Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
ből mindenkit. Hány derék férfi találkozott volna, aki boldog lett volna, ha őt nőül kaphatja! És most nyugodtan, megelégedetten, boldogan élhetne egy szerető férj karján. Szíve reszket az elkeseredéstől. Ki tudja, mily szerencsét szalasztott el ? Képzelete bűbájos képekkel festi eléje az édes családi otthont, a jólét, a szeretet meleg tűzhelyét. Vajh ! lesz-e, aki bevezeti őt oda? Pedig mint tudná szeretni, ha volna, aki őt szeretné ! Hogy áldaná! Hogy igyekeznék gondolatát is ellesni! Milyen hálás, milyen hű, gyöngéd felesége lenne! Tekintete végig siklik a termen, de egyet sem lát, aki komoly szándékkal akarna közeledni hozzá. Táncolni elviszik, de senki sem mutat kedvet átugorni a házasság küszöbén. Pedig oly nyájas, biztató mosolylyal fogad minden közeledőt, oly szívesen beszél azokkal, kiket hajdan egy pillantásra sem érdemesített. Kincs benne egy szikrányi sem a régi büszkeségből. De az emberek még most is félénken húzódnak félre. Oh istenem! mit tegyen? Kiálljon a terem közepére és kínálja magát: itt van a kevély Villányi Blanka, ki akarja? Oh, hiú, nagyravágyó álmok! Hát így kell megöregednie? Elhagyottan, egyedül, vén leányfejjel, szegényen, valami rokonnál kegyelemkenyéren tengődve, gúny tárgya ő, akit mint valami királynét, oly hódolattal vettek körül! Oh, akkor egy intésére százan rohantak volna, hogy versenyezzenek kezéért. Ma már kinek kellene a szegény, vagyontalan és nagyralátó leány, aki vénülni kezd ? .Rekedt, borízű hang riasztja föl a leányt merengéséből : —■ Ejnye, ejnye, Blanka lelkem, miért néz oly haragosan, hogy az ember alig meri megszólatni ? . — Ah, Bálint bácsi ? A nyugalmazott vén kapitány áll ott, Faragó Bálint, a ki szegről-végről rokonságot tart hozzájok — Én vagyok, gyöngyvirágszálam. Valami nagy titkom volna, a mit megsúgnék magának. — Micsoda, Bálint bácsi ? A totyakos öreg vitéz kényesen pödörgeti kikent ősz bajuszát s összeüti bokáit, mialatt szemei közé kacsint a szép leánynak : — Csak annyit mondok, galambom, hogy valaki bolondulásig szerelmes magába. Blanka megrázkódott. Egy pillanatig rémülettel tölti be szívét az a gondolat, hogy talán az a vén iszákos akar neki szerelmet vallani. Hát odáig sülyedt, hogy már csak ez a korhadt boros csutora jut neki kérőül ? Ez a rokkant korhely, akit már húsz évvel ezelőtt kikosaraztak mindenünnen ? De Faragó kapitány hamar fölvilágosította, mielőtt Blanka még felelhetett volna, hogy tulajdonkép nem magáról, hanem egy fiatal unokaöcscséről beszél. — Egészen oda van, szegény fiú. Csak magát nézi egész este. Látja amott ? Most is ide tapadnak a szemei. Félénk szegényke, tanár az istenadta.Most nevezték ki ide. Könyörüljön meg rajta s táncoljon vele egy kicsit. Megengedi, hogy ide hívjam ? Blanka szórakozottan, mosolyogva bólintott a fejével, hogy ide hívhatja. (Folyt, köv.) téket eseményeknek tekintette, s pontosan tudatta Linával, ha valahol megjelent. Már 1855-ben írja: »Én is voltam már bálba az igaz, egynéhányszor. De sohase nyilvánosban, hanem csak háziban, vagy pedig a diákok adtak a múlt télen, ott voltak egészen nagy lányok s én nálam sokkal kisebbek is, mindenütt igen sokat táncoltam. Két éve a körösi fiatalság adott volt egy igen fényes bált s az egész városba sem volt oly szép s erre alkalmas szoba, csak az, a hol mi laktunk s anyámat kérték fel, hogy adja által három szobánkat s anyám oda adta s abba én is ott voltam s csak ebben az egy nyilvános bálban voltam még.« Lengyelnével is tudatja mindég, ha bálban volt, vagy estélyen, s egyik levelében megírja a bálokról szóló elméletét, mely abban csúcsosodik, hogy »nem szeretem a nagyvilágot!