Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-11 / 249. szám
lankadatlan kitartással, s a midőn már abban a boldog hiszemben ringatta magát, hogy végre mindörökre lerázta magáról ezt a széles termetű, harcias, domború mellű hölgyet, mimbol kinyílik az indiánkunyhó ajtaja, s a piros structollal-kalapos, csipkékkel és illatszerrel ékes madame-ban feleségére ismer. — Asszonyom ... motyogta tehetetlenül, s neki dőlt kitátott szájjal a falnak. — Én vagyok uram ! — harsogta villámló tekintettel az asszony, s a másik pillanatban úgy ragadta mellen szép kövér kezeivel a pancsolóját, hogy annak mind a hét mellénygombja a földre repült, — hát megszöktünk, ugy e? Ott hagytuk a hitvest is, gyermekeinket is, te jut napraforgó, te! Mit érdemelnél, ember, ember — mit érdemelnél tőlem ? (Kötelez a nyakamba, hogy nem futottam inkább Ausztráliába, — gondolta magában a férj.) — Felelj nekem !— dörögte engesztelhetetlen haraggal a delnő; hiszen, ha csak engem hagytál volna el, az még csak megjárná, — legfölebb azt gondoltam volna, hogy megőrültél, s azzal vége, — de elhagyni Jóskát, Mariskát, Toncsit, Gizuskát, Ferikét, Pistukát, Nusikát, Zoltikát, Karcsikát, Didikét és legkisebb angyalkámat, a bubit, — hallod-e ember, ez már mégis csak halatlan inpertinencia! — Bocsánat... nyögte összezúzva, mély alázattal a férj. A viszonyok és a körülmények. .. — Hallgass! Nem a viszonyok és a körülmények, hanem az a szép kígyó, az a kifestett páva, az a gonosz Pislkcárné csábított a rossz útra, te bodzabél ember. Ok tudom én azt jól, hogy mind ilyen szélvitorlák vagytok, hanem arról csak most győződtem meg, hogy téged még az apai szeretet gyakorlására is kényszerrel kell reászorítani. Meglesz, meglesz! Te akartad, h úgy lessz ! Kelj föl és kövess! S Cecilia haza vitte férjét. Otthon hajbakapott Pislicárnéval, leszidta, lebecsmérelte ezt a szép kicsi asszonyt, s ettől az időtől kezdve úgy vigyázott a háza tájára, mint drága nénje, az én félelmes tanteom. Nem is szökött az el egyszer sem többet. Alázatos, szófogadó, pity-potty ember lett. Csupa szintéz és csupa meleg vaj. Ki nem állhattam szegény embert. Családom férfi tagjai között természetesen egészen másfajta gentleman-ek foglalkoztatták a nyilvánosságot, s néha-néha az úgynevezett skandalumkedvelő publikumot is. Arra mindnyájan képesek voltunk, hogy szívünk hölgyének páratlan erényeit a legfenségesebb magasság csillagvilágáig magasztaljuk, — arra azonban tudtommal eddig még nem volt eset, hogy a vígan eldeklamált hűségesküt valamelyikünk meg is tartotta volna. Őseim olyan öblös gitárokkal adtak szerenádot a kisasszonyaiknak, mint egy-egy tyúkborító kosár. Odaálltak a bájos leány ablakai alá, s hangos orditozással dicsérték orrát, fülét, szemét és termetének csodás harmóniáját, vagy kiálltak egy otromba nagy dárdával a piacra és lovagi bajvívásra hívták azt a vakmerő embert, aki azt merészelte hinni, hogy a választott hölgy nem a legtökéletesebb teremtés a földön ! Néha rút pofozódásnak volt okozója egy-egy ilyen keményebb szívű leányzó, — mindnyájan tudjuk. Zách Klára vért kívánt, Bánk neje szintén ; ott Forgács Zsuzsika, Frangepán Célia, Hexter Margit, a XVI. század legszebb leánya Budán, aki miatt nem kevesebb, mint hét derék fiú harapott a fűbe, köztük