Fővárosi Lapok, 1891. november (28. évfolyam, 300-329. szám)
1891-11-08 / 307. szám
meki kötelesség intésével, nem ő lesz erősebb nála, mint a megszokott ragaszkodás hozzám s az a heves, szenvedélyek nélkül való érzés, melylyel amaz ifjú iránt vonzódik ? Tűnődéseimet a Piroska megjelenése szakította félbe ; az én jó, szerető gyermekem eljött és mellém ülve, hozzám simulva, mindent elmondott nekem. Oh az én drága gyermekem, mégis csak nagyon szeretett engem! Halk, bánatos hangon mesélte el nekem, mint itt az anyja neki hosszú, siralmas leveleket, mint esdekelt, ígért, csábított azokban, miként hivatkozott a gyermeknek anyjához való kötelességeire, elpanaszolva neki szenvedéseit, viszontagságait, nyomorát? — Ne ítélj el, édes nénikém, hogy végre is nem tudtam ellentállani és beleegyeztem, hogy titokban találkozom vele. És aztán suttogva, arcát keblemre rejtve vallotta be, hogy ez a találkozás még azt a parányi kegyeletet is egészen kiölte, mely a távollét hosszú évei alatt ott szunnyadt valahol a lelke legmélyében anyja emléke iránt, hogy retteg, borzad tőle s azok a művészi álmok, melyekért egykor lelkesült, most undort keltenek benne. — Oh nénikém, drágám ! — rebegte — ha ő, ha Endre megtudná----- ha megismerve az anyát, leányától is elfordulna.... — De hát szereted te Endrét, édesem ? — kérdem tőle. — Szeretem, csak amióta reszketnem kell, hogy elveszíthetem, tudom csak, mennyire szeretem. Tehát szereti! őszintén, bizalommal vallja be nekem és tanácsomat, támogatásomat kéri! És anélkül, hogy tudná, mi az, ösztönszerűen visszaretten a a, bűntől s a tiszta szerelemben keres menekülést! Hát mégis, nem hiába fáradtam, nevelésemnek fényes eredményét értem el és szívem büszkén, boldogan dobbant fel ennek érzetében. Két kezem közé fogtam a fejét, megcsókoltam tiszta, fehér homlokát, mely fölött dicsfényt képezett szőke hajának aranyos fénye és meghatottan szóltam hozzá: — Ne félj édes, ne félj, majd én megvédelmezlek. Nem adlak oda másnak, csak annak, akit szeretsz, akinek boldog neje lesz. Majd én mindent elintézek úgy, ahogy legjobb lesz, csak te bízzál meg bennem, édes gyermekem! Holnap én megyek el a találkára, megmondom neki, hogy az én drágámhoz az apján kívül senkinek sincs joga s én másnak semmi áron ki nem adom. ígérek neki pénzt, hisz úgyis tudom, csak az kell neki és mi nem vagyunk szegények. Hozományod érintetlenül megvan, a kamataihoz se nyúlt soha senki, az én jövedelmem elég volt kettőnk megélhetésére. Majd biztosítok neki tisztességes évi járadékot, amelyből gond nélkül megélhet és cserébe írást veszünk tőle, hogy végképen lemond leányáról és kötelezi magát, hogy valahol, jó messzire vonja meg magát. Másnap pontosan elmentem a találkozóra. Már nem esett, a sár is felszikkadt egy kissé, a magános parton senki se járt, nem hallszott más hang körülte, csak a folyam zuhogása, amint haragosan hömpölygette szűkké vált medrében az esőzéstől megáradt sárszinű hullámait. Az ajtóból lestem jövetelét s a mint a hidra lépni megláttam, elébe siettem. Kissé meghökkent, a mint leánya helyett engem pillantott meg, de aztán dacosan állott meg előttem s merészen nézett a szemembe. — A gyermek mindent bevallott nekem s én eljöttem, hogy nevében egyezségre lépjek — anyjával, — szóltam hozzá. — Én senkivel sem akarok egyezkedni, nekem a leányom kell és semmi más — viszonzás. — És ha a leány nem hajlandó az anyját követni ? — Az nem igaz. A leány belátja, hogy mind a saját érdeke, mind gyermeki kötelessége.... — Kötelesség! — vágtam a szavába — hogy beszélhet kötelességről az anya, a ki kényelműen elhagyta beteg gyermekét, tiz évig nem gondolva vele, élt a romlottság sorában s most, mikor már nemcsak a vagyonát, hanem a fiatalságát, a szépségét is elpazarolta, az ő szépségét, tehetségét akarja kiaknázni, aljas célokra