Fővárosi Lapok, 1892. október (29. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-01 / 271. szám

hangja belerekedt, mi haszna itt a csengetyű, ha végre az öreg harang nem könyörül meg rajta s csak ekkor az otthon várakozó leves, meg hát az asszonyra való időszerű megemlékezés nyomása alatt verődnek össze annyira a vélemények, hogy kimondható lesz a határozat: jövő hétfőn kezdődik a szüret. Megnépesül legott künn a présház tája s benn a konyha környéke. Kikészítik a szüretelő edényt, öblögetik a kádat, forráznak, abroncsolnak, szesz­szel égetik ki a hordót, éves portól súrolják a satut, morzsoló gépet, csömöszölőt, mustmező, kosártaposó zsák, léhó, fertály, sőt a kölyök fickót sem feledik, számba veszik azt is, kimosdatják alaposan, lugoz­­nak, tisztogatnak. Ez a gazda gondja. Míg ezek tör­ténnek ekképen, azalatt otthon az asszonynép való­ságos heródesi kegyetlenséggel muszkálkodik az apró­marha között: sistereg is már ki nyárson, ki ser­penyőben, csirke, kacsa, liba. A tűzhelyen, egy fia máglya, ott pirul a borkorcsolyának szánt dorongfánk, herece, sül a kalács, pogácsa. A háziasszony csak azon töpreng, hát ha elég nem lenne, megszerzi még sonkával, szalámival, ajókával és grófi sajttal. A marhapörköltnek szánt húst is otthon aprózzák fel s úgy rakják, szorongatják, tömérdek tányér, pohár, evőkészséggel egyben, egy kocsiderékra való kosárba garabóba. Mindenből annyit, hogy diszpepsziát kap tőle egy egész árvavármegyei ínséges község. E lázas előkészületek könnyítik meg a vára­kozást, míg végre megvirad a nagy nap. Már a ka­nász tülkölése előtt talpon a város, még a negyed­fél mázsás s csak mondvacsinált­ székre ülő járás­­biróné is sürög-forog ma. Ügyvédtől a piaci kofáig csizmadia- és polgármesterek, a főorvos, a Kata ci­gányasszony, tisztelendő úr, Amski zsidó, hivatalos ember, kereskedő, gazda, kisiparos, zsellér, kinél mennyi, de van szőllője valamennyinek, s ha akadni elvétve olyan sajnálatra méltó, máshonnan ide sza­kadt jött-ment, kinek még nem volna, az annyira szá­nalom és részvét tárgya, hogy még az állami adó­végrehajtót is hátfelé invitálják. Szegény pára, lak­jék jól ő is. Egész processziók indulnak a hegynek. Az egyes csapatok előtt, állása méltóságának tudatában a vincellér lohol, sarkában a szedők, lomhábban a puttonyosok, míg maga a szemes gazda sereghajtónak marad. Kapós ma az ember s csábítgatni a más szegődöttjét, még az sem derogál senkinek. Az asz­­szonynép és a gyermekhad szekéren jönnek. Jancsi kocsis tudja, mi a regula, felsallangozza, csengőzi a lovait s ha csak szerit ejtheti, akárhonnan, de kerít valami régi módi csákót vagy egy felkakastollazott ütött-opott cilindert, esetleg legalább is színes szallagot bogoz a csikók kantárja és a maga fejebub­­ja köré. A mesgye szélén rövid pihenő, falat szalonna, melléje egy korty jóféle törköly a bajuszosának (na meg hát elvétve konty alá sutytyomban­) s azzal a baráz­dába sorakoznak. Nyüzsög a tőke közt a rövid tarka­barka szoknya, a módis kék, piros, l­laszin s ósdi sárga­vörös olajos fejkendő, viszhangot kelt a szomszédok­ban a leányok ajkán felharsanó dal; a kikapósabb menyecskeféle a cammogó