Fráter Tamás ősöm is, aki menyasszonyától szökött el azért, hogy ez igéző boszorkány kegyeit megnyerhesse. A végzet elérte Hexter Margitot. Tamás ősömet megboszulta az ég. A szép Margitot ugyanis valami vastag nyakú, buta, spanyol kalandor rabolta el s egy viharos éjszakán úgy eltűnt vele, mint a hajnali pára. Nem is akadtak reá többé soha. Évek múlva hallották csupán, hogy lenn délen, az oláh határ táján, a sziklás » Gura Drakului« közelében rongyokba burkolt, véres női holttestre akadtak a juhőrző pakulárok, a melynek halavány szőke feje a Hexter Margit tündérszép fejéhez vala hasonlatos. Néhány lépésnyire tőle egy kis gyermek hullája hevert. . . (Folyt, köv.) kamaraénekesnőkkel. Hogy közülök kié volt a legsikerültebb alakítás, a felett minden udvariasságot félre téve is nehéz volna ítéletet mondani. Mind a három nagy művésznő megtagadta egyéniségét az első felvonásban, midőn rút és kiállhatatlan volt, de annál vonzóbban csillogtatták a második felvonásban elbájoló művészetüket. Parsifalt Van Dyck Ernő bécsi kamaraénekes és Grüning Vilmos hannoveri udv. operaénekes adták. Van Dyckkot a magyar főváros közönsége is ismeri. Hangja kiválóan tiszta, még a magas fekvésekben is lágyan csengő, nem kevésbbé győzte kitartással. A természet szabad fiát, a monda bohó gyermekalakját frisseséggel és hévvel játszotta. A harmadik felvonás nagy jelenetében Gurnemant és Kundryval, szerepét benső ihlettséggel teljesen átérezni látszott. Grüning Vilmos új erő. Hangja meglepő tiszta üdeséggel és erővel cseng. Ami az ő ábrázolásánál Van Dyck-kal szemben művészetben hiányzott, azt pótolta szerepének mély átérzése és ifjúnevű játéka. Az öreg Gurnemanz nemes alakját Grengg Károly bécsi udvari és Wiegand Henrik hamburgi operaénekesek személyesítették. Hatalmas mély hangjukkal mindketten jeleskedtek. Amfortast Reichmann és Scheidemantel adták. Különböző szempontból fogták föl szerepeiket, de egyikről sem mondható, hogy jogosultabban, mint a másik. Reichmann a beteg királyt ábrázolta, kit a hosszas szenvedés elgyöngített. A fájdalmat halk hanggal fejezte ki, melyből csak itt-ott csapott fel a szenvedély. Scheidemantel nem kímélte érces hangját és ahol szenvedélyes kitörésre alkalom volt, teljes erővel használta, de tudta a mély fájdalmat is hatásosan kifejezni. Klingsort, a varázslót, Liepe Emil berlini üdv. opera énekes és Plank Frigyes karlsruhei kamaraénekes ábrázolták. Nem nagy szerep, de mind a ketten érvényre juttatták. A darab díszletei pompásak. Klingsor tündér- — Ki adta önnek a kezébe ezt a hazug könyvet ? — kérdezte a leánykától. — Ma reggel a palotafelügyelő jött jelenteni, hogy az asztal terítve van. Azt hívén, hogy ma először alkalmam lesz anyámmal és pártfogómmal (ezt mondva, a hercegre mutatott, ki meredt szemmel nézett a boltozatra) együtt reggelizni, siettem az ebédlőbe. De, mily nagy volt meglepetésem, mikor ott csak egy terítéket láttam ! Úgy rémlett nekem, mintha az egész világ elhagyott volna engem, még ön is. Borzasztó üresség keletkezett körültem s nem volt kedvem az étkeket érinteni, melyeket oly dús választékban tálaltak föl. Könyek szököttek a szemembe, kimondhatatlan levertség vett rajtam erőt; remegtem s a vér szivembe és agyamba tolult; végre valamely szerencsétlenség előérzete