kihasználni. (Vége köv.) A szép Alliette. — Francia elbeszélés. — Irta Eugéne Chavette. (Folytatás.) merú dolog az, mikor oly zsákmányt kell elszalasztani, mint a templom utcai. — Mihelyt Soufflard kiszabadul, hírül adom neked, vagy elküldöm hozzád. — Nagyon jól van. — Ily hamar távozol ? — A délutánt a nővéremnél akarom tölteni s ott költöm el ebédemet, mert Soufflard kiszabadulásáig kénytelen vagyok szegény Vollardné vendégszeretetéhez folyamodni. — Csak türelem, egy kevés ideig. — Hát mit tegyünk ? Isten veled, szép gyermekem. Aztán ne felejtsd el, hogy engem értesítened kell. — Légy nyugodt. Egészen megkönnyebbült Allietteneka lelke, mikor az ajtót betette Lesage maga után. Örült, hogy a két cinkostárs nem találkozott egymással. A szép szőkének nem maradt hátra egyéb teendője, mint a Soufflard érkezését bevárni. Körülbelől három óra volt. Elővett Alliette egy könyvet, végig heveredett az ágyon és olvasott. XIV. Fojtó hőség volt s mint emlékezhetünk, Alliette az előtt való éjjel folyvást talpon volt. Lassan kint, olvasás közben erőt vett rajta az álom s kiejtette a könyvet a kezéből. Ez a könyv » Pál és Virginia« volt. Ha olvasóink csodálkoznak a fölött, hogy a tolvajok eme szövetségese ily könyvet választ ki szórakozásul, erre azzal válaszolunk, hogy nagy vonásokban rajzoljuk Alliette életét, ki nem született oly nyomorban mint tolvajtársai. A szép szőke igazat mondott a Mókusnak, midőn azt beszélte, hogy ő egy tönkrejutott, de egykor gazdag családnak az ivadéka. Tizenöt éves volt s egy kitűnő nevelőintézetben tanult, mikor szülei elhaltak, egy hónap alatt mind a ketten, őt árván és vagyon nélkül hagyva hátra. Az intézet tulajdonosnője ragaszkodott eme fiatal leányhoz, kiteste és szépsége egészen megigézett. Magánál tartotta őt tovább is, csakhamar mint egyik tanítónőt alkalmazva az intézetben. Alliette akkor kedves, jó és szende leány volt. Nem várt rá gazdagság, de tisztességes életnek nézhetett eléje, mert a nevelőnő gyermektelen özvegy lévén, őt, kit mindinkább megszeretett, örökbe akarta fogadni. Azonban egy nyomorult, szívtelen emberrel megismerkedett Alliette, szes figurát, aki én voltam, még csak készülőben, de már látom, hogy sikerülni fogok. Amint így szemben ültem vele, az az ötletem támadt, hogy játékot csinálok a kis Perzsidával, jobban mondva, próbát, melynek kimenetele nagyon alkalmas tanulmány lesz ennek a kis halvány, bájos fejecskének a megismerésére. Lassan, mintegy félálomban arcomat feléje fordítva, hogy rajzolhasson, kezdtem lehúzni a keztyűt a bal kezemről Mire a sarokban valóságos forradalom támadt. A kis Perzsida eldobta a vázlatkönyvet, félbehagyott engemet, félre tette az irónt, idegesen és gúnyosan nézett reám és a jegygyűrűmre. Hej, szegény karikagyűrűm, azóta de el is árvultál, »botost« az anyja lábára, az anyja meg theát főzött, (volt velük egész konyhaberendezés.) Perszidának, mert Perszida hozzá van szokva a theához ; a leány felugrott megcsókolni az anyját, az öregasszony meg elővánszorgott megcsókolni a Perszida homlokát, így ment ez folyvást, miközben Perszida vagy dúdolt, vagy olvasott, pillantást se vetve ránk, mig egyszer aztán kimerült az ideges röpdösésben, halotthalvány lett és ledőlt a kis feje élettelenül a vánkosra. Az öreg asszony most olyan lett, mint egy hősnő. Csodálatos erő szállott az összezsugorodott tagjaiba, oda ültette a leányát ölébe, elhúzódtak a pamlag sarkába és fájdalmasan suttogott a fülébe. Perszida, Perszida, te kis pillém, arany pillém!.. .. Szegény kis pille, valóban olyan fehér volt, mint a halott. Oda hajoltam a kétségbeesett lengyel asszonyhoz s ajánlottam neki, hogy cognac-kal dörzsöje az elalélt gyermek homlokát. Átnyújtottam cognacos kis butykosomat, a mit az én édes virágom akasztott útra a nyakamba. Perszida kinyitotta sötét