Fővárosi Lapok, 1892. december (29. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-01 / 332. szám

nyilvánulak és soha sem válunk el többé egy-mástól. Ám a nagyapa bezzeg nagyot bámult, midőn a fiatal ember — ki gondolta volna ezt ? — még emez érzékeny jelenet közben is makacsul ragaszkodott elhatározásához. Váltig azt hajtogatta, hogy ő sem rangot, sem vagyont nem kíván s megelégszik azzal, ha a nagyapa kissé szereti őt, ki mindig tisztelni fogja a nagyapját, de nem akarja, hogy jobb bánásban részesüljön, mint az apja részesült, aki pedig több szeretetet érdemelt volna, mint ő. A báró, mintha csak a felhőkből zuhant volna alá, mert hihetetlennek látszott előtte, hogy azt visszautasítja unokája, amit még reggel egyátalán nem volt hajlandó neki fölajánlani. És én ? Ott a sarokban az öklömet harapdáltam dühömben. — Esztelen, makacs fickó! — dörmögtem s Rafael megbocsáthatja nekem eme kifakadásoma, mert meg kell vallanom, abban az órában többet átkoztam őt, semmint ez,az iránta való tisztelettel összefért volna. Egyszerre, megfordultam a láttam.. .. Találják ki önök, kit ? . . . Fogadni mernék bármibe, hogy önök nem találják ki ... a báró másik unokáját és örökösét, Argia imádóját. Mikor ez belépett, Rafael fölugrott, a fiatal ember pedig gavallérosan, táncoló léptekben közeledett, mondva, hogy ő a ház előtt megpillantva a nagyapa kocsiját s a kaput is nyitva találva, bátorkodott feljönni, hogy megkérdezze . . . hogy lássa . .. s eközben bámulva nézett a nagyapára, ki zavartan ült ott, mig Rafael, ki egyik kezét a szivére tette s a másikkal a szék karjára támaszkodott, iparkodott hidegvérét visszanyerni. Az öreg báró habozni látszott pillanatig, de aztán fölállt s méltósággal, habár kissé remegő hangon bemutatta egymásnak a két fiatal embert, kik már mint küzdő kakasok méregették egymást a szemekkel. — Ernő gróf, az unokám, leányomnak a fia s Rafael — az ő unokatestvére. — Az én unokatestvérem ? — Úgy van! Juliánomnak a fia, kinek isten minden vétkét megbocsátotta. A fiatal divatbáb félre vonta az ajkát s gonoszul mosolygott. — Az ő törvényes fia! — szólt Rafael büszkén. A fiatal gróf pillanatig habozott s aztán fölkiáltott : — Nos, annál jobb ! S kezet nyújtott unokatesvérének. Ez közeledett a rokonaihoz, mint eltévedt csibe, mely fészkét újra megtalálja. Unokatestvérének szeretetre méltó modora annyira meglágyította őt, hogy végre elszánta magát arra, hogy a vendégeit haza kiséri. Mikor egyedül maradtam, szétnéztem a szobában s kissé kényelmetlenül éreztem magamat. Hasonlónak tartottam magamat ama lámpatisztitóhoz, ki, midőn a színjátéknak vége van s a függönyt leeresztik, kioltogatja a lámpákat. Azt is megvallom, hogy úgy fájt a szivem, mintha valakinek a szeretetét elvesztettem volna. Aztán a bajuszom alatt dörmögtem : — Bohóságok! . . . Hiába, ilyen a világ folyása ! Aztán bezárva az ajtót, haza siettem az öregemhez, ki egészen oda volt a kíváncsiságtól, anynyira vágyott tudni, miképen folytak le a dolgok. (Vége köv.) azaz még csak tervezget. . .« Ismét nevetnek; ének, lárma, nevetés összefoly ... a zaj leírhatatlan. Ekkor Kostya megjelenik az ajtóban: »De uraim . . .« — »Hagyj békében,« kiált rá Szolderevszky. »Iszunk a szerencsés üzletekre. Ma olyan üzleteket csináltunk, milyeneket te a rouletteddel tíz év alatt sem !