szállt meg, s bizonyos nyugtalanság gyötört. Ekkor istenre gondoltam meg ama szent asszonyokra, szomszédainkra, kik örökké azért kertjének buja tenyészetét malomkerék-nagyságú rózsák, szegfűk, nefelejtsek és más mindenféle grotesz nagyságú virágok idzik. A tündérek virágjelmezei csábítóak. A jelenet, mikor a tündérek Parsifal szépségétől elragadtatva versenyeznek érte, amilyen mestermű a zenében, olyan remekül is volt rendezve. A festői csoportok élénksége és változatossága szemet fület elbájoló volt. Az apródok, csatlósok és lovagok felvonulása a Graal-jelenetek előtt impozant és nagyban emeli a misztikus hangulatot. A Parsifal és Trisztán-mondák legrégibb forrásai francia eredetűek. És a franciák az idén érdeklődtek is a bayreuthi előadások iránt. Mikor Parsifal első felvonásában Amfortas fájdalmas panaszszal bevégzi imáját, a magas ívezetű terem mennyezetéről fénysugár ömlik szét, a Graal izzó fénynyel világit, a fehér galamb leszáll a szent edény fölé s a szopránkar a magasban a hit motívumát halkan zengi, — a hallgatóság megkétszerezi figyelmét. E közben francia nyelven súgta valaki szomszédjához : — Cest magnifique ! Mintha az ég nyílt volna meg és a szeráfok énekét hallanók. Isteni! Mindazáltal a darab végén, mikor felzúdult a tapsvihar, néhány francia látogató (jól megfigyeltem) pisszegni kezdett. Természetesen még nagyobb taps lett a felelet. Semmi esetre sem volt tapintatos dolog az »udvarias« franciák részéről. Wagner különben bölcs előrelátással gondoskodni kívánt az ilyen véleménynyilvánítások megszüntetéséről. Mikor a színházat a »pártfogók« (patronátok) segélyével létrehozta és ugyancsak ezek segélyével gondolta fentarthatni, felhívásában azt hangoztatta, hogy vagyontalan zenészek és az ő irányának barátai az ünnepi előadásokat díjtalanul hallgathassák meg; de a közönség, mely puszta kíváncsiságból akar a színházba bejutni, kizárva maradjon, mert az ő művészetének barátai azok számára hozták létre a színházat, a kik élvezni akarnak, még pedig háborútlanul. 1840 A gyógyíthatatlan seb. (Francia elbeszélés.) Irta Alexandre Pothey. (Folytatás.) imádkoznak, hogy isten bocsássa meg az emberek által elkövetett bűnöket. Legyőzhetetlen ösztönből föltártam ablakomat, melyből látni lehet az apácazárda kápolnájának a tornyocskáját. Egyszerre, hallani lehetett eme kegyes nők karénekét, mely oly tisztán hangzott föl s oly megnyugtató volt, mint a tiszta lelkiismeret, úgy tetszett nekem, mintha hangjuk hívogatott volna engem. Majd, a tükörbe pillantva s nevetséges idomtalanságomat szemlélve, azt kérdeztem magamtól, vájjon nem jobb lenne-e, ha örökre elzárkóznám a világtól, lemondva mindenről s feledve mindent, ahelyett hogy másoknak a gúnyos pillantását vagy szánakozását vonnám magamra valamely szalonban, férjemnek a karján ? Luciánnak a habozását, a tervezett házasságot illetőleg, már több ízben vehettük észre, habár őszinte vonzalmat érzett is Nina iránt, mert mindig ez a kérdés lebegett a lelke előtt: »Mit mond majd a világ?