Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-16 / 256. szám
Péntek, 1892. szeptember 10. 256. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ^'°^'ze*^áe'C Egyes szám 5 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „Salon és Sport“ képes , , melléklettel együtt 15 kr. „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL külö k :iiT---------imMliirrmBBÍiiiilBBiBMaMm Búcsúzol, oh nyár! Búcsúzol, oh nyár ! Vedd fájó búcsúmat, Oh, vidd e dalt, — szivemből zeng feléd. Kezéig az ősz; első szellői fúnak, Lerázva fáim egy-egy levelét. •Felhők sietve mennek át az égen, Meg visszajőnek, könnyet ontani. — Nyugalmát vesztett nyár felhőiképen Szállongnak lelkem gondolatjai. Alig hogy kelt a nap tavasz-világa, Már veszti fényét, melegét a nyár. Alig kelt lelkem érzelem-világa, S kihúnyna ennek fényes napja már? Alig volt gazdag szépségben, tökélyben, S már szerte gyérül fa, levél, virág. • Eszményeimnek ok még alig éltem, S már elveszítsem, mint lombját az ág ?Elveszszen az, mit szőtt a gyermekálom, Mit már a bölcső dalba ringatott, Mi égi hímet vont az ideálon, Mi az ifjúnak szárnyakat adott, S mit bántalmadtál, zord előítélet, A férfi lelke megőrizhetett? Oh, elveszítsem egy küzdelmes élet Egyetlen kincsét: a költészetet ? Tavasz szelíd virági merre vagytok ? Eltűnt a jácint, el az ibolya. Mezők díszei, hátra mit se hagytok ? Hol a kalásznak égszín mosolya ? Sim, vígaszképen még virít a rózsa, — Még lángol a nap fenn a kék egen —De már kedv nélkül, hanyagul szétszórva Az ősz virági nyílnak, hidegen. Eltűnni fog hát bennem is, mi égi ? Elveszni mind, ha eljő majd az ősz ? És nem fogok már lelkesülni, égni, Midőn mi szép, mi eszmény, újra győz? Elnémul a dal s szárnyaszegve lelkem A föld hideg porába visszahull ? — Búcsúzol, oh nyár, ■— nem költészetem, nem, A tél jégkeblén míg egy szikra gyúl! Dömötör Pál. A Piedigrotta ünnepe. (Levél Nápolyból.) — Szent isten, minő város ! El voltam rá készülve, hogy Nápolyt a világ legélénkebb, legzajosabb városának fogom tapasztalni, és azt hittem, idegeim eléggé elő vannak készítve az itteni tartózkodásra, de belátom, hogy túlságosan bíztam önmagamban. Hiszen itt süketnek kell lennie az embernek, hogy meg ne sikerüljön. Nem elég a tömérdek kocsi robaja, kocsisok ostorpattogtatásai és kurjantásai, elárusítók hosszúra nyújtott üvöltése, járókelők porpatvarkodása, jókedvűek éneklése — fényes nappal, és istenem, milyen ének! — még mindez sem elég: a csőcselék nagy csoportokban vonul végig az utcákon és mindenféle hihetetlen hangszerrel, melyek közt a réztrombita még a legszerényebb, pokoli macskazenét csap fényes nappal; közben a járókelők sűrű tömegében békákat durrogatnak, tán még rakétákat is eregetnek fényes nappal! Azaz fényes nappal volt, midőn a vasútnál kocsira ültem, hogy hotelemhez jussak; de jóformán este lett, mire a nyomorult szerszámmal célhoz értem,folyton lépést haladva, nagyokat álldogálva a megtorlódott kocsitömegben, ahol emeletesre megrakott kétkerekű taligák, omnibuszok lóvasúti kocsik és egyéb mindenféle szédítően össze-összegabalyodott. Egy helyen már azt hittem, mentsen fölfordulunk és ijedten hajoltam ki, midőn valami szemtelen suhanc óriási bádogkürtből akkorát bődült a fülembe, hogy a Vezúv se tudna különbet, és képzelje, ott áll egy rendőr és a hasát fogja nevettében rémületem fölött! Hát minden szabad Nápolyban ? No, én itt nem maradok tovább. Holnap reggel megyek vissza Rómába«. Ilyenformán öntötte ki keserveit egy régi