Fővárosi Lapok 1893. január (1-31. szám)

1893-01-14 / 14. szám

XXX. évfolyam 14. szám Szombat, 1893. január 14 Szerkesztői iroda: 1 hóra.......................1 frt 40 kr. Negyedévre . . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. Budapest, Ferenciek-tere 4. Előfizetési dij: Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-tere 3. Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. A bálok ötven év előtt. Irta Lanka Gusztáv. II. Az ötvenes évek előtti nobel báloknál kedélyesebb és barátságosabb valamit képzelni is alig lehet. Ezekben legfelebb a nagyobb uradalmak tisztjei és írnokai képezhettek volna nélkülözhető elemet; de az úri székek nyomán azok is ismeretségben állván, sőt barátságban élvén a megyék alispánjaival és szolgabiráival, szívesen látott tagjai lettek annak a társaságnak, mely a bálokban rendesen a főbb szerepet játszotta. Vajmi kevés báli vendégnek volt szüksége arra, hogy bemutassák, mert bármelyik asszony vagy leány előtt hajtotta meg magát, az, ha előbb nem ismerte is, szívesen vállalkozott a táncra, s csakis az ismertebb korhelyek kaptak kosarat. A következő táncnemek voltak a legelfogadottabbak: Valcer (most keringő), Mazur (most lengyel tánc), lepke-keringő (most Cotilion), a csárdás, a polkák egyetlen neme és a soló magyar. A sótét a szonóta előtt táncolták, s annak hírneves matadorjai országszerte felkeresték a nevezetesebb bálokat. Zenéje csaknem országszerte a Martinovics Magyarja volt. Ennek a nótának is meg van a maga története. Egy megyei nagygyűlés alkalmával a szatmármegyei másodalispán, Turay Bálint tiz hold földet ígért Martinovics cigány prímásnak, ha erre a német dallamra: »Schöne Minka ich muss scheiden« magyar nótát komponál. Martinovics megkapta a tiz hold földet, mert nótája, melyen a magyar sótét országszerte táncolták, ennek a német dallamnak a változata. A csárdást, nem mint most a kisebb városokban összeszorulva, s bohócszerű mozdulatokkal, a cigány banda előtt táncolták, hanem szétszórtan az egész teremben. A solón kívül, babérokat és hírnevet csakis a mazurban lehetett aratni. Minden megyének meg voltak a maga ismertebb és nevezetesebb soló-, és magyar táncosai. A mádi szüreti bál volt az a mulatság, ahol az ilyen nevezetességek, országos hitűekké lehettek. Ha tánc közben valaki valamit elvesztett, azt a karzatról harsogó trombitával hirdették ki. Szünótára az egész társaság az éttermekbe vonult. A vendéglős konyhájának dicsőségét a vaddisznó-, nyúl-, malac-, őz-, pulyka- és kappan-pecsenye alkotta. Az úgynevezett velise-salátát kisebb városokban jóformán nem is ismerték. Jó pénzért azonban valami primitívebb befőtt is kapható volt. A pénzesebb gentry az étkezés alatt mutatta meg, milyen költekezést bíznak meg a zsebei: az »aufschreiben« abban az időben nem igen divatozott. A prímás már az előbbi bálokból ismerte embereit s mindjárt az étkezés megkezdésekor azok körül settenkedett, akik nótáikat füleikbe huzatták s megmutatták a szomszéd megyebelieknek, hogy még náluk nem haltak ki a valódi gavallérok. Ilyenkor még szivök érzelmeinek tolmácsolásáról sem feledkeztek meg, mert választottjaik kedves dalait kétszer, háromszor is elhuzatták. Abban az időben, azok a boldogok, kik vagyonukat még el nem prédálták, nem ezüst pénzzel, hanem ötvenes vagy százas bankóval fizettek. Ennek dacára határozottan állíthatjuk, hogy a cigányzene egyetlen jelentősebb birtokost sem tett proletáriussá; a földbirtokból meg a kastélyból már akkor is a szép leányok és a kártya kergették ki az ősi családok ivadékait. Az atyafiságnak azonban akkor még jobb szive volt, mint mostanában; élte fogytáig eltartotta a mindenéből kivetkőztetett rokont s a megyék előkelő sarjaiból —mikor már megszűnt a régi fényes háztartás és egyéni kiválóság, — nem lettek napdíjasok, írnokok, kataszteri biztosok, átkaparó felügyelők, selejtezők, tanfelügyelők stb. stb. Árpád utódai abban az időben még nem tudtak se csalni, se sikkasztani, s a bagaria csizmában és viseltes Zrínyiben is megőrizték azt a nemesi büszkeséget, mely folt nélküli címereikről sugárzott le reájuk. Éjfél után fél kettőre azután nem volt olyan potentát, ki a cigány nyal tovább huzathatta volna, mert a táncnak ismét kezdődni kellett; a nők irányában elkövetett lovagiatlanság volt volna, ha bárkinek a mulatozása miatt a tánc megkezdését hátráltatták volna. A szünóra után a táncterem egészen más alakot öltött. A vendégek annak tudatában, hogy megint hetekig nem találkozhatnak egymással és így sokáig nélkülözniük kell kedves táncosnőiket, kétszerezett lelkesedéssel fogtak hozzá a lejtéshez, keringéshez és ugráláshoz, s nehogy neheztelést vigyenek