putonyossal incseleg, paj­­zánkodik, sürgölődik a piszmogó vincellér, sőt az álomszuszék csősz is ébren van ma: tülköl, pattog, lődöz egyre. Tudja ő kelme a módját megadni, nagy osztenzációval demonstrálja, hogy nincs ugyan szük­ség reá, de neki ez a dolog már vérivé vált szokása. Eszén kell járni ma, neki is ma esik a szüretje. Igaz ugyan, hogy nap hosszant aludt s egyebet sem tett, de ezért ő teljes lélek­nyugalommal markolja fel a csősz­garasokat: tapasztalt dolga, hogy ha csak jó maga nem, más dehogy is lop az ő territóriumán. (Hát hisz bajos is ott, hol maga a gazda is tolvaj.) Tudja hegybíró uram, mit csinál, midőn keze alá bízta a legveszedelmesebb dűlőt. A gazda a taposó kád mellett foglalatoskodik, kezében legújabb fajtájú kloszterneuburgi mustmérő, ezzel kémeli fontoskodó ábrázattal a szőlőlé cukor­tartalmát. Most vegyész, azután majd vegyít. Felesé­gem asszonynak, ezer a dolga, néhány benfentes bi­zalmasával nagy dolgokat művelnek. Mustárt főz, szőllőszt párol, must-kolbászt gyárt, csipked ki mazso­lát, válogat a fürtök javában télire eltenni valót s csupa jógazdasszonykodásból visz végbe olyan van­­dáli pusztítást, tékozlást melynek ha az »öreg« eré­lyes vétója útját nem állná idején, nem hogy eladni, de egy kvaterkára való tisztességes bort sem szűr­nének. A gyermek-publikum pedig hol sehol, hol láb alatt mindenütt. Pofácskájukon néhány perc alatt réteges a maszat, fülök is alig látszik az isten áldásá­tól ; van dolga velük az elővigyázó nagymamának, nem győzi beléjök diktálni a Doverport. — Még, még majd kolerát kapnak ezek a go­nosz, rossz fiúk!— sopánkodik az »édes.« — Már ugyan neked is lehetne egy kis gondod reátok, te­veszti; én mikor akkora leány voltam, mint te. . . — Oh, ezek a fiúk! Igazán szörnyűség, nagy­mama , no hanem majd uitánok leszek én ezután! — Indignálódik nagy képmutatóan, a fent aposztrofált fitos orrú polgári­ iskolás kisasszony. Gyermekleány, de hát máris hiú, különben: most az egyszer azonban igen szívesen veszi, hogy nem feléje összpontosul a figyelem; másként, minden illegetés, kötény huzoga­­tás dacára, aligha sikerülne palástolnia magának is a vadonatúj harisnyája térdén esett folytonossági hiányt. Azután még akad, kit botránykoztat Éva anyánk tette, hisz a Neszti harizsnyája is az almafára másztában lyukadt ki , hanem, hanem hát nyilván a­mint a szél lebegtette, úgy akadt bele valami sze­derinda tövisébe. No de se bai, a nagymama nem igen lát pápaszem nélkül, az »édes« pedig nem veszi ma észre; »meghalni sem ér ma reá.« Csak Irma ne lássa meg, igazán kiállhatatlanok is azok a nagy leányok! Ezer szerencséje a kis kígyónak, hogy nénje is talált szájaize szerint való foglalatosságot. Ő elő- 2010 ban is azt a bizonyos árkot szemléltem meg, aztán pe­dig kimentem a temetőbe és a kántor sírja előtt ácso­­rogtam. A­mint az egyszerű sírkő előtt ácsorogtam, egy rossz kinézésű öreg asszony jött arra, a­ki a sír felé nézve, azt jegyezte meg, hogy no, ez a vén kor­­hely sem részegeskedik többé. Kérdésemre azután elmondta, hogy mindig ivott, a­minek következtében az orra megpirosodott, a hangja pedig majdnem teljesen rekedtté vált. Ha az árokba