Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

lankadatlan kitartással, s a midőn már abban a bol­dog hiszemben ringatta magát, hogy végre mind­örökre lerázta magáról ezt a széles termetű, harcias, domború mellű hölgyet, m­imbol kinyílik az indián­kunyhó ajtaja, s a piros structollal-kalapos, csipkék­kel és illatszerrel ékes madame-ban feleségére ismer. — Asszonyom ... motyogta tehetetlenül, s neki dőlt kitátott szájjal a falnak. — Én vagyok uram ! — harsogta villámló tekin­tettel az asszony, s a másik pillanatban úgy ragadta mellen szép kövér kezeivel a pancsolóját, hogy annak mind a hét mellény­gombja a földre repült, — hát megszöktünk, ugy­ e? Ott hagytuk a hitvest is, gyer­­mekeinket is, te jut napraforgó, te! Mit érdemel­nél, ember, ember — mit érdemelnél tőlem ? (Kötelez a nyakamba, hogy nem futottam in­kább Ausztráliába, — gondolta magában a férj.) — Felelj nekem !­­— dörögte engesztelhetetlen haraggal a delnő; hiszen, ha csak engem hagytál volna el, az még csak megjárná, — legfölebb azt gondoltam volna, hogy megőrültél, s azzal vége, — de elhagyni Jóskát, Mariskát, Toncsit, Gizuskát, Ferikét, Pistu­­kát, Nusikát, Zoltikát, Karcsikát, Didikét és legki­sebb angyalkámat, a bubit, — hallod-e ember, ez már mégis csak halatlan inpertinencia! — Bocsánat... nyögte összezúzva, mély alázat­tal a férj. A viszonyok és a körülmények. .. — Hallgass! Nem a viszonyok és a körülmé­nyek, hanem az a szép kígyó, az a kifestett páva, az a gonosz Pislkcárné csábított a rossz útra, te bodzabél ember. Ok tudom én azt jól, hogy mind ilyen szélvi­torlák vagytok, hanem arról csak most győződtem meg, hogy téged még az apai szeretet­­ gyakorlására is kényszerrel kell reászorítani. Meglesz, meglesz! Te akartad, h úgy lessz ! Kelj föl és kövess! S Cecilia haza vitte férjét. Otthon hajbakapott Pislicárnéval, leszidta, lebecsmérelte ezt a szép kicsi asszonyt, s ettől az időtől kezdve úgy vigyázott a háza tájára, mint drága nénje, az én félelmes tanteom. Nem is szökött az el egyszer sem többet. Alázatos, szófogadó, pity-potty ember lett. Csupa szin­téz és csupa meleg vaj. Ki nem állhattam szegény embert. Családom férfi tagjai között természetesen egé­szen másfajta gentleman-ek foglalkoztatták a nyilvá­nosságot, s néha-néha az úgynevezett skandalumked­velő publikumot is. Arra mindnyájan képesek voltunk, hogy szívünk hölgyének páratlan erényeit a legfensé­­gesebb magasság csillag­világáig magasztaljuk, — arra azonban tudtommal eddig még nem volt eset, hogy a vígan eldeklamált hűségesküt valamelyikünk meg is tartotta volna. Őseim olyan öblös gitárokkal adtak szerenádot a kisasszonyaiknak, mint egy-egy tyúkborító kosár. Odaálltak a bájos leány ablakai alá, s hangos orditozással dicsérték orrát, fülét, sze­mét és termetének csodás harmóniáját,­ vagy kiálltak egy otromba nagy dárdával a piacra és lovagi bajví­­vásra hívták azt a vakmerő embert, a­ki azt meré­szelte hinni, hogy a választott hölgy nem a legtöké­letesebb teremtés a földön ! Néha rút pofozódásnak volt okozója egy-egy ilyen keményebb szívű leányzó, — mindnyájan tudjuk. Zách Klára vért kívánt, Bánk neje szintén ; ott Forgács Zsuzsika, Frangepán Célia, Hexter Margit, a XVI. század legszebb leánya Bu­dán, a­ki miatt nem kevesebb, mint hét derék fiú ha­rapott a fűbe, köztük Fráter