Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-11 / 251. szám

kicsinyes hiúságával, hogy ő is különb legyen hát mint többi. Ez látszott meg azon a fiatal emberen, ki a homlokra tapasztott hajjal, kissé hátra tett kalappal, hogy a »frizura« látható legyen, kackiásan ugrott le a vasas szekérről s ha­bár ülés közben sötét­barna vonalakat kockákra osztott kávészin a nadrágja vas­tag csizma száron fölcsuszott is; habár indigó szinü kék nyakendőjének csokra, mely egy ormótlan nagy talmi tűvel volt ékesítve, félre fordult is, és habár a nadrággal egy szövetből készült kabát minden rán­cán meg látszott, hogy készen vette s nem ő rá szab­ták , azért a fiatal ember el volt telve azzal a hittel, hogy ő arszlán és gavallér. A merev tartásu katho­­likus kántorral s annak családjával érkezett s igy hihetőleg a segédje volt. A járásbirósági írnok már jobban ismerte a dhic-et, mert feketébe volt öltözve, a mi könnyű volt neki, mert csak egy ruhája lévén, abban szokott járni mindig. Nem igy gazdasági gyakornokok, kik klak­­ban, Irakban jöttek, fehér mellénynyel, fehér nyak­kendővel, hogy a segédtanító és járásbirósági írnok, meg a segédjegyző s egy kisbirtokos urfi, ki az atyja mellett gazdálkodik s most a hölgyek előtt szögletes mozgásaikkal az udvarlás mesterségét gyakorolták, egészen »paffá« lettek s zavarukkal árulták el, hogy mennyire túlszárnyalva érzik magukat. A kék ruhás piros nyakkendős és kék nyakken­­dős és piros ruhás leánykák arcát is elfutotta a pi­­rosság, mikor ezeket a lakcipős hauterolokat maguk közt megjelenni látták. Éppen igy érezték magukat az öregebbek, a mint a rangfokozat szerint érkezők magasabb és magasabb színvonalon lépegetve szaporították a tár­saságot. Mikor a használ ruganyos kocsin, melynek elegáns robogása mindenkit meghatott, megérkezett és felcicomázott, kipúderezett feleségét karján vezette be. Az asszony merveilleux ruhában volt, kaméliával a haj fodrai közt, amit az urasági üvegház­ szolgáltatott a kasznár úr jól táplált elején pedig tekintélyesen fénylett színaranyból az óralánc. »De hát ezekről már látni lehetett, hogy a nagy világból valók«. Mégse úgy, m­int a járásbiró úron, a­ki a nyu­galmazott őrnagyi rangú százados kíséretében és nejével a karján lépett, a szobába, elhomályosít­ván maga körül mindenkit. Finom szalon-kabát végig begombolva, hogy csak a patyolat fehérségű ing hava látszott egy kissé, keskeny fekete nyakken­dővel : »Mert ez már az, ki érti a divatot«. Mellette az asszony, uszályos, feketéből pirosba játszó selyem ruhában, keblén virágbokréta, kamélia nélkül, pom­pás füleiben égő brilliant függők, a úri utcai francia ékszerkereskedésből, és haja úgy fésülve, akár a divat­képen. Egy kis fehér selyem csipkekendő volt a nya­kán, melyet galambszin keztyüs kezével tartott össze s leereszkedő fejbólintásokkal üdvözlé a jobbról, bal­ról bámészkodó társaságot. Mellette pedig az őrnagy ur lépdelt, katonás magatartással, föltartott fejjel, mintha kiáltaná: »Vigyázz! Igazodj!« s hogy annál jobban lássák az arany gallér és a rajta csillogó égi­test. — Ez már aztán finom társaság, — súgta oda a respid­entné a jegyzőnének, ki mellett a tisztele­­tesné ül s szintén odahajlott, hogy hallja egy városi asszonynak a megjegyzését. — Biz igen a, — intett helyeslően a fejével, — hja, de hát a pénz. A pénz megtesz mindent. Majd el is felejtettük megírni, hogy a járás­­biróékat maga a háziasszony vezette be, a ki úgy ki volt csípve, keményítve, úgy össze-vissza volt fűzve, szorítva, s olyan »elegánsan« sörgött-forgott, hogy alig lehetett ráismerni.« De még milyen szép asszony!