Fővárosi Lapok, 1892. október (29. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-09 / 279. szám

Vasárnap, 1892. október 9 279. szám Huszonkilencedik évfolyam . Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. Előfizetési dij: félévre ....... 8 írt Negyedévre .....................­ frt Egyes szám 5 kr.­­ „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt le ki. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI M E L L É K L A P P A L Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épüiet) küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ 118-dik évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyel­mébe. A lap, mint eddig volt, ezentúl is a hazai művelődés, nemzeti szellem és jó ízlés tükre kíván lenni. Jeles irók széles köre támogatja folyvást. Van szombatonként képes melléklete is: a »Salon és Sport.« Az »Athenaeum« társulat a csinos kiállítás­ról és pontos szétküldésről gondoskodik. Előfizetési ár: évnegyedre 4 forint, félévre 8, egész évre 16 frt. Utalványok és pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest.« A vasfű. (Elbeszélés.) Irta báró Jósika Kálmán. Hét éve annak, hogy naprendszerünk legbájo­­sabb kóborlója épp olyan közel kalandozott hozzánk, mint az idén, 1892 tavaszán. Akkor is olyan csábítólag pislantgatott felém. Nem csoda, ha­ rettenetesen rám jött az asztronomi­­zálás. Hónom alá csaptam a százesztendős­­pappen­­deklis perspectivát, fölballagtam a budai Jánoshegy csücskére, kikerestem egy barátságos bokrot s a tö­vébe telepedtem le. Lestem, mikor süpped a nap sugárkévéje a láthatár mögé, s hogy kecses istenasszonykám a zöl­­des-lilaszinbe esteledő ég harangján kigyuladhasson s tubusomat rögtön neki szögezhessem. Néztem, bámul­tam, elmerengtem ragyogásán, törekedtem delejzetes összeköttetésbe kapcsolódni vele, hátha megszán és fölszív magához. Ez alatt a gyíkok keresztülkasul futkároztak rajtam. Az éjjeli lepkék perspectívám végén merészen bekukucskáltak, a számtalan­­fajtájú kisebb-nagyobb bogarak pedig szellős nyári ruhám bő kapuin be-be­­illantak alkalmatlankodni. De ime, az utolsó napsugár is eltűnik. Az ég elsötétül. A csillagok milliárdjai rendre fölcsillámla­­nak, mind jobban-jobban fényeskednek, mintha ver­senyezni akarnának a Vénuszszal. Végül érkeznek nesztelenül a nagy füles bag­lyok. Bizonyos távolságban sorba csücsülnek és lesik, hogy mi a gutát csinál égnek meredt perspectivám olyan sokáig. Az idő haladt s én annyira belemerültem az asztronómiába, hogy késő éjjelig bokrom mögött fe­lejtkeztem. De hirtelen eszembe jutott, hogy szom­bat van. Távolban a toronyóra a rémes éjféli órát kezdte kongatni rezgő hangon, méltóságteljes taktusban.­­ Nagyszerű! Hátha néhány ősi boszorkány, a­ fejem felett ellovagol söprűjén, kiabálva : »hess ide, hess oda, hu és bánat szállj tova.« A Gellérthegy nincs messze, ott tartják minden szombat éjjel a Bel­zebub lakodalmát. Vágyam azonban nem teljesült, boszorkányt hiába vártam. A helyett a távolban, a gályák között támadt valami gyanús nesz. Talán kísértetek! Annyira benne voltam misz­tikus hangulatban, hogy ezt sem bántam volna. De­mily prózai meglepetés. Kakasgyufa sercegése és tom­pított emberi hangok hallatszottak. Talán elkésett kirándulók. No, de lehetnek olyan fajta úri egyének is, kik a zugligeti villáknak éjjelenkét elemelő látogatáso­kat tesznek. Okosabb­ lesz,ha meg sem mukkanok. Majd csak elhúzódnak. Bokrom mögött pár méternyi tisztás alkalmas pihenőnek kínálkozik. Még csak az kellene, hogy a gyanús éjjeli kóborlók odatelepedjenek. Tessék! már oda is telepedtek. A szellő kapadohány füstjét röpite az orromba és nem éppen kellemes meglepetésemre a következő eszmecserének lettem hivatlan tanúja. — Te Szarka! ma már csak neki vágunk ugy­e? — Sok a cseléd. — No, hallod, gyáva egy banda vagyunk ám mi, ha még ezt se merjük megkockáztatni. — Gyilkolni akarsz ?