Tamás ősöm is, a­ki menyasszonyától szökött el azért, hogy ez igéző bo­szorkány kegyeit megnyerhesse. A végzet elérte Hex­ter Margitot. Tamás ősömet megboszulta az ég. A szép Margitot ugyanis valami vastag nyakú, buta, spanyol kalandor rabolta el s egy viharos éjszakán úgy eltűnt vele, mint a hajnali pára. Nem is akadtak reá többé soha. Évek múlva hallották csupán, hogy lenn délen, az oláh határ táján, a sziklás » Gura Drakului« közelében rongyokba burkolt, véres női holttestre akadtak a juh­őrző pakulárok, a melynek halavány szőke feje a Hexter Margit tündérszép fejéhez vala hasonlatos. Néhány lépésnyire tőle egy kis gyermek hullája hevert. . . (Folyt, köv.) kamaraénekesnőkkel. Hogy közülök kié volt a legsi­kerültebb alakítás, a felett minden udvariasságot félre téve is nehéz volna ítéletet mondani. Mind a három nagy művésznő megtagadta egyéniségét az első felvonásban, midőn rút és kiállhatatlan volt, de annál vonzóbban csillogtatták a második felvonásban elbájoló művészetüket. Parsifalt Van Dyck Ernő bécsi kamara­énekes és Grüning Vilmos hannoveri udv. operaénekes ad­ták. Van Dyckkot a magyar főváros közönsége is is­­meri. Hangja kiválóan tiszta, még a magas fekvések­ben is lágyan csengő, nem kevésbbé győzte kitartás­sal. A természet szabad fiát, a monda bohó gyermek­­alakját frisseséggel és hévvel játszotta. A harmadik felvonás nagy jelenetében Gurnemant és Kundryval, szerepét benső ihlettséggel teljesen átérezni látszott. Grüning Vilmos új erő. Hangja meglepő tiszta üde­­séggel és erővel cseng. A­mi az ő ábrázolásánál Van Dyck-kal szemben művészetben hiányzott, azt pó­tolta szerepének mély átérzése és ifjúnevű játéka. Az öreg Gurnemanz nemes alakját Grengg Károly bécsi udvari és Wiegand Henrik hamburgi operaénekesek személyesítették. Hatalmas mély hangjukkal mind­ketten jeleskedtek. Amfortast Reichmann és Scheidemantel adták. Különböző szempontból fogták föl szerepeiket, de egyikről sem mondható, hogy jogosultabban, mint a másik. Reichmann a beteg királyt ábrázolta, kit a hosszas szenvedés elgyöngített. A fájdalmat halk hanggal fejezte ki, melyből csak itt-ott csapott fel a szenvedély. Scheidemantel nem kímélte érces hang­ját és a­hol szenvedélyes kitörésre alkalom volt, teljes erővel használta, de tudta a mély fájdalmat is hatá­sosan kifejezni. Klingsort, a varázslót, Liepe Emil berlini üdv. opera énekes és Plank Frigyes karlsru­­hei kamaraénekes ábrázolták. Nem nagy szerep, de mind a ketten érvényre juttatták. A darab díszletei pompásak. Klingsor tündér- — Ki adta önnek a kezébe ezt a hazug könyvet ? — kérdezte a leánykától. — Ma reggel a palotafelügyelő jött jelenteni, hogy az asztal terítve van. Azt hívén, hogy ma elő­ször alkalmam lesz anyámmal és pártfogómmal (ezt mondva, a hercegre mutatott, ki meredt szemmel né­zett a boltozatra) együtt reggelizni, siettem az ebéd­lőbe. De, mily nagy volt meglepetésem, mikor ott csak egy terítéket láttam ! Úgy rémlett nekem, mintha az egész világ elhagyott volna engem, még ön is. Bor­zasztó üresség keletkezett körültem s nem volt kedvem az étkeket érinteni, melyeket oly dús választékban tálaltak föl. Könyek szököttek a szemembe, kimond­hatatlan levertség vett rajtam erőt; remegtem s a vér szivembe és agyamba tolult; végre valamely sze­rencsétlenség előérzete szállt