Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-03 / 332. szám

Csütörtök, 1891. december 3. 332. szám Huszonnyolcadik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek­-tere 3 Előfizetési dij: Félévre................................8 frt negyedévre .....................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORTHETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések szintúgy mint Hirdetései a kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek-terv. Athenaeum-épület) küldendők. Lajos úr hangulatai. — Elbeszélés. — Vértesi Gyulától. (Folytatás.) Node hát, lehet, hogy ez csak azoknak a rá­­­­galma, akiknek Árpád úr szerelmi dolgokban »elébe vágtatott.« Ezért a műkifejezésért bocsánatot szo­kott kérni, valahányszor csak használja, de mint mondja, huszárönkéntes korában nagyon megszokta, s azóta nem tud róla leszokni. —Hja nassám, a katonaélet, különösen a lovas­sági, megszokatja az emberrel a lovaglási műszavak használatát. — Rossz nyelvek ezen önvallomását is odamódositják, hogy volt ugyan katona, de önkénte­lenül s nem egy, hanem három évig, s ez idő alatt legfeljebb a borjúján lovagolhatott. De persze, ezt is csak azok fogták rá, a­kiknek a nagy dán Juan elébe vágtatott. .. .Honig Kálmán úr . . . . Kálmuska nagyot cuppantana a kezedre, s elpirulva utána tenné: Igenis, Honig Kálmán, nagysám szolgálatára, a »fe­kete kutya« cég beltagja, ketten vagyunk a ma­mával ......... Igenis ők ketten vannak a mamával. S míg a mama más téren szerez előnyös üzleti összeköttetése­ket, addig a Kálmuska feladata minden táncmu­latságon fáradhatatlanul robotolni, alacsonynyal, magassal, szőkével, barnával, vörössel, nagysámmal, kisasszonynyal — különbségtevés nélkül mindenki­vel, akiből idővel kuncsaft lehet. És öregbíti is Kálmuska a kuncsaftok számát. Azaz hogy a legutolsó majálison megfeledkezett az ő igazi feladatáról. Szegény jámbor fülig szerelmes lett Zalai Bertába, s ha vele nem táncolhatott, más­sal sem táncolt. Bertának tetszett a dolog, hiszen tu­dod, hogy neki mindegy, akárkit bolondít el, csak le­gyen valaki — s megigértette Kálmán úrral, hogy csak vele táncol. Képzelheted a mama dühét, mikor ezt meg­tudta. Rögtön a nyakára akarta küldeni Zalainak a régi kifizetetlen számlákat é­s szegény fiú alig bírta elhárítani a Bertáékat fenyegető veszélyt. Utó-I végre is öngyilkossággal kezdett el fenyegetőzni, s­­ mikor ez sem használt, kijelentette, hogy többé egy lépést sem fog táncolni senkivel sem. Ez aztán használt. Zsupp, hanem el kell dugnom a levelem. Jön a bácsi. A Lajos levelét hozta be elolvasni. Hétfőn jön a délutáni vonattal. Azt írja, hogy alig várja, hogy láthasson. Addig is csókolja százszor az ő kis Piros­káját. Te Izmud­ tépjél te is szét egy rózsát, úgy , mint én most, hogy igaz ő, a­mit ez a Lajos ír, hogy úgy gondolja-e,a­mint írja? Igaz, nem igaz — igaz, nem igaz — igaz. Jaj te, ha igaz lenne! Ha ez a csúnya, köny­­nyelmü ember alig várná, hogy engem láthasson! Eb, dehogy várja. Csak frázis az nála! Emlék­szel még Heinének arra a kis versére : Mint a ki nyári égbe bizva, Tengerre viszi könynyű csolnakát: Úgy jár, ki mosolygó szemedtől Megcsalva, szivét neked adja át. Mert változó a nyári szellő, S a lenge csolnak nem jár biztosan. Mert változó a te szeszélyed És akkor a szegény szív oda van ! Mit gondolsz Micu, passzol e ez ránk. Már hogy nem te reád meg én reám. Csakhogy én nem fogom ám tengerre vinni könynyű csolnakom..........száz­ezer puszit küld Piroskád... III. És a kis Piroska. Az a csinos kis halvány le­ányka, aki olyan poétikusnak, olyan eszményinek tűnik fel most előtte, hogy reá gondol. A vonat közeledik Csontor felé, s a fiatal em­ber jókedvűen