Fővárosi Lapok, 1891. július (28. évfolyam, 178-208. szám)

1891-07-01 / 178. szám

Szerda, 1891. juliu­s 178. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. félévre . . . 8 frt Megyenévre............................4 írt Egyet szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhivásunkt a »Fővárosi Lapok« 28-dik évfolyama második felére ajánljuk a hazai művelt olvasó közönség figyelcére. Mindennap megjelenő szépirodalmi és társadami, közlönyünk a jó ízlés és nemzeti műveltség sajnálatában áll s kitűnő irók, veteránok és jeles fiata erők széles köre támogatja folyvást. Előfizetési ári: évnegyedre négy forint, félévre 8, egész évre 16 forint.. Az utalványok és pénzes levelek igy címzendők : "A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« Ara emlékkönyvébe. Belépsz hát a kertbe ! már küszöbén állasz ; Ara koszorúdat látja, várja már tz. E kis könyvben kisér szárnyait ,melve Tudósok eszméje, költők zengedelme. Od­­vajda lelkedet égi kéjjel töltse Anna tündéri kert virága, gyümölcse ! S ábrándot, szerelmet maradandó tűzzel Rejtsen ott számodra a család' te­tthely­­­e, Lévay József. -------------------- re A revolver. — Elbeszélés, — Irta Abonyi Lajos. I. Esett az eső, csak úgy szakadt és zubogott le a tető­csatornákon. Szomorú egy idő. Szomorú egy élet. Megtöri, beteggé teszi, gyámoltalanná az úgy is meg­gyötört testet, elcsüggeszti a lelket, s tolja, húzza erővel a megsemmisülés gondolata felé, a midőn az úgyis mély bánatában a mindennel, a világgal szakítással, a keserves véget ért lemondással fog­lalkozik. Lorántnak mellére hanyatlott a feje, a hom­loka nem égett, nem feszült többé, hideg verejtéket érzett rajta, a­mint végig simította. Nagyot sóhajtott és eltolta maga elől az asztalon jegyzék könyvecské­jét, iratait, s a felbontót leveleket. Hasztalan, nem segiti semmi többé. Nincs sza­badulás, nincsen menekvés,­­ sehol, semmiképpen. Vége van. Gondolkozni akart. Valamit kigondolni még. Nem birt, nem tudott. Csak a számok cikáztak agyá­ban, szemei előtt: egy, kettő, három, tizenhat, har­minc s a többi, s a többi. Oh istenem, édes istenem Behunyt szemeivel csak egyet látott lelke maga körül, a rideg életet, csak egyet tudott, a kér­­lelhetlen lehetetlenséget, minden mindenből kifo­gyott már. Fázott, reszketett mind a kettőtől, mert mind a kettő az egyetlen szomorú menekülésben,az élet befejezésének kényszerűségében egyesült. Megrázkódott. Gyorsan felvett szemeit. Söté­ten nézett szét. Bút hely. Rút idő. Semmi vigasztaló azokban, miket maga körül lát. Az asztalon a széthányt iratok bevertek, é­s azokon túl a revolver. Szédült és újra elővette az a kapkodó, reszkető izgalom. Nem birt szabadulni tőle... A kis jegyzék, a számok cikáztak, mozogtak szemei előtt, kavarogtak, tolongtak agyában és nőt­tek folyvást. Egy, két, három, tíz, tizenhat, húsz apró összeg... Egy forint, két forint. Nyolc forint. Két forint, három forint, már­is tizenhat. Harminchá­rom, és tovább, tovább, nyolcvankilenc, egész kilenc­­venegyig. Százszor összeadta és százszor is kilencven­egy­• • — Mily csekélység pedig, nevetett keserűen , ér­demes-e értte egy ember élete. Éles, fájdalmas könyek tolultak szemeibe. Kinnal szok­ta össze öklét. — De hát,— ha nincsen senki, aki megmentsen. S mintha az egész világot akarná összezúzni vele, az asztalra ütött, s odább lökte az iratokat, me­lyek a kétségbeesés felé hajtották. Kezébe ragadta a revolvert. Nézegette hosszasan, benézett csövébe, azután megborzadt s reszketett egész testében. Szétnézett még egyszer, meg sötétebben,dacosan, undorral. Egy­szerre megrémült. Mintha valakit látott volna. Ott közel, egész közel hozzá. Egy nagy, nagy, óriási sze­met, mely reá néz. Egy hosszú kezet, mely felé