meg, s bizonyos nyug­talanság gyötört. Ekkor istenre gondoltam meg ama szent asszonyokra, szomszédainkra, kik örökké azért kertjének buja tenyészetét malomkerék-nagyságú rózsák, szegfűk, nefelejtsek és más mindenféle grotesz nagyságú virágok idzik. A tündérek virágjelmezei csábítóak. A jelenet, mikor a tündérek Parsifal szép­ségétől elragadtatva versenyeznek érte, a­milyen mestermű a zenében, olyan remekül is volt rendezve. A festői csoportok élénksége és változatossága sze­met fület elbájoló volt. Az apródok, csatlósok és lo­vagok felvonulása a Graal-jelenetek előtt impozant és nagyban emeli a misztikus hangulatot. A Parsifal és Trisztán-mondák legrégibb for­rásai francia eredetűek. És a franciák az idén érdek­lődtek is a bayreuthi előadások iránt. Mikor Parsi­fal első felvonásában Amfortas fájdalmas panaszszal bevégzi imáját, a magas ívezetű terem mennyezetéről fénysugár ömlik szét, a Graal izzó fénynyel világit, a fehér galamb leszáll a szent edény fölé s a szoprán­kar a magasban a hit motívumát halkan zengi, — a hallgatóság megkétszerezi figyelmét. E közben fran­cia nyelven súgta valaki szomszédjához : — Cest magnifique ! Mintha az ég nyílt volna meg és a szeráfok énekét hallanók. Isteni! Mindazáltal a darab végén, mikor felzúdult a tapsvihar, néhány francia látogató (jól megfigyeltem) pisszegni kezdett. Természetesen még nagyobb taps lett a felelet. Semmi esetre sem volt tapintatos dolog az »udvarias« franciák részéről. Wagner különben bölcs előrelátással gondoskodni kívánt az ilyen véle­ménynyilvánítások megszüntetéséről. Mikor a színhá­zat a­ »pártfogók« (patronátok) segélyével létrehozta és ugyancsak ezek segélyével gondolta fentarthatni, felhívásában azt hangoztatta, hogy vagyontalan zené­szek és az ő irányának barátai az ünnepi előadásokat díjtalanul hallgathassák meg; de a közönség, mely puszta kíváncsiságból akar a színházba bejutni, ki­zárva maradjon, mert az ő művészetének barátai azok számára hozták létre a színházat, a kik élvezni akarnak, még pedig háborútlanul. 1840 A gyógyíthatatlan seb. (Francia elbeszélés.) Irta Alexandre Pothey. (Folytatás.) imádkoznak, hogy isten bocsássa meg az emberek által elkövetett bűnöket. Legyőzhetetlen ösztönből föltártam ablakomat, melyből látni lehet az apácazárda kápolnájá­nak a tornyocskáját. Egyszerre, hallani lehetett eme ke­gyes nők karénekét, mely oly tisztán hangzott föl s oly megnyugtató volt, mint a tiszta lelkiismeret, úgy tetszett nekem, mintha hangjuk hívogatott volna en­gem. Majd, a tükörbe pillantva s nevetséges idomta­­lanságomat szemlélve, azt kérdeztem magamtól, váj­jon nem jobb lenne-e, ha örökre elzárkóznám a világ­tól, lemondva mindenről s feledve mindent, a­helyett hogy másoknak a gúnyos pillantását vagy szánakozá­sát vonnám magamra valamely szalonban, férjemnek a karján ? Luciánnak a habozását, a tervezett házasságot illetőleg, már több ízben vehettük észre, habár őszinte vonzalmat érzett is Nina iránt, mert mindig ez a kérdés lebegett a lelke előtt: »Mit mond majd a világ?