nézdegél az ismerős rétek felé, melye­ken renden hever a sarju széna, s kedves, tiszta illa­tát mintegy üdvözletül küldi be az utasnak.... a kanyargó Zagyva fűzfás, árnyas partjai felé, — ahol is a hosszúkás ezüsthamvas levelű füzek mintha méltóságteljesen hajtogatnák lombkoszorújukat, s mintha mondanák: jól esik, hogy örvendsz látásunkon, isten hozott. Most a vonat majdnem egészen a hegy lábai alá kanyarodik be. A fiatal ember kihajlik az abla­kon, s míg tele tüdővel szívja be a felé özönlő üdítő erdei levegőt, s tekintete belevesz az erdő zöldes-fe­kete sűrűibe, ide-oda kanyargó ösvényeibe — egy­szerre csak két apró sárga virág száll feléje egy ha­talmas vörös gyűrű-fa kinyíló gályáról. Az erdő üdvözölte régi jó pajtását, nagylelkűen elfeledve, hányszor fosztotta ki csicsergő kis lakói­nak pelyhes fészkeit, hányszor sebezte meg sudár fái derekát, mindenféle szeszélyes alakú vonásokat farig­csálva azokra. Az ifjú férfinak is eszébe jutnak ezek a gyere­kes kedvtelések — hiszen nem is olyan nagyon régi dolgok. Ott az egyik fán meg is villan a szeme előtt a belevésett két betű — ott is — ott is. Ők azok hűségesebben megőrizték a kedves neveket, mint az ő szíve. Azaz hogy most e pillanatban úgy érzi, mintha egy nevet mégis megőrzött volna: a Piroskáét. Hátha ezt a kis leányt, gyermekkori pajtását, igazán szereti? Nem úgy, mint a többieket, múló szeszélylyel, a percek kínálkozó élvéért vagy elrepülő szerelmes hangulatért. S csakugyan, mikor a perronon keblére öleli a hozzásimuló lányt , úgy érzi, hogy tiszta szerelem dobogtatja meg a szívét. Péter bácsi boldog mosolygással nézi a fiata­lok ölelkezését. S mennél inkább elgondolja, hogy az szeretetük által emelkedtek társadalmunk legmaga­sabb polcaira, magasabbra a legcsillogóbb nevű szüle­tett nemeseknél, magasabbra a trónoknál. Galilei, dacára minden üldöztetésének, uralkodott századán. Arago rohamosan emelkedett a francia tudományos­ság legfelsőbb rangjára, pedig ugyancsak bátortala­­nító megtámadásban részesültek legelső kísérletei. Lagrange, bár atyjának bukása sokat ártott neki, szá­zadának legelső mathematikusa lett. Könnyen kimu­tathatnék bármely hírneves csillagász élete történeté­ből az állhatatosan kitartó akaraterőt, mely egymás után döntötte le az útjában levő akadályokat. Sőt könnyen kimutathatnék ugyan­ezt minden más irá­nyú nagyember életéből, a­ki önfeláldozó munkás­ságával a haladás tényezője s az emberiség hálájá­nak méltó részese lett. Idézhetnék Kolumbus Kristó­fot, Ramus Pétert, Pal­ssy Bernárdot, Shakespearet, D’Ahlembertet, Faradayt, Franklint, Voltairet, Rous­­seaut, Moliéret és a többieket, kik alacsony sorsból fölemelkedve, értelmiségük ügyes kormányzatával és idejük bölcs felhasználásával kimondhatatlanul többet tettek az emberiség jólétének emelésére, szellemi rendeltetésének öntudatra ébresztésére, mint a világ minden milliomosai összevéve. Milliomosokról lévén szó, a­nélkül, hogy kiseb­bíteni akarnék a gazdagság által kifejthető társa­dalmi előnyöket, ki kell mondanunk, hogy sok mil­liót fecséreltek el oktalanul, s inkább hátrányára a társadalomnak, melyben még ma is oly sok a fizikai és erkölcsi nyomor. Ha összehasonlítjuk a hangoz­tatott óriási vagyon hasznosságát a munkás tudósok hasznosságával, könnyen megállapítható ezeknek vég­­hetetlen­­elsőbbsége. Ezek az emberiség igazi jól­­tevői, a világ valódi fejedelmei, valódi királyai. Ezek a munkás tudósok emeltek bennünket az állatiság fölébe; ezek szereztek érvényt az értelmi erőnek az Az ember egyéni értékéről. (Flammarion legújabb műve nyomán.