Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-16 / 254. szám
Szerda, 1891. szeptember 16. 254. szám Huszonnyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre........................8 frt Negyedévre....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések Szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egy üdvözletre. Mégis csak jó az ember! Habár feledni tud. Az elfelejtetésböl Mindenkinek kijut. Fájó ez: embertárstól. Barátnak , mélyesek. Érdemnek: a legvérzőbb, A legmélységesebb. A megadó lemondás Hazugság, nem erény ! Nem hódol meg a sas, csak Vadásza fegyverén. Törj össze, sors! Ne gondolj, Ha jót osztasz, velem. De fem az emberek közt Magasra emelem. De nem mondok le, oh szent Eszményim, rólatok ! Felejtem csak, miként ők, Hogy még — por is vagyok. Hogy követel az élet, A szertelen gálád, Sok átkozott szokás — és Az áldott kis család , Hogy mindhiába: munka ! Hiába itt: dalok ! Lámpám s Olymp fényénél Nem látják, ki vagyok. Bánják ők, hogy halálig Fárad kezem, fejem ! Bánják ők, hogy a lantot Szivem húrján verem. És mégis — jó az ember. Jó, bár feledni tud . Emlékezet sugára Mégis lelkébe jut. Emlékezése újabb Reményt, hitet kicsal, Hadd zengjen hát reményről, És hitről még e dal. Dömötör Pál. « Elbeszélések.« ("Irta : Szalóczy Bertalan. Szépirodalmi könyvtár. A műbarátok körének védnöksége alatt. II. Évf 3. kötet ) Szalóczy Bertalan költői világát nem érintették közelebbről az irodalmi irányzatok azon hullámgyűrűi, melyek modern eszmék hatása alatt egészen új alakot adtak a »fin de siecle« költészetének. A természettudomány újabb elveiben gyökerező világnézet, sajátos és különös elméleteivel, erős ellentállásra talált a geszti református papiak kapujánál, melynek kulcsát erős kezekkel őrzi minden ilyesmi elől egy az idealizmus örök tanaival egészen eltelt költői lélek. Tagadhatatlan, hogy könnyebben megteheti, mint sok pályatársa az irodalmi tevékenység mezején. Abban a hegyközi faluban, hol napjait éli, nincs füsttel, gőzzel telve a levegő, nem zavarják őt a létért való küzdelemnek csodálatos változatosságú képei, nem kábítja a nagyvilági zaj, a hajnali harang édes szava ébreszti s a pásztortüzek távoli fénye kiséri, midőn nyugodni tér. Kis terjedelmű világ az, melylyel köze van, s ennek a kis világnak minden legkisebb mozdulatát, minden alakját jól szemügyre veheti, biztosan megnézheti ; a hangulatnak legparányibb árnyalatait átérezheti nyugodtan, csendesen, zavartalanul. S innen van az, hogy tisztán, erőteljesen állítja elénk elbeszéléseinek összes alakjait, kiknek megértése nem igényel hosszas gondolkozást, tépelődést, magyarázgatást. — Biztos ecsetkezelés ez, mely ment a modern technika minden rafinériájától, erőszakos hatás vadászásától. Ahogy a falu papjának ismernie kell és lehet híveit minden oldalról, lelkük tartalmával és külső szokásaikkal együtt, úgy megismerjük mi is Szalóczy alakjait minden nagyobb fáradság nélkül. Az úgynevezett modern iskola embereinél ezt hiába keressük, ilyesmire hiába gondolunk. Náluk az nagyon kicsinyes dolog, hogy egész embereket állítsanak elénk, ott vannak egymás mellé állítva a tények, ám ezekből állítsa maga elé az olvasó az embert, az egyént, aki különben is szerintük csak a jelzett tények és körülmények akarat nélküli rabszolgája, akit nem szabad akarata, hanem körülményei s legjobb esetben idegei hajtanak ide-oda. Nem említenők fel e dolgokat, ha irodalmunkban