haza magokkal, még azokat is megtáncoltatták, akikre a szünóráig, a kötelezettség miatt, sor nem juthatott. Mi természetesebb, minthogy azok maradtak legtovább a bálban, akik helyben laktak, nem kellett útra készülniök és magukat minden gondot keltő foglalkozás nélkül, jól kialudhatták. Olyanok azonban mindig akadtak, kik a nőket csendesen hazabocsátották, maguk pedig még a reggeli órákban is dorbézoltak. Azt említenünk is alig kell, hogy nemeseink már ötven év előtt se vonakodtak a kártyaasztaloktól. A vendéglők melléktermeiben mindig be volt rendezve néhány asztal, amely mellett több országosan is szereplő notabilitás ferblit vagy makaót játszott. Gyakran megtörtént, hogy míg a mamák vagy a kisasszonyok a táncteremben nagyon jól mulattak, addig a családfő megnyúlt arccal és hosszú orral kelt fel a kártyaasztal mellől, hogy kedves nejét és leányát haza szánkáztassa, vagy kocsikáztassa. Az Egy sétalovaglás. (Elbeszélés.) Irta Bodon József. (Folytatás.) — Az én mostani látogatásomnak célja is van — mondá Sándor, mire a két öregecske nagy figyelemmel hajolt feléje. — Azt jöttem bejelenteni egész ünnepélyesen, hogy hat hónap múlva lesz az esküvőnk az én kis Margitommal. — Nagyon örvendünk, kedves úröcsém — mondá Miklós bácsi. — Az isten áldása legyen rajtuk — szólt Judit néni és mindketten megsimogatták Sándort. Azután kérdező: — Kinek a leányát veszi el, uram öcsém? — Hát az én kedves húgomat, Margitkát, az istván öcsém leányát, te feledékeny öregem, te. — — Monda Miklós bácsi lelkesülten. — A mi Margitkánkat, igazán a mi Margitkánkat, no a teremtő ő szent felsége áldja meg — és reszkető kezecskéit összetette. Megható volt a két öregecskének az öröme, melylyel a hirt fogadták. Egész gyermekekké lettek és Sándort még nagyobb szeretettel vették körül. Mosolyogtak és könnyeztek egyszerre. Judit néni elmondotta, hogy az ezüst mentegombokat, meg a láncot, meg aztán a négy sor igaz gyöngyöt Margitnak fogja ajándékozni s elfeledte, hogy ezek a drágaságok már régóta nincsenek meg és Miklós bácsi hallgatott, pedig ő jól tudta, hogy nincsenek meg. — Elmegyünk a mennyegzőjükre is, ugye apuskám, elmegyünk? — El, anyuskám, az volna szép, ha mi elmaradnánk onnan, sőt még táncolunk is. — Hogy mondhatod azt, hogy táncolunk is, olyan különös, ilyet kiejteni a szádon. — Igen, táncolni fogunk, anyuskám! — Csak nézze az ember, miket beszél; ilyen öregeknek táncolni, szinte restelem utána kimondani. Miklós bácsi nagyot nevetett, hogy sikerült megtréfálni az ő anyuskáját. Judit néni pedig a kedves duzzogás után Sándorhoz fordulva kérdő: — Ugye nagyon szereti, kedves uram öcsém, a mi Margitkánkat, ugye nagyon szereti ? — Nagyon szeretem, — felelte Sándor. — Mink is nagyon szeretjük mindnyájan; a mi Margitunk igen jó leány. El ne hagyja, kedves uram öcsém, a világért el ne hagyja; azt mondják, hogy most meg is szokták csalni a lányokat; jaj, édes istenem, milyen szörnyű egy vétek lehet ez, még kimondani is alig merem; az én koromban ilyen nem történt. — Mi jut eszedbe, anyuskám ? — Monda Miklós bácsi elszörnyüködve, mire Sándor jóízűen nevetett. — Nem rossz szándékból mondom, a világért sem rossz szándékból, isten látja a telkemet. — És még az arany fülbevalókat is Margitkának adom. — Egészen kipusztítja magát, kedves aszszony néném — mondá Sándor. — Oh, az nem tesz semmit, nem tesz semmit, neki fogom adni. Margitkát igen szeretem. Azután kikísérték Sándort az udvarra, derült arcaikon mosolygós örömmel. De a búcsúzásnál ismét elérzékenyedtek. Judit néni megrángatta a Miklós bácsi kabátját, hogy közel ne menjen a lóhoz s mikor Sándor kiment a kapun, mindketten a szemeket törülgetve tipegtek visszaa házacskájukba. YIL Ecsédiné nem közölt a férjével semmit, sőt szigorú titokban tartotta a történteket. Nagyon jól ismerte a férje gondolkozását s tudta, milyen hatást idézne nála elő a felfedezés. Csupán anynyit mondott meg neki, hogy Gabriella beteg s a vendégek körében aligha megjelenhet. — Hát még mi! — szólt Ecsédi úr nyersen. — Na szépen néznénk ki, ha előkelő vendégeink elöl a házikisasszony elvonulna. — Nem vonul el, Vilmos, de betegen nem is jelenhet meg. Ezt beláthatod. — Én nem látok be semmit, mikor arról van szó, hogy Gabriella ne mutassa magát a báróék előtt. Mire való az orvos, állítsa talpra, ha baja van. — Éppen most volt itt a háziorvos, míg te a gazdaságban jártál. — Nos, mit mond ? — Azt, hogy Gabriella néhány napig nem hagyhatja el a szobát. Azután levegő változtatást ajánl. — Vendégeink távozása után nem bánom, ha Amerikába mentek is, de Gabriellának jobban kell lenni a báróék megérkezéséig. Ecsédiné pedig éppen azt akarta, hogy ad-