Fővárosi Lapok 1893. január (1-31. szám)
1893-01-13 / 13. szám
XXX. évfolyam 13. szám Péntek, 1893. január 13 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A bálok ötven év előtt. Irta Lauka Gusztáv. I. Ötven év előtt minden néven nevezendő táncmulatságot bálnak címeztek. A jótékony célú táncmulatságokról szó sem volt, miután egyszerűbb életű, vallásosabb és így erkölcsösebb apáink a mi feleslegök fennmaradt azt a szegényebbekkel minden mulatság és szórakozás nélkül szívesen megosztották. Városainkban rendesen kétféle bálok voltak : vasárnap az úgynevezett nobel és hétfőn az úgynevezett burger-bálok. Ez utóbbiak vendégei sohasem jelenhettek meg az előbbi bálok vendégei közt, ellenben az úri bálok vendégei még jobban mulattak a burger-bálokban a polgárok megtisztelésben részesülő leányaival. Ezt a kiváltságot a gentry a mai napig igyekezett fentartani s ha most már nem élvezi, a régi előjogokat, az nem erkölcsi nemesülésének, hanem a polgárság műveltségi előhaladásának és jogérzékének köszönhető. A gentry nem igen akart lejebb ereszkedni, a polgárság azonban az egyéni szabadság érzetében, annyira feljebb emelkedett, hogy a csúszástmászást megtagadta. Annyi haszna mégis lett az emberiség szabadságáért küzdők véráldozatának, hogy a majmok közti lealázó külömbséget szétrombolta. Ma már a régibb szabású csizmadia-bálokból is kidobnák azokat, akik ott csak azért jelennének meg, hogy egyik vagy másik csizmadia, szűrszabó, takács vagy gubás ifjú és szép leányát elbolondítsák. A nobel-bálokban egy forint, a burger-bálokban egy ezüst huszas bemeneti díjat fizettünk. Mind a két csoportozatnak ugyanaz a vendéglői terem állott rendelkezésére, azzal a különbséggel, hogy míg a nobel-bál tartásakor, hogy sikamlósabbá legyen, a padlót kiszappanozták, a burgerbálokban csak a természetes kigyalult deszkákon táncoltunk, s talán éppen azért a vendégkoszorú minden néven nevezendő eshetőségektől inkább volt biztosítva a burger-, mint a nobel-bálokban, mert éjfél tájban a jó vastagon használt szappan lassan kint felolvadván, különösen a nőkre és leányokra nézve nagyon kellemetlenné vált. Berendezésüket illetőleg a bálok távolról sem mutattak fel olyan ízlést, választékosságot és kényelmet, aminőt manapság a másod- vagy harmadrendű városok tánctermeiben is méltán megkövetelünk. A pamlagok nem ritkán csak a postamentjét mutatták az egykori 25 garasos kelméknek, és szőrtelen hátukon olyan sebek tátongtak, hogy a »tapferkeits medaille«-t is jogosan kérhették volna valamelyik nevezetesebb csata emlékéül. A »hangász-kar« trombita-bravourjaitól minden nemtelenebb halott könnyen feltámadhatott, és minden nemesebb élő, könnyen meghalhatott volna. Az étlapok abban az időben még nem voltak olyan gazdagok, hogy az ételekben valami nagyon válogatni lehetett volna. A látogatottabb vendéglőben, bálok alkalmával, a vesepecsenye nem egyszer mint szelet került az asztalra; vaddisznó helyett lóháton erősen megkergetett fekete szőrű szelíd disznó, fácán helyett jól kihizlalt szíriai kappan, sőt egy Milánóból ide származott olasz vendéglősnél, nyúl derék helyett a macskaderék szerepelt. Tea helyett a puncs járta, a sört pedig csak a cseh és bajor dzsdás- vagy dragonyos katonatisztek ismerték. A mili és stearin gyertyák újabbkori találmány , viaszk gyertyákkal pedig csak az arisztrokraták szalonjaiban vagy báltermeiben világítottak. A városok vagy mezővárosok báltermeiben faggyú-gyertyák terjesztették a világosságot, s az úgynevezett luszterekbe rendesen oly ügyetlenül voltak beillesztve, hogy különösen a táncosok alig térhettek haza szállásaikra anélkül, hogy magukkal tüzes vas segélyével is csak nehezen eltávolítható cseppeket ne vittek volna. Mikor a zene rövid időre elhallgatott, előálltak a szolgák, kik a gyertyákat egyenként megkoppantották. Nem valami kellemes szag maradt ugyan vissza, de az akkori orrok nem voltak olyan finynyásak, mint a mostaniak. A burger-bálok rendezői olykor annyi fényűzést megengedtek maguknak, hogy a tánctermet repce-, vagy napraforgó olajjal világították. A báli öltözékek inkább kelme, mint szabás és forma tekintetében különböztek a mostaniaktól , de a frakkok szín tekintetében több változatosságot mutattak. Voltak esetek, mikor a costume változatossága a legkomolyabb embert is kacajra ingerelte. Hogy e tekintetben némi tájékozást nyújthassunk, leírjuk néhány báli vendég toilettejét. Világoskék frakk osztrák garas nagyságú acél-gombokkal, Napóleon-szabással, gála-gallérral, a