ismerősöm, csöndes hollandi ember, aki megérkezése után mindjárt fölkeresett és véletlenül még az aquariumban talált. — Ebéd előtt van még, ugye bár ? — kérdeztem tőle, midőn már kipanaszkodta magát. — Jöjjön tehát velünk és próbálja meg az igazi nápolyias maccheroni idegcsillapító hatását. Ebéd után majd elmegyünk valahová, ahol meg fogja a mai jármának a magyarázatát találni. Előkészület ez csupán a mai és holnapi Piedigrotta ünnepre. Napok óta folyik így, de holnapután már ismét a rendes kerékvágásba tér vissza minden, és a lárma a szokott mértékre csökken. Nem olyan borzasztó az ! Három-négy hónap alatt ön is meg fogja szokni, ha kiállja addig! Ebéd után, úgy kilenc óra tájban elindultunk az ünnep színhelye, a Strada di Piedigrotta felé, mely lassú emelkedéssel a Posillipo alagútjaihoz vezet. Hogy utunk kellemesebb legyen, a tengerpart hosszában levő parkon, a villa nazionalén, mentünk végig. Ott már ember hátán ember tolongott, és a városnak minden részéből új meg új tömegek özönlöttek, és nőtt velük a lárma. Egy-egy utca fiatalsága összeállt és zenekart alakított. Elől a vezető, magasra tartott, hosszan lebegő papírzászlóval, tarka papirsüveg mindeniknek a fején, harsány zeneszóval haladtak a városon végig, hazulról idáig. Az egyiknek a kezében hatalmas triqueballache csattog, nagyobb, mint ő maga : két fakalapács, melyek mozgathatón egy középső harmadikhoz vannak erősítve. A másik a cacavelló-t kezeli különös szenvedéllyel: kisebb-nagyobb fazék, cserépből vagy bádogból, melynek ürege fölé hártya van feszítve, s a hártyához merőlegesen vékony nádszál erősítve. Ha az ember megnedvesített markát a nádszálon le s föl húzogatja, olyan hang keletkezik, mint a nagybőgő legvastagabb húrján. Sok aromához érez magában kiválóbb tehetséget és azt a nagy tengeri csigából alakított őseredeti hangszert fújja tele tüdővel és gömbölyű orcákkal, mint valami triton. Cserépből készült a pitipu és szintén fújni való. Legtöbb azonban a trombában, kisebb-nagyobb bádogsipokban leli gyönyörűségét. Néhány a scetevaliassét harsogtatja, a mely a trombák legzajosabbik alakja; neve csak azt jelenti nápolyiasan : »keltsd föl a szolgálót« ! de föl tudná kelteni még a halottakat is. Nem hiányzik a zenekarból sem a tamburin, sem a cintányér, sem a kereplő , sőt vannak egyéb, közelebbről le nem írható brekegő, kotkodácsoló és kukorikáló gépezetek is, melyek mind csak a harmóniát növelik. És így egymásután, jobban mondva, keresztülkasul egymáson, tódulnak a nagyobbnál nagyobb hangerejű zenekarok a zajversenyre. — Nézze, nézze, — csodálkozik az én hollandusom egy csoport jól öltözött fiatal emberen — még meglett urak sem átallanak versenyt trombitálni a csőcselékkel! — Dehogy átállanak, sőt mi is veszünk,mindjárt trombákat! Lépten nyomon árulják tömegével. Ne sajnáljunk egy soldot, hogy mi is hozzájárulhassunk a hangulat növeléséhez! Az én barátom eleinte roppantul méltatlankodik , hiszen professzor szegény, vagy mi. De utóbb ő trombitál legderekasabban, mert azt mondja: az embert kevésbbé bántja a zaj, ha maga is lármáz, épp úgy, mint a dohányfüst azt, aki elszánja magát, hogy szokása ellenére a többivel ő is rágyújtson. Elérkezünk a villa zenepavilonjához , ott a városi zenekar zavartalan nyugalommal intézi ma is mindennapi dolgát. Hála az égnek, elég nagy a zsivaj, hogy legalább azt ne halljuk. Pedig az újságban. A Bagyán uram furfangja. (Beszély.) Írta Tóvölgyi Titusz. (Folytatás.) Egyszerre csak nyílik, csapódik a nehéz