« Mindamellett, alig hogy a leányka, elhallgatott, a szobrász így kiáltott föl: — Ha ön engem úgy szeret, mint én szeretem önt, kedves Nina, nem beszél előttem ily elszomorító dolgokat. Látom, hogy önnek irántam való vonzalma sokkal gyengébb, semmint ama nyomasztó gondolatoktól szabadulhatna. Örökre el akarja temetni tehetségeit s minden imádásra méltó tulajdonságát ? Oh, nemcsak nem szeret ön engem, de gyűlöl is! Nina sokkal tapasztalatlanabb volt még, semhogy ne higgjen eme vád őszinteségében, mely különben is jól esett szivének s következőleg válaszolt: — Ha önt nem szeretném, gondoltam volna-e valaha arra az áldozatra, melyet ön iránta való közönyösségemnek tulajdonit? Az első rossz, aely gondolatomban keletkezett a világgal való érintkezésnél, az a végtelen bizalmatlanság, mely kiterjed azokra, akik engem környeznek. Önnek a jelenlétében mindaz lelkesít, amit nekem gyöngéd vonzalmáról beszél s az az elhatározásom, hogy istennek áldozva magamat, lemondok minden világi igényemről, hamar megrendül ; de midőn ön nincs többé közelemben, noha képe híven él emlékezetemben, őszintén megvallom, a bizalmatlanság kerekedik felül a lelkemben s a jövőnek a képe elrémít. úgy tetszik nekem, mintha ön közönyös és hideg volna ama szeretettel szemben, melyet ön iránt érzek. Ha ön engem elhagy, boldogtalan leszek, annyira boldogtalan, hogy kész lennék meghalni! Ez a könyv fölnyitotta a szememet, föltárva előttem mindama gyötrelmeket, melyek engem érhetnek férjhezmenetelem után, ily állapotban, a minőben én vagyok. De, hogy is lehetne ez másképen, midőn még ama szép asszonyok is, kik a természet minden adományával meg vannak áldva, egy évi házasságuk után csak ke-Tannhäusert és Trisztánt Mottl Felix karlsruhei udv. operaigazgató, Parifalt Lévi Hermann müncheni udvari zenekar-igazgató vezényelte. Az előadások egyáltalában oly szabatosan folytak le, hogy ennél tökéletesebbet képzelni is alig lehet. A legszigorúbb bíráló sem találhatott itt semmi olyat, mi a műélvezetet legkevésbbé is megzavarta volna. A színváltozások, jelenések és csoportos felvonulások hajszálra kiszámított pontossága a főrendező, Fuchs A. müncheni kamaraénekest dicséri. Wagner 1849-ben tizenhatévi irányt vetett élet, bizonytalan és alárendelt helyzet után a forradalom miatt volt kénytelen Németországot elhagyni. Mikor Franciaországban élt, meglehetősen kétségbe ejtő helyzetbe jutott, melyről később maga ezeket írta: »Mikor a sorsom fölötti első fájdalomérzet megszűnt, az élet iránti minden reményről és kívánságról lemondtam, nem kellett többé csúszni-mászni, magamat lealáznom és folytonosan hazudni sem. Semmivel nem hasonlítható össze azon érzés, mily jól esett ekkor kimondanom, hogy én, a művész — ezt a művészet és a művelődés iránt lelkesedést segélyező hazug világot, melyben egy csepp művészi vér nincsen és mely nem képes az igazi szépségnek egyetlen vonását sem felmutatni; a szívem mélyéből megvetem. Ezúttal éreztem magamat életemben először vidáman és igazán szabadnak, habár nem tudtam, hogy másnap hol fogom fejemet nyugalomra hajtani.« Amire ez a vasakaratú és mindennel dacoló lángész törekedett, azt elérte. Mégis van erossz világnak érzéke a művészeti szépség iránt! Elismerte és megírta ezt ő is : »Mein Wohnen Frieden land.« A sors úgy akarta, hogy utolsó nagy műve: »Parsifal«, a szeretet vallásának, a kereszténység eszméjének a művészet legmodernebb eszközeivel való dicsőítése legyen. Az utolsó »Trisztán«-előadás végén felhangzott a tapsvihar és Wagner Cosima asszony, ki páholya