Fővárosi Lapok, 1892. október (29. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-01 / 271. szám
hangja belerekedt, mi haszna itt a csengetyű, ha végre az öreg harang nem könyörül meg rajta s csak ekkor az otthon várakozó leves, meg hát az asszonyra való időszerű megemlékezés nyomása alatt verődnek össze annyira a vélemények, hogy kimondható lesz a határozat: jövő hétfőn kezdődik a szüret. Megnépesül legott künn a présház tája s benn a konyha környéke. Kikészítik a szüretelő edényt, öblögetik a kádat, forráznak, abroncsolnak, szeszszel égetik ki a hordót, éves portól súrolják a satut, morzsoló gépet, csömöszölőt, mustmező, kosártaposó zsák, léhó, fertály, sőt a kölyök fickót sem feledik, számba veszik azt is, kimosdatják alaposan, lugoznak, tisztogatnak. Ez a gazda gondja. Míg ezek történnek ekképen, azalatt otthon az asszonynép valóságos heródesi kegyetlenséggel muszkálkodik az aprómarha között: sistereg is már ki nyárson, ki serpenyőben, csirke, kacsa, liba. A tűzhelyen, egy fia máglya, ott pirul a borkorcsolyának szánt dorongfánk, herece, sül a kalács, pogácsa. A háziasszony csak azon töpreng, hát ha elég nem lenne, megszerzi még sonkával, szalámival, ajókával és grófi sajttal. A marhapörköltnek szánt húst is otthon aprózzák fel s úgy rakják, szorongatják, tömérdek tányér, pohár, evőkészséggel egyben, egy kocsiderékra való kosárba garabóba. Mindenből annyit, hogy diszpepsziát kap tőle egy egész árvavármegyei ínséges község. E lázas előkészületek könnyítik meg a várakozást, míg végre megvirad a nagy nap. Már a kanász tülkölése előtt talpon a város, még a negyedfél mázsás s csak mondvacsinált székre ülő járásbiróné is sürög-forog ma. Ügyvédtől a piaci kofáig csizmadia- és polgármesterek, a főorvos, a Kata cigányasszony, tisztelendő úr, Amski zsidó, hivatalos ember, kereskedő, gazda, kisiparos, zsellér, kinél mennyi, de van szőllője valamennyinek, s ha akadni elvétve olyan sajnálatra méltó, máshonnan ide szakadt jött-ment, kinek még nem volna, az annyira szánalom és részvét tárgya, hogy még az állami adóvégrehajtót is hátfelé invitálják. Szegény pára, lakjék jól ő is. Egész processziók indulnak a hegynek. Az egyes csapatok előtt, állása méltóságának tudatában a vincellér lohol, sarkában a szedők, lomhábban a puttonyosok, míg maga a szemes gazda sereghajtónak marad. Kapós ma az ember s csábítgatni a más szegődöttjét, még az sem derogál senkinek. Az aszszonynép és a gyermekhad szekéren jönnek. Jancsi kocsis tudja, mi a regula, felsallangozza, csengőzi a lovait s ha csak szerit ejtheti, akárhonnan, de kerít valami régi módi csákót vagy egy felkakastollazott ütött-opott cilindert, esetleg legalább is színes szallagot bogoz a csikók kantárja és a maga fejebubja köré. A mesgye szélén rövid pihenő, falat szalonna, melléje egy korty jóféle törköly a bajuszosának (na meg hát elvétve konty alá sutytyomban) s azzal a barázdába sorakoznak. Nyüzsög a tőke közt a rövid tarkabarka szoknya, a módis kék, piros, llaszin s ósdi sárgavörös olajos fejkendő, viszhangot kelt a szomszédokban a leányok ajkán felharsanó dal; a kikapósabb menyecskeféle a cammogó putonyossal incseleg, pajzánkodik, sürgölődik a piszmogó vincellér, sőt az álomszuszék csősz is ébren van ma: tülköl, pattog, lődöz egyre. Tudja ő kelme a módját megadni, nagy osztenzációval demonstrálja, hogy nincs ugyan szükség reá, de neki ez a dolog már vérivé vált szokása. Eszén kell járni ma, neki is ma esik a szüretje. Igaz ugyan, hogy nap hosszant aludt s egyebet sem tett, de ezért ő teljes léleknyugalommal markolja fel a csőszgarasokat: tapasztalt dolga, hogy ha csak jó maga nem, más dehogy is lop az ő territóriumán. (Hát hisz bajos is ott, hol maga a gazda is tolvaj.) Tudja hegybíró uram, mit csinál, midőn keze alá bízta a legveszedelmesebb dűlőt. A gazda a taposó kád mellett foglalatoskodik, kezében legújabb fajtájú kloszterneuburgi mustmérő, ezzel kémeli fontoskodó ábrázattal a szőlőlé cukortartalmát. Most vegyész, azután majd vegyít. Feleségem asszonynak, ezer a dolga, néhány benfentes bizalmasával nagy dolgokat művelnek. Mustárt főz, szőllőszt párol, must-kolbászt gyárt, csipked ki mazsolát, válogat a fürtök javában télire eltenni valót s csupa jógazdasszonykodásból visz végbe olyan vandáli pusztítást, tékozlást melynek ha az »öreg« erélyes vétója útját nem állná idején, nem hogy eladni, de egy kvaterkára való tisztességes bort sem szűrnének. A gyermek-publikum pedig hol sehol, hol láb alatt mindenütt. Pofácskájukon néhány perc alatt réteges a maszat, fülök is alig látszik az isten áldásától ; van dolga velük az elővigyázó nagymamának, nem győzi beléjök diktálni a Doverport. — Még, még majd kolerát kapnak ezek a gonosz, rossz fiúk!