Fővárosi Lapok, 1891. július (28. évfolyam, 178-208. szám)
1891-07-01 / 178. szám
Szerda, 1891. julius 178. szám. Huszonnyolcadik évfolyam. félévre . . . 8 frt Megyenévre............................4 írt Egyet szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhivásunkt a »Fővárosi Lapok« 28-dik évfolyama második felére ajánljuk a hazai művelt olvasó közönség figyelcére. Mindennap megjelenő szépirodalmi és társadami, közlönyünk a jó ízlés és nemzeti műveltség sajnálatában áll s kitűnő irók, veteránok és jeles fiata erők széles köre támogatja folyvást. Előfizetési ári: évnegyedre négy forint, félévre 8, egész évre 16 forint.. Az utalványok és pénzes levelek igy címzendők : "A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapest.« Ara emlékkönyvébe. Belépsz hát a kertbe ! már küszöbén állasz ; Ara koszorúdat látja, várja már tz. E kis könyvben kisér szárnyait ,melve Tudósok eszméje, költők zengedelme. Odvajda lelkedet égi kéjjel töltse Anna tündéri kert virága, gyümölcse ! S ábrándot, szerelmet maradandó tűzzel Rejtsen ott számodra a család' tetthelye, Lévay József. -------------------- re A revolver. — Elbeszélés, — Irta Abonyi Lajos. I. Esett az eső, csak úgy szakadt és zubogott le a tetőcsatornákon. Szomorú egy idő. Szomorú egy élet. Megtöri, beteggé teszi, gyámoltalanná az úgy is meggyötört testet, elcsüggeszti a lelket, s tolja, húzza erővel a megsemmisülés gondolata felé, a midőn az úgyis mély bánatában a mindennel, a világgal szakítással, a keserves véget ért lemondással foglalkozik. Lorántnak mellére hanyatlott a feje, a homloka nem égett, nem feszült többé, hideg verejtéket érzett rajta, amint végig simította. Nagyot sóhajtott és eltolta maga elől az asztalon jegyzék könyvecskéjét, iratait, s a felbontót leveleket. Hasztalan, nem segiti semmi többé. Nincs szabadulás, nincsen menekvés, sehol, semmiképpen. Vége van. Gondolkozni akart. Valamit kigondolni még. Nem birt, nem tudott. Csak a számok cikáztak agyában, szemei előtt: egy, kettő, három, tizenhat, harminc s a többi, s a többi. Oh istenem, édes istenem Behunyt szemeivel csak egyet látott lelke maga körül, a rideg életet, csak egyet tudott, a kérlelhetlen lehetetlenséget, minden mindenből kifogyott már. Fázott, reszketett mind a kettőtől, mert mind a kettő az egyetlen szomorú menekülésben,az élet befejezésének kényszerűségében egyesült. Megrázkódott. Gyorsan felvett szemeit. Sötéten nézett szét. Bút hely. Rút idő. Semmi vigasztaló azokban, miket maga körül lát. Az asztalon a széthányt iratok bevertek, és azokon túl a revolver. Szédült és újra elővette az a kapkodó, reszkető izgalom. Nem birt szabadulni tőle... A kis jegyzék, a számok cikáztak, mozogtak szemei előtt, kavarogtak, tolongtak agyában és nőttek folyvást. Egy, két, három, tíz, tizenhat, húsz apró összeg... Egy forint, két forint. Nyolc forint. Két forint, három forint, máris tizenhat. Harminchárom, és tovább, tovább, nyolcvankilenc, egész kilencvenegyig. Százszor összeadta és százszor is kilencvenegy• • — Mily csekélység pedig, nevetett keserűen , érdemes-e értte egy ember élete. Éles, fájdalmas könyek tolultak szemeibe. Kinnal szokta össze öklét. — De hát,— ha nincsen senki, aki megmentsen. S mintha az egész világot akarná összezúzni vele, az asztalra ütött, s odább lökte az iratokat, melyek a kétségbeesés felé hajtották. Kezébe ragadta a revolvert. Nézegette hosszasan, benézett csövébe, azután megborzadt s reszketett egész testében. Szétnézett még egyszer, meg sötétebben,dacosan, undorral. Egyszerre megrémült. Mintha valakit látott volna. Ott közel, egész közel hozzá. Egy nagy, nagy, óriási szemet, mely reá néz. Egy hosszú kezet, mely felé nyúl. Megdermedt,megborzadt