« . . . Kostya mögött még néhányan jelentek meg, köztük az a fiatal ember is, kinek állítólag Gambettát kellett ellenőriznie. Egy lépést tett előre és ostoba arccal állt az ebédlő-terem közepén, monokliját szemébe csiptette, savanyu arcot vágott és elkezdte a »mieinket« vizsgálni. Bár mindnyájan részegek voltak, valaki mégis észrevette, hogy ez nem illik : » Mi nem vagyunk vad állatok, hogy így bámuljanak ránk ... Mi tetszik az urnák?« — A fiatalember nem felelt, hanem csak tovább fixírozott bennünket. Szolderevszky észrevette, hogy ebből kellemetlen jelenet fejlődhetnek, feléje ment tehát és valamit a fülébe súgott, mire az ifjú lomhán, kissé bicegve az ajtó felé indult. — Nem tartott soká, más nézők is megjelentek. Már egy női fej is látható volt.» — »Igyekezni kell őket eltávolítani,« súgta nekem Szolderevszky, — »különben botrány lesz belőle, hisz mind jó fiuk, minek engedjük, hogy annak a semmirekellő bandának nevetség tárgyául szolgáljanak ?!« — »Magam is úgy gondolom, vezesd el őket.. Igyekezni fogok én is, hogy nyugalomra térjek.« Sikerül a kompániát éjjeli trojka-partiéra föllelkesíteni és őket a játszóterem elkerülésével kivezetni. »Végre! hála istennek,« — kiáltott fel Kostya, keresztet vetve; az egész idő alatt az ajtóban állt és várta az indulást. — »Hiszen ez rettentő! . .« — »Bármelyik ez urak közül ismét mutatná magát,« — parancsoló Kostya az inasnak — »számára nem vagyok itthon. Minden percben készen kell lennünk arra, hogy miattuk valami kellemetlenségbe keveredünk !« — »Miféle kellemetlenségbe? Hisz békeszerető emberek!« — »Miféle kellemetlenségbe?! Könyörgöm ! Hisz magad is láttad ; itt csak tisztességes társaság gyűl össze ; ez ifjúságunk világa és itt egyszerre . . . Nem, mentsen meg ettől a jó isten . . .« — »De hát« »azok« közt, a te »tisztességeseid« közt botrány soha sem fordul elő? — « »Botrány mindenütt előfordulhat, de ... mégsem ilyen ... És ezek az emberek folytatni fogják aljasságaikat, mig nem marad egyebük a puszta ingnél. És aztán kezdődik majd az előlegek kunyerálása, a kölcsön kéregetése : ösmerem ezt mind« — mondá Kostya, egy sokat tapasztalt tekintély arckifejezésével. — »Arra már volt példa elég .. . Torkig vagyok saját üzletemmel is, aztán még velük is bajlódtam!« — »De a te üzleted csak könnyű.« — »Igen, azt hiszik mindnyájan. De kisérlenék meg csak egy hétig is helyemben lenni — máskép beszélnének. Mindig őrködni kell, nehogy valami botrány történjék és nehogy egyszerre valami nagy nyereségek üssenek be . . . Oh, arról sokat tudnék mesélni!«— és haragos kézmozdulatot tett. — »Ha ez olyan nehézségekkel jár, nem kellene más üzlet után nézned? »Keress magadnak könnyebb foglalkozást«. — »Nagyon szívesen — de mondj egyet?« — Végtére igaza volt, mert mirevaló lett volna egyébre ? Ez alatt eltakarították az ebédlőből az ételmaradékokat és az üres üvegeket; kinyitották az ablakokat, mert a termet hihetetlenül tele füstölték. »Gyorsan, tálaljátok gyorsan a vacsorát« — parancsolá Kostya az inasoknak. — »Majd meghalnak éhen!« — »Vége van a játéknak?» — »Dehogy, még korán volna?