— sopánkodik az »édes.« — Már ugyan neked is lehetne egy kis gondod reátok, teveszti; én mikor akkora leány voltam, mint te. . . — Oh, ezek a fiúk! Igazán szörnyűség, nagymama , no hanem majd uitánok leszek én ezután! — Indignálódik nagy képmutatóan, a fent aposztrofált fitos orrú polgári iskolás kisasszony. Gyermekleány, de hát máris hiú, különben: most az egyszer azonban igen szívesen veszi, hogy nem feléje összpontosul a figyelem; másként, minden illegetés, kötény huzogatás dacára, aligha sikerülne palástolnia magának is a vadonatúj harisnyája térdén esett folytonossági hiányt. Azután még akad, kit botránykoztat Éva anyánk tette, hisz a Neszti harizsnyája is az almafára másztában lyukadt ki , hanem, hanem hát nyilván amint a szél lebegtette, úgy akadt bele valami szederinda tövisébe. No de se bai, a nagymama nem igen lát pápaszem nélkül, az »édes« pedig nem veszi ma észre; »meghalni sem ér ma reá.« Csak Irma ne lássa meg, igazán kiállhatatlanok is azok a nagy leányok! Ezer szerencséje a kis kígyónak, hogy nénje is talált szájaize szerint való foglalatosságot. Ő elő- 2010 ban is azt a bizonyos árkot szemléltem meg, aztán pedig kimentem a temetőbe és a kántor sírja előtt ácsorogtam. Amint az egyszerű sírkő előtt ácsorogtam, egy rossz kinézésű öreg asszony jött arra, aki a sír felé nézve, azt jegyezte meg, hogy no, ez a vén korhely sem részegeskedik többé. Kérdésemre azután elmondta, hogy mindig ivott, aminek következtében az orra megpirosodott, a hangja pedig majdnem teljesen rekedtté vált. Ha az árokba nem fuladt volna is, a sok bortól akkor is elvitte volna az ördög. — De hát miért ivott mindig a kántor bácsi ? — kérdeztem tőle érthető izgatottsággal. — Miért ivott ? Hát azért ivott, mert kiszáradt a torka és szerette a bort is, meg a pálinkát is. — De, nénike—jegyeztem én meg — ő reménytelen szerelmes volt. Mondja, kibe volt szerelmes ? A gonosz asszony rekedtes hangon nevetett föl s távozóban adta meg, lehető gúnyosan a választ. — Csap kisasszonyba. Ezt a megjegyzést akkor nem értettem meg teljesen, vagyis, hogy jobban fejezzem ki magam, félreértettem. Azt hittem, hogy egy Csap nevű kisasszonyért rajongott, aki szíve érzelmeit nem viszonozta és aki a halálba kergette, kegyetlenül, szívtelenül. Ily körülmények között arra gondoltam, hogy jó lesz, ha én is ebbe a szívtelen Csap kisasszonyba szeretek bele reménytelenül. Hanem hát ezt nem cselekedhettem meg, mert minden kérdezősködésem és kutatásom eredménytelen maradt. Csap kisasszonyról nem tudott senki, Csap kisasszonyt nem ismerte senki. Kénytelen voltam tehát más ideált választani, ami egyáltalában nem volt valami nagyon is könnyű dolog, mert az illetőnek olyannak kellett lenni, aki az én szívem érzelmeit úgy ahogy megnyerje, de a ki azt egyáltalán ne viszonozza. Legjobban szerettem volna a szomszéd Mariskát választani, aki olyan idős volt, mint én és akinek valami különös módon bájos orra volt. A többiek azt mondták, hogy pisze, de én éreztem jól, hogy nem az, ámbár könnyű szerrel bele lehetett nézni. Ő igen alkalmas lett volna határozott elpusztulásom alapjául, ha hidegebben viselte volna magát velem szemben. De nagyon is barátságos volt. Mindig mosolygott, valahányszor meglátott és szeretett mellettem lenni, noha én igen méltóságos, mondhatni rideg voltam. — Tudnál te szeretni engem ? — kérdeztem tőle egyszer, merően nézve a szemébe. Ő lesütötte a szemeit és igen halkan válaszolta. — Ha te úgy akarnád, Bandi. Fölrántottam a vállam s bizonyos durvasággal szóltam. — De én nem akarom. Erre ő sírva fakadt és igen lassú léptekkel, folyton sírva távozott el. — Az első