« Nem volt azonban őszinte, mert szerette leiz ő a társas összejöveteleket, de csak az olyat, melyben szellemileg is élvezhetett, akár előkelő s művelt társalgás, akár művészi előadások útján. Nagykőrösön ezt nem találta fel. Megírja ezt őszintén Balogh Linának: »Kőrösön nincsen semmi, a szó teljes értelmében semmi mulatság. Olyan üres és haszontalan társalgás folyik itt a társaságokban, hogy nincs benne semmi élvezet; a nők nem beszélnek egyébről, mint a tyúkról, a főzésről vagy ami még roszabb, szólnak szapulnak irtóztató mértékben mindenkit. Próbáljon valaki írókról, irodalomról vagy egyéb ilyenféle tárgyról beszélni, azt mire sem méltatják. A városba egyetlen egy lap (szépirodalmit ért,) nem jár; itten könyvet nem vesznek, kivéve a naptárt, még azt is kárhoztatják, aki olvas. »Mire való az ? jobb volna addig, ha foltozna,« ez ugyan szükséges is, igen, de a léleknek is meg kell adni a magáét, nem csak a testnek. Annyira hátra is vannak maradva a világba, édes Linám, hogy te azt nem is képzelheted, a napokba apám megkapta Vörösmarty szobrát, épp aznap jött ide a legelső asszonyságok egyike, mi megmutattuk neki, és azt kérdezte, hogy ki az a Vörösmarty? Ez a kérdés annyira meglepett bennünket, hogy alig voltunk rá képesek felelni. Ezeket azért írtam ide, hogy legyen egy kis fogalmad a körösiekről.A Vörösmarty broncmellszobrát különben Egressy Sámuel egykori pestmegyei főügyész küldte meg Aranynak pár népdalért, melyet szövegül irt az általa szerzett zenére. Íme Juliska szavai Kőrösről, s megérthetjük mi is elégedetlenségét s Aranynak ily körben természetszerűleg kifejlődhető tompultságát. Minő egészen máskép érzi magát Juliska is Pesten, finom társaságban, művelt emberek között, s csoda-e ha felkiált: »A pesti kör becsesebb előttem, mint a világnak minden bálja és mulatsága, e szónak közönséges értelme szerint.« A Nagy-Körös iránt érzett kedvetlenséget fokozhatta a pletyka is, mely Aranyékat sem kerülte el. Juliska 1858 márciusában ezt írja barátnőjének : »Engem nagyon meglepett az a kérdésed, hogy vendégeink közt itt volt-e Gyulai Pál ? Mond meg igaz lelkedre, miért kérdezted ezt ? Lásd kedvesem, Kőrösön igen sokan vannak olyan ferde fogalmúak, akik azt hiszik, hogy Gyulai rám való nézve, vagy értem jár Kőrösre. Minthogy ő fiatal ember, tehát nem is jut eszekbe, hogy más cél is hozhatja hozzánk, mint ez. Nagyon nem szeretném, ha te is ezek közül volnál. Mert hidd meg, olyan testvéri, a szó teljes értelmében testvéri viszony van köztünk, ami más mellékgondolatokat nem is hozhatna elő.« Valószínűleg most tudja meg Gyulai Pál is, hogy mikép magyarázták a jó körösiek egykor az ő gyakori vendéglátogatását. Juliskának körösi éveibe esik az ő színészkedési hajlamainak fölébredése is. Az első pesti út után azzal állott elő a kislány: »anyám én színész akarok lenni.« S ez a hajlama megmaradt sokáig, apjának komoly aggodalmakat okozva. Színdarabbá dolgozta fel Jókainak: »Örmény és családja« című elbeszélését s a szerző előtt egymaga eljátsza. Majd 1856 nyarán műkedvelői előadásban is vesz részt a Kisfaludy Károly »Csalódások«-jában. Nem természeti tulajdonságaival hat, hisz négy ujjnyi sarkú topánnal kell a kis leányt kipótolni, hanem alakításának elevenségével. »Igaz biza, — írja Linának, — majd el is felejtettem a színdarabról írni, mert úgy hiszem, hogy olvastad valamelyik újságban, hogy N.Kőrösön műkedvelői társulat alakult s már egy darabot elő is adtak, egy felállítandó kisdedóvó javára. Én is játszottam. Kisfaludytól a »Csalódásokat« játszottuk, én voltam benne a vén Luca kisaszszony, reményünkön felül jól sikerült a darab, nekem volt a legjobb és legnehezebb szerepem, de többé nem engednek játszani szüleim.« A mi kicsiségét illeti, nagyon is bántotta az a hiúságát, hisz nem azért volt nő, hogy ne legyen hiú. »Istenem — írja 1857-ben édes naivan, — oly kicsi vagyok. Hogy jelenjek meg én igy a szalontaiak szeme előtt. Ezt okosabb leány fel sem veszi, mert utoljára is nem vagyok olyan nagyon kicsi, hogy kisebb nő nem is volna nálam a világon, de nekem ez igen rosszul esik, nem is igen irigylek én senkit, semmit, se gazdagságot, se szépséget, csak egyedül azt, ha magasabb nálam valaki. Kérlek édesem, ne nevess ki ezért, minden emberben van gyengeség.« Utolsó levelét 1862-ben írja Linának, mert a következő évben már Szalontán van, mint Széll Kálmán ref. lelkész neje. Otthon szerető rokonság fogadja, de boldogsága rövid ideig tart, 1865 december 28-dikán meghal. Halála mélyen megrendítette atyjának bús lelkét, melyet csak egy gondolat enyhített : »A lélek él, találkozunk ! Mikor évek múlva hozzá kezd Arany János, hogy gyászos érzelmeit szavakban fejezze ki, mindössze ennyit tud papírra tenni: »Mióta romba dűlt oltáridon, Hazám A honfi legszentebb könnyével áldozám, Mint egy Jeremiás nyögdelve bánatom, Oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon. . .