szemét, aztán megint behunyta. Anyja simogatta a homlokát. Egyszerre eltűnt a baj s csak a kislány pihegett még egy kicsit, és hálásan nézett rám a cognacért. A kis gigerli asszonyka szomszédom pedig mindig az óráját nézte. Az alpesi hegyek, az ezüstös vizek, a sárgulóerdők, tarka hátú házak és tehenek és rövid ruhás leányok már betakaróztak az éjszakába; csak a párák gyöngyözése látszott a coupé ablakán, egyéb semmi. Elálmodozott mindenki: anya és lánya gyérebben ápolgatták, csókolgatták egymást; a gigerli asszonyka meg megfeledkezett az óráról és nem tehet már róla, ha le-lecsukódik selymes szempillája pihenőre; én is féloldalt fektettem boldog álmokat ámodó fejemet. Amint egyszer azonban föltekintettem, Perszida magasan fölkuporodva ült velem szemben. Fényes, sötét szemei nyitva voltak és reám függesztvék. Szürke vászonkötésű, hosszúkás könyv,mint a táj- Lesage is mosolygó arcot öltött: — Jó napot, leányom. Azért jöttem, hogy megtudjam, kiszabadítottad-e már Soufflard-t? — Rigobin csak holnap ad nekem pénzt, melylyel a tartózkodási tárcát kiválthatjuk. — No, az nagyon szép. Mert lásd, nagyon szóképrajzolók szoktak vázlataikhoz használni, csúszott le a bal karjáról az ölébe és kissé ügyetlenül és boszos arccal hunyta le szemét, mikor tekintetemmel találkozott. Bohó gyermek, na jó, teljen kedved. Arccal és lehunyt szemmel egészen feléje fordultam, hogy alszom hát én is, jó éjszakát! A szempillám álmos kapunyílásán azonban láttam, hogy mit mível Perszida: arcképemet rajzolta a kis szürke úti albumába, közben édesded gyermektempó szerint belenyújtogatván a rajzonja hegyét nedves szájacskájába. Én hát most modell vagyok, nem szabad mozdulnom. Oe nagyon érdekes látvány volt ez az ideges láztól kipirult gyermek, a hogy hol reám, hol nagy sebbel-lábbal készülő művére pillantott, a hogy hoszszú fekete szempillái játszottak, vékony fehér ujjacskái az iront forgatták, ajkait minduntalan élénkítő pajkos mosolylyal, mint aki a tilosban jár nagy szerencsével. Ügyes rajzoló lehet, mert egész biztossággal jár a kis keze a papíron, ámbár készülő arcképemet nem voltam szerencsés láthatni, mert a könyv rézsút feküdt bájos mesterem ölében .... Hát játszunk! Hirtelen fölnyitottam a szememet, mint aki mély álomból riad föl, és félig befordultam a coupé oldala felé. Most mi lesz? A rajz befejezetlen marad. Perszida boszosan összecsapta a könyvet, haragos pillantást vetett rám, bizonyosan ostobának vagy otrombának tartott. De azért várakozott. Na jó, gondoltam, fejezzük be hát a rajzot. Egyet nyújtózkodva behunytam félig a szemeimet s ő rögtön földerült arccal idegesen kapott a könyvhöz és türelmetlenül leste, hogy mi történik velem ? Egészen modell-pose-ba vágtam magamat, behunyt szemekkel. Pompásan haladt a munka, s ahogy a kis album megcsúszott, láttam is a lapon egy fekete haju Békefi Antal. 2288 Grentry. (Zalabéri Horváth Ferenc.) Az ősi gentry egy tipikus alakja szállt sírjába zalabéri Horváth Ferenccel, kit tegnap temettek el. Mint a Dunántúl egyik legkiválóbb családjának sarja s nagy vagyon ura kezdette az életet. Családi nevének mocsoktalanságát ha kiváló tettekkel nem is gyarapitá, annak díszét mindvégig megőrizte, de ősi vagyona, a baltavári uradalom Vasmegyében már rég idegen kézre került. Pedig e nagy vagyon tulajdonosa nem kártyázott és cigányozott, mint a korabeli és rangjabeli földesurak jórésze, hanem egyszerűen jó ember volt, kit mindenki lopott és csalt. Ez tette tönkre. Az indolentia — ez a régi magyar sajtosság — erősen ki volt benne fejlődve. Az erély és szemesség hiányzottak belőle. Föltételezte, hogy más ember is becsületes és szavatartó, mint ő; úgy gondolkozott, mint egy régi nemes s nem mint egy új földesur, így azután megbukott. Állás után kellett néznie, s a magyar államvasutak igazgatóságánál kapott