nem észlelnők ez irány kinövéseit, melyekkel szemben Szalóczy könyve újabb dokumentum a magyar szellem erős ellentálló képességéről. S csak egy lépéssel kell tova haladnunk gondolataink kezdeti irányában, hogy egy másik érdekes kérdéshez jussunk, melyből Szalóczy könyvének egyik nevezetessége önként következik. S ha egy pillantást vetünk legújabb elbeszélő irodalmunkra, a kérdés előtt állunk. Vagy talán meri-e valaki tagadni, hogy minél nagyobb tért foglalnak el irodalmunkban a jelzett újabb elvek, annál inkább észlelhető a nemzeti szellemnek, irodalmunk nemzeti tartalmának apadása, fogyatkozása ? S ez különösen nálunk észlelhető. A francia regény, akárhogyan is, Párist s a francia társadalmat rajzolja, míg a mi újabb íróink egy kozmopolita társadalomról írnak, melynek semmi gyökere, semmi alapja sincs. Szalóczy Bertalan könyve nemzeti szellemű irodalmunknak újabb gazdagodását jelenti. Az a világ, melyet ő rajzol, rész a magyar társadalomból, az ő alakjai társadalmunk speciális nemzeti elemeiből kerülnek ki, jól ismert alakok a hamisítatlan költészet varázsfényében. Baksay után a második református pap, kinek költői ihlete a hitközség, a falu, a hívek kisded világából nyer táplálékot s hozzá elegendőt arra, hogy ez egyszerű emberek életviszonyaiban, a kis falú és környék dolgaiban az öröktől fogva működő és érző emberi lélek érdekes rajzát nyújthassa. Az az ember, ki e kötetben megnyilatkozik — s a műmagyarázónak szabad ezt vizsgálni — a legszeretetreméltóbbak közül való. Mélységes emberszeretet, jósággal teli lélek, józan megítélése az emberi dolgoknak párosulva törhetetlen hittel és buzgósággal, — mennyire szokatlan és boldog állapot e küzdelmes és csalódásokban gazdag időszakban! És A „zöld könyv.“ (Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. (Folytatás.) — Jézus Mária! — rikoltottam sápadtan,— megőrültél, Liu! — Pst. Várd el a végét azután nem bánom, ha kétségbeesel is. Te kényszerítettél reá, édeseid. Fölkeltem tehát az ágyból, kiloptam a mama fiókjából 250 forintot, s azzal egyenesen Bécsbe szöktem. Mama nem tudom, hogy mit gondolt rólam... Bécsből tovább menekültem. Most itt vagyok. — Loptál, szerencsétlen! — Ki az oka ? — Becsuknak! — Tralala... Borzasztó leányzó! Fogalma sem volt róla, hogy Butter mama nyilván reám fogta odahaza a tolvajlást, úgy okoskodván, hogy az a gazember, aki elrabolta az édes leánykáját, elég fertelmes volt arra is, hogy lopásra biztassa. — S te nem irtóztál a bűntől? — kiáltottam elszörnyedve. * — Hát te ? Paff! tralala... Ez az éles vágás úgy szivén talált, hogy lecsaptam magam egy hajóponyvára, s mindenképpen azon voltam, hogy a fejem tetejére álljak. Karolinka azt hitte, hogy őrjöngök, pedig én csak tótágast álló gondolataimnak akartam frappáns kifejezést adni az által, hogy lábaimmal felfelé igyekeztem rúgni. — Dávid, szűnj meg. . . Könyörgött cseppet megijedve a leány, — rémülök, ha nézlek. — Nem szünök meg, — mormogtam sötét hangon, s két bukfencet vetettem végig a piszkos ponyván, a mely összemázolta galléromat, — te értelmi bűnszerzőnek tettél meg engem, boldogtalan gyermek, s ezt én nem tűrendem! Isten veled Liu, én meghalandok. Te voltál gyilkos gyilkos gyilkosom! — Dávid ne bolondozz, nem vagyunk a Zugligetben. — Meghalok! — Kelj föl! — Nem akarok. Karolin ekkor leült mellém a ponyvára és megragadta a fülemet. Rögtön nagybátyám jutott eszembe, akit a negyvenedik éppen így, a