­­ — Azt nem. Életemet még nem szándékom a hóhér kezébe szolgáltatni. Későbbre hagyom. — Már­pedig gyilkolás nélkül a Bugári uram Wertheimer­éhez nem férhetsz. — Hát gondolj ki akkor valami okosabbat. Azért vagy a kapitányunk. Csakhogy erre, mint látom, nem nagy a hajlandóságod. Ha valami nem megy könnyen, rögtön meghátrálsz. Én ezt a dilet- A nyitott kapu. Éjjel nappal nyitva állok, Vendéget én mindig várok, Hozza bármely óra. Barátság és kedv az élet! Megbecsüli a vendéget A hajlék lakója. Térjen be, ki csüggedt, fáradt, Jó szót itten mindig várhat, És bizalma megjó’. Ne nézze a lombos kertet, A terített asztal mellett Rózsabimbó szebb nő. És ha nyomták honfi-gondok : Kiderül a büszke homlok, Bátran zeng az »éljen!« Mindjárt szebb a haza dolga, A szív újra felkarolja, Áldozatra készen. Jöhet, mehet itt a vendég, Érkezőnek mondom : tessék ! Épen ő hiányzik. Nehezebb a távozónak ! Tán megérti búcsúszómat: Visszanéz sokáig. Olyan vagyok, mint a gazdám, Kitárom a keblem . . . aztán Mindenki barátom. A kit egyszer befogadtam És a kinek helyet adtam, Könnyen nem bocsátom. Dalmady Győző: A »Bon March­é «-iban. (Párisi tárca a divat köréből.) — Tehát a viszontlátásra asszonyom, holnap délelőtt a »Bon Marché«-ban. — A viszontlátásra. Nem hiszi, hogy csipke lesz a divat? — Csipke ? Aligha, én prémre gondolok. — Nos, majd elválik. Pár hét óta ez a párisi hölgyek legérdekesebb thémája. A­ divat nagy napja közeledett, falragaszok, hirdetések a legfeltűnőbb formában erre figyelmez­tettek e napra s a lázas érdeklődés nőttön nőtt. Az uj őszi divat: csipke lesz-e vagy prém, selyem-e vagy színes posztó? S minő színű: sötét-e vagy világos? S minő fagon: magas-e vagy kissé kivágott, uszályos-e vagy rövid ? S mind e kérdésre a hirdetett nap meg­adta a választ! Páris hölgyvilága a magazinokat járta be e napon, ott tolongott, válogatott, élvezett, kritizált és vásárolt ezekben a csodás karavánszerájokban, a Bon Marche, Louvre és Printemps óriás épületeiben. Hozzám legközelebb a Bon Marche esik, oda vándoroltam tehát én is, hajtva tanulmányi szomjtól, vágyva az örök nőies megismerésére. Mikor ezer meg ezer nő egyazon dologra kiváncsi: váljon a kikiáltott új divat, melynek hatalma alól nem szabadít fel for­radalom, illik-e majd az ő egyéniségéhez ? Minő lát­vány, itt az öröm mosolyának felvillanása, amott az ideges kétségé. A­mint a nyugodt öntudat boldogságá­val arcán lép ki a kényelmes, tükrös próbaszobából ez a kacér szőke szépség, lázasan sietve a pénztárt körülrajongó tömeg felé. Vagy a­mint ez a kissé hízásnak induló, szép Éva az elárusító kisasszony megnyugtatásait fájdalmas kétséggel fogadva, kilép a szomszéd fülkéből, az uj divat csipkediszétől elkese­rítve, mely sehogy sem akar ilteni termetéhez . . . minő változatos hullámzása az érdeknek, önzésnek, hiúságnak! A harmadik emelet bársonynyal bevont kar­Fertőtlenítve­ fájára dőlve, a legremekebb látvány tárul szemeink elé. Sötét mozgó tömeg, színes áruk kábító sympho­­niája. Minő hangkhaosz, zsongó dallammá vegyülve, melyből egy-egy hangos kacaj, egy-egy bámuló fel­kiáltás, egy-egy gúnyos szó hangzik ki. Az ezeregyéj egy tündérmeséjét véljük átélni, elkábulva a perzsa szőnyegek, az afrikai tigris- és oroszlánbőrök, Khina és Japán csecsebecséi, India ezüst- és