugárból szőtt koszorút helyeznek fe­jekre. Franciaországnak csaknem valamennyi kóros házában apácák ápolják a betegeket, ezeknek nagy javára. Nehéz szolgálatukban tanúsított buzgóságuk a legtisztább emberbaráti szeretetből fakad és olyan gyöngéd figyelemmel párosult szakavatott ügyességben nyilvánul, mely őket a betegek közül pótolhatlanokká tette. Ezelőtt néhány évvel a párisi községtanácsban fölülkerekedett vallásellenes irány meg akarta »tisztítani« a kórházakat az apácáktól, kikre bebi­­zonyodott az az iszonyatos bűn, hogy a betegeket vallásos könyvek olvasására, a lábbadozókat pedig a kápolnában tartott istentiszteletben való részvé­telre »csábítgatták«. A szent leányokat akkor az a dicsőség érte, hogy atheista orvosok röpiratokban és újságcikkekben szólaltak föl a betegek érdekében a rendelet ellen, úgy tüntetve föl a betegápoló apá­cákat, mint az egyedüli égből küldött őrangyalokat, a­kikben ők hisznek. Ugyanazoknak, kik a rendeletet hozták, érvé­nyen kívül kellett azt helyezniük a közvélemény nyomása alatt és annál hamarabb, mert abban a két kórházban, hol az apácákat világiakkal helyette­sítették, ez utóbbiak durva lelkűeknek, hanyagok­nak, sőt zsarolóknak is bizonyultak, a­mennyiben csak azoknak a betegeknek viselték jobban gondját, kiknek hozzátartozói ezért megjutalmazták őket. Olyan csekély fizetésért, természetesen valamire való nők nem is léphettek kórházi szolgálatba. Hogy a francia apácák különféle rendjei a többi keresztény népek testvérintézetei között is jó hírben az első helyet vívták ki maguknak: ez ma­gyarázatát leli egyrészt a franciáknak minden nemes eszmékért való könnyű lelkesedésében, másrészt ama körülményben, hogy egyetlen egy keresztény nemzet­nél sem találjuk az előkelőséget, a művelt középosz­tályt oly arányban képviselve a kolostori hölgyek soraiban, mint a franciáknál. A kórházakban mindennapi dolog, hogy eset­leg valamely koldusnak sebét tisztitó, ágyát megvető és őt ápoló nővér fényes nevű család sarja, ki magas rangról, gazdag örökségről mondott le, midőn apá­cává avatta föl magát. A Hotel-Dieu kórházban a betegápoló apácák egyike Montijo grófkisasszony volt, Eugenia császárnőnek édes nénje. A királyi csa­ládnak is voltak apáca nőtagjai. Egy sebesült ismerősömet, midőn látogatást tettem nála, egy grófkisasszony ápolta, leánya egy tudós akadémikusnak, ki egyúttal a világ leggazda­gabb emberei közzé tartozik. E fiatal leány többre becsülte a világ hiúságá­nál azt, hogy életét az emberszeretet kötelességeinek szentelhette. Nehéz és fáradságos munkája közben hosszan megfigyeltem szende és nyugodt arcát és azt olvastam le róla, hogy boldognak kell lennie. — Nővér, mondom neki, — miközben a beteg ágyát megvetette. — Önt a világ úgy tekinti, mint a ki földi mártírságával túlvilági boldogságát akarja biztosítani. Én az arcáról azt olvasom le, hogy Ön semmikép sem mártír és most is véghetetlen bol­dog. Mondja meg nekem, miként lehet ez, eme fá­rasztó munka mellett, melyet reggeli öt órától este tízig szakadatlanul végez a betegek körül ? — Egyszerű ez nagyon, — válaszolt ő, — mi körülbelül úgy vagyunk, mint fösvény az aranyával. Ennek a nélkülözés, a fáradság, melylyel kincsét nö­velheti, nemcsak hogy nem terhes, sőt kedves. Ne­künk is az istennek tetsző tettek cselekvésében mennél nehezebb a feladat, »annál kedvesebb, mert gyarapitja lelki kincsünket, a magunkkal való megelégedést.« Mindenütt, hol francia katonák véreket ont­ják nemzeti zászlójuk dicsőségéért, ez apácák ott vannak a betegek ápolására. A tonkingi főkormányzó rövid idővel ezelőtt, a Tonking fővárosában állomá­sozó összes francia csapatok jelenlétében, a becsület­­rend keresztjével díszítette föl Thereza nővért, a ton­kingi irgalmas nővérek főnöknőjét. A csapatok fél­kört alkottak, középen állott a főkormányzó és a következő beszédet tartotta: »Thereza nővér! On

Next