« — »Nem, akkor isten veled, úgy is nagyon soká maradtam . . . Kostya háromszor, négyszer volt nálam. Jön és beszél. Némelykor igen érdekes dolgokat tud beszélni. * 2485 Tudomány és irodalom. * Kossuth Iratai. Kossuth Lajos e napokban levelet intézett Iratai negyedik kötete tárgyában a kiadó Athenaeum-társaság igazgatóságához. Kimondhatatlanul bántja, úgy mond, hogy Iratai már oly rég készülő negyedik kötetével még mindig hátralékban van. A késedelem okát a kötet szavában elmondja : oly anyagbőség torlódott tolla alá, hogy a munka tervét több ízben kellett változtatnia, míg végre kötetekre rugó kidolgozott részeket félretéve a következő kötetek számára, augusztusban átadhatta a negyedik kötet anyagát Helfy Ignácnak, kit nemcsak e negyedik és a már jobbadán kész ötödik és hatodik kötetek, hanem halála esetére minden fratai sajtó alá rendezésére megnyert. A már átadott kézirat azonban kiegészítéseket, közbeszórásokat igényelt , ezekkel szeptemberig remélt elkészülhetni, de közbejött szemeinek nagy fokú gyöngülése, úgy hogy egy-egy levél megírása is napokig tartó munkaképtelenségre kárhoztatja. Ezért arra kéri a kiadó cég igazgatóját, nyugtassa meg a türelmetlenkedő előfizetőket azzal a nyilatkozattal, hogy már intézkedett, mikép szembaja se akadályozza munkája befejezésében. Reméli, hogy a késedelemért a következő két kötet késedelmetlen megjelenése kárpótlást fog a közönségnek nyújtani. Levele végén Kossuth meleg köszönetet nyilvánít az Athenaeum igazgatóságának iránta tanúsított eljárásáért. * „Századok.“ A novemberi füzetben három nagyobb dolgozat olvasható: az első közlemény Kvacsala Jánosnak »Az angol-magyar érintkezések történetéből« (1620—1670) című vallástörténeti monográfiájából, melyben azokat a vonatkozásokat adja elő, melyek a 17-dik század kezdetén, a protestanizmus és katholicizmus közt nyíltan kitört harcban, angol protestánsok és az erdélyi fejedelmek közt támadtak. A dolgozatból most közölt részlet különösen Alsted és Bisterfeld szereplésével foglalkozik Bethlen Gábor udvaránál. Meltzl Oszkár befejezi »Az erdélyi szászok ipara és kereskedelme a 14-dik és 15-dik században« című adatokban gazdag, de kritikával fogadandó értekezését. Dr. Szádeczky Lajos azonnal tesz rá megjegyzéseket, mert úgy találja, hogy a szerző városainkat, iparosainkat és céheinket annyira a német gyámnokság és szolgai utánzás járma alá hajtja, hogy nemhogy egy kis magyar befolyást, vagy önálló szabad fejlődést, de még annyit sem koncedál nekik és nekünk, hogy ha német mintákra keletkeztek is, a magyar jogviszonyokhoz alkalmazkodtak, vagy legalább csak annyit, hogy a német mellett egy kis olasz befolyást is megengedne hazai iparosaink és iparunk képződésére. Thury József Pecsevi török historikus irataiból több magyar történeti részletet közöl, így Buda és Pécs eredetéről, Mátyás királyról sat. A füzetben sok könyvismertetés van, aztán apróbb közlések, egyleti tudósítókat. * Előfizetési felhívások. Tutsek Anna, kinek eddigi beszélykötetei a közönség és a sajtó rokonszenvével találkoztak, új beszélykötetre hirdet előfizetést »A fenyvesek közül« címmel. A könyv a Singer és "Wolfner cég kiadásában fog megjelenni 3 az 1 frt 40 krnyi, diszkötésért 2 frt 20 krnyi előfizetési dij december 20-áig küldendő a szerző címére (Budapest, József-körút 38. sz., 4-dik emelet). — Dr. Versenyi György körmöcbányai tanár »Klára« címmel rendez új dalkötetet sajtó alá, melyben száznál több szerelmi dalt gyűjtött össze. A kötet karácsony után jelenik meg s az egy forintnyi (két korona) előfizetési dij dec. 15-éig küldendő be. Versényi régebbi négy verses kötete szintén kapható meg a szerzőnél. * »Ungaria.