*) Kopernikus egy lengyel pék fia volt, Tycis Brahé pedig, ki hírneves utódja a csillagászat törté­netében, ős­ nemesi dán családból származott. Nevel­tetésükben is nagy volt a különbség; az egyszerű pék buzgón taníttatta a fiát, kora ifjúságától kezdve, míg Brahé atyja nem gondolkodott, mint majd mindenik akkori nemes: fölöslegesnek, sőt rangján alulinak tar­totta, hogy fia írni és olvasni megtanuljon, azt pedig, hogy latinra is tanítsák, határozottan megtagadta. És mégis mind a kettő korának legtudósabb és leg­híresebb embere lett saját egyéni munkájával. A tudomány abban az időben (1500) koránt sem volt általános, mint ma, de a­kik érzékkel bírtak iránta és tudományosan kiképezték magukat,­­ ko­molyabban mivelték, mint a mai kor emberei. Meg­jegyezhetjük itt, hogy a tudás értéke nem annyira annak terjedelmétől függ, mint ama jó szolgálattól, melyre felhasználni tudjuk. És ebből miként követke­zik, hogy kevés pontos tudás hasznosabb értékesí­téssel többet ér gyakorlati szempontból, mint a felü­­letes­ ismeretek egész tárháza. Igaz, hogy a tudo­mány mai elterjedése mindennapi közkeletűséget nyert, de az is igaz, hogy felületessé és sekély tartal­múvá vált. Például: sohasem olvastak többet az em­berek, mint ma ; de viszont a komoly tanulmányozás sohasem volt olyan felületes, mint korunkban. Ma gomba módra szaporodik azok száma, kik minden­hez értenek, de kevés azok száma, kik alaposan tud­nak valamit. Helyesen mondja Smiles Sámuel a mai, még tudományos munkákat is olvasó emberekről, hogy A vonat gyors zakatolással szelte át a hosszú keskeny lankás síkságot, melynek két szélén zöldes­kéken, meredeztek ég felé a Mátra hegylánc erdő­től koszorúzott csúcsai. Egyik kocsi ablakánál mosolygó arcú, élénk tekintetű fiatal­ember gyönyörködik a változatos hangulatú vidékben. Oh, milyen kedves dolog is az — gondolja magában — kiszabadulva a mindennapi­­ munka unalmas járma alól, a füstös, rosz levegőjű Pestről, leutazni ebbe a kedves kis faluba, ahol vad­virágos rétek, árnyas erdők s mosolygó­s szeretet vár­nak reá. ama késekhez hasonlítanak, melyeknek szükséges pengéjükön kívül sok minden egyedük van, van re­­szelőjük, fűrészük, dugóhúzójuk, kesztyűgombolójuk, ollójuk, de mindez olyan kicsiben, hogy alig használ­hatók szükséges céljaikra. Ha valódi értelmi értékre akarunk szert tenni, olyan állandóan kitartó munkát kell végeznünk, mint a minőt őseink végeztek, mert a munka volt mindig és a munka lesz mindig a tudás egyedüli forrása. Sőt még ez az állandóan kitartó munka sem elégséges magában ; türelemmel be kell tudni várnunk a munka eredményeit is. Alapigazság: kiképeztetésünk soha sincs befejezve. »A­ki mindig el van foglalva, — mondja Gray, a költő, — az mindig boldog.« Inkább kopjunk, mint rozsdásodjunk — tartja a cumberlandi érsek. A természettől nyert magasabb értelmiségben utóvégre is nincs több érdem, mint valamely gazdag örökség leírásában. A tudós anyagainak egyszerű leí­rása mégis csak különbözik valamiben a természeti észtől és bölcsességtől, mert az a munka gyümölcse, míg ez tisztán természeti adomány. És ha van is en­nek az utóbbinak bizonyos reális értéke, sokszorozza azt a tudás által szerzett reális érték, mely folytonos szellemi munka gyümölcse. Ez adja meg az ember egyéni értékét, mert ez által lehetünk csak alapos, bátor és munkás harcosai tudományos törekvése­inknek. Ez által lett nagygyá, századának legelső tudó­sává, Kopernikus, az egyszerű lengyel pék fia. Newton e egy angol kisbirtokos fia volt Grant­­hamból; Laplace paraszt kunyhóban született Hon­­fleur mellett, Beaumonten-Auge-ban; Kepler német csapláros fia volt; Herschel pedig egy szegény ze­nészé, és mindezek a nagyemberek saját egyéni mun­kájuk által, helyes, ép érzékük, elmélkedésük és rend­ *) »Copérnie et le systéme du monde.« Camille Flam­­marion.

Next