a kisértettől. Mint egy megrettent gyilkos, ijedve rejté el a revolvert. Előbb a zsebébe. Nem. Nem jó helyen van, kivette gyorsan, kirántotta asztala fiókját s beledobta. Felugrott, oda futott az ablakhoz, ha csakugyan nem azon nézette be valaki. Megtörte szemeit s fájdalmasan mosolygott, fedde magát. — Gyámoltalan,ugyan mit lehet sajnálni mind ezen itt, hagyni mindezt s van e ezen kívül neked más világod? — Rútabb hely nincs a világon, s rútabb élet nincs a világon. Kinézett az ablakon, arra a parányi kis rut világra, a kis szűk locs-pocsos udvarra, melyet az ó divatú külvárosi ház falai zártak körül. A nagy esőcseppek szennyes buborékokat vertek. Csak sarat, locs-pocsot látott, még csak egy parányi eget sem, egy biztató sugárt, égen vagy földön, mely reá mosolyogjon. Oh ! Nem ilyen életet álmodott egykor magának, szép első ifjúságában, bőségben, gazdagon, gond nélkül, élményekben úszva. Undorodva jártatá szemeit végig mindenen, kívül és belől. E helynél, e helyzetnél még az is vigasztalóbb lett volna reá nézve, ha szolgának maradt volna meg, apáinak végrehajtás által elvett birtokában. Még az sem lett volna ily megalázó, ily megszégyenítő. Szegénynek, koldusnak lenni bűn nélkül, becsülettel. Miért is nem fogadta el. A pálinkagyárrá alakított, rozzant, fedelű vén kastély egy sarok szobájában, meghúzhatta volna magát mint felvigyázó. A rossz fedélen keresztül ágyára csorogna a víz, ismeretlen, jött-ment embereket szolgálna, s parancsolnának neki azok, kiket ezelőtt köszönésre se érdemesített, de legalább oly helyet látna, azt a vidéket látná, melynek minden legkisebb része a szivéhez van nőve. Szívesen járna ebben a nagy esőben, sárban, mint ispán is a gyáros napszámosai után. Nehéz szőrkalapján, daróc szűrköpönyegén csorogna a hideg piszkos víz fölöslege végig, mit az nem volt képes már beinni. Hideg és nehéz teher volna a vállain, de mégis könnyebb, mint most, mikor ég-föld reá nehezül. Csak egyszerű parasztokat látna ott, de legalább ismerősöket, kik emlékezéssel a múltra,ha nem A párisi szalonélet. Szalonnak nevezi a francia általában lakásának azt a részét, mely társaság fogadására van berendezve. A szónak sajátlagos értelmében vett szalonjuk azonban csak kiváló társadalmi állású hölgyeknek van , olyanoknak, kik a nemzeti élet különféle nyilvánulásaiban többé-kevésbbé nevezetes szerepet játszó férfiakból tudnak maguknak állandó udvart alkotni. Igen jellemző a franciákra nézve, hogy a rang és nagy vagyon nem képezi e tekintetben a fővonzó erőt: megfelelő műveltség és szellem mellett mélhatlanul kívánatos, hogy az illető hölgy egyéni szeretetreméltóságával hódolásra tudjon bírni mindenkit. Ily jelentőségében a szalon a női uralomnak tulajdonképpeni birodalmát képezi s e téren a női befolyás oly nyilvánulásával találkozunk, melyhez hasonlót egy nép történetében sem találunk. Valamint a monarchia fogalmát az uralkodó személye, úgy a szalon fogalmát is a hódolatot keltő házi úrnő egészíti ki. A mely vendégszerető háznak férfi képezi a fővonzóerejét, ha mindjárt nős lenne is, ott már nem lehet többé szalonról szó: Gambetta »vacsorákat« adott, Hugo Viktornak »estéi« voltak, a köztársasági elnök, a miniszterek és más hivatalos személyiségek fényes termeikben csupán »fogadnak.