« (Folyt, köv.) boldog-boldogtalannak el fogja mondani, hogy itt ta­lálta ezt a férjes asszonyt egy fiatal emberrel egy asztalnál, (pedig a jogász­ testvér öcscse volt) ; azt a kis­asszonyt a szülei nélkül, csupa fiatalok társaságában (pedig az apja is ott volt, csak néhány percre távo­zott a szomszéd asztalhoz); hogy ott látta X-et, a­mint a legdrágább vadakat és crémeket ette és champagneit ivott, mig családjának nincs betevő falatja (pedig nem is X. volt, hanem egy dúsgazdag bankár, ki hasonlít hozzá), hogy költekeznek itt egy­általában azok, kiktől alig telik, mig a reális vagyon­nal bírók szépen otthon csücsülnek és beérik az egyszerű házi eledellel. (Ebben az egyben tán némi igaza van!) Következik egymás után több férfi és asszony, kiknél semmi különöset nem venni észre, mikor nyitják és beteszik az ajtót. Ezek a »nagy tömeg«-hez tar­toznak, kikben soha semmi feltűnő nincs, kik szület­nek, esznek, isznak és meghalnak. Ezek mind­annyian fileszterek, nyárspolgárok, kiknek jelleme, hogy semmi néven nevezendő jellemvonásuk nincsen. Még az ajtót is rendesen, ütemszerűen nyitják ki és teszik be, mintha dróton menne. Röhögnek, ha csik­landozzák őket, jajgatnak, ha a villa hegyével kissé megkarcolják magukat. Ebbe a vendéglőbe is csak vasárnap járnak, mert a szakácsnénak akkor kijárója van , így nem kapnak friss főztet otthon.Közönség­­gel, zenével, lármával nem törődnek, csak esznek, fizetnek, távoznak és­­ valamikor meghalnak. (Tán ezek a legszerencsésebb emberek, mert fogalmuk nem lévén az élet magasabb élvezeteiről, magasabb vá­gyaik sincsenek.) A »tömeg« között, mely a többséget képezi, közbe közbe néhány eredeti alak lép be az ajtón, így egy potrohos filiszter után nyomban következik egy úr, ki egyáltalában nem nyitja ki az ajtót, hanem vár, míg azt más teszi helyette, jelen esetben a potrohos. Vánszorogva lépked, mintha terhére volna a járás. — Nevetséges ember! — Csak egy szót kell szólnom, csak egyetlen­egy jelt adnom, hogy börtönbe kerülj minden címed­del és rangoddal együtt! — Grain-de-Beauté, én hajlandó vagyok hinni, hogy te ezt mind csak megrémítésem végett mondod , de figyelj rám: én gyilkos vagyok, ez köztudomású dolog ; sok merész kalandom volt s valamennyi eléggé sikerült. A legelső üres széknél megáll, nem törődve azzal,­­ hogy annál az asztalnál már négy, előtte idegen egyén ül. Int a pincérnek, hogy tolja el a széket, melyre — fejbólintva a társaság felé — gépiesen leereszkedik. Az eléje tett étlapra csak mutat, hogy ezt az ételt és italt hozzák. Háromszor-négyszer, mindig csak integetve és a világért egy szót sem szólva, visszaküldi a hozott ételt, végre midőn eltalálják, hanyagul, lassan, kést és villát csak nagy nehezen emelgetve, plafondra szögzett szemekkel eszik. Azután ül sokáig, mindig szótlanul és pihen, mintha elkerülhetlenül szükséges dolgot, kelletlenül, nagy fáradsággal és kínnal végzett volna. Vájjon ez micsoda csodabogár lehet, hogy még arra is lusta volt, az ajtót kinyitni magának? Ha ez és a többi jelek nem csalnak,akkor nem lehet más, mint egy blazirt, vagy a blazirtot affektáló egyén, a­ki nem törődik magával, sem más­sal, a­ki luxusnak tartja, hogy él és levegőt szi és a­kit épp csak a minden iránt való blazirt közönbös­­ség nem tett még öngyilkossá. (De hogy csak érde­kessé akarja magát tenni, hogy csak affektál, azt elárulja azzal, mert háromszor küldte vissza a ren­delt ételt, pedig ha neki csakugyan minden mindegy, akkor mindegynek kellene lenni, bármit eszik is.) Nem kevésbé feltűnő jelenség ama már kissé él­es úr, ki nem sokára az elébbeni után nyit be az étterembe. De hogy nyit be? Nem a kezével, hanem a lábával rúgja föl a szétnyíló ajtószárnyakat. Mind­­a két kezében újságot tart s ezt olvasva­ halad előre. Botját hóna alá nyomta, úgy hogy a hátuljövőnek szemei a legnagyobb veszélyben forognak. Végre egyik kezéből elereszti az újságot, de azért tovább olvasva, kalapját a szabad kézzel hol balra, hol jobbra a levegőben akarja fölakasztani, botját pedig egy mellette álló urnak az oldalához támasztja s talán a földre ült volna le, ha egy pincér észre nem veszi és valamelyik üres helyre elkísérve, székre nem nyomja. Ő pedig folyton tovább olvas. Csak midőn a pincér Mihelyt Bolandard haza tért, rögtön bezárkó­zott irodájába s mélyen elgondolkozott a fölött, ami vele történt, többször fennhangon rákiált, hogy mit méltóztatik parancsolni, akkor