aranydrága­ságai, a fényes gobelinek, a tündöklő porcellánok, a velencei tükrök, a gazdag toilettek, a szalonfölsze­relések, a parfümök és illatos kenőcsök, a csipkék és szövetek, a kesztyűk és tollak, a függönyök és mennye­­zetes ágyak, a csinált virágok és drága festmények, a papirárok és divatos kalapok, az igaz és hamis gyémántok e csodálatos tündérvilágában. A fényűzés és életszükséglet minden eszköze, a legolcsóbb fajától a legpazarabb neméig fel van e vasalkotmányban halmozva, megtalálsz itt mindent, mindent, a­mi kényelmessé, széppé, kellemessé teszi az életet, ebben a neked szép, nekem rút árnyékvilágban. Belépve a jobboldali ajtón, egy teljes palotaberendezést vásárol­hatsz e helyen s a baloldali kijáratnál akár százezer frankot fizethetsz, anélkül, hogy vásárlásod feltűnést keltene. A mai nap egyedül vagy egy millió frankot hoz össze a magazin háromszáz pénztárában s igy érthető csak meg, hogy évenként százezerötszáz mil­lió franknyi forgalmat mutathat fel. * — Nem, nem asszonyom, kegyed nem jól okos­kodott, nem prém lesz a divat! A csipke, a színes, csillogó brabanti csipke, fönnt a vállon, mélyen a karhajlásig, kacéran oda simulva a derékhez. A hosszú uszály helyett a rövidebb fajta fog uralkodni, talán nyűg volt a cipelése, vagy pusztán a változato­sság imádása kapta fel? A széles selyemszallag fogja átkarolni a csípőt, hátul ügyes kokárdában egyesülve. Asszonyom, minő sikert fog aratni ebben a nehéznek látszó, de valójában pehelykönnyű selyemtoillettben! S ez az orosz prémsipka ? Mondja kérem, hogy lengyel s csapja kissé félre, igy, valóban minő kecses! Mit szólok ehhez a szines alsószoknyához? Hja divat, elég kacér, talán kissé nagyon is kirívó, de divat ő fenségének ki tud ellentállani? S hölgyem bájos mosolylyal távozik, elégedettem s a biztos siker reményében. Én meg vándorlok tovább, a csipkeözönből a garnitúrák tengerébe. Meg­figyelem azt a fiatal jegyespárt, a­mint a mama műértő tanácsaira hallgatva válogatják össze az új, meleg, puha fészkük berendezését. A fiatal leányka álmatag tekintettel halad el a kék, piros, sárgamennye­­zetes bölcsők mellett s válogatni kezd a vőlegénye számára az íróasztalok, a kerevetek, dohányzóasztal­kák, könyvszekrények, mosdók és üvegszekrények garmadája között. Amott egy angol hölgy a perzsa szőnyegek színeit mustrálgatja, kegyetlenül törve a francia nyelvet, míg az alkalmazott úr hűséges oda­adással cáfolgatja érveit. De lenn, a földszint változatos ezerféleségei között, hogy hullámzik, bámul, vásárol és lop a tömeg. Lop ? Ez csúnya szó, udvariatlan és hazug. A modern tudomány szerint nincsenek már tolvajok, csak bete­gek, kik részben örökölték a bajt, vagy hirtelen elra­gadtatásban estek belé; az első csoport bűneiért a társadalom a felelős, az utóbbi, a kleptománia, több­nyire gyógyítható baj é­s Bouch­anc­ur, a magazin alapítója, gondoskodott arról, hogy e betegeknek egy kis mellékhelyiség álljon rendelkezésükre, hol meg­vizsgálják őket és megfizettetik. Ez természetesen csak abban az esetben történik meg, ha a »titkos rendőrök« észreveszik a beteget, de a legtöbb esetben bizony nem, mert ennek a betegségnek az a jellege, hogy titkolni szeretik. Innét van az, hogy évenként vagy kétszázezer franknyi áru esik e betegségnek áldozatul.­ S ez a csodálatos khaosz a legfegyelmezettebb hadsereg felügyelete alatt áll. A magazin, alapítójá­nak halála óta, a hivatalnokok birtokába ment át s ez a gárda természetesen féltékenyen őrzi, ápolja és neveli a maga érdekét. Micsoda egy roppant testület! Hat számunk 10 oldalra terjed.

Next