Fővárosi Lapok 1893. január (1-31. szám)

1893-01-13 / 13. szám

XXX. évfolyam 13. szám Péntek, 1893. január 13 Szerkesztői iroda: Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: 1 hóra......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek­ tere 3. Hirdetéseket és apró­hirdetéseket elfogad a kiadóh­ivatal és minden fővárosi hirde­tési iroda. A bálok ötven év előtt. Irta Lauka Gusztáv. I. Ötven év előtt minden néven nevezendő tánc­­mulatságot bálnak címeztek. A jótékony célú táncmulatságokról szó sem volt, miután egyszerűbb életű, vallásosabb és így erkölcsösebb apáink a mi feleslegök fennmaradt azt a szegényebbekkel minden mulatság és szórakozás nélkül szívesen megosztották. Városainkban rendesen kétféle bálok voltak : vasárnap az úgynevezett nobel és hétfőn az úgy­nevezett burger-bálok. Ez utóbbiak vendégei soha­sem jelenhettek meg az előbbi bálok vendégei közt, ellenben az úri bálok vendégei még jobban mu­lattak a burger-bálokban a polgárok megtisztel­és­­ben részesülő leányaival. Ezt a kiváltságot a gentry a mai napig igyekezett fentartani s ha most már nem élvezi, a régi előjogokat, az nem erkölcsi nemes­ülésének, hanem a polgárság mű­veltségi előhaladásának és jogérzékének kö­szönhető. A gentry nem igen akart lejebb ereszkedni, a polgárság azonban az egyéni szabadság érze­tében, annyira feljebb emelkedett, hogy a csúszást­­mászást megtagadta. Annyi haszna mégis lett az emberiség sza­badságáért küzdők véráldozatának, hogy a maj­mok közti lealázó külömbséget szétrombolta. Ma már a régibb szabású csizmadia-bálokból is kidob­nák azokat, a­kik ott csak azért jelennének meg, hogy egyik vagy másik csizmadia, szűrszabó, ta­kács vagy gubás ifjú és szép leányát elbolon­­dítsák. A nobel-bálokban egy forint, a burger-bá­lokban egy ezüst huszas bemeneti díjat fizettünk. Mind a két csoportozatnak ugyanaz a vendéglői terem állott rendelkezésére, azzal a különbséggel, hogy m­íg a nobel-bál tartásakor, hogy sikamló­­sabbá legyen, a padlót ki­szappanozták, a burger­­bálokban csak a természetes kigyalult deszkákon táncoltunk, s talán éppen azért a vendégkoszorú min­den néven nevezendő eshetőségektől inkább volt biztosítva a burger-, mint a nobel-bálokban, mert éjfél tájban a jó vastagon használt szappan las­­san kint felolvadván, különösen a nőkre és leányokra nézve nagyon kellemetlenné vált. Berendezésüket illetőleg a bálok távolról sem mutattak fel olyan ízlést, választékosságot és kényelmet, a­minőt manapság a másod- vagy harmadrendű városok tánctermeiben is méltán megkövetelünk. A pamlagok nem ritkán csak a postamentjét mutatták az egykori 25 garasos kelméknek, és szőrtelen hátukon olyan sebek tá­tongtak, hogy a »tapferkeits medaille«-t is jogosan kérhették volna valamelyik nevezetesebb csata emlékéül. A »hangász-kar« trombita-bravourjai­­tól minden nemtelenebb halott könnyen feltámad­hatott, és minden nemesebb élő, könnyen meg­halhatott volna. Az étlapok abban az időben még nem vol­tak olyan gazdagok, hogy az ételekben valami nagyon válogatni lehetett volna. A látogatottabb vendéglőben, bálok alkalmával, a vesepecsenye nem egyszer mint szelet került az asztalra; vaddisznó helyett lóháton erősen megkergetett fekete szőrű szelíd disznó, fácán helyett jól kihizlalt szíriai kappan, sőt egy Milánóból ide származott olasz vendéglősnél, nyúl­ derék helyett a macska­derék szerepelt. Tea helyett a puncs járta, a sört pedig csak a cseh és bajor dzsdás- vagy dragonyos ka­tonatisztek ismerték. A mili és stearin gyertyák újabbkori talál­mány , viaszk gyertyákkal pedig csak az arisz­­trokraták szalonjaiban vagy báltermeiben vilá­gítottak. A városok vagy mezővárosok báltermei­ben faggyú-gyertyák terjesztették a világosságot, s az úgynevezett luszterekbe rendesen oly ügyet­lenül voltak beillesztve, hogy különösen a tán­cosok alig térhettek haza szállásaikra a­nélkül, hogy magukkal tüzes vas segélyével is csak ne­hezen eltávolítható cseppeket ne vittek volna. Mikor a zene rövid időre elhallgatott, elő­álltak a szolgák, kik a gyertyákat egyenként megkoppan­­tották. Nem valami kellemes szag maradt ugyan vissza, de az akkori orrok nem voltak olyan finy­­nyásak, mint a mostaniak. A burger-bálok rendezői olykor annyi fény­űzést megengedtek maguknak, hogy a táncter­met repce-, vagy napraforgó­ olajjal világí­tották. A báli öltözékek inkább kelme, mint szabás és forma tekintetében különböztek a mostaniak­tól , de a frakkok szín tekintetében több változa­tosságot mutattak. Voltak esetek, mikor a cos­tume változatossága a legkomolyabb embert is kacajra ingerelte. Hogy e tekintetben némi­ tájé­kozást nyújthassunk, leírjuk néhány