Fővárosi Lapok, 1891. április (28. évfolyam, 89-118. szám)
1891-04-01 / 89. szám
kell kezdenie nagy, nehéz munkát. Bizony nem kis dolog ez az emberre nézve. Minő egész máskép történt mindez, ha volt valamiféle vendég. Here András uram akkor élte világát. Ki se vette jóformán a pipát a szájából. Csak annyit mondott: tölts öcsém! És ivott fekve, boldogan, tudva, hogy a pohár nem marad üresen, ott a a vendég. Ha nem volt senki, az utcáról is bekopogtatott akárkit. Inkább bort adott, csak töltögessen. Ebben a tekintetben Here András uram, akkor érte el egész boldogságát, mikor a faluba Kázsmér Gazsi jött jegyzőnek. Mikor ez észrevette a Here András uram töltögetési gyöngéjét, egyszerre ajánlkozott. — Eljövök én, édes bátyám uram, mindennap töltögetni, ha úgy akarja. El is jött. Mikor délben a gyerekek kijöttek az iskolából, már Kázsmér jegyző ott ült Here András urammal az asztal mellett. Ott ült éjfélig, mikor aztán mind a kettő olyan lett, mint a csap. Kázsmér maga megivott Here Andrásnak évenkint vagy tíz hordó borát. De Here András nem bánta. Soha neki Kázsmérnál jobb cimborája nem volt, nemcsak azért, mert sohasem kellett a töltögetésre figyelmeztetni, hanem azért is, mert sok bolondot tudott beszélni, és Here uram kacaghatott rajta, amennyit akart. Kázsmér jegyző világlátott ember volt; amint ő mondta, ő volt már borbély is, szabó is, inas is, úr is, minden kikerült már ő belőle. Mert úgy tessék fölvenni, kérem, hogy még abban az időben nem úgy voltak a jegyzők mint most, kivált ilyen kis faluban. Akkor, ha megszökött a jegyző, nem kerestek más jegyzőt, csak Szent-Mihály napkor. Addig mit csinált volna?— Szent-Mihálykor azonban már az adót kellett szedni és mivel a bíró írni nem tudott, valamiféle írástudóról csak kellett gondoskodni. A bíró bement a városba, s ott az utcán megszólított valamiféle tollrágó úriembert. — Van az urnák valami hivatala? — Most nincs, jó barátom. — Eljön-e hozzánk jegyzőnek? — El. Fizetése volt: huszonkét véka összeszedett gabona, három zsák csöveskukorica és egy javított malac. Az adót, a bíróval együtt, szürujjba szedték, azután együtt néha el is költötték. A bírónak ilyenkor utána ment a háza. A jegyző, hogy a bíró agyon ne üttesse, úgy elugrott, hogy soha sem látta többé senki, kiadásban árulják. Ez döntő argumentum már csak azért is, mivel mikor én az »Abafi«-t írtam, egyedül valók, most pedig tán kétszázan is vannak, kik regényeket és novellákat írnak. Utóirat: Egy gondolatom támadt. Nekem tavaly a magyarországi hölgyek oly szívesek valának egy igen érdekes albumot ajándékozni, s habár azt bizonyos okoknál fogva ki nem küldhették: nem gondolja-e ön, hogy a »Sziklarózsa« érdekét növelné s keretét is gyorsítaná, ha azt Magyarország hölgyeinek ajánlanám. Például így: »Magyarország« lelkes és érdekes hölgyei közül azoknak, kik rólam becses, annyira becses és elfeledhetlen értékű albumukban megemlékezni elég jók és szívesek voltak«. Mint magyar író, nem gondolom hálámat és tiszteletemet jobban bebizonyítani, mint ha egy négy kötetes, hazai tárgyú regény minden egyes betűjéhez egy jó kívánságot csatolok a rólam megemlékezettekre és kedves hazám boldog jövőjére! Bocsánat a hosszú levélért. Hives Jósika. „Az állatok világából.“ (Irta Hanusz István, Budapest, Méhner Vilmos kiadása, 1891. Ára diszkötésben 1 frt 60 kr.) Irodalmunk még nem bővelkedik túlságosan olyan művekben, melyek a különböző tudományok népszerűsítését tűzték ki czéljukul. Tudósaink általában sokkal jobban szeretnek az abstraktiókba merülni, szaktudományaik magasabb tételeivel — sokszor sikeretlenül — bíbelődni, mintsem az élethez fordulni s tudományukat a nagyközönség hasznára gyakorlati módon érvényesíteni. Sőt a legtöbbjében még az a hajlandóság is megvan, hogy bizonyos mértékben lenézze és komoly tudós számba se vegye az olyan szakembert, ki a felsőbb mennyiségtan algebra-jegyeiből közönséges arabs számjegyekre fordítja át a tudományát. Ilyen »nem komoly« tudóst akarnak e sorok most bemutatni. Ámbár talán Idanusz István róla van szó, nem is szorul éppen a bemutatásra. Neve sűrűn megfordul a fővárosi és vidéki lapok hasábojjain. A Természettudományi és