nem fuladt volna is, a sok bortól akkor is elvitte volna az ördög. — De hát miért ivott mindig a kántor bácsi ? — kérdeztem tőle érthető izgatottsággal. — Miért ivott ? Hát azért ivott, mert kiszáradt a torka és szerette a bort is, meg a pálinkát is. — De, nénike—jegyeztem én meg — ő re­ménytelen szerelmes volt. Mondja, kibe volt sze­relmes ? A gonosz asszony rekedtes hangon nevetett föl s távozóban adta meg, lehető gúnyosan a választ. — Csap kisasszonyba. Ezt a megjegyzést akkor nem értettem meg tel­jesen, vagyis, hogy jobban fejezzem ki magam, félre­értettem. Azt hittem, hogy egy Csap nevű kisasszonyért rajongott, a­ki szíve érzelmeit nem viszonozta és a­ki a halálba kergette, kegyetlenül, szívtelenül. Ily kö­rülmények között arra gondoltam, hogy jó lesz, ha én is ebbe a szívtelen Csap kisasszonyba szeretek bele reménytelenül. Hanem hát ezt nem cselekedhet­tem meg, mert minden kérdezősködésem és kutatásom eredménytelen maradt. Csap kisasszonyról nem tudott senki, Csap kisasszonyt nem ismerte senki. Kénytelen voltam tehát más ideált választani, a­mi egyáltalában nem volt valami nagyon is könnyű dolog, mert az illetőnek olyannak kellett lenni, a­ki az én szívem érzelmeit úgy a­hogy megnyerje, de a ki azt egyáltalán ne viszonozza. Legjobban szerettem volna a szomszéd Maris­kát választani, a­ki olyan idős volt, mint én és a­kinek valami különös módon bájos orra volt. A többiek azt mondták, hogy pisze, de én éreztem jól, hogy nem az, ámbár könnyű szerrel bele lehetett nézni. Ő igen al­kalmas lett volna határozott elpusztulásom alapjául, ha hidegebben viselte volna magát velem szemben. De nagyon is barátságos volt. Mindig mosolygott, va­lahányszor meglátott és szeretett mellettem lenni, noha én igen méltóságos, mondhatni rideg voltam. — Tudnál te szeretni engem ? — kérdeztem tőle egyszer, merően nézve a szemébe. Ő lesütötte a szemeit és igen halkan vála­szolta. — Ha te úgy akarnád, Bandi. Fölrántottam a vállam s bizonyos durvasággal szóltam. — De én nem akarom. Erre ő sírva fakadt és igen lassú léptekkel, folyton sírva távozott el. — Az első percben ijedten néztem utána, arra gondolván, hogy vájjon nem fog-e ő is elpusztulni a reménytelen szerelem okából ? De később megnyu­godtam, ama kellemes gondolatokban ringatván ma­gam, hogy egy időben pusztulunk el és majd egy sír­ban helyeznek el bennünket. Miután az apám több ízben tett célzást a sze­­kundára s miután azt akarta, hogy a vakációt tanu­lással töltsem , az elpusztulás vágya, a kétségbeesés csak erősödött bennem és számtalanszor eszembe ju­tott, hogy a szégyen s a tanulás elől okvetetlenül a halálba kell menekülnöm. Hadd jöjjön az a reménytelen szerelem minél előbb és hadd végezze kegyetlenül gyilkos művét mi­nél előbb! Választottam. (Folyt, köv.) Clarina államcsínye. (Olasz elbeszélés.) Irta Enrico Castelnuovo. Mikor Clarina észrevette a dolgot, először elcsu­­dálkozott azon, aztán boszankodott s végre, miután sokáig töprengett, nagyon természetesnek találta, hogy annak úgy kell történnie s épp az ő közbenjárása által kell megtörténnie. De hát mit vett észre ? .. . S miféle elbeszélés­modor ez ? Az olvasónak igaza