nyúl. Megdermedt,megborzadt a kisértettől. Mint egy meg­rettent gyilkos, ijedve rejté el a revolvert. Előbb a zsebébe. Nem. Nem jó helyen van, kivette gyorsan, ki­rántotta asztala fiókját s bele­dobta. Felugrott, oda futott az ablakhoz, ha csak­ugyan nem azon nézett­e be valaki. Megtörte szemeit s fájdalmasan mosolygott, fedde magát. — Gyámoltalan,ugyan mit lehet sajnálni mind ezen itt, hagyni mindezt s van e ezen kívül neked más világod? — Rútabb hely nincs a világon, s rútabb élet nincs a világon. Kinézett az ablakon, arra a pa­rányi kis rut világra, a kis szűk locs-pocsos udvarra, melyet az ó divatú külvárosi ház falai zártak körül. A nagy esőcseppek szennyes buborékokat vertek. Csak sarat, locs-pocsot látott, még csak egy parányi eget sem, egy biztató sugárt, égen vagy föl­dön, mely reá mosolyogjon. Oh ! Nem ilyen életet álmodott egykor magá­nak, szép első ifjúságában, bőségben, gazdagon, gond nélkül, élményekben úszva. Undorodva jártatá szemeit végig mindenen, kí­vül és belől. E helynél, e helyzetnél még az is vigasz­talóbb lett volna reá nézve, ha szolgának maradt volna meg, apáinak végrehajtás által elvett birtoká­ban. Még az sem lett volna ily megalázó, ily meg­szégyenítő. Szegénynek, koldusnak lenni bűn nélkül, becsülettel. Miért is nem fogadta el. A pálinkagyárrá alakított, rozzant, fedelű vén kastély egy sarok szobájában, meghúzhatta volna magát mint felvigyázó. A rossz fedélen keresztül ágyára csorogna a víz, ismeretlen, jött-ment embereket szolgálna, s pa­rancsolnának neki azok, kiket ezelőtt köszönésre se érdemesített, de legalább oly helyet látna, azt a vidé­ket látná, melynek minden legkisebb része a szivéhez van nőve. Szívesen járna ebben a nagy esőben, sárban, mint ispán is a gyáros napszámosai után. Nehéz szőr­kalapján, daróc szűr­köpönyegén csorogna a hideg piszkos víz fölöslege végig, mit az nem volt képes már beinni. Hideg és nehéz teher volna a vállain, de még­is könnyebb, mint most, mikor ég-föld reá ne­hezül. Csak egyszerű parasztokat látna ott, de leg­alább ismerősöket, kik emlékezéssel a múltra,ha nem A párisi szalonélet. Szalonnak nevezi a francia általában lakásának azt a részét, mely társaság fogadására van berendez­ve. A szónak sajátlagos értelmében vett szalonjuk azonban csak kiváló társadalmi állású hölgyeknek van , olyanoknak, kik a nemzeti élet különféle nyil­­vánulásaiban többé-kevésbbé nevezetes szerepet játszó férfiakból tudnak maguknak állandó udvart alkotni. Igen jellemző a franciákra nézve, hogy a rang és nagy vagyon nem képezi e tekintetben a fővonzó­­ erőt: megfelelő műveltség és szellem mellett mélhatlanul kívánatos, hogy az illető hölgy egyéni szeretetremél­­tóságával hódolásra tudjon bírni mindenkit. Ily jelentőségében a szalon a női uralomnak tulajdonképpeni birodalmát képezi s e téren a női befolyás oly nyilvánulásával találkozunk, melyhez ha­sonlót egy nép történetében sem találunk. Valamint a monarchia fogalmát az uralkodó személye, úgy a szalon fogalmát is a hódolatot keltő házi úrnő egészíti ki. A mely vendégszerető háznak férfi képezi a fő­vonzóerejét, ha mindjárt nős lenne is, ott már nem lehet többé szalonról szó: Gambetta »vacsorákat« adott, Hugo Viktornak »estéi« voltak, a köztársasági elnök, a miniszterek és más hivatalos személyiségek fényes termeikben csupán »fogadnak.