Földrajzi Társaságok felolvasó ülésein nem ritka vendég, sőt egyik dolgozata az őszszel a Kisfaludy-Társaság körében is tetszésre talált. Ezúttal már másodszor gyűjti össze kisebb munkáit. Első kötete, »Képek a növényvilágból« pár évvel ezelőtt szíves fogadtatásra talált, s így követi ezt most ez a második. A természet világából meríti rendesen tárgyait, az állat- vagy növényvilág egy-egy jelenségét veszi többnyire tolla alá, s adja elő kedvesen, egyszerűen, hogy úgy mondjam, behízelgő figyelmeskedéssel. Nem éppen úttörő ezen a téren. Azon a nyomon indul, melyet Greguss Gyula, ez a nagy tehetség, ki irodalmunk végtelen kárára oly korán elhunyt, Herman Ottó, az igazán poétikus hangulatú természettudós, Lázár Kálmán, ez az élesszemű megfigyelő, ki olyan hőszeretettel csüggött a természeten, már megtörtek előtte. Legjobban még az utolsóhoz hasonlít. Nincs meg benne az elmének ama szabadröptű szárnyalása, mely Greguss Gyulát jellemző, a költői kedély ama megkapó közvetlensége, mely a Herman Ottó ilyen írásain végigvonul; de van benne bizonyos gyöngéd, meleg érzés a természet jelenségei iránt, tágkörű olvasottság, melynek bő adatai mindig rendelkezésére állanak, s az előadásnak valami kedveskedő bája, mely olybbá hat, mint mikor a jólelkű, öreg nagybácsi maga köré gyűjti a nagy kerek asztalon pislogó mécses köré a familiaapraját-nagyját, s ott mesélgeti neki, a mit világéltében látott, hallott. Inkább a mit hallott, mint a mit látott. A köteten meglátszik, hogy a szerző nem csupa saját megfigyeléseit beszéli el benne; a szakember tán nem is merné minden egyes adatát készpénz gyanánt fogadni; de Hanusz nem is ír szakemberek számára. Az ő közönsége a bizalmas családi kör, melyben kinek-kinek ki van jelölve a maga helye. Itt lehet aztán fesztelenül beszélni, kedélyesen elcsevegni, sőt ha éppen úgy hozza magával a beszéd sora, egy-egy ártatlan tréfát is megereszteni, természetesen sohasem a jó ízlés rovására. A kötetben tizenhét kisebb kép van az állatok világából: kettő általános (alvástünemény, illatozó állatok), három jut az emlősökre, (patkány, mezei nyúl, házi nyúl), öt a madarakra (varjú, fecske, szárcsa, bíbic, lúd), kettő a halakra (halak vándorlása, aranyhal), négy a rovarokra (hangya, légy, tiszavirág, pók) és befejezésül »egy minta-aquárium,« mely a tenger állatvilágát mutatja be. Mindezekben minden tudakosság nélkül, megnyerő módon csevegi el az illető állatok különféle tulajdonságait, szokásait s amint kellemes kedvteléssel végig forgatjuk a lapokat, ismeretünk ezer apró adattal bővül, melyet különben semmiféle szakkönyvből nem igen szerettünk volna, s mely a mellett jobban megmarad, mint akármiféle száraz leíró adathalmaz. Egyik legérdekesebb fejezete e kötetnek a második, mely »Nemcsak a növények illatoznak« címen azokkal az állatokkal foglalkozik, melyek különféle illatszereket szolgáltatnak. Itt kitér Galopin, párisi tanárnak amaz elméletére, mely az emberek közt nyilatkozó rokon, vagy ellenszenv okául egyenesen a velük született illatot vallja. Megemlékszik a Ninon de l’Encloz, Pompadojur, Du Barry, Cora Pearl s különösen a Soros Ágnes egész történelmivé vált sajátságos illatáról, akik állítólag ámbra-, ibolyavagy ébenfaillatot terjesztettek volna s ezzel tartották állandó igézet alatt környezetüket. A 32 éves Poitiersi Diána ibolyaillatával hódította meg a még csak 13 éves francia II. Henriket, sőt a Maintenon asszony ámbraillata nélkül a hatalmas XIV. Lajos annyira nem tudott meglenni, hogy az asszony betegsége esetén a király annak betegágya előtt tartotta az államtanácsot. »E hölgyek, —mondja,— mindvégig ki voltak tüntetve, miért isem azt mondják felőlük, hogy a királyokat orruknál fogva vezették, betű szerint értendő és Galopin szerint nem képes beszéd, hanem élettani tüneményeken alapuló valóság.» E materiális fölfogással szemben aztán igy végzi: »Szomorú dolog volna, ha egy hölgy szive boldogsága csak azon alapulna, minő illatot áraszt az külső patyolatszerü rugalmas felbőr, mely kedves ! — 648 — De ahogy Kázsmér Gazsiról látszott, ő nem igen szándékozott megugrani. Minek is? Igen jó dolga volt neki itten. Minden este, néha délben