van, én vezeklek s kezdem a művészet szabályai szerint... Az ebédlő, sem kicsiny, sem nagy, sem fényes, de meglehetős elegánsan van bútorozva s az asztal közepén álló petróleumlámpával eléggé megvilá­gítva. Mély csönd uralkodik az ebédlőben, melyet csak a kandallóban égő tűz sistergése zavar meg. Egy karszékben, az asztal mellett, kényelmesen elnyujtózva hever signor Emilio, ki szép férfi s a lát­szat szerint nem lehet több negyven évesnél, noha már néhány szál szürke haja van s néhány redő homlo­kán; különben, arcának a kifejezése nemcsak vonzal­mat ébreszt, de egyszersmind értelmet s jóságot is árul el. A szájában szivart s kezében hírlapot tart, de a szivar nem füstöl s az újságot nem olvassa. II réve­n ábrándozik, — mint a francia mondja vagy: elfila caligo — ködöt sző — mint a­hogy oly jellem-­­­zően mondják Velencében. Vele szemközt, atyját lopva szemmel tartva, Clarina ül, az alig tizennyolc éves kedves leány, ele­ven, de egyszersmind szende pillantásu szemmel, ró­zsás ajkkal, — mely egészen mosolyra meg csókra látszik teremve, a dús gesztenyeszín hajjal, mely­ről ugyan a költők, (Aleardi kivételével, ki az »ifjú »korom órái«-t irta) mitsem akarnak tudni, mely azon­ban egy bájos arcocskának igen szép keretet ad. A leányka, kissé halvány, de az olvasónak nem szükséges e miatt agggódnia, mert egyátalában nem szándékozom őt tüdősorvadásra kárhoztatni s ha volt is valaha beteg, most már tökéletesen meggyó­gyult. Végre szerencsésnek tartom magamat, ha önöknek Angelica kisasszonyt bemutathatom, ki épen a hetedik lusztrumot töltötte be, ki középszer a ko­­morna és társalkodó nő közt és a ki Clarina születé­sekor s szegény anyjának elhalálozásakor már a ház­nál volt s most úgy tekintik őt, mint családhoz tar­tozó tagot. Ama szives vonzalmon és ragaszkodáson kívül, melyet Clarina az uraság iránt tanúsít s mely Ange­­licának kiváló jellemvonását képezi, még háromféle sajátsága van : határtalan irtózás a házasság iránt, nagy gyöngédség egy hatalmas, háromszínű macska iránt, mely a különös Artaxerxes néven ért, (mely onnan ragadt rá, hogy fiatal úrnője a persa történe­lem fölött való­ lelkesedése közben ezt a nevet ru­házta rá), és egy meggyökerezett szokás, a téli esté­ken, hét órától nyolcig az említett állatot az ölében tartva, abban a szobában szundikálni, a­hol Clarina, atyjával beszélget, Angelica azt tartja, hogy illő őket szórakoztatni. No, ez bizony szép módja a szórakoz­tatásnak, mert rendesen úgy elalszik ilyenkor, mint a Boa constrictor, gazdag lakoma után. Ebben a pillanatban azonban még ébren van, habár a feje nehezedni kezd s a nála szokatlan hall­­gatagság Morpheusnak a közeledését jelzi. Artaxerxes már félig nyílt szemmel szendereg Angelica kisasszonynak az ölében s csak néha ölti ki álmosan a nyelvét, ha bajuszát akarja megnyalni, mely még az ételtől nedves maradt. Egyszerre a csöndességet más macskáknak a házfödelén való futkozása és nyávogása zavarja meg. Anglica fölriad félálmából, nem nagy örömére »Ar­taxerxes «-nek, ki kényelmét veszélyeztetni látja; azonban az állat — ha szabad igy neveznem egy dé­delgetett négylábút, gyorsan megtalálja súlypontját .

Next