báli vendég toilettejét. Világoskék frakk osztrák garas nagyságú acél-gombokkal, Napóleon-szabással, gála-gallér­ral, a fürj-tojás színeit mutató nadrág brisztolból, a lehető legszűkebben szabva, másfél arasznyi struplikkal. Frankfurti bankár-mellény császár sárga merinóból ólom-gombokkal, katonai parádé­gallérral. Zöld posztó frakk aranyozott gombokkal és vékony gallérral; kék selyem mellény skofium­­gombokkal, és u­gyanolyan szinü nadrág, strupli nélkül. Tubák szinüi posztó frakk cizellált gombok­kal, téglaszínű selyem mellény és citromsárga nadrág. Voltak azonban jóizlésü fiatal emberek, a kik korukat fél századdal megelőzték s már ak­kor fekete frakkban, fehér mellényben és fekete pantallonban jelentek meg. Hosszú évek során keresztül az epeszin. Egy sétalovaglás. (Elbeszélés.) Irta Bodolf József. (Folytatás.) Két levél fogalmazványát tépte el egymás után, nem volt velök megelégedve. Végül a követ­kező válaszban nyugodott meg: »Őszinte szomorúsággal tölti el lelkemet az én levele s fájdalommal gondolok reá, hogy önnek akaratlanul bánatot okoztam. És ha tehetném, hogy bánata örömmé változzék át, ez nekem nagy boldogságot szerezne, mert vonzalma felett többet érzek a megtiszteltetésnél. »De ha dicsekedhetem azzal a szerencsével, hogy ön engem némileg ismer, akkor tudni fogja, kedves Gabriella, hogy hazugság nem szokta el­hagyni ajkamat. Legkevésbbé hazudhatom érzel­met, a­mit én nagyon komoly, magasztos dolognak tartok. Minden másban lehetek könnyelmű, de ebben az egyben nem lehetek s nem leszek soha. »Mint becsületes ember tartozom önnek fel­fedezni a titkomat is. Én régóta szeretek. Nem ve­szi ugy­e gyöngédtelenségnek, hogy ezt most el­mondottam. »Nyugodjék meg, kedves Gabriella, a végzet­ben. Az ön szép lelke meg fogja találni az utat, mely a megnyugváshoz vezet és meg fogja találni a boldogságot is, melyet most elveszettnek hisz. Én lelkemből kivánom, hogy találja is meg. »A rózsát megőrzöm, kegyelettel őrzöm a meg.« Miska, a vén huszár, épp oly mogorván adta át Pálosinak ezt a levelet is, mint a­hogy a mási­kat elvette tőle. Ennyiből állott az egész: »Itt van!« De a Pálosi szeme felvillant, mert a címeres levélborítók mellett megpillantotta a borravalót is. Olyan fürgén vetette magát lovacskájára, hogy a másik oldalon majd lefordult. A kecses penny még jobb keddvel porosz­­kált hazafelé. Palcsi pedig félre vágott kalappal, hol fütyörészve, hol danolgatva húzogatta ki laj­­bija zsebéből a gyönyörű forintocskát, hogy való­ban meg van-e, nem érte-e valami baleset, mert sok mindenféle előadhatja magát, míg egy lovász­gyerek ilyen nagy kincseset haza ér. Még zsivá­­nyokra is gondolt, a­kik megszagolva nála a sok pénzt, megtámadhatják az erdő alatt. De hála isten­nek, nem történt semmi baj és a vígan porosz­káló Palcsi, az aranyos cifra kapunál elhatározta, hogy a szép piros kendőt mégis csak incselkedve adja majd át az ő Borcsájának, a­ki még sok, na­gyon sok ideig nem lehet az övé, mert csudálatos­képpen nincsen semmijük sem. VI. Palcsi a levél kézhez adása és lovacskájának ellátása után bement a konyhába, hogy a friss hirek után áhítozó Marinak, a konyhaszemélyzet fejének elmesélje az újságot, persze kiszínezgetve és meg­­toldogatva mindenféle sallangokkal, hogy érdeke­sebb legyen. Tudta a ravasz fickó, hogy a mara­dék pecsenye, rétes vagy lepény annál nagyobb porcióban járja a háládatos Mari kezéből, minél érdekesebb az újság.­­— Hol jártál, Palkó vitéz ? — kérdezte Mari kíváncsian, mert reggel már sugdosott neki vala­mit a szobaleány. — Levelet vittem a fiatal Iványi nagyságos urnak — felelte Palcsi fontos képpel és leült a lócára. — Levelet vittél? — Azt. — Ki irta a levelet ? — Nem tudom, mert írást nem ismerek, de Miska bácsi mondotta, mikor a fiatal nagyságos úr levelét ide adta, hogy »no öcsém, ebből lakzi lesz.« — Melyik Miska, te ? — Az öreg Miska bácsi, a huszár. — Ahá, tudom. No és aztán ? — Egyebet nem tudok, csak annyit láttam még, hogy a fiatal nagyságos úr nagyon vig, úgy fénylett a képe, mint az a réz fazék ott ii. — (A színét se látta Iványinak a kaján.) — Láttad azt az ennivaló szép embert ? — Láttam, még tréfálkozott is velem, hogy elmennek-e hozzá lovásznak ? Azt mondtam rá, hogy él bizony nagyon szívesen. Ő maga adta ezt is ki­a és Palcsi nagy gyönyörűséggel húzta ki zsebéből a forintos bankót. A szobaleány szaladt be, hogy valami ren­deletet adjon át Marinak, mire ez sunyitva intett a szemével Pal­si felé, hogy hallgasson. S mikor a szobaleány kiment, nagy mohósággal kérdé: — Nagyon vig volt? — Nagyon. Talán csak én lehetnék olyan vig, ha ezt a forintot mind megihatnám, de az is.

Next