« Mindamellett, alig hogy a leányka, elhall­gatott, a szobrász így kiáltott föl: — Ha ön engem úgy szeret, mint én szeretem önt, kedves Nina, nem beszél előttem ily elszomorító dolgokat. Látom, hogy önnek irántam való vonzalma sokkal gyengébb, semmint ama nyomasztó gondola­toktól szabadulhatna. Örökre el akarja temetni tehet­ségeit s minden imádásra méltó tulajdonságát ? Oh, nemcsak nem szeret ön engem, de gyűlöl is! Nina sokkal tapasztalatlanabb volt még, sem­hogy ne higgjen eme vád őszinteségében, mely külön­ben is jól esett szivének s következőleg válaszolt: — Ha önt nem szeretném, gondoltam volna-e valaha arra az áldozatra, melyet ön iránta való közö­nyösségemnek tulajdonit? Az első rossz, a­­­ely gon­dolatomban keletkezett a világgal való érintkezésnél, az a végtelen bizalmatlanság, mely kiterjed azokra, a­kik engem környeznek. Önnek a jelenlétében mindaz lelkesít, a­mit nekem gyöngéd vonzalmáról beszél s az az elhatározásom, hogy istennek áldozva magamat, lemondok minden világi igényemről, hamar megren­dül ; de midőn ön nincs többé közelemben, noha képe híven él emlékezetemben, őszintén megvallom, a bizal­matlanság kerekedik felül a lelkemben s a jövőnek a képe elrémít. úgy tetszik nekem, mintha ön közönyös és hideg volna ama szeretettel szemben, melyet ön iránt érzek. Ha ön engem elhagy, boldogtalan leszek, annyira boldogtalan, hogy kész lennék meghalni! Ez a könyv fölnyitotta a szememet, föltárva előttem mind­ama gyötrelmeket, melyek engem érhetnek férjhezme­­netelem után, ily állapotban, a minőben én vagyok. De, hogy is lehetne ez másképen, midőn még ama szép asszonyok is, kik a természet minden adományával meg vannak áldva, egy évi házasságuk után csak ke-Tannhäusert és Trisztánt Mottl Felix karlsru­­hei udv. operaigazgató, Par­ifalt Lévi Hermann müncheni udvari zenekar-igazgató vezényelte. Az előadások egyáltalában oly szabatosan folytak le, hogy ennél tökéletesebbet képzelni is alig lehet. A legszigorúbb bíráló sem találhatott itt semmi olyat, mi a műélvezetet legkevésbbé is megzavarta volna. A színváltozások, jelenések és csoportos felvonulások hajszálra kiszámított pontossága a főrendező, Fuchs A. müncheni kamaraénekest dicséri. Wagner 1849-ben tizenhatévi irányt vetett élet, bizonytalan és alárendelt helyzet után a forra­dalom miatt volt kénytelen Németországot elhagyni. Mikor Franciaországban élt, meglehetősen kétségbe ejtő helyzetbe jutott, melyről később maga ezeket írta: »Mikor a sorsom fölötti első fájdalomérzet meg­szűnt, az élet iránti minden reményről és kívánságról lemondtam, nem kellett többé csúszni-mászni, maga­mat lealáznom és folytonosan hazudni sem. Semmi­vel nem hasonlítható össze azon érzés, mily jól esett ekkor kimondanom, hogy én, a művész — ezt a mű­vészet és a művelődés iránt lelkesedést segélyező ha­zug világot, melyben egy csepp művészi vér nincsen és mely nem képes az igazi szépségnek egyetlen vo­nását sem felmutatni; a szívem mélyéből megvetem. Ezúttal éreztem magamat életemben először vidáman és igazán szabadnak, habár nem tudtam, hogy más­nap hol fogom fejemet nyugalomra hajtani.« A­mire ez a vasakaratú és mindennel dacoló lángész törekedett, azt elérte. Még­is van e­­rossz vi­lágnak érzéke a művészeti szépség iránt! Elismerte és megírta ezt ő is : »Mein Wohnen Frieden land.« A sors úgy akarta, hogy utolsó nagy műve: »Parsi­fal«, a szeretet vallásának, a kereszténység eszméjé­nek a művészet legmodernebb eszközeivel való dicső­ítése legyen. Az utolsó »Trisztán«-előadás végén felhangzott a tapsvihar és Wagner Cosima asszony, ki páholya­

Next