« — 1990 — Ut közben. (Orosz elbeszélés.) Irta A. C s e h 0 f f. A bérc-óriás széles kebelén Arany felhőcske nyugodott meg . . . Lermontov. Abban a szobában, melyet a vendéglő tulajdonosa, a kozák Csistopluj Semjon »átutazó «-nak nevez, azaz olyan szobának, mely különösen átutazók számára van fentartva, nagy, fehér, festetlen asztal mellett, magas termetű, széles vállú, mintegy negyven éves férfi ült. Pejét tenyerére hajtva, az asztalra könyökölve aludt. Egy hajkenőcs-csuporba helyezett faggyúgyertyavég világította meg eme férfi szőke szakálát, vastag, széles orrát, napbarnította arcát, sötét szemöldökét, mely lezárt szemére hajlott.. . Az orr, az arc, a szemöldök, a vonások, mindannyi külön szemlélve, durvának, esetlennek látszott, mint a bútorok meg a kályha ebben a szobában; összeségükben azonban valami összhangzatost sőt szépet mutattak. Hiába, ilyen az orosz arc: mennél durvábbak a vonások, annál lágyabbnak, szelídebbnek látszik az. Eme férfinak az öltözete finom kabátból állt — mely kissé viseltes volt, de széles, uj szalaggal beszegve, — aztán bársony mellényből s bő, fekete nadrágból, mely nagy csizmában tűnt el. A fal mellett végig vonuló padok egyikén mintegy nyolc éves leányka aludt, egy rókabőrrel bélelt bekecsen. A gyermek barna ruhácskát viselt s hosszú, fekete harisnyát. Arca sápadt, haja szőke, válla keskeny s egész teste sovány, vézna volt; az orra azonban, épp úgy mint a férfinál, ocsmány, vastag gumóként állt ki. Oly mélyen aludt, hogy nem érezte a félkerek fésűnek a nyomását, mely fejéről lecsúszva, nyakába szinte bevágódott. A szobának ünnepies külseje volt. A jég a fölsorolt padolat párázatával telt meg; a kötélen, mely rézsútosan átvonult az egész szobán, apró ruhák függtek ; a szögletben pedig, egy asztalon, kis lámpa égett, mely vörös fényt vetett a falon függő Szent Györgyképre. A legszigorúbb és legóvatosabb sorrend figyelemben tartásával, az égiestől a világiasig, vonult végig a szent képnek mind a két oldalán az egyszerű fametszetek egész sora. A gyertyavég bágyadt fényénél meg a vörös színben csillogó lámpa világánál úgy látszottak ezek a képek, mint fekete foltokkal borított széles szalag; mikor azonban a cserépkemence, mely a viharral versenyt akart énekelni, levegőt szívott magába s a fahasábok, mintegy fölébredve élénk lángra lobbantak és haragosan mozogtak, akkor elkezdtek a deszkafalakon vörös színbe játszó foltok szökdécselni s észre lehetett venni, amint az alvó ember feje fölött majd az agg Serafim, majd Nasr-ed-din sah, majd pedig egy vastag, barna fiú merül föl, ki, meredt szemmel bámulva valamit súg egy fiatal leány fülébe, aki rendkívül fásult, közönyös arcával tűnik ki. Kint dühöngött a zivatar. Őrülten, ellenséges indulattal, a vadállat dühével tombolt az a vendéglő körül, iparkodva ebbe behatolni. Az ajtókat kis becsapkodva, az ablakokat meg a fedélzetet megkopogtatva, a falakat kaparva, fenyegetőzött, csengett, hogy aztán kissé megpihenve, vidám, álnok üvöltéssel, a kéményen át a kemencébe csapjon le : itt azonban a fahasábok föllobbantak s a tűz, mint láncon őrzött eb, szállt szembe az ellenséggel — kezdődött a küzdelem, melyet sirás, nyöszörgés és bőszült vonitás követett s mindezekben hallani lehetett olyannak a haragját, bánatát, legyőzhetetlen gyűlöletét és tehetetlenség miatt való fájdalmát, ki egykor győzelemhez szokott. Úgy tetszett, mintha ez a szoba, eme vad ördögies zene által, örökre ell lett volna bűvölve. Azonban, egyszerre, nyikorgott az ajtó s a vendéglő szolgája uj daróc-öltözetben lépett be, vontatott léptekkel, álmosság miatt hunyorgó szemmel közeledve a gyertyához, hogy annak hamvát ujjával lecsípve, aztán még néhány hasáb fát téve a tűzre, újra távozott. A vendéglőtől háromszáz lépésnyire levő rogacsi templom órájának ütései éjfélt jelentettek. A szél játékot űzött a haranggal épugy mint a hópelyhekkel, a mennyiben annak hangjait üldözőbe véve, a tágas térségen megforgatta, úgy hogy némely ütés kiemelkedett vagy hosszan elnyúló hullámzatos hangban terjeszkedett ki, némelyik meg rögtön, teljesen elenyészett.