fürj-tojás színeit mutató nadrág brisztolból, a lehető legszűkebben szabva, másfél arasznyi struplikkal. Frankfurti bankár-mellény császár sárga merinóból ólom-gombokkal, katonai parádégallérral. Zöld posztó frakk aranyozott gombokkal és vékony gallérral; kék selyem mellény skofiumgombokkal, és ugyanolyan szinü nadrág, strupli nélkül. Tubák szinüi posztó frakk cizellált gombokkal, téglaszínű selyem mellény és citromsárga nadrág. Voltak azonban jóizlésü fiatal emberek, a kik korukat fél századdal megelőzték s már akkor fekete frakkban, fehér mellényben és fekete pantallonban jelentek meg. Hosszú évek során keresztül az epeszin. Egy sétalovaglás. (Elbeszélés.) Irta Bodolf József. (Folytatás.) Két levél fogalmazványát tépte el egymás után, nem volt velök megelégedve. Végül a következő válaszban nyugodott meg: »Őszinte szomorúsággal tölti el lelkemet az én levele s fájdalommal gondolok reá, hogy önnek akaratlanul bánatot okoztam. És ha tehetném, hogy bánata örömmé változzék át, ez nekem nagy boldogságot szerezne, mert vonzalma felett többet érzek a megtiszteltetésnél. »De ha dicsekedhetem azzal a szerencsével, hogy ön engem némileg ismer, akkor tudni fogja, kedves Gabriella, hogy hazugság nem szokta elhagyni ajkamat. Legkevésbbé hazudhatom érzelmet, amit én nagyon komoly, magasztos dolognak tartok. Minden másban lehetek könnyelmű, de ebben az egyben nem lehetek s nem leszek soha. »Mint becsületes ember tartozom önnek felfedezni a titkomat is. Én régóta szeretek. Nem veszi ugye gyöngédtelenségnek, hogy ezt most elmondottam. »Nyugodjék meg, kedves Gabriella, a végzetben. Az ön szép lelke meg fogja találni az utat, mely a megnyugváshoz vezet és meg fogja találni a boldogságot is, melyet most elveszettnek hisz. Én lelkemből kivánom, hogy találja is meg. »A rózsát megőrzöm, kegyelettel őrzöm a meg.« Miska, a vén huszár, épp oly mogorván adta át Pálosinak ezt a levelet is, mint ahogy a másikat elvette tőle. Ennyiből állott az egész: »Itt van!« De a Pálosi szeme felvillant, mert a címeres levélborítók mellett megpillantotta a borravalót is. Olyan fürgén vetette magát lovacskájára, hogy a másik oldalon majd lefordult. A kecses penny még jobb keddvel poroszkált hazafelé. Palcsi pedig félre vágott kalappal, hol fütyörészve, hol danolgatva húzogatta ki lajbija zsebéből a gyönyörű forintocskát, hogy valóban meg van-e, nem érte-e valami baleset, mert sok mindenféle előadhatja magát, míg egy lovászgyerek ilyen nagy kincseset haza ér. Még zsiványokra is gondolt, akik megszagolva nála a sok pénzt, megtámadhatják az erdő alatt. De hála istennek, nem történt semmi baj és a vígan poroszkáló Palcsi, az aranyos cifra kapunál elhatározta, hogy a szép piros kendőt mégis csak incselkedve adja majd át az ő Borcsájának, aki még sok, nagyon sok ideig nem lehet az övé, mert csudálatosképpen nincsen semmijük sem. VI. Palcsi a levél kézhez adása és lovacskájának ellátása után bement a konyhába, hogy a friss hirek után áhítozó Marinak, a konyhaszemélyzet fejének elmesélje az újságot, persze kiszínezgetve és megtoldogatva mindenféle sallangokkal, hogy érdekesebb legyen. Tudta a ravasz fickó, hogy a maradék pecsenye, rétes vagy lepény annál nagyobb porcióban járja a háládatos Mari kezéből, minél érdekesebb az újság.— Hol jártál, Palkó vitéz ? — kérdezte Mari kíváncsian, mert reggel már sugdosott neki valamit a szobaleány. — Levelet vittem a fiatal Iványi nagyságos urnak — felelte Palcsi fontos képpel és leült a lócára. — Levelet vittél? — Azt. — Ki irta a levelet ? — Nem tudom, mert írást nem ismerek, de Miska bácsi mondotta, mikor a fiatal nagyságos úr levelét ide adta, hogy »no öcsém, ebből lakzi lesz.« — Melyik Miska, te ? — Az öreg Miska bácsi, a huszár. — Ahá, tudom. No és aztán ? — Egyebet nem tudok, csak annyit láttam még, hogy a fiatal nagyságos úr nagyon vig, úgy fénylett a képe, mint az a réz fazék ott ii. — (A színét se látta Iványinak a kaján.) — Láttad azt az ennivaló szép embert ? — Láttam, még tréfálkozott is velem, hogy elmennek-e hozzá lovásznak ? Azt mondtam rá, hogy él bizony nagyon szívesen. Ő maga adta ezt is kia és Palcsi nagy gyönyörűséggel húzta ki zsebéből a forintos bankót. A szobaleány szaladt be, hogy valami rendeletet adjon át Marinak, mire ez sunyitva intett a szemével Palsi felé, hogy hallgasson. S mikor a szobaleány kiment, nagy mohósággal kérdé: — Nagyon vig volt? — Nagyon. Talán csak én lehetnék olyan vig, ha ezt a forintot mind megihatnám, de az is.