füleinél fogva hurcolt az oltár elé. Az »Excelsior«-on szerencsére nincsen oltár. Pap volna ugyan, de ez jelenleg kemény tengeri betegségben hempereg az ágyán. Éjfél után egy órakor különben sem szokás esküdni. Emez utóbbi körülmény némileg megnyugtatott lassú, ünnepélyes bagón kérdeztem : — Mit akarsz velem Liu ? — Hallgass ide, — sziszegte fülembe a szép gyermek, s olyan közel hajolt az arcomhoz, mintha igazán a Zugligetben lennénk. — Ígérd meg, hogy ha Amerikába érkezünk, rögtön nőül veszel, különben a tengerbe ugrom. — Oh, édes Liu.. . — ígéred ? — Ereszd el a fülemet, így nem tárgyalok. — Legyen. Nos? Mit felelsz? — Komolyan beszélsz ? — Dávid! — Csendesen angyalkám, csendesen... Eöl talál ébredni valamelyik hajóinas, s akkor mindennek vége. Holnap reggel az egész utazó közönség tudni fogja, hogy mi egyedül voltunk itt a fedélzeten, mégpedig szép, meleg nyári éjszakának az oltalmazó párázatában, a hold álmatag fényében, éjfélután egy órakor. . . ne csináljunk botrányt. — Jól van , Ígéred ? S Karolin hirtelen talpra ugrott. A másik pillanatban pedig megkapta a hajó párkányt és ugrani készült. Vad elszántság égett a szemeiben. Ajaka reszketett, gyöngéd leányi melle hevesen emelkedett a csipke alatt. Nincs benne kétség! A boldogtalan gyermek rögtön belecsapja magát az Óceánba... — Megállj, Karolina! — S odaugrottam, hogy megragadjam. A leány azonban ellökte a kezemet és nem felelt ahhogy mind e vonásokat, hamarosan felismerjük könyvünk szerzőjében elegendő, ha a kötet legelső elbeszélését, »A szép jegyző «-nét veszük figyelembe. — Egy református parokhia van ebben rajzolva, öreg papjával és ennek hűséges feleségével. S jóllehet sok költő énekelte meg Horatius »Procus negotiis«ától kezdve a visszavonult, nyugalmas, csendes falusi életet, egyszerű kedvteléseivel, apró örömeivel, bátran merjük állítani, hogy nagyobb közvetlenséggel, élénkebb színezéssel, vonzóbb kedvességgel, mint ahogy az itt található, aligha sokan. Az öreg pap beszéli el a szép jegyzőné történetét, s mivel e történetben neki is volt szerepe, természetesen magáról is kell említést tenni. El is mond ő sok mindent. Viselkedését híveivel, önzetlen szeretetet áldott jó neje iránt, ki az igaz, hogy valami úri gazdasszony sohsem volt, de azért igen jó izű tokányost és túrós galuskát tudott főzni; leírja az ő megvénhedett, vastagfalu öreg parokkiáját, melyben ami a világon legjobb: a jó meleg, meg van: szól az ő ládájáról, melyet ötven évvel ezelőtt vett diákkorábban tizenöt váltó garason, egy már iskolát végzett öreg diáktól, ki szintén már ócskán vette azelőtt, régen. S beszél még sok egyébről, de ha tízszer annyit is beszélne, szívesen hallgatnák, hiszen oly áldott, oly jóságos és szelíd minden szava, hogy tágul tőle az embernek a lelke. Ahogy az öreg falusi pap itt rajzolva van, egyike legremekebb jellemképeinknek, melynek értékét az irodalmi ízlésnek bármilyen változása sem fogja csorbítani. Pedig mily egyszerűséggel van elénk állítva. Alig vesszük észre. Hiszen tulajdonképpen ő egy más történetet beszél el. De ahogy elbeszéli, ahogy ez elbeszélésben ő maga jellemezve van, oly művészi ízlés és erő érvényesül, minőt a modern írók mesterfogásaikkal ritkán közelítenek meg. S maga a történet, amit az öreg pap elbeszél, amennyire érdekes, éppen annyira jellemző a szerzőre nézve. Nem akarjuk ugyan a mese elmondásával fölöslegessé tenni olvasóinknak a mű végigolvasását.