jut néhány pillanatra eszméletre és motyogva parancsol valamit, de evés közben is ol­vas. Hát ez csak egy roppant szórakozott tudós le­het, ki könyvein és újságain kívül mire sem figyel, kit csak a filozófia és politika érdekelnek, és szórakozott­ságánál fogva olyan tehetetlen, mint egy gyermek. Ide a vendéglőbe csak azért kerül most, mert szalma­özvegy, a­mi elég baj neki, mert itt nem igen respek­tálják gyöngeségeit, hanem napirendre térnek fölötte, a­mennyiben sokszor újból félrelökik, leejtett kalap­jára ráhágnak, amat­őr pedig, kihez falnak nézve őt, botját támasztotta, természetesen visszatámasztja ő reá. De térjünk vissza az ajtóhoz. Van olyan, ki már kint leveszi kalapját, még mielőtt az ajtót ki­nyitotta volna. Ez okvetlenül szalonképes, udvarias ember. Különben a legtöbb fiatalember veszi le már az ajtó előtt a kalapját, de a többség nem udvarias­ságból, hanem hogy a kis zsebtükör segítségével a ha­ját igazítsa, a nyakkendőjének hódítóbb állást kölcsö­nözzön és hogy cipőjét leporozza. (Azután lő, lát és győz). Voltak olyanok, kik mintegy rohammal vették be az ajtót és betörtek rajta, belül pedig­ nagy robaj­jal becsapták, vagy nem törődve a betevéssel, tárva­­nyitva hagyták. Ezek ha nem arrogáns emberek, akkor bizonyára sangvinikusok. Mások ellenben, úgyszólván megfontolással kö­zeledtek a kilincshez, szelíd, gyöngéd fogással fogták kezükbe és csöndesen, gondos szeretettel kinyitva, épp oly módon betették. Százat lehet fogadni egy ellen, hogy ezek flegmatikusok. Azok pedig, kik roppantul bosszankodnak, hogy kétszárnyú ajtó van, melyet ki kell nyitni, kit elfut a pulykaméreg, mert a bejárat nagyon szűk vagy na­gyon tágas, kik haragos, epés pillantást vetnek a pin­cérre, miért nem nyitja ki nekik azt az ostoba ajtót. 1858 A gonoszok. (Francia elbeszélés.) Irta Bertol-Graivil. (Folytatás.) — A tőrödet adjam vissza? — Azt. —■­ Tréfálsz te ? — Éppen nem. Egész életemnek a célja, hogy tulajdonomat visszakaphassam.­­— No akkor sokáig várhatod azt. — S miért ? — Mert nincs többé nálam. — Hazugság! — Elvesztettem Amerikában. — Nem hiszem. — De, ha mondom, nincs többé a birtokomban. — Annál rosszabb rád nézve, Coqueluche. — Annál rosszabb ? . .. Azt hiszem, korán ör­vendezel ! — Úgy látszik, te önülsz, pedig tudd meg, hogy hatalmamban vagy. — Igaz. — És én nem félek, ezt neked megvallani. — Hála istennek! — Utolsó vállalkozásom Amerikában volt, Max­­son Rafaellel szövetkezve a te. . . unokaöcséddel s az nekünk körülbelől egy-egy millió hasznot hajtott nos . . . — Nos? — Nos, én egész vagyonomat neked adom, ha te a kezemre dolgozol.. ha elősegíted ügyemet Eche­­brunené asszonynál. Erre az ajánlatra Bolandard összerezzent. Pillanatra azt hitte, rosszul értette a vicom­teot. — Ej, Coqueluche!.. Hát csakugyan hajlandó’ volnál te azt tenni ? — Bizonynyal, — viszonzá az álvicomte, — én már fáradt vagyok s nem tudom többé élvezni az élet örömeit. Csak egy vágyam van még, az, hogy ama nőnek a szerelmét kivívhassam. — S a tőrömet ki adja nekem vissza ? — Én. — Hát csakugyan nem veszítetted el, a­mint mondtad ? — Ostobaság ! Hát olyan embernek tartasz te engem, hogy oly nagy fontosságú tárgyat elve­szítek. — A fődolog az, hogy tőrömet mennél elébb visszakapjam. — Légy segítségemre !— válaszolta Coquelethe. — Minthogy te mint inas a grófnéhoz szegődtél, eressz be engem az ő lakosztályába, a mikor én kívánom s akkor, mitől sem félve, mit sem óhajtva többé, vissza adom a fegyveredet. Bolandard gondolkozott. — Ez a gazfickó csakugyan szerelmes; ezúttal azt hiszem, számíthatok rá, hogy beváltja ígéretét. Mit törődöm én Echebrunené asszonynyal, csak is­mét birtokába juthassak a tőrömnek! Coqueluche és Grain­ de Beauté megváltak egy­mástól, miután kölcsönösen egymásnak a figyelmébe ajánlták titkaik megőrzését. Óvakodtak azonban egymással kezet szorí­tani. Különösen Bolandard, mintha félt volna, hogy a becsületesség zománcát a hajdani cimborával való érintkezés letörli róla. XVII. A vallomás.

Next