is, ott evett Here Andrásnál; bort ihatott, a mennyi kellett. Mi kellett más ? — Dolga úgy sem volt semmi. De ahogy az a sok pletyka parasztasszony nagy nyiharászva beszélgette, Kázsmér uramat más is marasztalta ottan. Azt mondták, hogy szerelmes lett Here Fániba s azért maradozik, hogy el akarná venni. No bizony! az elég bolond gondolat volt tőle! De meg kell vallani, hogy azoknak a pletyka asszonyoknak lehetett valami igazságuk, mert Kázsmér jegyző egy időtől fogva nagyon cicomázgatta magát. Negyven vagy ötven év körül járt már ő kegyelme, mégis kurta, gombos dolmányt vett magának, és néha olyan bokréta volt a kalapjánál, akár egy rudas széna. Mikor pedig déltájban Here Andráshoz ment, előbb mindig benyitott a hátulsó konyhába, ahol Here Fáni főzögetett. — Köszöntöm, köszöntöm, Fáni húgom! Miként szolgált egésségére a múlt éjszakai nyugodalom ? (Folyt, köv.) A Laurina férje. (Olasz beszély.) Írta Salvatore Farina. Férj kerestetik! Laurina még mindig azt vitte, hogy ő a papát, vagy legalább is a mamát szeretné férjül, midőn én már százszor is föltettem magamban félig komolyan, félig tréfásan ezt a kérdést: — Ki tudja, hol lakik, messze távol-e vagy közel az ő jövendőbelije? Várjon mit csinál e pillanatban. Tanul? Szép-e? Szeretném, ha se nagyon kövér, se nagyon sovány nem volna. Vagy talán már karcsú, virgonc fiatal ember ? — Ki? — szól közbe az olvasó. Hát a Laurina férje. Hogy már csakugyan a világon van, az kétséget sem szenved ; az én lányomnak elég esze van, semmint olyan bolondot követne el, hogy magánál fiatalabb emberhez menne nőül. De hol lehet az most ? meglehet, csak száz lépésnyire, talán a földteke másik felén, úgy, hogyha eljön az ideje, szegénynek egy fél földkörüli utazást kell tennie, hogy a lányomba bolondulhasson. Néha ilyen töprengések után igy szóltam a feleségemhez : — Ha elgondolom, hogy a mi jövendőbeli vőnk a föld valamely pontján most épp tanulmányaival van elfoglalva és sejtelme sincs arról hogy Laurina itt milyen szép hajadonná nő, azzal a hivatással, hogy egykor e szegény fiatalember fejét csavarja. Evangelina ilyenkor mosolyogva rázta a fejét s tekintetét Laurinára veté, ki egyelőre idejét azzal tölté, hogy viaszbabájának a legkomolyabb hangon illemtanításokat s útmutatásokat osztogatott, vagy pedig a kezében levő könyvből olvasgatott. Talán körülbelől tíz évvel lehet idősebb Laurinánál. Szép, karcsú alak, fekete hajjal, kis bajuszkával, szivjaságot kifejező mosolygással. Természetesen igen szerelmes s nincs oka panaszkodni, hogy viszont a szerelemre nem talál. Tiz-tizenkét év múlva lenne a menyegző egy szép májusi napon. Mindjárt a lakodalom után a boldog fiatal pár nászútra kell egy hónap múlva még szerelmesebben térnek vissza Milánóba. És ezek az álmodott képek az én jövendőbeli vőmről soha sem untattak. Egyszer, egy szép napon a sétány egyik fasorában, mialatt én a lányommal karonfogva sétálgattam, röm az utolsó istenhozzádját kiáltá felém s örökre hátat fordított. Ez a jelenet, a mig élek mindig élénken emlékezetemben fog maradni. Tehát ott sétálok korán reggel a leányommal karonfogva a ligetben. Semmire sem gondolok, azaz arra, hogy milyen boldog vagyok most, hogy klienseimet lerázhattam egy kis időre a nyakamról; arra hogy a potrohom meglehetősen halad a gömbölyödés útján, ami azonban a legkevésbbé sem bánt, sőt ellenkezőleg : a hivatalban egy tekintélyes, gömbölyűségével imponáló alak csak előnyösen mutatkozhat, s arra, hogy leányom, a ki fris léptekkel és pajkos ugrándozásokkal halad mellettem s agyvelőm működését a kérdések és felkiáltások záporával igyekszik elősegíteni már majdnem az államig ér, habár meglehetős magasan hordom a fejemet. Épp két fiatal ember halad előttünk. Felénk fordulnak, szemügyre vesznek, mosolyognak, majd nevetnek s kölcsönösen kicserélik gondolataikat. Úgy tetszik, mintha az egyik angoloknak tartana bennünket s mintha a másik ebben tökéletesen egyetértene vele, sőt azt a gyanút is táplálná, hogy nászúton vagyunk. De ahelyett, hogy ez nekem, mint jól konzervált, negyven éves, jövendőbeli apósnak s nagypapának hizelegne, elfog a méreg s szeretnék utánuk szaladni, hogy fülekbe kiáltsam.