utcaajtó s Nagy sebbel-lábbal szelel valami fehér cseléd keresztül az udvaron, s az ebédlőablak éppen az utcaajtóra nézvén, Szemereczkyné önkénytelenül szólalt meg: — Nini! Sári. de nagy sietve jön. Ugyan mi jutott eszébe ? Józsi megrezzenve tekintett ki az ablakon, mert tudta, hogy Sári a kiérdemült szobaleány s jelenleg a falu tűje, Bagyánéknál volt fölszolgálni. De valami furcsa, kínos előérzet is gyötörte az ifjút, mert amint a zene hirtelen elhallgatott, azóta a Bagyánék háza felől, mintha annak a szive húrja szakadt volna meg, nem hallatszott egy hang sem. Mások talán észre se vették, de Józsi, kinek minden figyelme oda volt pontosítva, azóta mindig erre gondolt, s mintha megfejtését várta volna, ahányszor az utcaajtó nyílt, önkénytelenül összerezzent. Egész lényét elfogta pedig az idegesség, amint Sárit ily sebbel-lábbal s az arcáról, sietéséről leolvasható fontos hírrel közeledni látta. — Hol van a tekintetes asszony? — hallatszottak be Sárinak a cselédhez intézett kérdő szavai. — Reggeliznek az ebédlőben. — Ki van még ott ? — Az urfi. Az ajtó előtt nem sokára csoszogás, aztán az ajtón kopogás hallatszott, s mielőtt a szobából válasz érkezett volna, az ajtó megnyílt s azon nagy képpel, ideges arccal, az arcvonásokat izgató, láthatóan az ajkakon ülő fontos hírrel a falu tűje, de talán bir harangja is, a szobába lépett. Látszott rajta, hogy rettentő erőfeszítésébe kerül előbb jó reggelt kívánni, aztán kezet csókolni, és csak azután bocsátani útnak a benne zakatoló mondanivalót. — Hjajaj! — lihegte. — De előbb kérem, leülök, mert alig tudok szuszogni. — Egy a fal mellett álló székre lökte magát. — Hogy mi történt annál a háznál ! Hogy mi történt annál a háznál! — Józsi elhalványodott, Szemereczkynében megállt a lélekzet. — Nincs már ott egy szál vendég sem, de csak egy szál sem! Úgy szétszaladt az mind, uram teremtőm, mintha közé lőttek volna. Bagyánné meg ott jajgat, talán az esze is elment azóta. A kisasszony meg ott vigasztalja. Csak Bagyán uram nevet, de kérem olyan furcsán, hogy biz’ isten bolond ember az olyan, akit ilyenkor nevetni látnak. Hát mi történt? — kérdé Józsi remegve. — Mi-e ? — Már az én eszem is elmegy. Hiszen azzal kellett volna kezdenem! De úgy belém ütött a bepcia, hogy csak ide szaladtam. Mert kérem szépen azzal látni, azokat az urakat a tarka nadrágban, meg azokat a kisasszonyokat ahogy a kocsiba másztak, mondom kérem, hogy nincs már ott egy idegen lélek sem. De talán mintha a fiskális ott maradt volna ? Arra sem mernék ugyan megesküdni. — De hát mi történt ? — kérdé idegesen Szemereczkyné. — Azt mondd, hogy mi történt. . . — Oh Jézus-Krisztusom, hát még se mondtam? De hát hogy is mondjam? — erőlködik valamire ráemlékezni a szobaleány. — Ugyan hogy is mondják már no! Tessék már mondani, hogy mondják, mikor egyszerre csak prankót lesz valaki ? Igen igen, prankót lesz, úgy mondják, most már tudom . . . — Mit tudsz! Mit beszélsz itt össze-vissza ? — Hát hogy prankót lett kérem- Jól mondom tán, hogy prankót lett ? Mégsem tetszik megérteni ? — De hát ki lett bankról ? — Ki lett? Hát Bagyán uram! Ki lett volna más, mint Bagyán uram. Most anya és fiú, mintegy megmeredve tekintettek egymásra, s leolvasható volt mind a kettő tekintetéről e gondolat: »lehetséges, amit ez a leány beszél ?« Nem sokáig kellett váratkozni, mert újra kopogtak, s a tiszteletesné lépett a szobába, szinte haragosan nézvén keresztül a leányt, aki bizonnyal megelőzte őt az újdonsággal. A tiszteletesné azonban