« A nagy forradalom előtti időkben a szalonok nagy politikai és kulturális jelentőséggel bírtak és részben pótolták, részben előkészítették a ma gomba módra megszaporodott tudományos és irodalmi társulatokat, a parlamentet, a sajtót. Akkoriban csakugyan a szalonvilág képezte azt a nyilvános helyet, hol az országos ügyek, az irodalom, a művészet, a bölcsészet nagy kérdéseit megbeszélték s következésképp az, mit közhangulatnak nevezünk, a párisi szalonokban nyilvánult. E mellett a régi szalonok szentélyei voltak a társalgás művészetének, iskolái a savoir vivre-nek. A társalgás ugyanis, mint művészet, csak művelt és jól nevelt férfiakkal és nőkkel vegyes társaságban gondolható. A férfi elem készti a nőket gondolkodásra, komolyabb eszmecserére, míg viszont a női elem keresteti a férfiakkal a kecset a kifejezésben, a finomságot, gyöngédséget a modorban és magatartásban. A francia nőknek már zsenge gyermekkorukban természetükbe oltják a társalgás művészetét s ebben oktatják, miként tanítják a kicsinyeket járni. A társalgást, mint művészetet, nem is lehet képzelni alapos irodalmi képzettség nélkül. Néhány évtized óta a boulevard-sajtó sajátos színezetű espritjével mindjobban háttérbe szorítja a komolyabb irodalmi tanulmányokat s e tényből kifolyólag a társalgás művészetében is észlelhető a hanyatlás. Sokan vannak már a párisi szalonokban az ultra-divatos hölgyek, kik társalgásban nem a valódi francia szellemet ragyogtatják, de ennek egy újabbi fattyúhajtását, a »blague« ot, mely sziporkázó esprit-vel, de egyúttal nagyon maliciózus vagy éppen impertinens észszel szeret mindent nevetségessé tenni. De ez irány dacára, ma is hemzsegnek a párisi szalonokban a nők, kik mesterileg tudják érvényesíteni a francia nyelvnek finomságait, kik birtokában vannak a szellemi vagyonnak, mely erre az első feltétel, valamint a többi technikai és természetes adományoknak is s kik méltó utódjai a társalgás aranykora, a 17-dik és 18-dik század lángeszű asszonyainak, kik megalkották a francia géniusz legbecsesebb remekművét, a francia társalgási nyelvet, melyet az egész művelt világ csodál, utánoz, vagy elfogad. Még ezelőtt harminc-negyven évvel is, a jó társasághoz tartozó férfiaknak világa a szalonok körül forgott. A társadalmi viszonyok most már lényegesen megváltoztak e tekintetben: az angoloktól átvett klubélet mindennap nyer jelentőségben s egyre szaporodik a szalonélet rovására. Mert szaporodik Parisban az olyan urak száma is, kik csak férfiak közt vagy bizonyos hölgyek társaságában érezve jól magukat, a szalonokban csak akkor mutatkoznak midőn családi, vagy egyéb összeköttetéseiknél fogva e »robot«-ra mintegy kényszerítve vannak. Szerencsére azonban, ha mindjárt kisebbségben vannak is, még mindig jelentékeny ama férfiak száma kik ha nem úszhatnak is a divatos élet áramának ellenére, időt találnak előkelő és szellemes hölgyek szalonjainak rendes látogatására, annyival inkább, mert számosan vannak ők is, a bájos háziasszonyok,akik a megrögzött klubmanekkel is el tudják felejtetni néhány órára a kártyát és a kulisszákat. A mai szalonokban a társalgás könnyed, szellemes, változatos s többnyire aktuális érdekű tárgy körül forog. Bármily irányú legyen is a beszéd, a franciának mély erkölcsi érzete minduntalan fölszinre töri magát: a szkepticizmus egy divatos öltöny, melybe nem tud úgy burkolódzni, hogy enthuziasta voltát el ne árulná. Villemessant, ez a megtestesült boulevard-szellem, monda egyszer, hogy el nem nyelne egy jó ötletet, ha mindjárt tulajdon édes szülőjét ölné is meg vele; pedig ugyanennek a Villemessantnak negyven évvel atyja halála után, midőn jó módra kezdett vergődni, első gondolata az volt, hogy atyja hitelezőit vagy ezek örököseit felkutatta s tartozásait, melyre sem törvény alapján, sem erkölcsileg kötelezve nem volt, kamatok kamatjával vissza fizesse. A bőbeszédű fecsegőket nem szívelik a párisi szalonokban. Nem az tesz valakit jó causeur-ré, hogy sokat beszél többé-kevésbbé jó előadással, de az, hogy eszmekeltő tárgyak szőnyegre hozásával a jelenlevőket meg tudja szólaltatni, causeur továbbá az, ki