« A második évfolyam harmadik füzete már e derék román folyóiratnak az a száma, mely Kolozsvárról most érkezett hozzánk. Ez is tartalmas, jóravaló közleményeket nyújt s megfelel a célnak, melyet a folyóirat hazafias szerkesztője, dr. Moldován Gergely kolozsvári egyetemi tanár tűzött maga elé, ki elismerésre méltó bátorsággal áll szemben a román nemzetiségi túlzókkal és izgatókkal. Az eszme, mely folyóirata szerkesztésénél vezérli, az, hogy a románok maradjanak hívek nyelvükhöz és nemzetiségükhöz, de egyúttal a magyar állameszméhez is, békés fejlődés, egyetértés útján keressék boldogulásukat közösen e hon többi népeivel. A dákoromán táborban az ilyen eszmék persze nem igen tetszenek s dr. Moldován nem egy kemény tellharcot vívott már fajrokonaival. Annál inkább kívánatos, hogy derék folyóirata mentül jobban elterjedjen s a józanabb, hazafias érzületű román körök felkarolják, terjeszszék. A kéthetenként megjelenő folyóirat előfizetési ára egész évre 6 frt. * «Magyar-Zsidó Szemle« E folyóirat novemberi füzetének élén dr. Mezei Ferenc szerkesztő »A szabadság útján« cím alatt a napirenden lévő valláspolitikai kérdésekről szól. Kiemeli annak fontosságát, hogy a vallás szabad gyakorlatára vonatkozó törvényjavaslat mellett a zsidó felekezet recepcióját külön becikkelyezzék. Az állam ugyanis méltán követelni fogja, hogy az új törvény alapján alakuló felekezetek mutassák be hitcikkelyeiket, márpedig a hazánkban évszázadok óta fennálló zsidóságra nézve megszégyenítő feltétel lenne ilyen »confessio fidei«. A »Tudomány« rovatában dr. Bacher Vilmos, dr. Perjes Lajos és dr. Grünhut Lázár értekeznek. Dr. Blau Lajos a »Hagyomány köréből« cikkezve egyebek közt a palesztinai talmud egy helye és Heine egy költői Sok embert fosztott ki a télen, de csak szép lassacskán tette, nehogy valami őrült nagy játékveszteségről hírek keringjenek a városban. Valami különös botrányos esetről sem lehetett hallani, szóval, üzletét elővigyázattal, mérséklettel, mint mondják, okosan és szolidan vezette. Majdnem minden nap találkoztunk a lépcsőn és némelykor beszédbe elegyedtünk, de lakásába nem bukkantam többé. — Alkalmilag a napi bevételek összegét is megtudtam. Többnyire három és ötezer rubel közt váltakoztak. Egyetlen egyszer hallottam tőle, hogy valakitől negyvenezer rubelt szedett el egy este. Ilyen csendesen, kellemesen és illedelmesen telt el az egész tél. Kostya friss, rózsás, élénk és jó húsban volt, meg kis hasacskát így szerzett magának, ami nagyon illett neki és termetének bizonyos nagyobb tekintélyt kölcsönzött, így jött el april hava. Egyszer nagyon későn este tértem haza. A kapualjában látom a portást két rendőrrel, »Mi baj van?« — »No,. . . nem megy minden kedvünk szerint.« — »Valami tűzkár esett?« kérdem megijedve — »Nem, az nem, — házmotozás.« — »Kinél?« — »Mikhajlits Konstantinnál?...« — »Tehát rajta vesztett?« kiáltok önkénytelenül. — »Csakugyan, a hatóság ülést tart most lakásában.« — Másnap minden hírlap hozta Kostya esetét és ő egész Oroszországban hírességre tett szert. Az én j»tambovi szivem persze örült, egy nagy emberünkkel több volt . . . E szomorú eset után nem találkoztam vele, de nem azért mintha nem mutatkozott volna sehol . .. Körülbelül egy félévvel a házmotozás után, valaki — már nem emlékszem kicsoda — mondta, hogy Kostya Spanyolországba vetődött, ahol játékbankot akart nyitni. Aztán minthogy a dolog nem sikerült, visszatért a Néva partjára. — Várjon miféle üzletet folytat most?