percben ijedten néztem utána, arra gondolván, hogy vájjon nem fog-e ő is elpusztulni a reménytelen szerelem okából ? De később megnyugodtam, ama kellemes gondolatokban ringatván magam, hogy egy időben pusztulunk el és majd egy sírban helyeznek el bennünket. Miután az apám több ízben tett célzást a szekundára s miután azt akarta, hogy a vakációt tanulással töltsem , az elpusztulás vágya, a kétségbeesés csak erősödött bennem és számtalanszor eszembe jutott, hogy a szégyen s a tanulás elől okvetetlenül a halálba kell menekülnöm. Hadd jöjjön az a reménytelen szerelem minél előbb és hadd végezze kegyetlenül gyilkos művét minél előbb! Választottam. (Folyt, köv.) Clarina államcsínye. (Olasz elbeszélés.) Irta Enrico Castelnuovo. Mikor Clarina észrevette a dolgot, először elcsudálkozott azon, aztán boszankodott s végre, miután sokáig töprengett, nagyon természetesnek találta, hogy annak úgy kell történnie s épp az ő közbenjárása által kell megtörténnie. De hát mit vett észre ? .. . S miféle elbeszélésmodor ez ? Az olvasónak igaza van, én vezeklek s kezdem a művészet szabályai szerint... Az ebédlő, sem kicsiny, sem nagy, sem fényes, de meglehetős elegánsan van bútorozva s az asztal közepén álló petróleumlámpával eléggé megvilágítva. Mély csönd uralkodik az ebédlőben, melyet csak a kandallóban égő tűz sistergése zavar meg. Egy karszékben, az asztal mellett, kényelmesen elnyujtózva hever signor Emilio, ki szép férfi s a látszat szerint nem lehet több negyven évesnél, noha már néhány szál szürke haja van s néhány redő homlokán; különben, arcának a kifejezése nemcsak vonzalmat ébreszt, de egyszersmind értelmet s jóságot is árul el. A szájában szivart s kezében hírlapot tart, de a szivar nem füstöl s az újságot nem olvassa. II réven ábrándozik, — mint a francia mondja vagy: elfila caligo — ködöt sző — mint ahogy oly jellem-zően mondják Velencében. Vele szemközt, atyját lopva szemmel tartva, Clarina ül, az alig tizennyolc éves kedves leány, eleven, de egyszersmind szende pillantásu szemmel, rózsás ajkkal, — mely egészen mosolyra meg csókra látszik teremve, a dús gesztenyeszín hajjal, melyről ugyan a költők, (Aleardi kivételével, ki az »ifjú »korom órái«-t irta) mitsem akarnak tudni, mely azonban egy bájos arcocskának igen szép keretet ad. A leányka, kissé halvány, de az olvasónak nem szükséges e miatt agggódnia, mert egyátalában nem szándékozom őt tüdősorvadásra kárhoztatni s ha volt is valaha beteg, most már tökéletesen meggyógyult. Végre szerencsésnek tartom magamat, ha önöknek Angelica kisasszonyt bemutathatom, ki épen a hetedik lusztrumot töltötte be, ki középszer a komorna és társalkodó nő közt és a ki Clarina születésekor s szegény anyjának elhalálozásakor már a háznál volt s most úgy tekintik őt, mint családhoz tartozó tagot. Ama szives vonzalmon és ragaszkodáson kívül, melyet Clarina az uraság iránt tanúsít s mely Angelicának kiváló jellemvonását képezi, még háromféle sajátsága van : határtalan irtózás a házasság iránt, nagy gyöngédség egy hatalmas, háromszínű macska iránt, mely a különös Artaxerxes néven ért, (mely onnan ragadt rá, hogy fiatal úrnője a persa történelem fölött való lelkesedése közben ezt a nevet ruházta rá), és egy meggyökerezett szokás, a téli estéken, hét órától nyolcig az említett állatot az ölében tartva, abban a szobában szundikálni, ahol Clarina, atyjával beszélget, Angelica azt tartja, hogy illő őket szórakoztatni. No, ez bizony szép módja a szórakoztatásnak, mert rendesen úgy elalszik ilyenkor, mint a Boa constrictor, gazdag lakoma után. Ebben a pillanatban azonban még ébren van, habár a feje nehezedni kezd s a nála szokatlan hallgatagság Morpheusnak a közeledését jelzi. Artaxerxes már félig nyílt szemmel szendereg Angelica kisasszonynak az ölében s csak néha ölti ki álmosan a nyelvét, ha bajuszát akarja megnyalni, mely még az ételtől nedves maradt. Egyszerre a csöndességet más macskáknak a házfödelén való futkozása és nyávogása zavarja meg. Anglica fölriad félálmából, nem nagy örömére »Artaxerxes «-nek, ki kényelmét veszélyeztetni látja; azonban az állat — ha szabad igy neveznem egy dédelgetett négylábút, gyorsan megtalálja súlypontját .