« A nagy­ forradalom előtti időkben a szalonok nagy politikai és kulturális jelentőséggel bírtak és részben pótolták, részben előkészítették a ma gomba módra megszaporodott tudományos és irodalmi tár­sulatokat, a parlamentet, a sajtót. Akkoriban csak­ugyan a szalonvilág képezte azt a nyilvános helyet, hol az országos ügyek, az irodalom, a művészet, a bölcsészet nagy kérdéseit megbeszélték s következés­képp az, mit közhangulatnak nevezünk, a párisi sza­lonokban nyilvánult. E mellett a régi szalonok szentélyei voltak a társalgás művészetének, iskolái a savoir vivre-nek. A társalgás ugyanis, mint művészet, csak művelt és jól nevelt férfiakkal és nőkkel vegyes társaságban gon­dolható. A férfi elem készti a nőket gondolkodásra, komolyabb eszmecserére, míg viszont a női elem ke­resteti a férfiakkal a kecset a kifejezésben, a finomsá­got, gyöngédséget a modorban és magatartásban. A francia nőknek már zsenge gyermekkoruk­ban természetükbe oltják a társalgás művészetét s ebben oktatják, miként tanítják a kicsinyeket járni. A társalgást, mint művészetet, nem is lehet képzelni alapos irodalmi képzettség nélkül. Néhány évtized óta a boulevard-sajtó sajátos színezetű espritjével mindjobban háttérbe szorítja a komolyabb irodalmi tanulmányokat s e tényből kifolyólag a társalgás művészetében is észlelhető a hanyatlás. Sokan van­nak már a párisi szalonokban az ultra-divatos höl­gyek, kik társalgásban nem a valódi francia szellemet ragyogtatják, de ennek egy újabbi fattyúhajtását, a »blague« ot, mely sziporkázó esprit-vel, de egyúttal nagyon maliciózus vagy éppen impertinens észszel szeret mindent nevetségessé tenni. De ez irány dacára, ma is hemzsegnek a párisi szalonokban a nők, kik mesterileg tudják érvényesí­teni a francia nyelvnek finomságait, kik birtokában vannak a szellemi vagyonnak, mely erre az első felté­tel, valamint a többi technikai és természetes adomá­nyoknak is s kik méltó utódjai a társalgás aranykora, a 17-dik és 18-dik század lángeszű asszonyainak, kik megalkották a francia géniusz legbecsesebb remek­művét, a francia társalgási nyelvet, melyet az egész művelt világ csodál, utánoz, vagy elfogad. Még ezelőtt harminc-negyven évvel is, a jó tár­sasághoz tartozó férfiaknak világa a szalonok körül forgott. A társadalmi viszonyok most már lényegesen megváltoztak e tekintetben: az angoloktól átvett klub­élet mindennap nyer jelentőségben s egyre sza­porodik a szalonélet rovására. Mert szaporodik Pa­risban az olyan urak száma is, kik csak férfiak közt vagy bizonyos hölgyek társaságában érezve jól magu­kat, a szalonokban csak akkor mutatkoznak midőn családi, vagy egyéb összeköttetéseiknél fogva e »ro­bot«-ra mintegy kényszerítve vannak. Szerencsére azonban, ha mindjárt kisebbségben vannak is, még mindig jelentékeny ama férfiak száma kik ha nem úszhatnak is a divatos élet áramának ellenére, időt találnak előkelő és szellemes hölgyek szalonjainak rendes látogatására, annyival inkább, mert számosan vannak ők is, a bájos háziasszonyok,a­kik a megrögzött klubmanekkel is el tudják felejtetni néhány órára a kártyát és a kulisszákat. A mai szalonokban a társalgás könnyed, szel­lemes, változatos s többnyire aktuális érdekű tárgy körül forog. Bármily irányú legyen is a beszéd, a franciának mély erkölcsi érzete minduntalan fölszinre töri magát: a szkepticizmus egy divatos öltöny, mely­be nem tud úgy burkolódzni, hogy enthuziasta voltát el ne árulná. Villemessant, ez a megtestesült boule­­vard-szellem, monda egyszer, hogy el nem nyelne egy jó ötletet, ha mindjárt tulajdon édes szülőjét ölné is meg vele; pedig ugyanennek a Villemessantnak negy­ven évvel atyja halála után, midőn jó módra kezdett vergődni, első gondolata az volt, hogy atyja hitelezőit vagy ezek örököseit felkutatta s tartozásait, melyre sem törvény alapján, sem erkölcsileg kötelezve nem volt, kamatok kamatjával vissza fizesse. A bőbeszédű fecsegőket nem szívelik a párisi szalonokban. Nem az tesz valakit jó causeur-ré, hogy sokat beszél többé-kevésbbé jó előadással, de az, hogy eszmekeltő tárgyak szőnyegre hozásával a jelenlevő­ket meg tudja szólaltatni, causeur továbbá az, ki

Next